Új Szó, 1986. január (39. évfolyam, 1-26. szám)

1986-01-02 / 1. szám, csütörtök

Merre tart a Tavaszi szél? Lezajlott a Tavaszi szél vizet áraszt népdalverseny országos döntője. Olvasóm elnézését ké­rem, ha beszámolóm eltér majd a szokványostól és nemcsak az ott látottakról szól, hanem népze­nei mozgalmunk egészéről. Szük­ségesnek látok ugyanis tisztázni néhány dolgot. Az utóbbi években úgy vettem észre, mintha a forma, a keret fontosabb lenne a tarta­lomnál, méghozzá egy olyan se­regszemlén, amely a Csemadok rendezvényei közül a legnagyobb tömegeket aktivizálja, hiszen, ha szerényen számítjuk is, ezúttal is több mint 1500 szereplőt mozga­tott meg országos viszonylatban. Elég sokat vitatkoztunk a hogyan­ról; a lényegről, magáról a népdal­ról azonban kevesebbet, azt hi­szem. Két évvel a Csemadok megala­kulása után, 1951-ben megkezd­tük a néptánc- és a népzenei ha­gyomány gyűjtését. Szüksége volt rá a kibontakozó amatőr, illetve népművészeti mozgalomnak, amelyet új alapokra kellett helyez­ni. Erre pedig mi lehetett volna megfelelőbb, mint a nép hosszú évszázadokon át megőrzött ha­gyománya. Eleinte csak a nép­tánccsoportok és az énekkarok műsorkészítésében akartunk se­gíteni a gyűjtött anyaggal, később - miután felfigyeltünk az egyre népszerűbbé váló nótaestekre és az ezeken szereplő tehetséges siólóénekesekre - más téren is. A cigányzenekarral kísért nótaes­tek szervezői sok esetben a szá­zadforduló kétes értékű dalirodal­mát részesítették előnyben, erő­sen emlékeztetve a városi és vidé­ki kávéházi úri nótázásokra. A Csemadok művelődéspoliti­kai célkitűzései közé tartozott: fel­venni a harcot a kispolgári ízlés ellen a zene területén is. A nép dalkincsének birtokában ezt meg is kezdtük. Az első próbálkozá­sunk - országos méretben aktivi­zálni a folklórénekeseket - ver­seny volt. (Ma már úgy érzem, hogy a verseny kerékkötője a mozgalomnak.) Itt még nem volt feltétel a népdal éneklése. Ennek ellenére a versenyzők nagyobbik fele már népdalt énekelt, termé­szetesen zenekari kísérettel. 1970-ben alkottuk meg először a népdalverseny szabályait, ki­mondva, hogy a versenyzők mű­sora népdalokból álljon, ugyanak­kor a csoportos éneklésnek is helyt adtunk. Ekkor választottuk mottóul egy csángó népdal kezdő- sorát, remélve, hogy a népdal- éneklés mozgalommá válik. Azzá is vált, de, mint minden mozga­lomban, itt is jelentkeztek gondok. Az értékelés kritériumai, a tovább­jutás módja és kulcsa, a zene­kari kíséret minősége, az orszá­gos döntő rendezése évről évre újabb feladatok elé állították az irányítókat, szervezőket, rendező­ket. A versenybe jelentkező fiatal hagyományápoló énekeseknek be kellett mutatnunk az idősebb ha­gyományőrző énekesek értékes előadói stílusát. Az intenzív nép­dalgyűjtés során felkutatott nóta­fákat rá kellett beszélni a szerep­lésre, különben eszükbe sem ju­tott volna, hogy jelentkezzenek a versenybe. Viszont hogyan lehet azonos mércével mérni egy jó nó­tafa teljesítményét egy olyan fiatal hagyományápoló énekes teljesít­ményével, aki csak egy adott pilla­natban, csak egy adott versenyre készülve tanulta meg a népdalo­kat? így jöttek létre a kategóriák: a hagyományőrző és hagyomány- ápolók kategóriája, a szóló- és a csoportos éneklésben. Évek múlva, amikor a