Új Szó, 1986. február (39. évfolyam, 27-50. szám)

1986-02-24 / 46. szám, hétfő

A z SZKP XXVII. kongresszu­sa történelmi esemény: újabb tartalékokat mozgósít az emberi tevékenység minden szfé­rájában, dinamikusabbá teszi a társadalom fejlődését. Akár a hegymászó, aki egymás után veszi a hegyi ösvényeket, s az egyre frissebb levegőből érzi, hogy még magasabb csúcs követ­kezik, úgy érezzük át mi is a közel­gő esemény jelentőségét. Újabb nagy lépés áll előttünk a szovjet társadalom fölfelé vezető útján Tudjuk, hogy a párt fóruma az újjászerkesztett pártprogram elfo­gadására készül. A programnak tartalmaznia kell azt a hatalmas dási lehetőségeiket vizsgálják, másrészt az a művészi színvonal, amelyen be tudnak hatolni az élet bonyolult kérdéseibe, föl tudják tárni a mélyben zajló folyamato­kat, az események lényegét. Egy mű ideológiai-művészi ér­téke az a tengely, amely az író alkotói tekintélyét, az olvasó bizal­mát, a mű időállóságát, a töme­gekre gyakorolt hatását hordozza. Az alkotói színvonal emeléséhez egyre alaposabban és széleseb­ben kell megismernünk az életet, nem szabad megtűrnünk mun­kánkban a féligazságokat, a meg­közelítő, elhamarkodott következ­tetéseket, melyek nemcsak hogy nem segítik elő a társadalmi tudat formálását, de akadályozzák azt is, hogy az írás hasson az embe­rek tudatára és érzelmeire. A művészetben, az irodalom­ban nincsenek végleges megoldá­sok, lezárt témák, minden alkotó személyiség megtalálja a maga sajátos látószögét, olyan vonáso­kat tár föl a jelenségekben, ese­ményekben és emberekben, ame­lyeket előtte senki sem vett észre - ezt nevezzük fölfedezésnek a.művészetben. Ugyanakkor min­den történelmi korszak újjászül már megoldott problémákat, ame­Nem a termelési mutatók szakértői kellenek, hanem a munka mesterei GRIGORIJ CSUHRAJ NYILATKOZATA A MOSZKVAI PRAVDÁBAN A haladás iránya tapasztalatot, mely lehetővé teszi, hogy fölmérjük és értékeljük éle­tünk jelenségeit és eseményeit. A kongresszuson megvitatják a Szovjetunió gazdasági és társa­dalmi fejlődésének fő irányait az 1986-1990-es időszakra vonatko­zóan és a 2000-ig szóló elképze­léseket. Vagyis levonják a múlt tanulságait, és meghatározzák a haladás irányát, fölvázolják az alkotó munkára sarkalló paramé­tereket. Újabb lendületet kap az egyes emberről, jólétéről, művelő­déséről, kulturális fejlődéséről való gondoskodás a születés pillanatá­tól a késő örégségig, a világ kultu­rális értékeihez való szabad hoz­zájutás, az emberi méltóság és a személyiség jogainak tisztelet­ben tartása és a szocialista élet­mód többi értékeinek kibontakoz­tatása. Ebben a hatalmas munkában nagy szerepe van az írónak. A szovjet ember esztétikai kultúrá­jának, eszmei és erkölcsi értékei­nek alakítása mindig is az iroda­lom legfontosabb feladata volt és marad, de ma az irodalomnak még határozottabbnak és céltuda­tosabbnak kell lennie, az írónak még aktívabban részt kell vennie kortársai minden megnyilvánulá­sában. A különböző műfajokban alkotó művészeknek, véleményem sze­rint fel kell ismerniük, hogy a mü­vek társadalmi értékét egyrészt az az aktív ideológiai-politikai, világ­nézeti alapállás határozza meg, amelyből a problémákat és megol­lyekre az író ráérez, s melyek kapcsán