Új Szó, 1986. május (39. évfolyam, 102-126. szám)
1986-05-19 / 115. szám, hétfő
Sötétség, a kijárási tilalom rémülete, a sötét szemüveges Ton- ton Macoute-ok, erőszak, igazságtalanság; nyomorult és nyomorék emberek; minden második ember hiába keres megélhetést. ,, Haitin az emberek százai éltek jobb híján abból, hogy pénzért adtak vért, amit az Egyesült Államokba vittek, amíg az AIDS el nem terjedt“. Valóságképek, tények egy olyan világról, amelyről a legszívesebben azt mondanánk: ,,A Tontonok kiemelték a koporsót a halottaskocsiból, és átvitték a Cadillachoz. Beletolták a csomagtartóba, de messze kiállt belőle, így hát gondosan és kényelmesen odakötötték egy darab kötéllel. Nem volt okuk a sietségre, biztonságban voltak, ők jelentették a törvényt... Egy diktatúrában az embernek nem tulajdona semmi, még a halott férje sem. “- Mondja, Mr. Greene, nem gondolt még arra, hogy megírja a Szerepjátszók folytatását? - tette fel a kérdést a szovjet újságíró.- Őszintén szólva, nem. Ennek érdekében először is újra el kellene utaznom Haitire. És ez, enyhén szólva, nem lenne veszélytelen, különösen az én számomra. I Greene itt nem túlzott. Közvetlenül a regény megjelenése után (1966) a haiti hatóságok elítélték az ország ellen elkövetett „súlyos“ vétségért.]- De több könyvemet, amely a Szerepjátszók után jelent meg, Fordítás és nyelvészet Válogatás az elméleti irodalomból Regény a „halál szigetéről“ Graham Greene a haiti eseményekről ilyen még a regényekben sem létezik. Csakhogy Graham Greene így ír Szerepjátszók című regényének előszavában: ,,(...) Szegény Haitit és Duvalier uralmának jellemzését nem úgy találtam ki - sőt az utóbbit még csak nem is festettem feketébbre a drámai hatás kedvéért. Azt a sötét éjszakát nem lehet feketébbre festeni.“ Vajon hogyan reagált maga az író, Graham Greene a hírre, hogy megbukott Baby Doc hírhedt diktatúrája? A sors ú\gy hozta, hogy a fontos hírt egy szovjet újságírótól, Rogyi- on Csornijtól tudta meg, aki azonnal felhívta őt Moszkvából, amint az UPI hírügynökség bejelentette a hírt.- Ez igaz? Hát bekövetkezett? ön biztos ebben? - kérdezte az író többször egymás után. Greene a rég várt „váratlan“ hírre nem is reagálhatott másként, csak úgy, hogy újra és újra megkérdezte: igaz-e. A hangja el- elcsuklott a nehezen titkolható elragadtatástól. Ö külön jogot formálhatott erre az örömre, hiszen az elsők között volt, akik felleb- bentették a fátylat a lehető legszigorúbban őrzött titokról, a sűrű homály borította haiti valóságról, mindarról, ami a „halál szigetén“ történt; elmondta az igazságot a Duvalier-féle bűnözők gaztetteiről és megjósolta az efféle politika szégyenletes jövőjét, elkerülhetetlen bukását. De térjünk vissza a telefonbeszélgetéshez:- Tudja, már majd egy negyedszázad telt el azóta, hogy Papa Doc-nál látogatást tettem (1963- ben jártam ott utoljára), de még most is magam előtt látok mindent, mintha csak tegnap történt volna. Talán még emlékszik a Szerepjátszókból... (Részlet a regényből:) A nagy Cadillac odaállt mellénk, és kiszállt belőle négy ember. Puha kalapot és nagyon sötét napszemüveget hordtak, s a derekukon revolvert, de csak egyikük vette magának a fáradságot, hogy kihúzza, s ő sem fogta ránk. Odament a halottaskocsi oldalához, és módszeresen kezdte betördelni az üveget. Madame Phili- pot nem mozdult, hallgatott, és én sem tettem semmit. Az ember nem vitatkozhat négy revolverrel. Tanúk voltunk, de nincs olyan bíróság, amely akár csak meg is hallgatta volna a tanúvallomásunkat.