Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)
1985-08-02 / 31. szám
E lső pillantásra azt hittem, könnyű dolgom lesz, hiszen az 1984-85-ös évadban bemutatott nyolc darab közül hetet láttam, hatról p>edig több-kevesebb alapossággal leírhattam véleményemet. Volt ugyan némi lelkiismeret- furdalásom, hogy egy előadást nem láttam, ezt azonban eloszlatta az a tudat, hogy az érintett Osvald Záhradník-darabot két szlovákiai színházban is megnézhettem, s meggyőződésemmé lett: ezzel sem bizonyította a MATESZ dramaturgiája, hogy a szlovák drámairodalom népszerűsítését felvállalva érték-orientált lenne. Továbbra is esetlegesen és véletlenszerűen válogat, amit az is alátámaszt, hogy a Thália Színpadon egy nem éppen kirobbanó erejű Lubomír Feldek-szatírát mutattak be. Más lapra tartozik, hogy ez utóbbi, ha nem is aratott egyértelmű közönségsikert, bizonyos szű- kebb értelemben felfogott szakmai sikert könyvelhet el. Erről a jobb híján „szakmai siker“-nek nevezett jelenségről úgy érzem, bővebben kell szólnom, mivel az elmúlt évad számos jellemzőjére fényt derít. Ezt is - mint még egy előadást - vendégrendezö állította színpadra. Az előítéletek azt sugallják, hogy a vendégrendezök a legkevésbé törődnek a társulat formálásával, a fiatal színészek nevelésével, munkamódszerük és rendezői poétikájuk újszerűségének, szo- katlanságának pedagógiai feladattá növelésével, örvendetes volt, hogy sem Miroslav Procház- ka (L. Feldek: Ennivaló nagynéni), sem Illés István, a győri Kisfaludy Színház főrendezője (Ruzante: Csapodár madárka) nem igazolta ezt az előítéletet. Mindketten a Thália Színpad társulatával dolgoztak, s meggyőződésem, hogy munkájuk a kassai (Koáice) együttes fiatal színészei, színészjelöltjei számára gondolatébresztő, önvizsgálatra serkentő volt. Bár más-más értelemben, de mindkét rendezőre jellemző, hogy a színházunkban megszokott színészi játékstílussal szemben egy kreatívabb, sokoldalúbb, a mozgást a verbalitás szintjén láttató színházi emberek. Felfigyeltető jelensége volt az évadnak, hogy idén éppen a kassai Thália Színpad produkálta - pozitív és negatív értelemben is - mindazt, ami megmutatta a MATESZ egészének lehetőségeit és hiányosságait. Kétségtelen, hogy mindezt lehet egyértelműen negatívan is láttatni és látni, de az objektivitás tisztességére hivatkozó kritikus nem engedheti meg magának ezt a fényűzést. Kassán dolgozik a színház kezdő színészeinek a többsége. Korban szinte már ketté szakadt a társulat, hiszen a színpadot alapítók után már csak a fiatalok következnek. Ez a tény is igazolja, hogy voltak esztendők, amikor a színház koVan ennek a színháznak arculata? Egy évad tükrében a MATESZ máromi (Komárno) ügyeletes vezetése, vezető színészei mintegy véletlenszerűen létrejött munkakör többletet, illetve konkurenciát láttak a Thália Színpadban. Vitathatatlan, hogy az idő múlásával a komáromi társulat is a kassaiakéhoz hasonló gondokkal birkózik majd. Hacsak a színház vezetése idejében rá nem ébred arra, hogy. a képzett fiatal színészek jelenthetik a művészi potenciál megújulását, hozhatják magukkal a kényelmesnek érzett pozíciókat megingató szemléletet, s teremthetnek olyan alkotói légkört, amelyben a színészi, rendezői vegetálás már eltűrhetetlen lesz. Éppen ezért, de a színház jövőjéért, a több százezres potenciális néző érdekeiért is energikusáéban kellene fellépni a bratislavai Színművészeti Főiskolán elkezdődött nemzetiségi színészképzés mellett. Szakmai elképzelések, művészi törekvések különbözőségeiből eredő ellentétek miatt sokáig nem volt a Thália Színpadnak állandó rendezője. Egy ígéretes periódus után ismét a kilátástalanság uralta ezt a társulatot. Horváth Lajos visszatérése után, ha nem is azonnal, de az idei évad legutolsó bemutatóján már mutatkoztak az előrelépés jelei. Karihthy Ferenc Gellérthegyi á/mokjában két-két fiatal színésznek, illetve színésznőnek adott lehetőséget a bizonyításra. Akkor is biztató ez a kísérlet, ha a Nyitrai (Nitra) Színházi Május szakmai közönsége - érthetően - fenntartásokkal fogadta a produkciót. Más jellegű, sokkal inkább már csak részletkérdéseket érintő kifogások sorolhatók Karel Capek Az anya című drámájának Horváth-értelmezésével szemben. Az azonban vitathatatlan erénye ennek az előadásnak, hogy Horváth Lajos megkísérelte saját stílusát megteremteni. Ebben a rendezésében mutatta meg leginkább, hogy a deklarált elvek, eszmék helyett a színpadon látottak és hallottak adják a nézőnek mindazt, amit színházi gondolatnak nevezünk. Innen elindulva kell szólnom az egyes előadások képzőművészeti és vizuális formáiról. Az előbb említett Capek-darab díszleteit Platz- ner Tibor, jelmezeit Kopócs Tibor tervezte. Két olyan képzőművész, akiknek a legtöbb MATESZ-előa- dás képzőművészeti kivitelezését köszönhetjük. Munkájuk fontosságát mi sem bizonyítja jobban, hogy elválaszthatatlan a darab világától, a rendező értelmezésétől; felerősít és elnyom hangulatokat, hangsúlyoz, illetve elszürkít gesztusokat, akciókat, helyzeteket. Bizonyára a munkamegosztás hozta magával, hogy Kassán Platzner, Komáromban pedig Kopócs díszlet- és jelmezterveit láttuk. Munkájuk tárgyiasulását látva két különböző alkotói szemlélettel állunk- szemben. Platzner Tibor szinte minden esetben megkeresi azt a többletet, amely látványban hozzátesz a rendező megkívánta térhez. Kopócs Tibor ezzel szemben olykor már a kelleténél több alázattal szolgálja a rendező kigondolta környezetet. Lehet akár véletlen is, hogy a szerintem három legjobbnak tartott előadás Kassán volt látható. Ezeket időrendben Illés István, Miroslav Procházka és Horváth Lajos rendezte. Mind a három esetben szerves, olykor meghatározó elem volt a látvány, benne a tér és a jelmezek. Komáromban a három, felnőtteknek szánt előadás mellett egy mesejátékot is bemutattak. Takáts Ernőd két darabot (Vaszilij Suksin: Energikus emberek, Osvald-Záh- radník: Tűzijáték) rendezett. Az egyik társadalmi szatíra, a másik színmű, mindkét darabban kellő Vaszilij Suksin Energikus emberek című szatírájában Fazekas Imre és Németh Ica. (Nagy László felvétele) Óapek Az anya című drámájában Szabó Rózsi, László Géza, Pólós Árpád, Gyurkovics Mihály, Lengyel Ferenc, Bo- csárszky Attila és Bajcsi Lajos. (Bodnár Gábor felvétele) ◄--------------------------------------------ad ag aktuális mondanivaló és kritikus él van. Kár, hogy az általam látott Suksin-bemutató inkább volt kellemetes vígjáték, mint rádöbbentő nevetésre késztető színpadi szatíra. Mindezek mellett már- már rendezői krédóként is felfoghatjuk Takáts Ernőd vonzódását a mai darabokhoz és a szatírákhoz. Úgy