régen fölismertnek vélt igazságokhoz jut el, csakhogy az iró előtt ezek új köntösben jelent­keznek, és új megközelítést köve­telnek. A szovjet írók kötelességüknek tartják, hogy életteli, művészi írá­sokban ábrázolják a szovjet szo­cialista életmód előnyeit, támo­gassák a szovjet ember erkölcsi eszményeit, humanista törekvése­it, hazafiságát, a béke ellenségei elleni harcra ösztönözzék és türel­metlenségre sarkallják a népet a szocialista jogrendtől való min­den elhajlással szemben, megta­nítsák fölismerni az ideológiai el­lenséget, bármilyen álruhába búj­jon is, szembeállítva vele a társa­dalmilag aktív személyiséget, kor­társaink legkiválóbb tulajdonsága­inak megtestesítőjét. A szovjet írónak teljességre és igazságosságra kell törekednie. Ez a két fogalom nemcsak az üst­dob dörgő hangját jelenti, de a he­gedű elfojtott, nyugtalan szólamát, meg a kürtnek mintegy a múlt mélyéből fölhangzó, hívó szavát is. Másként fogalmazva: az írói alkotásnak mai hangszerelésben kéll megszólalnia. S ezen a skálán helyet kell kapnia gondokkal és útkeresésekkel terhes hétköznap­jainknak is. Csak az ilyen irodalom járulhat hozzá a maga obulusával nagyratörő terveink megvalósítá­sához, melyek gerince az előreha­ladás fölgyorsítása, az okosabb, felelősségteljesebb és fegyelme­zettebb munka biztosítása. ALIM KESOKOV Mit jelent új módon gondolkodni, lehet-e parancsban változást elrendelni a feltételek változtatása nélkül? Miért számolták fel a nyereséges kísérleti filmstúdiót, miközben oly sok szürke, üres nézőterek előtt vetített film készül? Ilyen és hasonló kérdésekről, a filmgyártás és a mai szovjet valóság kapcsolatáról adott önvallo- másszerü nyilatkozatot a február 14-i Pravdában GRIGORIJ CSUHRAJ, a világhírű filmrendező, akinek nevéhez olyan filmek kötődnek, mint a Ballada a katonáról, a Tiszta égbolt. „Az idó megköveteli, hogy új módon gondolkozzunk; erről töp­rengenek, vitáznak a munkások, a mérnökök, a kolhozparasztok, a tudósok. Töprengenek, vitáznak a filmművészek is..." - így vezet­te be az SZKP központi lapja a be­szélgetést, amely túl a mozikapu­kon, filmvásznon, a közélet, a tár­sadalom legfontosabb problémáit láttatja Csuhraj „kameráján“ át. A Szovjetunióban már hónapok óta zajlik vita a színházról, s most a film került sorra. Mi más lehetne a kiindulópont: Milyen filmek készülnek? Csuhraj joggal teheti föl a kérdést, hiszen a szovjet filmművészet jó néhány nagy elismerést, tiszteletet kiváltó produkciót vitt, visz a világ elé, s ezért is tartja elszomorítónak, hogy a jók mellett az ,,észnek- szivnek semmit sem adó" filmek is készülnek. Hogyan szabadul­junk meg a szürke filmektől, s gyár­tóiktól? - folytatja, s tapasztalatai alapján kétféle magatartást mutat be. Némelyek szükségesnek tart­ják, hogy megváltoztassák a film­gyártás jelenlegi, elavult, fejlődést gátló rendszerét. Mások szavak­ban igen határozottan sürgetik a változásokat, de csak azért, hogy semmi se változzon. Megré­míti őket, hogy az új szisztéma új problémákat hoz, pedig az élő, a haladó rendszer sem lehet men­tes ezektől. Felidézi az Állami Filmbizott­ság gazdasági igazgatójának sza­vait, melyek szerint a legnagyobb baj a rossz forgatókönyvekkel van. Való igaz - fűzi