“- Az volt az érzésem - folytatja Greene -, hogy ott az emberek raboknak születnek és rabokként halnak meg. (Részlet a regényből:) folytatásként is fel lehet fogni. Vegyük például A tiszteletbeli konzult vagy a Találkozásom a tábornokkal. Valóban, hiszen A tiszteletbeli konzul egyik motívuma a terrorizmus, a Találkozásom egy tábornokkal pedig arról a panamai államfőről szól, aki a Fehér Háznak nem tetsző politikát próbált átvinni a gyakorlatba, ezért aztán véletlen repülőszerencsétlenség áldozatává vált... De ugyanez megtörténhetett volna Salvadorban vagy máshol is, mint ahogy az író erre utal is. Bárcsak már erről a két utóbbi regényről is elmondhatnánk, hogy valóságalapja már a múlté, mint ahogy ezt nyugtázhatjuk A csendes amerikairól, A havannai em- berünk-ről, vagy részben a Sze- repjátszók-ról is. CZIBULA ILDIKÓ Maga a fordítói tevékenység évezredes múltra tekinthet vissza, mégis a fordítás tudománya csupán az elmúlt két-három évtizedben kezd kibontakozni. Ez a fordulat akkor következett be, amikor a strukturalizmus letüntével a nyelvészek figyelme a nyelvi rendszerről a nyelvhasználat, a beszédtevékenység felé fordult. Maga Saussure állítólag még azt hirdette, hogy a nyelvtudomány legfőbb feladata a nyelvnek önmagában és önmagáért való vizsgálata. Nem valószínű, hogy a nagy svájci nyelvész ezt ilyen mereven fogalmazta volna meg. Könnyű ugyanis belátnunk, hogy a nyelv mint a kommunikáció legfőbb eszköze semmiképpen sincs önmagáért. Semmiféle eszköz nem jön létre öncélúan, hanem azért, hogy valamire használjuk, s a nyelv is meghatározott célból alakult ki. Amikor ezt a hatvanas évek végétől kezdve ismét egyre többen hangsúlyozták, nyomban előtérbe került magának a beszédtevékenységnek a vizsgálata. Megszületett egy sor tudományközi diszciplína - kommunikációelmélet, szövegtan, általános szemiotika amelyek mindegyike nagyban segítette a fordításelmélet tudományos megalapozását. A Szovjetunióban, az Egyesült Államokban, az NDK-ban és az NSZK-ban egymás után alakultak egyetemi tanszékek ennek az ííj tudományágnak a művelésére. Miközben mindenütt előtérbe került a fordítás oktatásának és oktathatóságának a kérdése, szükségképpen foglalkozni kellett fordításelméleti kutatásokkal is. Magyarországon 1980-ban jelent meg először válogatás a fordításelméleti szakirodalomból, egyetemi jegyzet formájában. Szerkesztői Bart István és Klaudy Kinga - a jelen válogatásnak is gondozói. A második válogatás (A fordítás tudománya. Válogatás a fordításelmélet irodalmából. Tankönyvkiadó. 360 oldal, Budapest) jóval bővebb az elsőnél. Először olvashatunk benne a gépi fordítás mai helyzetével foglalkozó szemelvényeket is. A szerkesztők mindenekelőtt arra törekedtek, hogy bemutassák a fordításelmélet legismertebb .külföldi képviselőit. A másik céljuk az volt, hogy a szemelvények közzétételével előkészítsék az útját egy általános magyarországi fordításelmélet megalkotásának is. A szemelvények hat fejezetre oszlanak. Az elsőben a fordítás elméletére vonatkozó legfőbb külföldi értekezések gördülékeny magyar fordítását olvashatjuk, gondos jegyzetekkel kiegészítve. Az élen Roman Jakobson - magyar fordításban már korábban is olvasható - klasszikus tanulmánya foglal helyet, mely a fordítás és a nyelvészet kapcsolatainak új nézőpontú elemzését tartalmazza. Ugyanilyen fontos a második sze- + melvény is: két szovjet szerző művének egyik fejezete. Munkájuk nemcsak a gépi fordítás, hanem a nyelvészeti fordításelmélet szempontjából is alapvető. A Szovjetunióban a moszkvai Idegen Nyelvi Főiskola áll az ilyen jellegű vizsgálatok élén, Revzinés Rozencvejg itt fejtik ki tevékenységüket. A szovjet fordításelmélet magas színvonaláról tanúskodik Svejcer, valamint Komisszarov tanulmánya is. Ezek közül az első a fordítás és a nyelvészet kapcsolatait elemzi újszerűen, a második pedig a fordítás nyelvészetét tárgyalja a legmodernebb elméletek alapján. A csehszlovákiai fordításelmélet fejlettségéről tanúskodik Anton Popoviő tanulmánya, mely a fordítás és az irodalomelmélet viszonyát taglalja. Rendkívül tanulságos a négy értekezést tartalmazó második fejezet is, amely a fordításról mint folyamatról ad számot. Revzin és Rozencvejg itt közölt tanulmánya a fordítás és az interpretáció közti különbséget határozza meg. Az NDK-beli Kade, a lipcsei fordítás- elméleti kutatások egyik vezéralakja a fordítás folyamatát modellálja, kiemelve a fordító kettős Egy család hiteles krónikája A Buddenbrookok e században A könyv, amelyről szó van, sok tekintetben hasonlatos Thomas Mann nagy családregényéhez, amiért Nobel-díjjal tüntették ki. De míg a Buddenbrook-ház történetében a XIX. század német polgárságának feltörését, virágzását, majd hanyatlását követhetjük figyelemmel három nemzedéken keresztül, Günter Wirth krónikája- ugyancsak egy nemzetségen át- a német zsidóság érvényesülését és meghurcoltatását mutatja be, majd az életben maradottak beilleszkedését egy új, szocialista társadalomba. A könyv címe: Die Hauser- Chronik, s a berlini Buch-Verlag Der Morgen kiadásában jelent meg. A Hauser-ház krónikája hiteles történet. Leveleken, dokumentumokon, elbeszéléseken alapszik, s a szereplők egy része ma is él az NDK-ban, Izraelben, Chilében vagy Amerikában - kit hová vetett a sorsa habár többen a családból elpusztultak a gázkamrákban. Maga a főhős, a nagy kort megélt dr. Wilhelm Hauser professzor, neves matematikus és fizikus, emberi magatartását tekintve a szó igaz értelmében humanista és a béke harcosa, tevékenyen részt vett a szocialista német állam nevelési politikájában. Körülötte csoportosulnak az események, ő az a páter familias, aki családfáját a XIV-XV. századig vezethetné vissza. A nemzetségi együvétartozás 1867-től tudatosul a Hauser családban, amely jó kereskedőként egyenlő polgárjogot vívott ki magának a mai Baden-Württemberg tartományban található Endingen- ben, ahol Wilhelm született. Gondolatvilágát Goethe és Schiller humanizmusa hatotta át, s tanulmányai után Pforzheimben és más városokban tanároskodott. Jutta Mirtschin (NDK): Gyermekkönyv-illusztráció Hű alattvalója volt hazájának, katonaként kitüntette magát az első világháborúban, bár már korábban, s utána is ellenezte a fegyverkezést. Elítélte a cionizmust és az imperializmust, amely táplálta az antiszemitizmust. 1933-ban, a Reichstag felgyújtása után mégis az elsők között tartóztatták le. Onnan kiszabadulván, a hírhedt „Kristallnacht“ másnapján Da- chauba hurcolják, onnét csak nagy befolyású külföldi ismerőseinek közbenjárására szabadul. Emigrációjának színhelye Párizs, majd London. És a háború után - nincs helyünk az egész történetet elmesélni - nem marad Londonban, nem tér vissza Freiburgba, hanem az NDK-ban telepszik le, hogy segédkezzen egy „ olyan új közösség felnevelésében, amely nem korlátozódik népekre és fajokra“. A szerző, Günter Wirth szabatosan, minden dramatizálási szándék nélkül mondja el a Hauser- krónikát, amelynek hitelességét a. dokumentumokon és fényképillusztrációkon kívül maga a történelem tanúsítja. (NDL) szerepét. Az ugyanis, aki fordít, a lefordítandó szöveg oldaláról vevő, a célnyelvi szöveg oldaláról viszont némiképpen alkotó is. Az angol nyelvű fordítástudományi irodalmat Nida remek fejtegetései képviselik, amelyeknek az a lényege, hogy az a jó fordítás, amely úgy hat az olvasóra, ahogyan az eredeti hatott saját befogadóira. Komisszarov itt közölt szemelvénye viszont a fordítás folyamatát megvilágító korábbi modelleket ismerteti és bírálja, hangsúlyozva az egyenértékűség követelményét. Fejtegetéseiből kitűnik, hogy_ bizonyos esetekben a beszédhelyzetnek van kimagasló szerepe a nyelvi közlésben, s ezt a fordításban is figyelembe kell venni. A harmadik fejezet tanulmányai közül az elsó Catfordnak, az angol nyelvű fordításelméleti kutatások jeles képviselőjének az értekezése, mely a fordítás nyelvészeti elméletét tárgyalva az egyenértékűség feltételeit kutatja, míg a szovjet Burhudarov szemelvénye arról szól, hogy a fordítás során mindig elkerülhetetlenek bizonyos veszteségek, amelyeket a fordító csak úgy tud csökkenteni, ha eldönti, hogy a kérdéses szövegben mely jelentéseket kell feltétlenül lefordítani, s melyeket lehet leginkább feláldozni. Az egyenértékűség bonyolult problémakörét elemzi Komisszarov itt közölt tanulmánya is, a szovjet Recker pedig a törvényszerű megfeleléssel elméletének alapjait tárja fel. A negyedik fejezet azokat az átváltási műveleteket tárgyalja, amelyekre a fordítás folyamán kerül sor. E problémakört Recker szemelvénye elemzi, rendkívül tanulságosan. Az itt közölt másik tanulmányban a szovjet Levickaja és Fityerman szerzőpáros abból indul ki, hogy a fordításelmélet voltaképpen nem más, mint az egybevető (kontrasztív) nyelvészet egyik ága - s ebben kétségkívül sok az igazság. A következő fejezet három szemelvénye a fordítás címzettjével, vagyis az olvasóval, illetőleg általában a fordított szöveg befogadójával foglalkozik. Itt az első értekezés szerzője - Neubert, a lipcsei iskola neves képviselője - a fordítás típusait veszi szemügyre, az NSZK-beli Katharina Reiss pedig az olvasó és a fordítás iránt támasztott követelményeket vizsgálja. A már fentebb említett Anton Popovič arról értekezik, hogy mi az olvasó szerepe a fordítás folyamatában. Rendkívül izgalmas kérdéseket feszeget a kötet záró fejezete, amely a gépi fordítás szerteágazó kérdéskörét tárja elénk. Mint tudjuk, az ötvenes években még világszerte nagy reményeket fűztek a gépi fordításhoz, de csakhamar kiderült, hogy ennek rendkívül sok akadálya is van. így alakult ki a gépi fordítás tudománya, amely ezeket a nehézségeket elemzi. Az első szemelvény londoni szerzője arról ad számot, hogy miért és hogyan kezdett kibontakozni a jelen század közepe táján ez az új tudományág. Booth e szemelvényét a szintén angolszász Garvin klasszikus tanulmánya követi, míg Kotov, Marcsuk és Ny elju bin közösen írt értekezése arról ad áttekintést, hogy milyen munkák folynak a gépi fordítás terén a Szovjetunióban, Kay viszont azt adja elő, hogy az Egyesült Államokban hogyan folynak az ilyen jellegű kutatások. A kötet záró szemelvényében a magyar származású jeles nyelvész, Bátori István ad tanulságos áttekintést a nyugat-európai próbálkozásokról. Igen hasznos ez a szemelvénygyűjtemény, amely magyarul elsőként tárja a nagyközönség elé a nyelvtudomány e dinamikusan fejlődő új ágának kibontakozását. Megtudható e kötetből, hogy mik a nehézségei és a lehetőségei az egyik nyelvről a másikra való fordításnak, amely sohasem mechanikus művelet, hanem szükségképpen magas fokú alkotó tevékenység. Z. I. ÚJ SZÚ 4 1986. V. 19.
