Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)
1985-08-02 / 31. szám
»zehúzták, nem jött Vajon mit >lja magá- és boldog, nintha így >tt. Magát ban, egé- aghalnom, áljának az izerogyva, >e lassult, lett. Most t hallotta, áztán úgy lülés. Egy most aláa. Felsza- bb, egye- rosón kia- a vécében b tapogatóit, noha ' bárki is nézett, az sgrántotta lülről van jzafordult, ita a gom- á forgóre- Dina! - ki- enyerével arnS törni, ó awtoma- egy szút izobában, (, s még in tényleg ihamában csban elite a csaaz ajtóra n túl vas- is minden asavarfej- A folyosó ag nyomja ott. Kiver- irral meg- idta meg- mje szét- avarhúzó val ráne- rc, a fény horzsolta íy lépést, másikba; in halálos arna már Visszajött, nekiesett t az örökiolatlanul, és mind- iban: ez íordítása asszony, második ntén 300 fogásként etette oda yasztottál t. áimat és íenjek. asszony, egszaba- >/. Ebben fogyaszelöltömet. It az aszre azt az a végsőcsináljak? 5 gramm rát! Most imm lesz isszony. személyt ndoltam, fordítása Ki á virágot i teteti... Városperemi kertesházak, szerény házikók romjaira épített, új negyed lakója vagyok. Jóné- hány éven át kora tavasztól késő őszig kíváncsi érdeklődéssel figyeltem, hogyan tűnnek el az egykori udvarok, kiskertek, egyéni kedvtelésről, sajátos ízlésről tanúskodó élő sövényei, bokordíszei, díszfái s miképpen alakul a közösségi zöldövezet. Ne vegyék szerénytelenségnek, ha elárulom, hogy nem maradtam a tétlen megfigyelő helyzetében. A lakóbizottság tagjaiként részt vettem a szűznek ugyan nem mondható, de egyébként eléggé letiport és feltúrt területek parkosítási célzatú meghódításában. Szomszédaimmal talajt műveltünk, virágágyakat készítettünk, sövényeket, miniligeteket alakítottunk. Hétvégéről hétvégre újabb és újabb szavak, kifejezések forogtak „közszájon“ a családban: fagyai, je- zsámen, betula, bangita (nem bandita! magyaráztam az utódoknak) tudja, lőne... s ezek mögött mindig határozott munkaterv, pontos telepítési szándék húzódott meg. Néhány év elteltével a járókelők szemét már a takarps virágágyak színes pompája, a rózsák érzelgős bája, a fagyalbokrok katonás fegyelmezettsége gyönyörködtette. Mi, az ottlakók, büszkeséget érezhettünk mindezért - nem is beszélve azokról, akik részt vettek a telepítésben és a megcsodált, felcseperedő fák, bokrok, virító rózsák láttán elismételgethették magukban: ezt én ültettem, ez az én művem! Az igazság kedvéért el kell mondanom, voltak olyan dsaládok, lakótársak, akiket sehogy sem sikerült megnyerni a parkosítás ügyének. Nem mintha ellenezték volna, azt nem mondhatom. Helyeselték, méltatták az ideát, de a hétvégén legtöbbször éppen utazniuk kellett valahova, vagy éppenséggel nem sikerült megérkezniük valahonnan. Mentségükre szolgál, hogy mindannyian ismerték azt a közmondást, hogy „ki a virágot szereti, stb.