hozzá hogy rossz forgatókönyvből nem lehet jó filmet csinálni. Meg kellene kér­dezni a szakembert, miért vesz­nek be rossz forgatókönyveket a gyártási tervbe. Hiszen ez nem más, mint a népvagyon elherdálá­sa, filmenkénti átlagban több száz­ezer rubel kidobása az ablakon. Igaztalan lenne persze mindenért egy embert vádolni, mert a film­gyártásnak a mostani rendszere és feltételei hozzászoktatják az embereket, hogy ne vegyék észre, ami szembeötlő. A rossz forgató- könyvek gondját évtizedek óta nem tudjuk megoldani - jegyzi meg Csuhraj, megtoldva azzal, hogy emlékezete szerint többször változott a filmgyártás irányítója, s mindannyiszor ugyanaz a törté­net ismétlődött meg. Az új vezető elhatározta, hogy megerősítik FELÚJÍTJÁK A TRETYAKOV KÉPTÁRAT A szovjet fővárosba látogatók nagy része, különösen a művé­szetbarátok szomorúan veszik tu­domásul, hogy az ország műkin­cseinek egyik legnagyobb és leg­gazdagabb tárháza - amellyel csak a leningrádi Ermitázs vete­kedhet a Tretyakov Galéria zár­va. Nemrég rendelték el az illeté­kes hatóságok az épülettömb tel­jes külső és belső felújítását, sőt kibővítését. Hiába, az idő ezt a nagymúltú múzeumot is ki­kezdte. A galéria körülbelül 60 ezer festményt, ikont, szobrot és grafi­kát őriz falai között; ezek egy ré­szét tárolják, de számos műtár­gyat kikölcsönöznek a többi moszkvai és vidéki képtárnak, il­letve vándorkiállítás formájában mutatják be a művészet rajongó­inak. A Tretyakov Galériát, mint is­meretes, Pavel Mihajlovics Tre­tyakov (1832-1893) orosz mű­gyűjtő ajándékozta Moszkva váro­sának. Az épület, a Moszkva folyó déli partja mentén már akkor kicsi­nek bizonyult a hatalmas gyűj­temény tárolására, amelynek anyagát a régi orosz festészet és a Vándorkiállítási Társaság müvei képezték. A forradalom után Pavel fivére, Szergej, a nyugat-európai gyűjteményt a Puskin Múzeumnak ajándékozta, a Tretyakov Galériá­ban az orosz és később a szovjet művészet műremekei maradtak. A páratlan kincsek közül minde­nekelőtt Andrej Rubljov, a közép­kori orosz festészet legjelentő­sebb egyéniségének müveit kell említenünk, de itt találhatók a gö­rög ikonfestők közül Teofan Grek alkotásai is. Külön említenünk kell a XIX. század nagy orosz festőit, főleg Rjepint, az orosz realizmus nagy mesterét, valamint Vrubeljt, a szecesszió és szimbolizmus leg­eredetibb egyéniségét. És ne fe­ledkezzünk meg a XX. századi orosz, illetve szovjet avantgarde legjelesebb képviselőiről. Leg­többjük művét ugyancsak a Tre­tyakov Galéria őrzi. Még nincs pontos határidő, hogy mennyi időt vesznek igénybe a felújítás és bővítés munkálatai, mindenesetre a kiemelt vállalko­zások közé iktatták őket. (N) Konsztantyin Juon: Új világ születik a forgatókönyvekért felelős osztá­lyokat, növelik a követelményeket, új szerzőket vonnak be. így is történt már sokszor, de ahogy telt az idő, nem készült kevesebb rossz film. Nem jött-e el a pillanat, hogy megmondjuk e jelenség valódi okát? - hangzik Csuhraj kérdése. S válasza a következő: ezekben az esetekben nem történt más, mint hogy a forgatókönyveket min­dig újabb és újabb helyen, szinten vizsgálták meg, hagyták jóvá: az egyik szint ellenőrizte a másikat. Végül is elkészült a rossz film, de nem volt kin számon kérni. A kol­lektív felelősség rendszere a va­lóságban a kollektív felelőtlenség­be torkollott, S amíg ez így törté­nik, nagyon is nehéz dolog jó for­gatókönyvben reménykedni. Csuhraj egy történettel is fűszerezi mondandóját. Megesett, hogy az üzbég filmstúdió igazgatója a Goszkino kollégiumi ülésén olyan forgatókönyveket terjesztett be, amelyekért maga is szégyenke­zett, de, mint mondta, ezt diktálják a termelési megfontolások, vala­mivel „etetni" kell a stúdiókat. Ám ha rossz forgatókönyvekkel teszik, előrelátható selejtet gyártva, soha nem tudunk megküzdeni velük - mondja Csuhraj -, pedig az illető jó ember, s mi mindannyian jók vagyunk. Miért kell akkor a lelkiis­meretünk ellen cselekedni? Fele­lete ez: mert ilyen rend van, ilyen a filmgyártás manapság működő rendszere. Következtetése pedig: ha rossz, akkor meg kell változ­tatni. Megemlíti, hogy a három évti­zede kialakult szabályozók érvé­nyesek, utasítások és mutatók so­kasága köti meg a kezeket, ame­lyek mint a gyakorlat mutatja, nem a hibáktól óvnak, ellenkezőleg, a gazdaságos, magas szintű film­gyártást akadályozzák. Ironikusan jegyzi meg, lehet, hogy a film rossz lesz, de a munka mutatója kitűnően teljesül, és az ehhez min­dig alkalmazkodni tudók „élenjá­rókká“ válnak. Márpedig - ez fon­tos megállapítása - az emberek teremtik meg a szisztémát, de a szisztéma is embereket teremt: tettetésre alkalmas tettetőket, mindig alkalmazkodókat, pazar­lással szembeni közömbösöket. Csuhraj felveti: mit jelent új mó­don gondolkozni. Véleménye sze­rint ez nem más, mint valóban gazda módjára megoldani a prob­lémákat, óvni a közpénzeket, ta­karékoskodni, ahol lehet, de nem a munka és az emberek rovására. Meg kell tanulni nemcsak a költsé­gekkel, hanem a nyereséggel is számolni. Gyakran a művészek szemére vetik, hogy nem törődnek az ilyen ügyekkel, az ő dolguk az alkotás. Csuhraj ezt határozottan visszau­tasítja, éppen azért, mert mint mondja, hogyan lehetséges a film­vászonról hirdetni: dolgozzatok gazda módjára, s közben a pazar­lást ösztönözni. ,,Nem a magam számára készítek filmet. Azt aka­rom, hogy filmjeim a nézőre has­sanak. Azonban az eszmeileg, művészileg legjobb film hatása is nulla, ha üres nézőtér előtt vetítik. A nézők száma nem egyszerűen haszon dolga, hanem ideológiai úgy is." Miként visszaemlékezik, ezek a gondolatok vezettek el még az 1960-as évek közepén a filmké­szítés új rendszerének kidolgozá­sához, s akkor kormányutasításra a gyakorlatban próbálták ki meg­szervezni a kísérleti filmstúdiót, amelyet Csuhraj vezetett. Az önel­számolás, a rentabilitás, a munka, a bérezés végtermék szerinti érté­kelése - ezek voltak az alapelvek, amelyek manapság a népgazda­ság legkülönbözőbb területein kezdenek érvényesülni. Hiszek ezekben az elvekben, mert a gya­korlatban győződtem meg helyes voltukról - így Csuhraj -, a stúdió csak a bevételből élt, nem lehetett rossz forgatókönyvvel, „etetni“, mert az a csődbe vitt volna. A be­vételt a filmek minősége, nézett­sége szabta meg, s általában a művészfilmek látogatottsága sem maradt el a kevésbé mély, de több nézőt vonzó produkcióktól. A csőd kockázata, amelyet nem engedhettek meg, megvédte a rossz filmek kockázatától az egész közösséget. Nem