népdal- gyűjtés a nyári néprajzi szeminári­um idejére korlátozódott, megvál­tozott a helyzet, és a hagyomány­őrzők egyre kevesebben lettek. Ugyanakkor a versenyszabályok nagyjából változatlanok maradtak. A sima továbbjutás szinte magától kínálta a lehetőséget, hogy a járá­sokon kinevezzenek hagyomány­őrző énekeseket és csoportokat. De mivel senki sem tisztázta a fo­galmakat, sem elméleti, sem gya­korlati szempontból, sokak előtt még ma sem világos, kik a hagyo­mányőrzők és kik a hagyományá­polók. Különben is van rá példa, hogy a valamikori hagyományőr­zőkből ma már hagyományápolók lettek. Tizenöt év alatt fiatalokkal „töltődtek fel“ a csoportok, s ma már nemcsak a saját vidékük nép­dalkincsét éneklik, hanem sok esetben egy távoli tájegység dalát is, amelyet a vezetőjük vagy egy jó hallású tag hallott a rádióban. Ezért volt szükség az idén egy­beolvasztani a hagyományőrző és hagyományápoló kategóriákat. Fontosnak tartottuk továbbá a Csemadok kiváló népművésze címmel jutalmazni a hagyomány­őrző énekeseket és nótafákat - nagyszerű munkájukért. Közben volt egy időszak, ami­kor a magyarországi Röpülj páva tévéközpontú verseny mintájára, járásonként kialakított, ún. „blokk- műsorral“ folyt a verseny. Sok pozitívuma mellett ez a próbálko­zás eleve kizárta a szegényebb hagyományanyaggal rendelkező járások továbbjutását. Ezután kö­vetkezett a visszatérés az eredeti elképzeléshez. Újból jöttek a kate­góriák, de még több lett, mint volt, mert közben a táncházmozgalom terjedésével a népi hangszeres együttesek is egyre-másra szület­tek, és a hagyományőrző tánco­sok és folklórcsoportok sem ma­radhattak ki a versenyből. így egy- egy járási verseny műsorideje há­rom-négy órára duzzadt. Kialakult az a gyakorlat, hogy a versenymű­sor a bíráló bizottság előtt teljes egészében színre került, míg az esti gálaprogramban, a közönség előtt, már csak rövidített változat­ban. A rövidítés természetesen sohasem szolgált a műsorszám javára, hiszen többnyire egyenlő volt a csonkítással. Sajnos, hogy ez a gyakorlat valamiképpen hagyománnyá vált és a mostani Tavaszi szélen is csaknem mindenütt, még az or­szágos döntőben is, külön folyt a verseny, és azt követte a rövidí­tett gála. Ezekután megkísérelném a ki­lencedik Tavaszi szél népdalver­seny értékelését. A saját statiszti­kai adataim szerint a 12 járási fordulóban összesen 121 szólóé­nekes, 110 éneklócsoport, 18 hangszeres szólista, 17 citerae- gyüttes, 6 népi hangszeres együt­tes és 20 folklórcsoport vett részt. A számok azt jelzik, hogy ez már figyelemreméltó mozgalom. En­nek ellenére a járási versenyek értékelésekor kiderült, hogy a mozgalom résztvevői az utóbbi években semmiféle szakmai tá­mogatást vagy tanácsot nem kap­tak, problémáikkal teljesen ma­gukra voltak hagyva. A hagyo­mányápoló csoportoknak gondot okoz a músorválasztás. Nincs elég népdalpublikáció. Az el­múlt harmincnégy év alatt magam több mint tízezer népdalt gyűjtöt­tem, nem beszélve arról a több ezer dallamot tartalmazó anyag­ról, amelyet lelkes fiatalok mentet­tek meg az utókornak a Csemadok nyári néprajzi szemináriumain. Mindebből csupán elenyésző rész került kiadásra. A hagyományőrző énekesek és csoportok esetében szintén hiányzik a tanácsadás, a Nyitra (Nitra) vidékén működők nem tudnak