“, sőt variálni is tudták az adott helyzet szerint fára, bokorra, ha jól emlékszem, még fűre (szénára?) is. Magyarázkodásaikba bele is építették olyan élethűen, meggyőzően, mintha valaha ók szolgáltatták volna az eredeti mintát a közmondáshoz. A fák, a bokrok, a virágok persze ilyen esetekkel mit sem törődnek csak növekednek, lombosodnak, illatoznak mindenki kedvére, elfogulatlanul. És mi, lakóházi telepítők is lassan elfelejtjük az úttörő idők eseményeit. De a lonc-telepítésünk története sokáig megmarad emlékezetemben... Annak idején egy enyhén lejtő dombhátra kiültettünk vagy ötszáz lonccsemetét. Szép kis tábla kerekedett belőle, vagy két árnyi. A szilaj, agyagos talajban a csemeték nehezen fogództak meg. öntöztük, de segített az eső is. A nyári szabadságok idején a vad talajt úgy fölverte a gaz, a dudva, hogy aki érzékeny füllel elhaladt arra, hallhatta is az apró bokrocskák segélykiáltásait. Egy délután kis csapatommal napfényhez segítettük a bajbajutottakat. A talajt alaposan megszórtuk humuszos keverékkel, a sorközökbe fakéreg-törmeléket hordtunk, hogy tartsa a nedvességet és fojtsa el a gazt. Akkortól fogva különös figyelemmel kísértük szerény lonctáblánk fejlődését. Néhány év múlva megmutatkozott a gondoskodás eredménye. A nemrég még földhözragadt csemeték lábra kaptak, egyre nagyobb husángokat növesztettek, amelyek tavasz végén megteltek rózsaszín fészkű kicsi fehér virágsorokkal, parányi csokrokkal, akár a koszorúslányok a lakodalmi menetben. S amikor leesett az első hó, a fehér pamacsok alól élénken kandikáltak ki a tűzpirosra, narancssárgára érett bogyók.- Szebb, mint virágzáskor - lelkesedett a szomszédom, aki egyúttal azt is kifejezte ezzel, hogy lám, ez az üde látvány közös munkánk eredménye. Amikor a szemétgyűjtő tartályok körül portyá- zó feketerigó, mintegy óvóhelyre, a loncbokrok alá surrant, csak bíztattam:- Úgy, úgy, te kis fuvolás ébresztőm, csak védd magadat a mi loncunk sűrűjében. Ott nem törhet rád kóbor macska. És a sok színes bogyó terített asztalként vár rád. December közepe táján egyik barátom megígérte, hogy még az ünnepek előtt feltétlenül meglátogat.- Ha semmi másért, haverkám, hát egy csokor piros bogyós gallyért - magyarázta. - A feleségem meghal érte, azt mondja, anélkül nincs karácsony.-Tudod mit, hozd el őt is, aztán nézegessétek. Akár naponta. Úgy szebb látvány - próbáltam tréfával védelmezni a kiszemelt áldozatot. Néhány nap múlva egy idősebb férfit láttam, amint hasztalan igyekezett letörni egy ágat a bokorból. Végül indulatosan lehasította, a bogyók leverődtek a rángatástól. A férfi rohant az autóbuszra, a végén azt is lekéste... Gondolkoztam: kimegyek, és megmagyarázom neki, hogy amit csinált, gyerekhez sem méltó... De hiszen ezt tudja, és mégis... Később újabb és újabb megcsonkított ágakat, bokrokat fedeztem föl. Bosszankodtam, de hiába. Közvetlenül a karácsonyi ünnepek előtt egy délután ugyancsak volt mit látnom! Valaki a szó szoros értelmében learatta a loncültetvényün- ket. Módszresen, meg kell hagyni: metszöolló- val. Szépen sorjában, összeszorult a torkom, aztán az öklöm - de hiába. Eszembe jutott az ismerősöm, aki egy csokornyit akart volna vinni. Ezek most elvittek három nyalábra valót...