látszik, Konrád Józsefnek idén is a felhőtlen szórakoztatás és a gyermekek, illetve a hazai magyar drámaírók szolgálata jutott osztályrészül. Utólag sem tudom tisztázni, melyik rendezése (Mikszáth Kálmán: A Noszty fiú esete Tóth Marival, F. Kőszegi László: Lusta kiráyság) volt tartal- masabb. Bár hajlok arra, hogy a Mikszáth-mű szórakoztató értelmezését, zenés játékká változtatását szeressem, ha már a színház sokat emlegetett „mindenkit szolgálni“ elvére gondolok. Szolgálni, de nem mindegy hogyan. Különösen, ha gyermekek ülnek a nézőtéren. Nem szeretnék messzemenő következtetéseket levonni, de a Lusta királyság mesejátékot egy olyan előadáson láttam, amelyet csizma és cipő nélkül játszott a társulat. Ez majdnem úgy hatott, mintha egy színikritikából kihagynám a díszlet és a jelmez méltatását. (Zárójelben szólva arról, hogy ez utóbbit elmarasztaló kritikaként is értelmezhetik az olvasók.) Ez a műszaki személyzetet terhelő tévedés a művészi munka igényszintjét is sejteti, mert lehetetlenségnek kellene nyilvánítani az ilyen helyzeteket. Erre még az sem mentség, hogy öt évben egyszer fordul elő. Sajnos, éppen gyermekközönség előtt, akiket az amúgy is szegényes színpadi illúzió egy darabkájától is megfosztottak. Ez a mesejáték egyszerre két színházi elhivatottságot is szolgált: (1) hazai magyar szerző (2) gyermekeknek írt darabját mutatták be. Ebből a „gyermekeknek”, vitathatatlan érv, tisztességes feladat, amelyet egyik évadban Komáromban, másik évadban Kassán vállalnak. Ha lehetne: a gyermekközönséget ne tekintsék a kezdő, kísérletező, próbálkozó drámaírók terepének! Ókét lehet klasszikus vagy modern mesejátékokkal is szolgálni, nem fontos, hogy csehszlovákiai magyar legyen az író, a műve azonban legyen jó, hibátlan dramaturgiájú. A leírtakból kiviláglik, hogy az írás címében megfogalmazott kérdésre nem adtam választ, mert nem adhattam. Ezért válasz helyett ismét egy kérdést fogalmaznék meg: Van ennek a színháznak valamilyen arculata, vagy csak a tükör görbe? DUSZA ISTVÁN Beszélgetés Jekatyerina Makszimovával, a szovjet balett csillagával Jekatyerina Makszimovának, a Bolsoj vezető balerinájának nevét sok országban jól ismerik a balett kedvelői. A Szovjetunióban, elsősorban Moszkvában, Makszimova a nézők különleges szeretetének örvend. A legutóbbi években a Galathea, a Régi tangó és az Anyuta című televíziós balettek, és a Moszkvai Klasszikus Balettegyüt- tesbeli fellépései jelentősen megnövelték a balerina tisztelőinek a számát.- Meg tudja mondani, mikor határozta el, hogy balerina lesz?-Az ember természetesen nem 8-9 éves korában választ tudatosan hivatást. Ebben a korban nem valami eredeti az a kívánság, hogy valaki balerina szeretne lenni: gyermekkorában minden kislány táncolni akar, színpadon akar szerepelni... Én is balettiskolába szerettem volna menni, és anyám úgy határozott, hogy beirat oda, de figyelmeztetett: ha rosszul fogok tanulni, akkor kivesz a táncművészeti iskolából. Én igyekeztem jól tanulni, és íme, balerina lettem...- Meyik balettben találkozott először Vlagyimir Vaszil- jewel, férjével és állandó színpadi partnerével? _ - A színpadi találkozásaink 1949-ben kezdődtek, amikor a Moszkvai Táncművészeti Iskolának ugyanabba az osztályába kerültünk. Már balettiskolás koromban vele együtt szerepeltem a Nagy Színház néhány előadásában, amelyekben „gyermekjelenetek“ vannak - a Csipkerózsi- kában, a Hamupipőkében... A Diótöróben például Vaszil- jewel együtt eltáncoltam valamennyi gyermekszerepet: ó Marika fivérét, én az egyik babát játszottam, ö a kis Diótöröt, én a kis Marikát játszottam, azután predig felnőttünk a Herceg és a Hercegnő szerepréhez, ezt mindmáig táncoljuk... Makszimova elmeséli, hogy amikor Vasziljewel együtt felvették a Nagy Színház társulatába, eleinte egészen különböző előadásokon szerepreitek. Közös repertoárjuk lassanként alakult ki, a két fiatal művész azonban a Kóvirág óta együtt készült a legtöbb új szerepre, amelyet klasszikus és modern művekben alakították. És immár huszonöt év óta együtt lépnek fel a Bol- sojban, bár vannak olyan balettek, amelyekben külön- külön táncolnak. Vasziljev például a Macbethben és a Rettegett Ivánban, Makszimova a Chopinianában, a HuszárMindenért lelkesedem balladában, az Ezek az elbűvölő hangok... című balettben, valamint a Moszkvai Klasszikus balettegyüttes néhány előadásában.- Mi segít önnek az új szerep megformálásában, a zene vagy az az irodalmi alkotás, amelynek alapján a balett készül?-Természetesen a zene. És a balettmester általános felfogása. Minden irodalmi alkotást különbözőképp lehet balett formájában megrendezni. Sokszor egyáltalán nem sikerül az egész szöveget átültetni a tánc nyelvére, tehát minden attól függ, hogy a zeneszerző miként értelmezi a témát. Úgyhogy a táncosnak vagy bíznia kell a zeneszerzőben, vagy le kell mondania arról, hogy szerepeljen a műben.- A pedagógiai munka is érdekli önt?- Igen. Férjemmel együtt elvégeztem a moszkvai Állami Színművészeti Főiskola balettmesteri karát, és jelenleg mindketten ott tanítunk. Eszembe jutnak az én pedagógusaim, hogy milyen sok mindenre megtanítottak, és jól tudom: az én kötelezettségem velük szemben az, hogy az ó ismereteiket és az összegyűjtött tapasztalataimat átadjam a táncosok új nemzedékeinek. A balettről természetesen sok könyvet írtak, tankönyvből azonban senkit sem lehet megtanítani táncolni. Az én hivatásom „futószalagmódon“ ruházható át, csakis egyik „lábról a másikra“. Ahhoz, amire fiatalkoromban megtanítottak, talán még a magaméból is hozzáteszek egyet-mást, így valamivel én is segíteni tudok a tanítványaimnak...- Hol szeret inkább szerepelni: otthon vagy külföldön?- Otthon is, külföldön is. A legfontosabb az, hogy érdekes szerepek és értékes balettek legyenek. Egyébként számomra nincs nagy különbség az egyes szereplések között: előtte az ember mindig izgul, utána predig mindig elégedetlen önmagával, mert az előadáson nem minden sikerül úgy, ahogyan szeretné. Ideális előadás nem volt számomra.- Melyik a legkedvesebb szerepe?- Az, amelyiknek a megformálásán jelenleg dolgozom, és az, amelyen a jövőben fogok dolgozni...- És van valamilyen hobbija?- Én nem tartok lépést a divattal, semmiféle hobbim sincs. Egy kissé mindenért lelkesedem: szeretek színházba járni, szeretem a mozit, a zenét, a könyveket, a festészetet, szeretek az erdőben kószálni, gombát szedni, szeretem a baráti társaságot... Sok mindent szeretnék látni, hallani, tudni, de mindenre egyszerűen nincs elég időm, sem erőm. Minden erőmet a táncnak szentelem... JEKATYERINA BELOVA (APN) ÚJ szú 14 1985. VII. 26 %
