Új Szó, 1986. május (39. évfolyam, 102-126. szám)

1986-05-09 / 108. szám, péntek

Évről évre visszatérő szép hagyomány, hogy május elején az élenjáró dolgozókkal és kollektívákkal együtt azokat a művészeket is kitüntetik, akik kiemelkedő munkásságukkal szocialista kultúránk értékeit gyara­pítják. Az alábbiakban közülük mutatunk be hármat. Szerencsére még maradtak né­hányan. Messziről, nagyon messziről jöttek. Mindennapjainknak ma más a ritmusa mint akkor volt. Olykor meg érthetetlennek tűnnek fel azok, akik egy atavisztikusan sü­kal, felnevelődő tehetséggel. So­kan nem bírták, de akik kitartottak, azokban nemcsak az embert fe­szítő belső energiák, a megismert művészi pálya iránti vonzalom növekedett meg. önmagukat is megtalálták. S ez a legtöbb, ez a legszükségesebb a talponmara­Életrajza: vállalás rúsödő, egyre nagyobb nyomással belülről szorongató teremtenivá- gyást egyik napról a másikra felszabadítottak önmagukban. Tanítók, újságírók, színészek és költők akartak lenni. Egy önmaga hirtelen megnyílt lehetőségeire eufórikus örömkitö­réssel reagáló népcsoport új értel­miségei akartak lenni. Akartak? így kategorikusan megfogalmaz­va, aligha. Elindultak, »mert vitte, sodorta, lökte előre őket a kor, amelyben ez az ország már meg­tette első lépéseit közvetlenül a háború után. Talán a megkésett- ség emelte ki mezők, falvak, kisvárosok lakói közül azokat a magyar fiatalokat, akik 1948 februárja után elindultak. Maguk mögött hagyták a múltat, csak a következő lépéseikre, csak a hirtelen elvégzendő dolgokra, csak az új társadalom elvárásaira figyeltek. Lengyel Ferenc színésznek állt. Az Állami Faluszínházban nem volt egyedül, hiszen az új társada­lomnak, a szocializmust alapozó népnek kellett a szép szó, a mű­veltség, a művészet, s ezt kik mondhatták, játsszhatták, formál­hatták volna hitelesebben, mint ók - a népből jöttek. Együtt, egymás mellett izgultak a felvételi vizsgán a tátraalji szlovák lánnyal, a marti­ni munkással. A színpadon tanul­ták a mesterséget; a próbatermeik a munkásotthonok, a szövetkezeti klubok, a szabadtéri színpadok voltak. Iskolát, egyetemet a sze­mináriumok, az esti beszélgetések pótoltak. Játszottak. Ki több, ki kevesebb belső erővel, született adottságok­dáshoz, a színészi lét kiszolgálta­tottságának elviseléséhez. Lengyel Ferenc pályája során kétszer is újraszülte önmagát. Az Állami Faluszínháztól az újonnan alakult Magyar Területi Színház­hoz került. Majd egy látszatra konszolidált társulatot hagytak ott maroknyian a régiekből, mert felis­merték; ennek a nemzetiségnek (nemcsak a földrajzi távolságok okán) két színházi társulatra van Lengyel Ferenc, mint Don Quijote Gyurkó László A búsképű lovag című drámájában. Partnere László Géza (a kép baloldalán). (Ján Kozák felvétele) szüksége. Merész vállalások ezek egy színész életében, aki mindig a biztonságra vágyik. Vagy talán éppen ezért lépett, tudott mozdul­ni, akart váltani és változtatni? Alkotói küzdelmek, önmagával és a szerepekkel vívott belső harcok mellett a család mindenna­pos gondjai, amelynek sajátosan egyéni jelleget ad, hogy mindket­ten színészek. Felesége; Gombos Ilona. Néhány évig Lengyel Fe­rencé volt a Thália Színpad művészeti vezetői feladatkörének gondja is. Talán ez utóbbi miatt láttuk egyre kevesebbet a szín­padon. A színésznek kevés évadon­ként két-három szerep. Különö­sen, ha ezek a szerepek ritkán főszerepek. Az utóbbi tíz évben visszafelé haladva az időben a drámairodalomban is számottevő művek szerepei közül eljátszotta: a lelkileg összetett alkatú Krogs- tadtot (Ibsen: Nóra); Kamenskýt (Tajovský: Zavaros örökség); a hi­székeny Orgont (Moliére: Tartuf- fe); a harcait elbukva is vállaló Don Quijotét (Gyurkó: A búsképú lovag); a nagy műveltségű Dorn doktort (Csehov: Sirály); Kocsár- dot (Barta Lajos: Szerelem; Amp- hitryont (Peter Hacks: Amphit­ryon); a tolókocsiban ülő Szűcs szomszédot (Szakonyi: Adáshi­ba); a ravasz és kéjsóvár Izidórót (Goldoni: A chioggiai csetepaté); a Plébánost (Tamási: Vitéz lélek)... A teremtő ember mégis nyug­hatatlan. Lényéből fakadó elége­detlensége vágyakat szül. Ezek eléréséért dolgozik. A színész helyzete összetettebb, hiszen egy kollektív alkotás részese. Felold­hatatlannak látszó ellentmondás, hogy ennek ellenére sze­repével mindig egyedül marad. Rá­adásul a színész já­téka a pillanatok fogságában a múlt­ba vész. Bemutatók utáni percek néma­sága közben több­ször figyeltem Len­gyel Ferenc arcát. Mindig tükrözte az előző két-három órában történteket. A sikertelenség ér­zése sokáig nem ol­dódó feszültséggé; a siker, a játék örö­me pillanatok alatt mosollyá változik. A közönség tája­inkon leginkább darabokra megy a színházba. A színészre úgy tekint, mint jó ismerősére. A nép­szerűségnek ebben a helyzetben mások a művészi összetevői: a megbízhatóság, a művészi szol­gálat, a bizonyosság, a szárazföld a rendezői bizonytalanság hullám­zó tengerében. Lengyel Ferenc mindig kiérdemli ezt a bizal­mat DUSZA ISTVÁN Kifejezni korunk érzelmeit *29« Az idei május elseje előestjén, amikor a prágai várban a legma­gasabb elismerésben részesültek azok, akik az alkotómunka minden területén becsületes és példamu­tató munkájukkal, a köz javát mindig fontosnak tartó áldozat­kész tettekkel gyarapították társa­dalmunkat, a Klement Gottwald Állami Díjjal kitüntetettek közt lát­hattuk Jan Piláf költőt, nemzeti művészt is. Neve elválaszthatatlanul egy­beforrott a cseh szocialista iroda­lom 1945 utáni fejlődésével. Húsz verseskötet, számos kiváló fordí­tás, több prózai alkotás és tanul­mány fémjelzi eddigi pályafutását. Szerkesztőként, a kulturális érté­kek fáradhatatlan népszerűsitője- ként is ismert személyisége a cseh kulturális életnek. A Tŕeboň melletti Stfíbrecen született 1917-ben. Diákéveit Kla- tovyban tölti, majd a prágai böl­csészkaron szlavisztikai tanulmá­nyokat folytat. 1939 novemberé­ben, sokszáz diáktársával együtt ő is koncentrációs táborba kerül. A Sachsenhausenben töltött ke­gyetlen hónapok az élet igazi iskoláját jelentik számára. Itt főleg a költészet eszközeivel kép a küz­dők sorába. A haza, a szülőföld, a tiszta emberi érzelmek meg- éneklésével is harcol az emberte­lenség és az erőszak ellen. A felszabadulást követő, remé­nyekkel és ígéretekkel teli új élet lüktetését, hangulatát tükrözik ak­kori verseskötetei: Okov (A bi­lincs), Sníh (A hó), Radosť na zemi (öröm a földön), Hvézda života (Az élet csillaga). Ebből az időszakból való Pilar költészeté­nek szintézisét jellemző két össze­foglaló gyűjteménye, a Strom se nepohrbívá (A fát nem temetik, 1957) és az Otevrelo se pred mnou rúže (Kinyílt előttem a ró­zsa, 1961). A közeledő társadalmi válság vitái közepette jelenik meg 1967-ben a Krajinou pádí kuň (Vágtató ló a tájban) című kötete. Az 1972-ben kiadott Žlutý list (Sárga levél) című gyűjtemény költői válasz a hatvanas évek végén kialakult válsághelyzetre. Az 1983-ban megjelent Točité schody (Csigalépcsők) című köte­tében magával ragadóan szól a humanista alapállás fontosságé­Küzdelem is, repülés is Számomra rrollo, a Notre Da­me -i toronyőr főesperese volt a leg - izgalmasabb szerepe. Tekinteté­re, vad indulatot, féktelen gyűlöle­tet sugárzó szemére még most, jópár évvel a bemutató után is jól emlékszem. Látom, amint arcát felfelé tartva, dölyfösen végigvo­nul a színen... aztán a léptei! Ahogy lila palástját magasra fújja a gőgje, a büszkesége, a kegyet­lensége. Mert hogy mikor mit érzett, azt a járása jelezte. Lassú, zsarnoki lépteiből hatalomvágy, könnyű, nesztelen suhanásából féltékenység, kimért, ravasz köze­ledéséből kíméletlen erőszak áradt. Nagy Zoltán pontosan érez­te mikor hogyan kell lépnie. Finom mozdulattárával Frollo legrejtet­tebb gondolatait is jelezni tudta. Negyvenhat éves. Mától: Érde­mes művész.