- Disznóság - sziszegtem a fogaim között. Másnap kimentem a gyerekekkel a piacra. Vásároni, de még inkább nézelődni. A karácsonyi piacon sok a látnivaló. Volt is ott minden. Pattogatott kukorica, baromfi-féle, gyümölcs, zöldség bő választékban. És akármennyi élő virág és színes szalmavirág csokrok. Ezüstözött ágacskák, aranyozott fagyöngy. És fenyógallyak, ezüstfenyő, boróka, lucfenyő halomszámra. Hirtelen megrántotta az egyik gyerek a kabátom ujját:- Apu, nézd, olyan piros bogyók, mint a mieink voltak. Nézek, nézek s felismerem a loncot, meg az embert is. Egyike az örökös utazóknak, aki sohasem ért rá, hogy velünk tartson, ha parkosítani hívtuk. Észrevette a habozásom, megszólított:- Tessék, fiatalember, vegyen. Ez a legszebb szobadísz, öt korona darabja. - És felém nyújtotta a pirosgyöngy bogyókkal apró sötétzöld levélkékkel díszített gallyat. Erősen a szemébe néztem.- Köszönöm, nem kérem. Jól ismerem ezeket az ágakat. Csak magát nem sikerült látnom köztük soha. Sem amikor kapálni “kellett, és sajnos akkor sem, amikor learatta, lelopta az egész területről a terméses ágakat. Pedig jó lett volna akkor találkoznunk. Hogy merte ezt megtenni?- Hát már megbocsásson, én mindig mindenben benne voltam - s láttam, megismert, olyan hangon beszélt, mint szomszéd a szomszéddal- de ki tehet róla, mindig közbe jött valami.- Azt most már ne is emlegesse! Elvégeztünk mindent maga nélkül is. De ha velünk dolgozott volna, akkor sincs joga leszedni a bokrok ágait- tartom tovább a tűzben a vast.- No de tessék már megérteni az olyan embert, akinek szíve van - védekezik. - Ott látom pirosítani az ablak alatt a sok szép díszes ágat. Mondom magamban, igazság az, hogy én látom, más meg nem? örülhessen neki más is. Hisz ez olyan, mint a virág, s tudja mindig is mondtam, ki a virágot szereti, rossz ember nem lehet. Hát leszedtem, hogy szerethessék az emberek ezt a... hogy is hívjákot.- Loncot - vágtam oda mérgesen.- Igen, lőne. örüljenek az emberek a Ionénak, olyan szép. Nem? Megérdemlik... Kedvem lett volna kifejteni, hogy végeredményben az emberek megérdemlik a szépet, csak ó nem érdemli meg azt, hogy zsebre vágjon egy csomó pénzt lopott holmiért. De látván, hogy úgyse megyek vele semmire, mert csak darálja a magáét, továbbindultam.- Tessék, vegyen legalább egyet - kiáltott még utánam... Hát így volt. És most megint virágzik a lőne... PETRIK JÓZSEF SZITÁSI FERENC A Csallóköz vízbe öltözött A néhai tündérlányok hullámokból fontak koszorút, sírtak a fák tetején - sír szaga volt a víznek... Katonaruhában érkeztem haza, a kapuhoz tákolt tutaj volt kötve. Pár lépésre az országúton, mint hanyatt fekvő tehenek tőgyéből a tej, számtalan sugár lövellt az ég felé. Szitáson a tehénistállók tetőig vízben álltak. Mi az ekecsi határ szélén homokzsákokból emeltünk nyúlgátat. Két nap és éjszaka fényesre csiszolta lapátjaink vasát a homok.".. Aztán egy pillanat alatt a gáton átdübörgő, őrjöngő víz nyomán derekunkig dagadt a föld-piszkos óceán... vasúti sínek, mint siklók, lebegtek a töltés fölött a talpfák válla in... Néha nekiütközött egy csecsemő-nyúl, félholt őzike, piros orrú kismalac - vitt mindent az áradat... Visszafelé folyt a kanális, fuldoklott mentén a söprűnek való rekettye, kákabokrok, meg a kard élű nád is... a szárnyas madarak lebegve riogtak a levegőben, vízbe hulltak, vagy kikötöttek a jegenyelomb-erdőben. Sír szaga volt a víznek, féktelen ereje az emberi hitnek. A madártojások, mint pici csónakok, ringtak a hullám-bölcsőkben... Nyári sugárzásban (Julo Polák rajza) 9