mit kezdeni a saját kiváló népzenei hagyományukkal, mert alig van ember, aki felhívná figyelmüket az értékes dalokra. A népdalok reprodukálása is, sajnos, sok esetben kívánnivalót hagy maga után. A csoportos éneklésben gyakran indokolatlan szünetekkel szétszaggatják a dal­lamsorokat. A népdalcsokrok összeállítása sem mindig a leg­jobb, sok esetben véletlenszerű, hevenyészett. A népdalcsokrok megalkotását - Kodály Zoltán szavaival élve - szinte zeneszer­zői feladatnak kell tekinteni. Első­sorban arra kell ügyelni, hogy a dalok zenei szempontból jól kö­vessék egymást, hogy a dalcsokor formás zenemű legyen. De figyelni kell a szövegre is. Ha lehet, tár­gyukat, cselekményüket tekintve is összeillő dalokat kell egy cso­portba válogatni. És nem utolsó­sorban: a dalok jó előadásának feltétele, szerves része a helyes és szép szövegejtés is. Nagyon örvendetes jelenség, hogy a népdalversenyben elég szép számban vettek részt fiata­lok. Meglepetéssel szolgált a cite- rások produkciója. Mind a szólis­ták, mind az együttesek műsorá­ban olyan új zenei törekvéseket észlelhettünk, amelyek ennek az egyszerű népi hangszer zenéjé­nek a továbbfejlesztését jelentik. A bratislavai Művelődési és Pi­henőparkban megrendezett or­szágos döntőben részt vevő négy szólóénekes, három hangszeres szólista, hat éneklócsoport, négy citeraegyüttes, három hangszeres együttes és két folklórcsoport mű­sora - a versenyen - két óra alatt lezajlott. A gálára minden résztve­vő műsorából lecsíptek a rende­zők, hogy időt nyerjenek. A kurtí­tással, úgy érzem, a közönséget rövidítették meg. Sajnos, a'ma­Lehet-e egy klasszikus görög dráma modern? Euripidész Médeia című tragédiája a bratislavai Kis Színpadon gyarországi tápiószecsói vendég­együttes műsora sem kárpótolt ezért. A fél óráig tartó műsoruk megközelítően sem volt olyan ér­tékes, mint az országos verseny szereplőinek a fellépése.1 Zenei anyaguk felszínes, sok esetben elcsépelt, romlott népdalokból ál­lott, táncprodukciójuk a gyengébb amatőr táncegyüttesek színvona­lán mozgott, hangszeres kíséretük meg kimondottan gyatra volt. A harmonikát mi már régen szám­űztük a népzenei kíséreteinkből. A jövőben, úgy érzem, még töb­bet kell vitatkoznunk nemcsak ar­ról, hogy milyen formában folyjon a verseny, hanem főként arról, ami ennek a mozgalomnak a tartalma: a népdalról, a zenei anyanyelvűnk tisztaságáról. Kodály Zoltán vala­melyik írásában olvastam, hogy az egyszerű falusi ember megőrizte a hagyomány folytonosságát. Most rajtunk a sor. A tűznek nem szabad kialudni. ÁG TIBOR Itt lenne a jó alkalom, hogy kifejtsem gondolataimat a klasszi­kus görög drámáról, a görög szín­házról. A kritikus is elolvas minden fellelhetőt, ha napjainkban oly ritka eseményre készülődik. Nem áll­hatja meg, hogy ne adja közre mindazt, amit megtudott, amit má­sokkal is közölni akar. Mégis jó okom van rá, hocjy nem teszem: minden elmélet, leírás, ismertetés és drámaelemzés többnyire nem a látott előadásról, hanem szerző­jük elvárásairól szól. Egy görög tragédia modern bemutatójáról írni legalább olyan nehéz mint azt megrendezni, eljátszani. A Szlovák Nemzeti Színház Kis Színpadán Euripidész Médeia cí­mű tragédiáját mutatták be Ľubo­mír Vajdička rendezésében. Sok tekintetben sajátos produkciót lát­hatott