-Tizenhárom éves koromban láttam egy szovjet táncfilmet, A balett csillagait. Galina Ulanova és Maja Pliszeckaja voltak a fő­szereplői. Mit mondjak: a fellegek­ben jártam. És azon nyomban megéreztem, ez az, amit nekem találtak ki. Táncolni, attól a naptól fogva semmi mást nem akartam, csak táncolni. De hogy Nagykapos (Veľké Kapušany) milyen messze van a balett világától, azon egy percig sem tűnődtem. Nem érde­kelt. Nekem olyan természetesnek tűnt, hogy megtalálom az utamat, mint az, hogy reggel felébredek. Kitartóan és következetesen ké­szültem a pályára. Anyám mellet­tem állt, de apám előtt el kellett hallgatnom, mit forgatok a fejem­ben. Csak a sikeres felvételi után zengtem be neki, hogy táncos leszek. Patáliát ugyan nem csa­pott, de meg csak akkor nyugodott - és ezt éppen ezekben a napok­ban tudtam meg amikor a szomszédunk, akinek a szava mindig szent volt apám előtt, elhitette vele, hogy jól válasz­tottam. Hogy milyenek voltak a konzer- vatóriumi évek? Szépek is, nehe­zek is. Csendes, komoly, kicsit talán zárkózott gyerek voltam. Világosan láttam: a legkisebb mozdulatnak is csak akkor van értelme, jelentősége, ha érzel­mekkel, gondolatokkal van tele. És később is ... akármilyen szere­pet osztottak rám, mindig abból indultam ki: vajon tetszene-e ne­kem, amit csinálok, ha a nézőté­ren ülnék. Hisz a tánc, a balett csak akkor ad valamit a nézőnek, ha kifejezőek, beszédesek a moz­dulatok. Ha nemcsak az arcomról, hanem a lépteimből a karjaimból, de még az ujjaimból is sugárzik, amit akkor, abban a pillanatban érzek. Ha nem, akkor öncélú magamutogatás a tánc és szóba sem jöhet a művészet. Pályafutásom első évei Kassá­hoz (Košice) kötnek. Egyszer her­cegeket és királyfikat, máskor va­rázslókat és pásztorokat táncol­tam, és hiszem: így volt rendjén. Karol Tóth, a bratislavai Nemzeti Színház koreográfusa azonban nem egy előadáson, hanem egy próbán figyelt fel rám a második évadom vége felé. Odajött, s azt mondta: ha akar, holnaptól nálunk táncol. Pompás ajánlat volt, az biztos, jól is esett nagyon, én mégis azt válaszoltam: köszönöm, most még nem, majd jelentkezem. Négy év telt el, amikor felhívtam ót, nem sokkal azután, hogy eltán­coltam a Szél a hajban hétpróbás csavargóját. Ez csak azért maradt meg olyan nagyon bennem, mert ez volt áz első olyan szerepem, amely homlokegyenest eltért az egyéniségemtől. Meg is dolgoz­tam vele irgalmatlanul! Szóval négy év után eljutottam arra a pontra, hogy most... most kell az egészséges konkurrencia. És az 1966/67-es évadot már itt kezdtem a Nemzetiben. Eleinte én voltam ,,a minde­nes“. Egyik este a karban táncol­tam, a másikon a tarantellát A hattyúk tavában, a harmadikon pedig Manuel de Falla Szerelmi varázsának főszerepét. A Csipke- rózsikában két szerepem is volt: egyszer a Herceget táncoltam, máskor a Kék madarat. Húsz év alatt sok epizód- és sok nagy szerepet kaptam, de minél többet táncoltam, annál nagyobb felelős­ségtudattal léptem színpadra. En­gem a lelkiismeret egy pillanatra sem engedett lazítani soha. Én még a délelőtti tréningeket is halálkomolyan veszem. Nekem ez a hivatás maga az élet: egyszeri és megismételhetetlen. Nurejev, Vasziljev, Fülöp Viktor - ók az én kedvenceim. Ok, akik mindig és mindenben a maximumot nyújtják. Csalódás? Persze, hogy ért. De az is csak azért, mert akármekko­ra terheket aggattak is rám, én mindig úgy éreztem: többet is elbírnék. Mert számomra nem csak új küzdelmet jelentett egy­A hattyúk tava egyik jeleneté­ben (Arch ív felvételek) egy szerep, hanem új repülést is. Fel nem adtam soha. Még egy napra sem. Az nem is én lettem volna... Hogy hogyan tovább? Láthatja, miből áll az életem: délelőtt tré­ning, aztán futás a balettiskolába, délutánonként két fiatal kolléga­nőmmel foglalkozom, akik a várnai balettversenyre készülnek, az es­téim pedig csak akkor szabadok, ha opera van műsoron. A kérdé­sére pedig az a válaszom: a visz- szavonulásom után tanítani fogok. Igen, nekem a tánc nem más, mint egy hosszú, életreszóló keringő, amelybe sosem fáradok bele. És gondoljon amit akar: én még ma is a fellegekben járok, ha egy csodá­latos balettelőadást látok. Nem tehetek róla: ilyen vagyok! SZABÓ G. LÁSZLÓ ról, a pusztító erőkkel szembeni küzdelem jelenségéről. A Csiga­lépcsőkért nyeri el 1984-ben a nemzeti irodalmi díjat. Említést érdemel a Ruže pro Jana Nerudu (Rózsák Jan Nerudának) című műve éppúgy, mint fordítói és közírói munkássága. Má cesta za polskou poézii (Utam a lengyel költészethez) címmel 1981 -ben ta­nulmány- és esszégyüjteménye jelenik meg, s a költő fél évszáza­dos irodalmi publicisztikáját felöle­lő Strom domova (Az otthon fája) című válogatásért tavaly a legna­gyobb elismerést, a nemzeti mű­vész címet kapja. Az idei magas kitüntetést a Zas­tavení v krajinách (Megállók a tá­jakon) című gyűjteményéért is kapta. A kötet a költő műve legfontosabb érdeklődési területei-' nek - az otthon, a szerelem, a jelen és a jövő, a természet, az emberek közti egyetértés - a szin­tézise. A kötetből elénk tárul Jan Piláf világnézete, életszemlélete. A gyűjtemény nem csupán költői mérlegvonás, de bensőséges val­lomás az otthonról, az életről, a cseh tájakról, a jelenről és a jövőről. Ez a kötet, amint azt a cseh kritika is megállapította, Jan Pilar legkiemelkedőbb művei­hez, az elmúlt év cseh költészeté­nek legjavához sorolható. Hang­súlyozza a barátság, a szeretet értékeit, az elődök hagyatékához és önnön magunkhoz, a felismert egyéni és társadalmi igazsághoz való hűséget. De miként látja Jan Pilar a költő és kiadó a mai olvasó viszonyát a költészethez? A kérdésre így válaszolt:- Néhány évtizeddel ezelőtt az olvasó és a költészet közti viszony bensőségesebb volt. Én akkor léptem a költészet színpa­dára, amikor - München idején - egyszerre mindenki tudta, mi a haza, a szabadság, a nemzet. Ekkor a költő és az olvasó egybe­hangolta lépéseit. Az előző kilen­gések és kísérletezések után egy­szeriben megjelent a hazafias, mozgósító, érzelmekkel teli költé­szet. Erre nagy szükség volt akkor...- Az elmúlt négy évtized, a kul­túra demokratizálódása meghozta gyümölcsét, az olvasók tábora ma óriási. A költészet helyzetének, szerepének megítélése azonban változófélben van.- Nem mintha nem lennének olvasói, egyes köte­tekből több tízezret, sőt, százezret is megvásárolnak. Az igazi költé­szet, amely színvonalasan és ért­hető költői nyelven fejezi ki kortár­sainak érzelmeit, halhatatlan.- Szerencsém volt, amikor pá­lyám kezdetén a szocialista iroda­lom megalapozóival találkozhat­tam - írja egyik visszaemlékezésé­ben. - Életemnek közel kétharma­da a szocialista irodalomért vívott harchoz kapcsolódik. Ezen az úton voltak tévedések, nagy vesztesé­gek, meghátrálások - de elsősor­ban győzelmek. Ennek a harcnak azonban nincs vége. A haladásért, a békés életért vívott harchoz kapcsolódó nagyszerű irodalmi ha­gyományaink iránti felelősség tu­data olyan fegyver a kezünkben, amely erősíti küzdelmünket a bé­kéért. Életünkért, jövőnkért. ÚJ SZÚ 4 SOMOGYI MÁTYÁS 1986. V. 9.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents