Új Szó, 1986. március (39. évfolyam, 51-75. szám)
1986-03-03 / 52. szám, hétfő
Egy siker - és ami mögötte van Jegyzetek a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkaráról A z írás címe egy olyan, nyolc festményből álló képciklus címe, amely a Csemadok érsekújvári (Nové Zámky) városi szervezetének kiállítótermében bemutatott többi olajfestménnyel együtt meditációra szólító vallomás a világról, az életről, a térben és időben bennünket kísérő különböző jelenségekről, összefüggésekről. Az alkotó Kalita Gábor, saját verseit, „üzeneteit“ is bevéste az ősi anyagba, a fába, hozzájuk plasztikusan megformált illusztrációk illeszkednek. Az égetett umbra, tehát a „filozofikus melegbarna“ színárnyalataiban megjelenő alkotásoknak része a vers is. Az Elbrusz című kép füstfelhője, Az óda a halott lepkéhez című alkotás pillangó motívuma betűkKalita Gábor: Földszületés bői rajzolódott meg. A második szintű, igényesebb kommunikáció a vers elolvasása a gondolati összefüggések egybevetése után jön létre. A kiállításon sokan megálltak a Földszületés című opusz előtt, amely kiáltás az életért, szigorú figyelmeztetés a folytonosságért. A La-Ténekor, a Leonardo Az attraktív külsejű Júlia Hečko- vá új csillag a szlovák popmuzsika egén. Hirtelen tűnt fel a fesztiválok pódiumán és sorban aratta a sikereket, melyeket szép hangjának, bámulatos hangterjedélmének és -erejének, tiszta intonációjának, szép szövegmondásának köszönhet. Júlia Hečkovát tulajdonképpen a bátyja, Peter Hečko fedezte fel, aki maga is popzenész és zeneszerző. A szimpatikus fiatal énekesnő elsó nagy sikerét 1983-ban a Bystrické zvony fesztiválon aratta, ahol a Horúci mráz (Forró fagy) című dallal (melynek zeneszerzője és szövegírója Peter Hečko) első díjat nyert, s elnyerte a Csehszlovák Rádió különdíját is. Ugyanabban az évben a To som ja (Ez vagyok én) című számmal a Bratislavai Lírán elnyerte a közönség díját, a prágai Intertalent fesztivácsodái - főhajtások a kelta művészet és Leonardo da Vinci előtt. Az alkotó békevágyáról nemcsak a ciklus képei vallanak, hanem a nagyméretű olajképek is (Picasso, a békeór). A verses és táblaképek mellett- a nézővel többnyire gondolati síkon kommunikáló művek között- olyan képeket is láthattunk, melyek Kalita pártosságának tükrözői. A Hajnal című dinamikus festmény témája 1917, a vörös hadsereg katonáinak újat hozó vágtáját ábrázolja. A szabadság útjának témája a fasizmus igája alól felszabaduló, fellélegző Európa. Egon Ervin Kisch portréja sem véletlenül került a válogatásba. Kalita Gáborról hadd mondjuk el, hogy Léván (Levice) született, tárlatának megnyitóján töltötte be 35. életévét. Azokban az években került a képzőművészet közelébe, amikor az emberi cselekvést még jobbára a spontaneitás jellemzi. Vázlatrajzaira, kisplasztikáira, rea- liefjeire hamar felfigyelt a környezete. Később a betű, az írott szó vált Kalita kifejezőeszközévé - másfél évtizede újságíró. A képzőművészetről azonban nem mondott le, sőt egybekapcsolta azt az írással, így születtek meg az első verses képek, a szerző szóhasználatával élve: barna ké(Horváth György fotoreprodukciója) pék, majd a hangulatokban és gondolatokban gazdag táblaképek. Kalita Gábor első önálló tárlatán öt év munkájának összegzését láthattuk. Reméljük, a következő is meglep majd bennünket annyi újjal és eredetivel, mint ez az érsekújvári kiállítása. I. H. Ion pedig második lett. 1984-ben a sopoti táncdalfesztiválon szintén második, a drezdai Schlagerfesti- valon pedig a közönség díját kapta meg. Júlia Hečková Spútaná láskou (A szerelem béklyójában) című első nagylemezét hallgatva az a benyomásunk, hogy az énekesnő fesztiválgyőztes dalainak gyakorlására mintha több időt fordított volna, a lemezen szereplő tíz dalra kevesebbet. Teljesítménye ugyanis - sajnos - nem kiegyensúlyozott. Vannak dalok, melyeknek előadásában - indokolatlanul - csupán a hangerő dominál, több dallamban nem tud megbirkózni a pianissimókkal és a fejhangokkal, ezekben a pozíciókban szövegmondása érthetetlenné válik. Meglehetősen sok monotóniával is találkozunk, ezt a körülményt azonban elsősorban a zeneszerző rovására írhatjuk, aki nyilvánvalóMintegy fél év telt el azóta, hogy a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkara Olaszországban járt. Már akkor sem titkoltuk, hogy azért volt ennek az útnak egy (apró?) szépséghibája. Mindössze harminchét fő (tehát egy nagyobbacska kamarakórus) utazhatott csak ki, és volt kénytelen állni a sarat a goriziai „arénában“. Ki tudná megmondani, mi volt a nehezebb: itthon maradni, vagy az itthon hagyottak nélkül énekelni? Azóta rendszeresen visszatérő beszédtéma volt, hogy minél hamarabb meg kellene valósítani egy olyan külföldi turnét, amelyen az énekkar valamennyi tagja részt vehet. A tervből hamar valóság lett: a CSMTKÉ a közelmúltban Székesfehérvárott vendégszerepeit a Liszt Ferenc Dalosünnepek területi bemutatóján. Kárpótlás Olaszországért? Talán annak indult. (Valaki csipkelődve meg is jegyezte azoknak, akik annak idején nem fértek be a goriziai keretbe: „Lám, még Velencéről sem maradtatok le!" A CSMTKÉ szállása ugyanis nem Székesfehérvárott, hanem Agárdon, a Velencei-tó partján volt.) Persze, ámítanánk magunkat, ha a goriziai nemzetközi fesztivál sok-sok élményét egy területi bemutató eseményeivel szándékoznánk egybevetni. Ez a székes- fehérvári szereplés mégis többre - másra - sikeredett. A kórus rég nem hallott, remek formában énekelt - nagy sikerrel. Az igényes közönség, amely gyakorlatilag a dalostalálkozó énekkari tagjaiból állt, érzékenyen ismerte föl kórusunk bravúrjait: a monumentalitást Vass Lajos Jövendölésében, a hangzásbeli finomságokat Bárdos Lajos Popule meusában, a brilliáns technikát Monteverdi lo mi son giovinetta és Oto Ferenczy Verbunk című szerzeményeiben, no és a könnyed játékosságot Bárdos Lajos Patkó- éknál című művében. Fasang Árpád zeneszerző is lelkes elismeréssel nyilatkozott a kórus teljesítményéről. Semmihez sem hasonlítható az, az élmény, amit ilyenkor a többi kórus teljesítményének kritikus figyelése jelent. Az egymást hallgató énekkarok önkéntelenül is rangsorolnak, hasonlítgatnak. S ha közben nemcsak mások hibáit veszik észre, hanem a kimagaslóbb teljesítményből következtetni is tudnak saját hiányosságaikra, akkor már megtették az első lépést a még jobb eredmények felé. Vendéglátónk, a budapesti Vasas kórus, külön rangot adott a Liszt Ferenc Dalosünnepeknek. Kodály Zoltán ritkán hallott művét, Zrínyi szózatát adták elő, dr. Meláth Ottó an kedveli az unalomig történő ismétléseket. Sajnos, a dalok hangszerelése sincs segítségére az énekesnőnek a produkció „fel- öltöztetésében". Ez a hangszerelés ugyanis meglehetősen egysíkú, szürke, ötlettelen, gyakran még a már említett monotóniát is segít kidomborítani. A fiatal énekesnő produkciója sokkal színesebb és kiegyensúlyozottabb lenne, ha több szerző dalait iktatná be repertoárjába, s ha nem riadna vissza a melodikusabb dallamok előadásától sem Hiszen a nagylemezen szinte nincs is olyan szám, melyet két-három leforgatás után együtt tudnánk dúdolni az énekesnővel. Pedig a slágerekre ez a jellemző... Júlia Hečková kétségtelenül tehetséges énekesnő. A továbbiakban nagyobb kiegyensúlyozottságra, jóval több - jó értelemben vett - rutinra és tapasztalatokra lesz szüksége. SÁGI TÓTH TIBOR szólóénekes és Vass Lajos karnagy közreműködésével. Amatőr kórusénekesek számára ritka ünnep, ha részt vehetnek egy zenekari próbán. A találkozó második napján a Vasas Művészegyüttes Szimfonikus Zenekara nyilvános összkari próbát tartott a jelenlévő hét kórussal, s két mű (Liszt: Magyar ünnepi dal, Kodály: Liszt Ferenchez) próbáján a CSMTKÉ is aktívan jelen volt. x A székesfehérvári siker jó irányban befolyásolhatja a kórus további fejlődését. Igaz, a legutóbbi tagtoborzás csak közepesre sikerült. A férfiszólamokban még most is aggasztó a helyzet. A szlovákiai magyar pedagógusok közül csak féltucat tenorista volna alkalmas, hogy ebben a kórusba énekeljen? Nem hinném. A CSMTKÉ gyakran lép fel más szlovákiai magyar kórusokkal közösen, s ilyenkor örömmel - és reménykedve - állapítjuk meg, hogy ezek az énekkarok sok jóhangú pedagógust foglalkoztatnak, karnagyként és énekesként egyaránt. Tehát énekesek lennének, de több akadálya is van annak, hogy a tanítókórusba jöjjenek. Az egyik: nem hiszik el, hogy a CSMTKÉ-nak valóban szüksége lenne rájuk. A másik, hogy alábecsülik zenei képzettségüket és képességeiket és nem bíznak abban, hogy eredményesen be tudnának illeszkedni a kórusba. Pedig a CSMTKÉ nem csupa kiválóan képzett énekesekből álló gyülekezet. Inkább amolyan iskola, ahol karnagyaink „keze alatt" a félig képzettekből is idővel jó énekesek, sót karnagyok válnak. A tagtoborzás további akadálya, hogy nem minden iskolában nézik jó szemmel a pedagógusok időnkénti pénteki eltávozását a próbára, (amely mellesleg vasárnap ér véget...). Az igazgatói támogatást is legfeljebb hümmögő beleegyezés jelenti, csak ritkán önzetlen az. A központi kórusba járó pedagógustól - aki egyébiránt otthon még vegyeskart, színjátszócsoportot esetleg fúvószenekart is vezet - elvárják, hogy az iskolában is eredményes kórust vezessen, készítse fel különféle énekversenyekre a tehetségesebb tanulókat, ugyancsak eredményesen. Ez önmagában nem volna hiba, hiszen ha képes rá a pedagógus, bizonyára szívesen tanít másokat is a szép éneklés mesterségére. A hiba a tálalásban van: amikor ezek az elvárások feltételekként jelentkeznek: „Csak akkor járhat a CSMTKÉ-ba, ha...". Ugyanez még merevebb megfogalmazásban: „Első az iskola, csak ezután jöhet az iskolán kívüli munka!" Egy kis gondolkodással és bizonyos összefüggések feltárásával bárki beláthatja: a tanítókórus léte és, ezen túl, a színvonalas működése valamennyi iskolánk érdeke. Érzékeny veszteségeket okoznak a kórusnak azok a tagok, akik erejük, egészségük és énekhangjuk teljes birtokában, különféle érvekre hivatkozva, kilépnek a kórusból. Hosszú évek telnek el, míg az újak teljes értékű énekesekként léphetnek helyükre. Ez, persze, nemcsak a CSMTKÉ „betegsége". A kilépés valódi okai szinte mindenütt azonosak. A kifogások mögött valójában igénytelenség, kényelem húzódik meg. Nem kevés azok száma sem, akiknek a CSMTKÉ csak ugródeszkát jelentett a nagyobb „hírnév" megszerzése felé. Miután az itt megszerzett tudásokra és rangjukra építve otthon énekkart hoztak (hozhattak) létre (ami természetesen elismerésre méltó), megfeledkeztek a „fölnevelő kórusról". Az ilyesfajta kilépésekben nyilván nagy szerepet játszik a hiúság is: ugyanaz az ember, aki - énekesként - egy színvonalas kórusban is névtelen marad, középszerű kórus élén - karnagyként - kiléphet az „eminenciások szürke csuhájából". Ezzel nem feltétlenül azt szeretném mondani, hogy ez a népszerűség kevésbé megérdemelt, hanem inkább a központi kórusból történő kilépés következményeire szeretnék rávilágítani. A tehetséges és kellő tudással rendelkező énekes, aki a karvezetés nehézségeivel is meg tud birkózni, távozáskor betölthetetlen űrt hagy maga után. Ezekről a szempontokról Ág Erzsébet is megfeledkezett, amikor az Új Szó 1985. szeptember 30-i számában, a jubiláló CSMTKÉ-ról szóló - különben kitűnő - cikkében kifogásolta, hogy Vass Lajos a nagymegyeri (Čalovo) hangversenyen nem emlékezett meg azokról a helybéliekről, akik valamikor a tanítókórusban énekeltek. Megnyugtatásul hadd mondjam el, hogy a kórusban gyakran elhangzik azok neve, akiknek indulását, létét, fejlődését köszönheti. Igaz, a tisztelet mindenekelőtt azoknak szól, akik kitartottak. Nem egészen értem, miért kellene egy hangversenyen nyilvánosan, ráadásul név szerint köszönteni épp azokat, akik kiléptek. A „dolgozott" jelen helyzetünkben közel sem ér annyit, mind a „dolgozik". S ennél csak egy valami ér többet: a „dolgozni fog". x Messzire kanyarodtam a székesfehérvári hangverseny eseményeitől, de - sajnos - nem szólhatunk valósághűen a CSMTKÉ jelenéről a létszámgondok említése nélkül. Janda Iván vezetőkarnagy az összejövetelek végén már régóta így búcsúzik: „Lányok, hozzatok jóhangú fiúkat!" A kérés valószínűleg nem mindig jut el a ,,fiúk“-ig. Pedig jó lenne, ha eljutna! HORVÁTH GÉZA lllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllll Szabad még egyszer a nevét? Hallgatom a rádiót. Hírek, riportok, tudósítások vannak műsoron. A szokásos módon hallgatom hol érdeklődéssel, hol csak alig-alig odafigyelve... Manapság annyi információval árasztják el az embert, hogy néha egyszerre két irányba is kénytelen figyelni. Mondjuk, rádióhallgatás közben teszek-veszek, esetleg újságot, képeslapot nézegetek, így előfordul, hogy a riport elején elhangzó nevet elmulasztom megjegyezni. A rádiózás kezdeti időszakában a riporterek számoltak az ilyen ,,kihagyásos“ hallgatókkal, és egy-egy riportban többször is - de a végén okvetlenül - megismételték a riportalany nevét. Sajnos, hogy ez kiment a divatból! Tessék elképzelni, hogy csak a riportalany bemutatása után figyelek fel a műsorra. Talán, mert ismerős tájról esik benne szó... És a körülmények ismertetése azt sejteti velem, hogy a tudósítás főszereplője régi ismerősöm, akivel országjárásom idején összebarátkoztunk. Éber figyelemmel lesem, hogy mikor hangzik el az ország-világ élőn dicséretet érdemlő ember tiszteletre méltó neve. De hiába lesem, hiába várom! Ha a guta megüt, akkor sem, sohasem tudom meg, ki volt az illető! KOVÁCS JÓZSEF Vésett betűk —■ LEMEZ =rA szerelem béklyójában ÚJ SZÚ 4 1986. III. 3.