a közönség, hiszen a szín­házakban ritkán használt televízió készülékeken az előcsarnokban elolvashattuk a dráma megértésé­hez szükséges alapvető informá­ciókat. Felfogható ez úgy is, mint a televízó-kultúrához, annak tech­nikai lehetőségeihez alkalmazko­dott színházlátogató „törésmen­tes“ felvezetése egy „nem min­dennapi“ előadás színhelyére, amelyet ezúttal külsejében is megváltoztattak. Jozef Ciller dísz­lettervező a rendezővel együttmű­ködve a nézőteret feltehetőleg ezért borította be melegbarna szí­nű drapériával, eltakarva a falakat és a székeket. így vizuálisan érzé­kelhetően a nézőtér is szerves egészet alkotott a játéktérrel, amely nemcsak nyitottságával, hanem az előadás első perceiben ott megjelenő színésznő hossza­san exponált jelenlétével is lelki kapcsolatot teremtett a tragédia és nézője között. Mindez elementáris erővel sejtette, hogy egy minden elemében katartikus hatásra tö­rekvő előadást látunk majd. Ľubo­mír Vajdička egy-egy szerencsés szereposztás esetén mindig bizo­nyította, hogy képes a stílus, a szí­nészi játékbeli azonosság, a vizu- alitás egységének a megteremté­sére. Mindez ebben az előadás­ban is megvolt, kivételt a kórus és az egyes szerepeket játszó színé­szek játékának stilizálásbeli kü- könbségei képeztek. Euripidész müveiben kétségte­lenül felismerhetőek a modern lé­lektani dráma gyökerei. Mitológiai és történelmi hősei elsősorban emberi mivoltukban, szinte mély- lélektani pontossággal megrajzolt jellemükben, lelkivilágukban kom­munikálnak a mai ember objektív és szubjektív világával. Maradan­dó hatást gyakorolnak ránk hős­női, akik közül a legnagyobb em­beri tragédiát képviselő Médeia emelkedik ki. Ennek a drámájának elemzői hajlamosak arra, hogy ko­rabeli sikertelenségét (egy dráma­írói versenyben csupán harmadik helyezett lett Euphorión és Szo- phoklész után) hősnőjének „nem­görög“ jellemében lássák. Mai szemmel nézve Médeia - s ezt Ľubomír Vajdička értelmezése su­gallja - nemcsak a bosszúvágytól vezérelt asszony, hanem elsősor­ban a hűtlen férj, a vak társadalom és a női lét kiszolgáltatottsága ál­tal megpecsételt ember. Ebben a szerepben Anna Javorková (akit érthetetlenül keveset foglalkoztat­nak színházában) ismét olyan tel­jesítményt nyújtott, amely több fi­gyelmet érdemel a puszta megálla­pításnál. Javorková egyike azok­nak a színészeknek, akik tudásuk sokrétűségét képesek minden al­kalommal a rendező megkívánta stilizálás szolgálatába állítani. Nemcsak az igényes szövegmon­dás, hanem a mozgás összetettsé­ge, a gesztusok egész skálája, az érzelmi hullámzás pontosan ár­nyalt megjelenítése egy minden pillanatában tudatos hősnőt állított elénk. Viera Strnisková Dadája és Maroš Kramár Szolgája volt csak mérhető az előbb elemzett teljesít­ményhez. Sem Michal Dočolo- manský (laszón), sem Pavel Miku- lik (Kreón) szerepformálása nem volt minden pillanatban meggyőző. Az előbbi laszónja olykor önmaga ellentétje volt: könyörtelenül ke­mény férj, aki gyermekei halálhíré­re „öregasszony módjára" jajve- székel. Az utóbbi Kreónja pedig az egyetlen epizódban is csak hitelte­len uralkodóként jelent meg. Médeia önpusztító tragédiájá­nak egyértelműségét Euripidész éppen a kórus szövegeivel tette kétségessé. A kórus ebben az előadásban olykor lelkiismeret, máskor