mindig voltak elégedettek, hibáztak is, de a szisztéma működött. Harminc­négy filmet, közte sok híressé vált produkciót forgattak, s átlagban minden film hárommillió rubeles nyereséget hozott, mesze felül­múlva bármely más stúdió teljesít­ményét az utóbbi negyven év­ben. ,,Bebizonyosodott, hogyha az embereket a mutatók szerint fizetik, akkor idővel e termelési mutatók szakértői lesznek, ha vi­szont a munka szerint, akkor idő­vel a munka mestereivé válnak." Mint elmondja, nemcsak a gaz­daságosság volt örömteli, hanem az is, hogy az emberek viszonya a munkához erkölcsös, tiszta volt, mindenki tette a dolgát, az értéke­lés pedig kényelmes, könnyű volt, megszűnt a tettetés, a hamisítás, s ez fontos az embereknek. A kísérlet azonban elhalt, holott Csuhrajnak és társainak szándéka az volt, hogy fokozatosan kiter­jesszék, s erről készítettek egy javaslatot is. Ám a kísérletet - mint mondja - nem kevesen ellenez­ték, ami természetes. - Sokak számára sikereink szemrehányás­sal értek fel. Ám senki sem vette a bátorságot, hogy nyílt harcba bocsátkozzék, tudták, csak veszít­hetnek. Ezért csendesen munkál­kodva érték el, amit akartak. A kí­sérlet megszűnt, a filmstúdiót fel­számolták, a javaslatot meg se hallgatták. összevetve az akkori és mai helyzetet, Csuhraj megjegyzi, hogy most, amikor változásokra kerül sor, napirendre tűzték a ren­tabilitást, a gazdaságosságot, amikor a sajtó és a filmgyártás társadalma érdeklődik e kísérlet iránt, aligha lehetne okokat találni a stúdió bezárására, csak azért, mert némelyeknek nem volt ínyé­re. - Egyszerűen: akkor nem a ha­tározott változások ideje volt. Most eljött ez az idő, s reméljük, hogy a kísérleti stúdió tapasztalata se­gíthet megoldani a párt által kitű­zött nagy feladatokat - mondja Csuhraj. Ám arra is figyelmeztet, hogy új módon gondolkodni nehéz, sokak számára valósággal lehetetlen, mert nemcsak másnak, hanem magunknak sem szabad parancs­ba adni. A gyorsítás vágányaira való átállás nem egyszerű, nem könnyű folyamat, türelmetlenséget követel a régi reflexekkel, szoká­sokkal szemben. Intőén jegyzi meg: jelenleg is vannak, akik nem képesek lépést tartani az idővel, épp ezért mindenki másnál han­gosabban kiabálnak a határozott átalakításról. Óvakodni kell tülük, buzgó pálfordulásuk kompromit­tálhatja a megindult változási fo­lyamatot. A megoldás Csuhraj véleménye szerint: olyan objektív feltételeket kell teremteni, amelyek között az ember vagy megtanul új módon gondolkodni, vagy félreállni kény­szerül. Az önelszámolás, a renta­bilitás kényszere maga mutatja meg, ki az, aki nem képes újítani. Nem lehet elrejtőzni a mutatók, a „végzett nagy munka“ szokásos formulája mögé; az új szisztéma nem tűri az üres fecsegést, valódi tetteket követel. Az interjú Csuhraj optimista megjegyzésével zárul: ,,A gyorsítással mindig együtt jár a túlterhelés, ezt jól ismerik az űrhajósok, de az emberek akara­ta, elszántsága képes azt leküz­deni. S bármilyen nagyok legye­nek is a földi gyorsítás nehézségei a Szovjetunióban" - mint mondja ,,szilárdan hiszem, hogy né­pünk akarata, elszántsága segít leküzdeni a nehézségeket is". ZALAI ISTVÁN ÚJ SZÚ 1986. II. 24.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents