Új Szó, 1986. április (39. évfolyam, 76-101. szám)
1986-04-05 / 80. szám, szombat
ÚJ szú 5 1986. IV'. 5. A CSKP XVII. kongresszusának vitája MIROSLAV VÁLEK elvtárs, nemzeti művész, az SZSZK kulturális minisztere A CSKP XVII. kongresszusára -• ugyanúgy, mint minden tanácskozásra - konkrét történelmi helyzetben kerül sor. Ez egyszerre kötelez és ösztönöz bennünket azoknak a gondjainknak a megoldására, amelyek tegnap még - nem éppen helyénvalóan - nem tűntek föl sürgetőnek, de mára már orvoslásuk fontos és elsőrendű. Nem is új gondokról van szó, inkább másfélékről, amelyek orvoslása nem hagyományos megoldást, nem szokványos gondolkodásmódot, hanem alkotó hozzáállást feltételez. A szocializmus jelenét a tudomány és a társadalom egyre inkább elmélyülő egységének kellene jellemeznie, úgy, ahogy azt Lenin elgondolta. A fejlődésnek - miként arról Marx beszélt - olyan tudomány kialakulása felé kellene irányulnia, amely az anyagi valóság egységét tükrözné. Ha a tudománynak, mint termelőerőnek a gyakorlatban való minél gyorsabb alkalmazásáért széliünk síkra, s ezt csupán az adott helyzetből adódó szükségszerűséggel magyarázzuk, akkor ugyan gyakorlati érzékünk iránt teszünk tanúbizonyságot, ám egyúttal eláruljuk azt is, hogy bizonyos időben valamit nem értékeltünk kellőképpen, valamit egyszerűen elhanyagoltunk. Az afféle érvelésnél számomra hiányzik egy fontos szempont. Nevezetesen az, hogy a szocializmusban a tudomány fejlődése szükségszerűen feltételezi annak átalakulását az emberi gyakorlat és az egész kulturális szféra fejlesztésének általános formájává. S ez a tény abból a szempontból, amely alapján beszélni akarok, nem hagyható figyelmen kívül. A szovjet kommunisták XXVII. kongresszusának légköre - miként azt itt már megállapítottuk - mindenképpen befolyásolja a mi mostani tanácskozásunkat és a munkánkat. A XXVII. kongresszus gondolatait alkotó módon és nem gépiesen kell alkalmazni a mi valóságunkra. Más szóval e gondolatokat tovább kell fejleszteni, ezeknek alkotó módon kell érvényt szerezni, nem szabad lelketlen utánzásokkal lejáratni azokat. Az SZKP XXVII. kongresszusa feltételeket teremtett a szovjet társadalom, de nem kis mértékben a mi társadalmunk további fejlődésének gyorsításához. Ez a folyamat egyszerre elkerülhetetlen és igényes. Éppen ezért nem szabadna megengednünk, hogy a a fékezés nagymesterei és a hivatásos kétkedők is felszálljanak erre a vonatra. Miként nem szabad megengednünk azt sem, hogy e folyamaton élősködjenek az 1968-as év politikai kalandorai, s az éppen most ébredező reformátorok. Amit viszont mindenképpen meg kellene, sót meg kell tennünk, az elsősorban az, hogy az SZKP XXVII. kongresz- szusának szellemében megköveteljük - először is önmagunktól - az elméleti gondolkodás magas színvonalát, amelyet az is jellemez, hogy egyszersmind képesek vagyunk közvetlen útmutatást is meghatározni a cselekvéshez. Ha igaz az, hogy az elkövetkező esztendőkben forradal- • mi feladatokat hajtunk végre, akkor nem a szavak, hanem a tettek forradalma következik el. Nem fogok mindarról beszélni, amivel dicsekedhetnénk, vagy ami nyugtalanít és nyomaszt bennünket, s amivel elégedetlennek kell lennünk, mert ha mindenről szólnék, akkor könnyen előfordulhatna, hogy a lényeget nem érinteném. Legalább néhány szót hadd ejtsek arról, amit időszerűnek érzek. Ez elsősorban az úgynevezett helyi kultúra problémaköre. A történelmi és a kulturális hagyományok, a nép műveltségi színvonala önmagában is érték, ám a visszájuk- ra fordulhatnak, ha mindezt nem ismernénk fel, nem fejlesztenénk, s nem gondoskodnánk arról, hogy ezek az értékek saját egyéniségünk társadalmi tudatának mobilizáló tényezőjévé váljanak. Amennyiben igaz az, hogy a történelem az élet, tanítómestere, akkor mi valószínűleg gyakran iskolakerülök voltunk. Különben nem hagynánk meg szinte szabad prédának eszmei és politikai ellenfeleinknek múltunk neves személyiségeit, nemzeti történelmünknek eseményeit, szinte minden szakaszát, amely nem volt, mert nem lehetett marxista, ám szükséges lenne, hogy történelmünket marxista módon elemezzük és értékeljük. Az igazság az, hogy ha könnyelműséget és bizonytalanságot vetünk, akkor övön aluli ütéseket, sikertelenséget, vagy értetlenséget aratunk. Mint legutóbb Velehradban. Más példákat is felsorolhatnék. A szocialista hazafiság szükségszerű előfeltétele az, hogy jó gazdái legyünk történelmünknek, haladó hagyományainknak. öntudatos hazafiság nélkül nem születnek internacionalista érzelmek. Most pedig vissza a helyi kultúrához. Úgy vélem, hogy az úgynevezett helyi kultúra üzemeltetése, a megfelelő létesítmények felépítése az illetékes nemzeti bizottságok, az adott területen tevékenykedő egységes földművesszövetke- zetek, nagy üzemek és társadalmi szervezetek feladata lehetne. Ugyanis elsősorban nekik van szükségük e szellemi értékekre, s a létesítményekre. Amit mondok, annak természetesen nincs abszolút érvénye, ám távolról sem beszélek kivételekről. Megszoktuk már, hogy mindazt, amit kultúrának nevezünk a központból kapjuk. Egyes nemzeti bizottságok ilyen meggondolás alapján tervezik a kulturális létesítmények felépítését is. Azzal számolnak, hogy amire nincs pénz, azt megfizetik az állami költségvetésből. Ám az állami költségvetést az jellemzi, vagy jellemezhetné, hogy egyensúlyt teremt szükségleteink és lehetőségeink között. Ha könnyelműen megterheljük ezt a költségvetést, akkor ezzel saját életszínvonalunkat érintjük. Csupán a mi minisztériumunk 1981 és 1984 között több mint 220 millió koronát utalt át a nemzeti bizottságoknak. Nyilván nem a mecénásság érzelmeitől vezettetve. Tudtuk, mire adjuk ezt a pénzt. Mégis akkora összegről van szó, amellyel Szlovákia járásai közül mintegy a felének a kulturális fejlesztést célzó, egy egész esztendőre vonatkozó igényeit elégíthetnénk ki. Jól tudom, hogy szükségünk van utakra, kórházakra, sportpályákra, stadionokra, tisztító állomásokra és vízvezetékekre. Főzni vízből is lehet. Ám ha ez nem szükséges, márpedig nem az, akkor ne próbálkozzunk ezzel. Megfájdulna tőle a gyomrunk. Sőt előzetesen már a fejünk is fájhatna az ilyen elgondolások miatt. Méghozzá nem ma, hanem még tegnap. Egyszóval most is - nem először - a társadalom egyenletes fejlődése érdekében szólok. Nem akarok elvontan beszélni. Elgondolkodhatnánk azon, nem kellene-e kulturális alapokat létrehozni, kerületi vagy a két szövetségi köztársaság szintjén, önkéntesen és saját elhatározás alapján lehetne átutalni ide a pénzt, például bizonyos százalékot a kulturális és szociális alapból. Kötelező egy bizonyos minimális százalék lenne, nem pedig a maximális. Ezt az alapot központi és más forrásokból bővítenék aszerint, hogy milyen fontos célra használják föl. Ez az alap elsősorban a kulturális létesítmények felépítését és üzemeltetését szolgálná. Valamennyiünk becsületbeli feladata, hogy felelősséget érezzünk, határozhassunk is, jó gazdaként éljünk és munkálkodjunk szocialista hazánkban. így vagy úgy, de tény: a jövőben nem tudjuk a helyi kultúra valamennyi igényét a központból anyagilag fedezni. A központi kerettel az SZSZK Pénzügyminisztériumával együttműködve úgy fogunk sáfárkodni, hogy ezzel az összeggel kulturális politikánk fő céljainak valóra váltását segítsük elő. Másféle gond a helyi kultúrával kapcsolatban. Azt mondogatjuk ugyan, hogy nálunk a kultúra mindenkié, ám ha kenyértörésre kerül a sor, akkor egyszeriben csupán a kulturális tárca létezik, másoknak mintha semmi közük sem lenne a kultúrához. Ha mégis valaki közülük a törvénynyel összhangban szeretne valamit a kultúráért tenni, például műemléket helyreállítani, akkor máris ferde szemmel, azzal az alig titkolt gyanúsítással szemléljük őket, hogy állami pénzen, kedvtelésből parádés kastélyt akarnak maguknak szerezni. Gyakran emlegetjük a takarékosság törvényét és takarékoskodunk is. Látszólag a múlton, de a valóságban a jövőnket szegé- nyítiük. Más okból takarékoskodunk az új lakótelepek járulékos beruházásánál. Piešťanyban nem is olyan régen felépítettük a Művészetek Házát, amelynek sajnos rossz az akusztikája. Abból az összegből, amelyet a hetedig ötéves terv folyamán fölépült lakótelepek járulékos beruházásain megtakarítottunk - a megtakarítás szót csupán udvariasságból használom - több mint huszonöt ilyen létesítményt építhettünk volna. De nem építettük föl ezeket, miként más tervezett létesítményeket sem, s így a lakótelepek járulékos ellátása talán már sohasem lesz teljes. Ezt olvashatjuk ki a 8. ötéves terv számadataiból is. Harmadszor és utoljára a helyi kultúráról. Igyekszünk mindent professzionalizálni, azt is, amit nem lehet. Igyekszünk fizetett népművelőkkel betölteni a helyi kulturális intézmények munkaköreit is. Miért is ne, hiszen ez a gyakorlat szükségszerű, s bizonyos határig ésszerű. Ám ne feledjük, hogy évtizedeken keresztül a helyi kultúrát a helyi lakósok, a haladó gondolkodású értelmiségiek, a munkásegyesületek és más egyletek tagjai éltették. Most lemondjunk segítségükről? Vajon ma ebben a köztársaságban kevesebb a művelt és a kultúrát szerető ember, mint egykor volt? A „helyi kultúra munkásainak“ jól kiépített hálózatához manapság sok helyen csak az egyházak lelki pásztorai ragaszkodnak. Gondolkozzunk el azon, hogy hány egyetemi és főiskolai diplomás, tettrekész fiatalember ment például a mezőgazdaságba dolgozni. Gondolkozzunk el azon is, mi mindent várunk el például a pedagógusoktól, s miként sikerült elérnünk azt, hogy a szép hagyományok ellenére szüntelenül csökkenjen társadalmi tekintélyük? Mindennek megvannak a konkrét okai. Vagy említsük meg azt, hogy néhány városunkban, például Prágában pedagógushiány van. Ezek végül is ismert tények, nem akarom ismételni ezeket, mert az ismétlés olykor a tudás mostohaanyja is. Néhány szót és - ha sikerülni fog - néhány gondolatot a művészetről. A jobb minőségért, a középszerűség ellen harcolunk, s ez a küzdelem teljes mértékben érvényes lehetne a művészi alkotásokra, a művek terjesztésére és értékelésére is. Beszélnünk kell az értékelésről is. Ameddig lehetnek megbírálhatatlan szerzők, addig lesznek nem bíráló kritikusok is. Egyikük és másikuk is tisztában van azzal, hogy hivatásuk alapvetően magában rejti a kockázatot is. Miért hallgatunk hát akkor, amikor szólni kellene? A különböző nézeteket eszmecserékkel, vitákkal kellene tisztázni. Természetesen olyan vitákkal, amelyeket a marxista-leninista világnézet hat át. Ebben az esetben a különböző nézetek, az eltérő értékelések nem nyugtalaníthatnak bennünket. Az igazság a viták során születik meg, ne segítsük hát világrajövetelét császármetszéssel. Ebben az esetben ugyanis hiába várnánk a művészeti kritika aktivitását. Sajnos - talán részben az irodalomkritikát kivéve -, a művészeti kritika képviselőinek jelentős része nem nagyon iparkodik vitázni az igazságról. Nagyra értékeljük a művészeti alkotó szövetség munkáját. Ezzel én is egyetértek, de hozzáteszem: melyik más szervnek, ha nem a művészeti alkotó szövetségeknek kell törődniük a fiatal tehetségekkel? Elképzelhető az is, hogy nem vállalunk többletmunkát, s hagyjuk őket a pálya szélén topogni. Ezzel viszont azt kockáztatjuk, hogy az aktivitás iránti természetes vágyuk más pályák keresésére, megtalálására ösztönzi őket. Olyan pályákéra, amelyek nincsenek kulturális politikánk látószögében. A fiatalokkal való munka a művészeti alkotószövetségek állandó, soha el nem hanyagolható feladata. Rendkívül fontos, s ugyanakkor összetett feladat a fiatal tehetségekkel való munka. A tehetség általában különbözik az átlagtól. S éppen azok a vonások, amelyek eltérnek az átlagostól, nem ritkán értetlenségbe ütköznek. A tehetség néha provokálja és nyugtalanítja környezetét. A tehetség igyekszik szétfeszíteni a gondolkodás szokványos sémáit - ezért tehetség. Szüksége van azonban tapasztalatokra is. Törődnünk kell a tehetségekkel, föl kell karolnunk őket, ez a művészet, ez a párt érdeke. Támogatjuk a kortárs témákat a művészetben, igényeljük a mai témákat, mai életünk, gondjaink művészi ábrázolását. A jelennek sok arculata van, s mi valamennyire kíváncsiak vagyunk. Olyan művészetre van szükségünk, amely a párt programjának valóra váltására ösztönzi az embereket. Olyan művészetre, amely érthető politikai nyelven szól, sajátosan, de hosszabb távon is hat az emberekre, pozitívan formálja lelki világukat, az emberek egymás közötti kapcsolatait és a szocialista erkölcsöt. Ezek a pártpolitika elvárásai is. Elsősorban azonban jó művészetre van szükségünk. Amikor jó művészetről beszélek, akkor magas eszmei és esztétikai színvonalra gondolok, mert csupán e két tényező jelenléte, egysége szavatolja a minőséget. Elméletben mindez világos. A gyakorlat azonban bonyolultabb. Bele kellene törődnünk abba, hogy nem vagyunk tévedhetetlenek, s a mi saját ízlésünk nem lehet az értékek abszolút mércéje. Nem szívesen, de meg kell állapítanom, hogy nem a legjobb nemzeti vonásunk csodálni mindazt, ami külföldi eredetű, s ettől, mintha harapófogóban lennénk, nemigen tudunk szabadulni. Pedig - főleg ami kultúránk színvonalát és az általános műveltségünk szintjét illeti - nincs miért szégyenkeznünk. A budapesti európai kulturális fórum résztvevői igazolhatják, hogy a szocialista országok képviselőinek az intelektuális színvonala - tehát a mi hazánk delegátusainak is - gyakran jóval magasabb volt a kapitalista országokból érkezett partnereikénál. A szocializmus művelt embereket nevel. Mi azonban nem lehetünk önelégültek. Mi mindig többet akarunk. Gyakran hiányzik belőlünk a kritikus szemlélet, az elemzés jó tulajdonsága. És szinte már szégyelnivalóan híján vagyunk a saját jó munkánk fölött érzett jogos büszkeségnek. Gyakran azzal is kitűnünk, hogy nem elég fejlett bennünk a hazafiasság érzelme, a világnak ahhoz a részéhez való tartozás tudata, amely már régóta haladó szerepet tölt be történelmünkben. Tudnunk kell, hogy jó oldalon, a történelmi igazság és a haladás oldalán állunk, a szocialista közösség tagja vagyunk, annak a közösségnek, amely - nem hiszem, hogy ez közhely lenne - az emberiség reménye, a béke megőrzésében az egyetlen reális erőt jelenti. Ez vajon kicsiség? A mai nemzetközi helyzet- minden veszély ellenére, amelyet magában rejt- szocialista és a kapitalista erkölcs legfrappánsabb és legdrámaibb konfrontációja a történelemben. Ez a küzdelem a világ közvéleménye formálásának katalizátora, egyúttal pedig az észszerűség, mint jelenünk humánus realizmusa marxista-leninista értelmezésének népszerűsítője, függetlenül attól, hogy ezt valaki tudatosítja, vagy nem. Már hosszú évek óta eredményesen fejlődik a kulturális értékek cseréje más államokkal, különösen a szocialista országokkal. Különösen örvendetes az, hogy az utóbbi időben eredményesen működünk együtt a kultúra irányításával kapcsolatos gondok megoldásában is. Különösen intenzív ez az együttműködés Csehszlovákia és a Szovjetunió között, főleg a kultúra gazdasági vonatkozásait illetően és más területeken is. Mindezek ellenére munkánk nem mindenben volt eredményes. Komoly gondjaink, hibáink is vannak. Csak az elmúlt évben például 18 ellenőrzés bírósági eljárással végződött. Ezeket a hibákat nem hallgatjuk el, s nem is viszonyulunk könnyelműen hozzájuk. El kell mondani azt is, hogy a mi szféránkban is még táptalaja van a demagógiának, a rosszakaratnak, s vannak, akik saját érdeküket előbbre helyezik a társadalom érdekeinél. Egész éven át olyan névtelen leveleket és feljelentéseket kell kivizsgálnunk, amelyekről tudjuk, hogy megírásukat nem a javítás jószándéka motiválta. Nyilván vannak más vélemények is. Én azonban azt tartom, hogy a névtelen levelek inflációja nem a szocializmus vívmánya, hanem sokkal inkább a társadalom organizmusa betegségének tünete. Egészében véve képesek vagyunk kidolgozni a mi területünkön is a kultúra egységes ágazati fejlesztésének koncepcióját, ám már csökken a teljesítőképességünk, ha a cselekvés útjára kell lépnünk. Pedig az útnak éppen ez a szakasza a legfontosabb. Tudjuk, hogy nem a jó szándék, hanem az eredmény a döntő. Ennek az elvnek kell érvényt szereznünk. Tudatosítjuk, hogy azok a feltételek, amelyek között a nyolcadik ötéves terv feladatait fogjuk megoldani, bonyolultak és néha könyörtelenek lesznek Mégsem érezzük mindezt korlátozásnak, nem lettünk pesszimisták, nem tévesztettük el az irányt és tájékozódóképességünket. Az említett tények arra ösztönöznek bennünket, hogy mind kevesebbszer merítsünk az állami költségvetésből, s mind gyakrabban használjuk saját fejünket. Lehet, hogy ennek a receptnek általános érvénye is van. ZDENÉK BUCHVALDEK elvtárs, a prágai Zdenék Nejedlý Realista Színház igazgatója Izgatottan lépek XVII. kongresszusunk szónoki emelvényére. Örülök, hogy tolmácsolhatom itt azokat a nézeteket, amelyeket a kulturális és a művészeti szférában dolgozó sok elvtárs és sok párton kívüli művész vall a területünkön létező némely égető problémával kapcsolatban. Mint színházi embernek, engedjék meg nekem, hogy elsőként a színház és színházművészeti tevékenységünk kérdéseivel foglalkozzam. Teljes mértékben egyetértek azokkal a gondolatokkal, melyeket a központi bizottság politikai beszámolója tartalmazott. Igen, ha üzemeink dolgozói keresik a tudomány és a termelés egybekapcsolásának hatékonyabb módjait és pozitívan akarják befolyásolni a következő ötéves tervidőszak minőségi mutatóit, akkor, nézetünk szerint, a drámaművészetnek - melynek mással nem helyettesíthető előnye, hogy közvetlenül hat a nézőre, a hallgatóra - mindenekelőtt mélyebben kellene és kell a felszín alá hatolnia, megismernie a valóságunkban rejlő igazságot. Ugyanakkor tervszerűen kellene és kell törekednie a szocialista életünk fejlesztésén munkálkodó embernek, örömeinek és gondjainak sokrétű ábrázolására. Ez napjaink alapvető feladata és alapvető kérdése. Azt jelenti, határozottabban kell eltávolítani mindent, ami felszínes, konjunkturális, ami átlagos, kimondottan iparosmunka. Nem akarom ezzel kisebbíteni azokat az eredményeket, melyeket a kultúrában, különösen a színházművészetben értünk el. Hogy büszkék lehetünk az eddigi eredményekre, azt bizonyítja sok színházi és filmbemutató, tévéműsor és más rendezvény, melyek a cseh színház évében zajlottak, valamint a hazánk felszabadulásának 40. évfordulója alkalmából végzett átfogó munka. Nem kevesebb okunk van azonban arra, hogy komolyan elgondolkozzunk valamennyi valós eredményről, és mindenekelőtt jelenlegi helyzetünkről, a holnapi szükségletekről. Ezzel összefüggésben, a számos probléma közül szeretném legalább néhányra felhívni a figyelmet, amelyek égető gondot jelentenek számunkra a színházi berkekben, amellett, hogy a drámaművészet más területeit is érintik. Meghatározhatjuk ezeket a problémákat, de sokkal fontosabb a megoldásuk. Az elsó kérdés a művészeti alkotás születésével, a dramaturgiával és a szerzővel való együttműködéssel függ össze. A mi színházi életünkben gyakran feltűnik egy kísértet, amelynek neve: a színház profilja. Amig az egyik oldalon a színházak művészeti vezetősége - az adott személyi és anyagi-műszaki feltételek között - igyekszik becsülettel megfelelni a színház profiljának, addig a másik oldalon a sajtó, a szak- vélemény és az irányító szervek is szürkeséget állapítanak meg és azt, hogy az egyik színház összetéveszthető a másikkal, legyen szó akár a darabválasztásról, akár a színpadi megvalósításról. Ezzel eljutottunk az egyik fő problémához. Igaz, hogy a művészeti tevékenység eredményeiről vallott nézeteket tekintve nagyon különbözőek az emberek. ízlés, esztétikai műveltség, de temperamentum és pillanatnyi lelkiállapot kérdése is ez. Csakhogy ezeknek a szubjektív (Folytatás a 6. oldalon)