számonkérő asszonycso­port. így az alapvető kettősség, amely a görög tragédia belső megoszlását képviseli sok eset­ben megbomlott, hiszen az eredeti funkcióval ellentétben a kar nem­csak mint egész szerepel és vesz részt a játékban, hanem tagjai ki­válva is dialógusba bocsátkoznak. Ez élesen veti fel az előadás stí­lusbeli és ezzel együtt gondolati bizonytalanságait. A kórusban „szerepet“ kapott színésznők megmagyarázhatatlan módon a görög tragédiák színpadi forma­nyelvéhez oly szervesen kapcso­lódó rituális játék, szigorú koreog­ráfia ellenében játszottak. Ez oly­kor már a színpadi fegyelmezetlen fogalmát is kielégítette. Nem egy alkalommal történt meg, hogy a bizonytalanság nyomában lök­dösődés, a szerepeket játszó szí­nészek megteremtette katartikus hatást szinte megsemmisítő to- porgás, mocorgás volt hallható, illetve látható. A kórusban egyéb­ként neves és tehetséges fiatal színésznők játszottak, s talán ép­pen ez a szokatlan szerep, amely egységesülést és sajátos gondo­lati azonosulást kívánna meg, e színészi feladat leértékelését sejtette. A kórus olykor szertar­tásszerű funkciót betöltő mozgása és a főszereplők tisztán érzékel­hető törekvése már-már elhitette a nézővel, hogy az ógörög szín­ház modern változatával - egyfaj­ta rítusszínházzal - „áll“ szem­ben. Mindebből azonban éppen a már említett fegyelmezetlensé­gek okán csak kevés valósult meg. Ľubomír Vajdička Médeiája meggyőzött arról, hogy a görög tragédiák lélekábrázolása mara­dandó gondolatokat állítanak elénk, akiknek tragikus sorsával a mai kor nézője is azonosul, s az átélt katarzis után feloldódik, meg­tisztul. Más és hosszabb elemzést kívánó kérdéskörbe tartozik az, hogy a színészek mennyire képe­sek és hajlandók a Vajdička meg­kívánta rendezésbeli pontosságot, stilizáltságot felvállalni. DUSZA ISTVÁN A férj úgy döntött, hogy ezen­/i túl ó vezeti a családi költ­ségvetést. Mégiscsak lehetetlen, hogy hónapról hónapra alig húz­zák ki a fizetéssel. Arról nem is szólva, hogy a takarékba egy fillért se képesek betenni. A döntés A hétvégi bevásárlással kezdő­dött. Az asszony felírta egy cédu­lára, mit kell hozni a boltból.- Körülbelül kijön egy százas­ból, de a biztonság kedvéért vigyél többet. A húst már megvettem, de kifogyott egy-két dolog a konyhá­ból, azokat kell pótolni. A férj elindult. Türelmesen ki­várta a sort a bevásárlókocsira, majd sorra szedte az élelmiszert: kenyeret, tejet, vajat, cukrot, ola­jat, kakaót, tojást... A pénztárosnó szélsebesen számol:- Száznyolcvanhét korona.- Szányolcvanhét? És miért? - kérdi a férj hüledezve.-Az áruért - feleli nyugodtan a pénztáros. Ami igaz, az igaz: öt üveg sör, három pepsi, 10 deka kávé is ke­rült a kosárba a felírtakon kívül, na meg egy liter bor és néhány cso­mag cigaretta: De hogy ez ennyit tegyen ki!? A férj hazafelé menet eldöntöt­te, hogy a házi kassza irányítását újra az asszonyra bízza. FIALA ILONA A gálaműsor­ban az egyik legnagyobb si­kert a kürtiek (Strekov) arat­ták, akik a ken­derfeldolgozás hangulatát, egyes munka- folyamatait ele­venítették fel. A csoport az imregiekkel együtt első he­lyen végzett a folklórcsopor­tok kategóriá­jában. (Gyökeres György felvétele) ÚJ SZÚ 4 1986. I. 2.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents