Új Szó, 1986. február (39. évfolyam, 27-50. szám)

1986-02-25 / 47. szám, kedd

Három találkozás JEGYZETSOROK SZOVJET SZÍNHÁZAK VENDÉGJÁTÉKAIRÓL Don Juao '82 - eredeti showmusical idegen nyelven. Ez volt a címe és alcíme Szergej Obrazcov bábjátékának, amelynek emberséges humorát, s a már négy évvel ezelőtt sem „csupa-derúvilág" fonákjára való fordítását nem lehet - nem is szabad - elfelejteni. Sót, ezt a világszemléletet meg kellene tanítani mindenkivel, hiszen ennek eredője a könyörtelen optimizmus. Talán furcsa ez a szókapcsolat, de Obrazcov optimizmusának könyörtelensége abban nyilvánul meg, hogy úgy közelíti tudatunkban az erényt és a bünt, hogy közben a nevetéssel gyógyítja az utóbbi okozta sebeket. A könnyedség nála csak látszat, bár a témaválasztás a Don Juan esetében magával együtt kínálja a frivolságot. A humor, a bölcsesség nagy művésze nem ijed meg ettől a kihívástól. Don Jüant végigutaztatja a világon, szájába adva egy, nyelveken felül álló nyelvet, amelyet az általános műveltség egy bizonyos szintjét birtokló néző a világ bármely pontján megért. S ha nem, akkor láthatja a népek jellemzésére, lejáratására, oly sokszor elővett képi frázisokat, tudati ködöket. Ehhez kell neki Don Juan, az öncélú szerelem örök megtestesítője, akihez hasonló ember számtalan van a világon. Önmaga gyengeségét elkendőzendő, nőt nő után „hódit" meg, s egyre inkább önmaga rabja lesz. Soha nem találja meg a Nőt, hiszen nem tudja, mert nem is tudhatja, hogy önmagát keresi. Ezt felismerve nevetünk, nem rajta, hanem oly gyakori önigazolásainkon, mások ellen indított, de mégis önmagunkkal folytatott kicsinyes harcainkon. Ebben a nagy játékban mindenki nevetségesen hasonlít a nézőre. Pedig a játéktéren „csak" bábukat látunk. Merev faarcú tárgyakat. Egy nagy varázsló és kisinasai keltik életre valamennyit. így lesznek emberivé. A dráma, mint látvány. A Leningrádi Nagy Akadémiai Gorkij Színház A ló halála, című híres előadása legendássá lett a világszínházat ismerő közönség körében. Úgy lenne igazi, ha az ilyen színházi csodákat a születésük helyén látná mindenki. Ezért is tekinthetjük ajándéknak, ha a csoda házhoz jön, a maga legigazabb valóságában, s a néző saját életkörnyezetében mártózhat meg gyönyörű szellemiségében. Mert ha van egy színházi előadásban szellem, gondolat, eszmeiség, akkor az a dolog lényegéből eredően csak gyönyörű lehet. Olykor fájdalmasan és keserűen gyönyörű, mint a Georgij Tovsztonogov megálmodta csoda, a Lóról, amely Lev Tolsztoj novellájának hőseként jött a világra. Tovsztonogov egyebek között ezzel a rendezésével is az ember méltóságát hirdeti, s a színpadi stilizációnak olyan bravúrjait hajtotta végre, amelyek természetesek, egyszerűek és magától értetődők voltak. Ezt csak így lehetett megcsinálni! - mondja a néző, miközben maga a rendező valamikor minderről talán hónapokon át gondolkodott. Lehet-e a legegyszerűbb és a legfontosabb színházi gondolat látványos? Erre a kérdésre Tovsztonogov nemcsak A ló halála megrendezésével adott választ. Évekkel ezelőtt, amikor még ő maga is fiatalnak, legfeljebb a középnemzedékhez tartozónak számított, igy írt: ,,Keveset beszélünk a rendezői tehetség egyik fontos tulajdonságáról: a látványossághoz való érzékről. Enélkül nem lehet valaki rendező. Mert egyetlen darabot, még Csehov vagy Ibsen lélektani drámáit sem tudja az a rendező érdekesen megrendezni, akinek nincs érzéke a látványossághoz: pedig az emiitett darabokkal nehéz összefüggésbe hozni a látványosság fogalmát." Ezeket a gondolatait rendezéseivel önmaga igazolta. Nem tudok látványban tisztábban megfogalmazott, egyetlen szó nélkül kifejezett fájdalmat elképzelni, mint ami az öreg Holsztomer halálakor, Lebegyev színészi játékában megjelent. Más jellegű ugyan, de a vendégjáték során bemutatott Csendes Don egyik jelenete is a .színpadi látványban megfogalmazott gondolat teljessége volt: egy vidám indulót játszó fúvószenekart legéppuskáznak. A zenét ölték meg? Azt is. A játszó embert? Azt is. A művészetet? Azt is. A gondolatot? Azt is. Mit még és mit nem? Mindent meghalni láthatott az ember ebben a jelenetben abból, amit a történelem során bűnként elkövettek egymás ellen az emberek. A néma tárgyat, a hangszert megszólaltató homo ludenst, géppuskások lőtték halomra. Fegyvertelenre lőtt fegyveres Ezt nem lehet színpadon elmondani; regényben, novellában igen, de színpadon a látvány az egyetlen kifejező eszköz az összetett, mindent átfogó gondolatok közlésiére. Érzelem és értelem a látványban: Tovsztonogov a színpadon bizonyítja ezt. Sirály a kortinán. Egy jelkép, amely a színház világtörténetébe is bevonult. Csehov, Sztanyiszlavszkij, Nyemirovics-Dancsenko és a Moszkvai Művész Színház. 1898-ban a Sirály moszkvai bemutatója (a pétervári bukás után) elsöprő sikert aratott. Innen számítják Csehov drámaírói és Sztanyiszlavszkij rendezői, valamint a Művész Színház színháztörténeti korszakát. Ezért a sirály a kortinán, ezért nincs egyetlen külföldi vendégszereplés sem, ahol a mai együttes ne játszaná Csehov remekművét, amely nemcsak emberi tragédiákról és komédiákról szól, hanem magáról a színházról: a legteljesebb emberi játékról. Oieg Jefremov, a szinház mai főrendezője egy, sok tekintetben rendhagyó produkciót hozott létre. A színészek a Sztanyiszlavszkijrendszer szinte élő illusztrációi; ez ma is igy van, hiszen ennek a színháznak ez az egyik hagyománya. A másik Csehov. A harmadik pedig a korszerűség. Nem ellentmondás ez, hiszen a hagyományteremtő nagy mesterek egész szellemiségükkel mindig így hatottak. Jefremov a tér, a tárgyak és az emberek harmóniájából építette fel ezt a monumentálisan finom előadást. A színpad közepén előre és hátra mozgó oszlopos háziszínpad, amelyen Nyina elmondja híres zárómonológját. Mintha Vertyinszkaja• színésznői szépségéhez komponálták volna ezt a színpadképet; a drapériákkal, a finom, átlátszó függönyökkel. A háttérben a tó kéksége mintegy távlatot ad az előadásnak. Jelképesen persze, hiszen a távlat ott van Csehov, Nyina szájába adott, szövegében, amelyet Vertyinszkaja nem csupán elmond, hanem szemei tiszta kékjén át belénk sugároz. DUSZA ISTVÁN Vigyázó szemünket... Példák, tények, sokaságát idézem föl magamban. Mint egykor Batsányi figyelt a franciaországi változásokra, a haladó cseh, szlovák és szlovákiai magyar írók is élénk érdeklődéssel követték, mi történik a tíz világrengető nap után a világ akkori egyik legszegényebb országában, ahol mérhetetlenül nehéz körülmények között is - Fábry Zoltán szép szavaival élve - új élet, új világ, új idő harsonázott. Peter Jilemnicky két évet töltött a szovjetek országában, majd hazatérve riportkötetben számol be arról, hogy a véráztatta, a nyomor és az elmaradottság ezernyi kínjától szenvedő földön milyen gigantikus ember- és társadalomformáló munka folyik. A két neves íróhoz hasonlóan sok kommunista és más haladó gondolkodású munkás, paraszt, értelmiségi tekintett reménykedve Moszkva felé, szovjet művekből is erőt merített a helytálláshoz, a hazai politikai és szociális harcokhoz... Háború jött, történelmünkben eddig - s reméljük, mindörökkre - a legszörnyűbb, ahol azonban a múzsák nem hallgattak, hanem harcra, helytállásra buzdítottak, a barna veszedelem megsemmisítésére. Háború jött, amelyben ismét beigazolódott, hogy hazánk életében mennyire sorsdöntő a csehszlovák-szovjet barátság. És aztán eljött a béke, majd a jégtörtó Február, amely az alapvető változásokat követően új, sokkal szélesebb alapokra helyezte a csehszlovák-szovjet kulturális együttműködést is. S újra példák sokaságát lehetne sorolni arról, hogy

v mennyire fontosak, gyümölcsözőek, egymást kölcsönösen gazdagítóak ezek a mind sokrétűbbé váló kulturális kapcsolatok. Megismerkedhettünk és megismerkedhetünk azokkal a kimagasló szovjet alkotásokkal, amelyek - híven a nemes hagyományokhoz - a társadalmi haladást szolgálják. Bízvást mondhatjuk, e művészet legjava a szovjet nép lelkiismerete. Gondoljunk Valentyin Ovecskin szókimondó, riportkötetére, amely - nem tévedés - 1952-ben jelent meg Tvardovszkij Novij Mirjében. Vagy emlékezzünk Geiman két évtizeddel később bemutatott, és hatalmas visszhangot kiváltó riportdrámájára, Az egy pébé-ülés jegyzőkönyve címűre, amelyet filmforgatókönyve - a Prémium - alapján irt: milyen elkötelezetten, kendőzetlenül szól eievenbe vágó emberi, erkölcsi kérdésekről, a további fejlődést gátló hibákról, gondokról. Hozzájuk hasonlóan mások is a kommunista művész felelősségével és elkötelezettségével tártak fel fontos társadalmi jelenségeket, segítve a döntésre jogosult pártós állami szervek munkáját, tisztánlátását is. Aki napjainkban olvassa a szovjet kulturális és irodalmi folyóiratokat, az tudja, mennyire frissek, problémaérzékenyek és szókimondóak ezek a lapok is. Nemrég jelent meg például Szergej Zaliginnek és két más írótársának nagy figyelmet kiváltó cikke, amelyben tiltakoznak a szibériai folyók medrének tervezett megváltoztatása ellen. Az írók hangsúlyozzák, hogy a természet átalakítását nem lehet kizárólag gazdasági szempontok alapján végezni, nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy milyen - pénzben ki sem mutatható - értékeket veszítünk, s milyen ökológiai gondokat okozunk - az ilyen változtatásokkal. Szenvedélyes, ám megalapozottnak tetsző érvelésükre neves szovjet tudósok válaszoltak a Pravda hasábjain, sürgetve a fölvetett kérdés alapos, sokoldalú megvizsgálását. Mára már magyar és cseh fordításban is olvashatjuk Jevtusenko híressé vált poémáját, a Nehogymábajlegyenisták-at, amely - s ez is fontos tény - a moszkvai Pravdában jelent meg. A Tvorba éppen most közöl részleteket az ugyancsak felfigyeltető Fuku-ból. S megint sok-sok cikket idézhetnénk, amelyek egyértelműen igazolják, hogy a szovjet írók, művészek napjainkban is nemcsak ,,sorban állnak a reménységért" (Jevtusenko), hanem tiszteletet parancsoló felelősségtudattal, közéleti bátorsággal küzdenek közíróként is a társadalmi fejlődés gyorsításáért, az ezredfordulóra kitűzött célok valóra váltásáért. Ma kezdődik a Szovjetunió Kommunista Pártjának XXVII. kongresszusa. A világ millióihoz hasonlóan vigyázó szemünket mi is Moszkvára vetjük, mert a beszámolóban, s a vitában minden bizonnyal sok olyan fontos megállapítás, gondolat hangzik majd el, amely szellemi életünkben, de munkánkban, életszemléletünkben is önvizsgálatra, s nem egy esetben változtatásokra késztet bennünket. A mainál gyorsabb tempójú előrehaladásunk, jövőnk érdekében. SZILVÁSSY JÓZSEF - UJ FILMEK Jöjj és lásd! (szovjet) Lidice. Oradour. Hatiny. Immár jelképek. A háború rémségeinek, a fasiszták kéjes tombolásának felkiáltójelei. Hatiny. A százszámra felégetett belorusz falvak közül csak ezt az egyet nem építették újjá, az üszkös romok között állandóan fújó sztyeppei szél szüntelenül kongatja az áldozatok emlékére készített harangokat. ,,Belorussziában' több mint 920 falu semmisült meg, s közülük több mint 680 falu lakosaifszinte kivétel nélkül meggyilkolták, vagy elégették" - olvashatjuk A/esz Adamovicsnak, Belorusszia egyik legtekintélyesebb irodalmárának és kritikusának Hatinyi harangok című munkájában. Adampvics alig volt tizennégy éves, amikor Hitler hadserege átlépte a szovjet határt. így szinte gyerekszemmel láthatta, mekkora szerencsétlenség zúdul hazájára. Édesanyja két fiával csatlakozott a partizánokhoz. S hogy Alesz Adamovicsra milyen mély hatással volt az, amit látott és átélt, az akkor vált nyilvánvalóvá, amikor megjelent az első, majd a többi regénye, illetve amikor két társával a világ elé tárta a belorussziai tömegmészárlás történetét. Ez a rendkívül becses dokumentumanyag ragadta meg Elem Klimovot, az Agónia, a Hurrá nyaralunk és a Búcsú című sikeres, nagyhatású filmek alkotóját, s társszerzőként kérve fel Adamovicsot, formálta meg forgatókönyvét. A tavalyi moszkvai fesztivál legnagyobb érdeklődéssel kísért alkotásában Klimov arra vállalkozott, hogy negyven év múltán a maga igazi mivoltában, szörnyűségében, fizikai-lelki pusztító hatásának teljes szélességében és mélységében idézze fel a filmvásznon a második világháború esztelen pusztításait. Úgy érezte, hogy mementóként erre nagyobb szükség van, mint bármikor; szándéka, hogy egyszerre szóljon a felejtökhöz és az újabb nemzedékekhez. Klimov nyolcéves sztálingrádi kisfiú volt, amikor apja, a várost védő frontkatona mellett, ízelítőt kapott a háborúból. Ez mazsúfolt fatemplom lobogó tüzéről - arról a háborúról, amely maga a válóság volt. A film kezdőjelenetében a későbbi szenvedő hős, egy tizenkét éves fiú, Fljora, kétségbeesett dühvel kaparja a földet. Egy eltemetett katona puskáját rángatja elő, miközben ellenséges repülők pásztázzák a mezőt... A partizánok csak fegyveres harcost fogadnak maguk közé és Fljora romantikus kalandvágytól indíttatva harcolni akar. Mit sem törődik kétségbeesett anyjával, aki reszketve félti Fljora húgait a németek várható bosszújától. A partizántársak a filmben nyers, kemény és elszánt emberek. A puszta létért küzdenek, az élet és a halál mezsgyéjén élve kíméletlenek önmagukkal szemben is; a mocsárral, a magánnyal, az állandóan lecsapó halál döbbenetével való küzdelem durvává teszi ókét, érzelmi életüket pedig a gyűlöletnek és a bosszúvágynak rendeli alá. Fljorát mégis szörnyű lelkiismeret-furdalás gyötri, miután megtudja, hogy bekövetkezett mindaz, amitől anyja tartott, hiszen egész családja áldozatul esett a német megtorlásnak. A fiút sorsa hol újra meg újra a partizánok közé sodorja, hol egyedül kóborol az erdőkben, hol pedig a megtiport és rettegő lakossággal együtt szenvedi a megszállók szörnyű bosszúszomját. Valóságos csoda, hogy kimenekül a felgyújtott fatemplomból, ahová a büntetőosztag az egész falu lakosságát terelte, gyerekeket, öregeket, betegeket együvé. Megalázva és kiszolgáltatottan, félőrülten veti magát Fljora a német csizmák alá. Megerőszakolt nők, kigúnyolt öregek, benzinnel leöntött és felgyújtott férfiak látványa, az átélt kínok kinja, a bosszút tudatosan vállalt küzdelemmé érleli a fiúban... Jelkép és valóság keveredik a filmben egy tehetséges rendező keze nyomán. Az iszonyatos képsorok nem öncélúak; az írót ugyanis nem csupán a bosszút álló nép lélektana izgatta, a rendeJeienet a tavalyi moszkvai nemzetközi filmfesztivál nagydijával kitüntetett szovjet alkotásból, melyet a téli filmszemle alkalmából ezekben a napokban nálunk is bemutattak. A képen előtérben Alekszej Kravcsenko, a főszereplő gyarázhatja, hogy emlékeitől vezéreltetve, élményanyaga alkotó elhatározássá érlelődött. S az eredmény? Egy rendkívüli hatású film, a pusztulást és pusztítást hihetetlen intenzitással ábrázoló, a nézőt szinte sokkoló alkotás, olyan lenyűgöző látomás, amely káprázatos technikai megoldásokkal, apokaliptikus látványt nyújtva mutatja be Hatiny véres tragédiáját. Két és fél órás pokoljárás ez a mű, amely az élet és a halál, a szenvedés és a kegyetlenség végsőkig kiélezett alaphelyzeteit zúdítja elénk. A háborúról beszél, 1943 nyarának három hónapjáról, a németek és helyi kiszolgálóik megszállta belorusz falvak szenvedéséről és pusztulásáról, a gyerekemberból lett katona szeméből és korai ráncaiból kiolvasható keserűségről és fájdalomról, az elaknásított tájakról, a gyerekekkel és öregekkel telezőt pedig nem csak a szenvedés rekonstruálásának szándéka vezette; Klimov filmje az emberi elaljasulás folyamatát is ábrázolja, a fasizmus ideológiája, természetrajza foglalkoztatja. Kegyetlen és félelmetes mű a Jöjj és lásd!, mely naturalista hatáselemeinek esetleges vitathatósága ellenére is élményt, döbbenetes hatást nyújt. Alekszej Rogyionov operatör helyenként lenyűgöző totáljaival és közelképeivel, a drámai és lírai akkordok egységes filmvízióival a nézőt elkápráztatja. Alekszej Kravcsenko moszkvai tanuló játssza felejthetetlenül Fljorát, a szenvedéstől, gyötrelmektől, iszonytól és borzalmaktól félőrült, megsüketült fiatal férfit, aki szinte öregemberként kerül ki a már-már kibírhatatlan, túlélhetetlen őrületből. Azt a Fljorát, aki a film kezdetén még szerelmes kamasz volt. —ym-