Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)

1985-12-28 / 52. szám

unokák ki-be járnak az ajtón. Kedvük a nagymama szigorának erejével változik: sírás és nevetés ' között. Az apa beszél. Szavait csak anyja korholása szakítja meg. A nagyapa maga elé hallgat. Ha már türelmét veszti, legyint egyet. Megvárja, míg a fia kimegy, hogy áthozzon egy félig kész kolompot. Bástyúr Lajos, a szilicei (Silica) kolomp- kovács tudja, mit akar:- Hiába okoskodik, tőlem tanult ő mindent. Most már könnyen beszél a fiam, de azelőtt sok anyagot elrontott. Nem mindegy az, hogy a vasat hogy fogom meg. Ütni is sokféleképpen lehet. Türelem kell ehhez, meg pontosság. Itt dolgozok a szobában, mert télen hideg lenne a műhelyben. Mindennap kalapálok egy keveset, hogy fogyjon a munka. Lassan haladok. Már nem nagyon bírok, de a vevők az ország más végéből is jönnek. Csehországból, meg a Tátrából. Keresik a kolompot, kell az állatok nyakába. Volt idő, amikor azt hittem, nem kell ez már senkinek. Most meg viszik, még dísznek is. Otthon csak úgy kiakasztják a falra. Kicsit, nagyot, nagyobbat. Vigyék csak, ha tetszik nekik.

Úgy csendesedik el, mint ahogy beszélni kezdett. A fiára néz, aki két tenyérbe fogva hoz be egy kolompot.- Itt van ez. Ilyeneket csináltunk a múltkor, de már egy sincs belőle. Ez egy nyolcas. Olyan, amit nyolcas beosztással kezdünk. - Apja sűrű fejcsóválását látva, kissé elbizonytalanodik. Már folytatni akarja, amikor anyja rászól:- Hagyd már apádat is beszélni. Majd ó elmondja. No, Lajos, kezdd el már. Ti még csendben legyetek! - mordul az unokákra az öregasszony.

A kolompkovács hallgat, szava nem mozdul. Forgatja, nézi a kolompot, amit a fia behozott. Keze most simogat, mintha csak köszönné az élettelen anyagnak az engedelmességet. Felnéz a fiára:- Na vidd! Tégy bele egy nyelvet! Ott van valahol a műhelybe. Tedd bele, hogy meghalljuk a hangját! - Béla nem akar indulni, mintha már megsejtené, hogy apja nem akar előtte beszélni. Végül mégis kimegy. Néhány pillanat múlva már cseng az üllő. Meg is szólal a kolompkovács:- Nem szeretem, ha közbeszól. Ez meg olyan, hogy már mindent jobban tud. Több az ereje, az biztos. Nekem meg az eszem több, mert többet éltem. Az lett volna jó, ha fiatalon ennyi eszem lett volna az erőmhöz. Apám volt a falu kovácsa, volt munkája. Télen, nyáron. Hidegben sem fáztunk, mert a kovács- műhely mind a tíz gyereket melegítette. Annyian voltunk testvérek. Apám meg csak csinálta a dolgát. Szekeret vasalt, boronát, fúrót, szöget csinált. Meg patkóit, mert az volt az igazi kovács munka. Nem csak amolyan szögkalapáló cigánykovács volt. Nem vándorolt egyik helyről a másikra, hanem itt élt. Szilicén megbecsülték, mert akkor még kellett a falunak a kovács. Tudott ő csengőt is kalapálni.- Cigánycsengöt - szól közbe az öregasszony.- Azt Juli, azt. Az olyan volt, mint a tölcsér. Sima és a teteje hegyes. Jó éles hangja volt, amit már messziről meg lehetett ismerni. Úgy szólt mint a csengő, csak kicsit tompábban. Én akkor még nem tudtam, mire adom a fejemet. Tetszett a kovácsmesterség, de én nem tüzeskedtem. Apámnak nem számított a pénz. Volt neki, mert a parasztoknál szakadt a lánc, tört a szekér, kopott a patkó a hegyes, köves utakon. Két idősebb bátyám csordás volt a faluban, meg juhászkodtak is. Kellett nekik a ko- lomp, hát elküldték Jolsvára, ahol Kenyeres Józsefnél igen megtetszett a kolomp- készítés. Tőle tanultam meg a dolgot... Add csak ide! - fordul az ajtóban álló fiához.- Szól ez - s megrázza a kolompot. - Csak a réz égett le egy darabon. Ezzel már nem lehet mit kezdeni. Újra olvasztani nem lehet a rezet. Az benne a legnehezebb, hogy a réztől lesz szép a hangja. Amikor betapasztjuk sárral a készre kalapált kolompot, két nyílást hagyunk, úgy teszünk oda egy rézpatront. A tűzben megforgatjuk. A láng színéről lehet tudni.

mikor olvadt meg a réz. Akkor meghem- pergetjük, hogy a réz mindenüvé befolyjon. így ni! - perdít egyet a már nyelvvel is felszerelt kolompon, amely tompán megszólal. A hamis hangot hallva évődve szól az apa:- Te Béla, nincs ennek hangja.- Miért ne volna. Hallgassa csak! - S a fiú megrázza a kolompot. Hangja körbeszaladja a kicsinyke konyhát, átA szilicei kolompkovács

A hideg fény egyre melegebb lesz

(Gyökeres György felvételei)

4-------------------ús

zik a meleg szobába. Kiszökik az ablakon, hogy elhaljon valahol a völgy fölött.- Ne rázd már annyira! Elég anyádnak a kalapálásomat hallgatni. - Az öreg asz - szony nem szól, mert közben a rendetlenkedő unokák nyaka közé sóz. Kizavarja őket az udvarra, gondolván, eleget kíváncsiskodtak. Utána egy sóhajtásnyi időre mind a hárman elcsendesednek. Gondolataikat gyűjtögetik. Az öregember megsimítja a tüsköt, ujjai a rönkbe nyomódott mélyedés fényes fáját tapogatják. Kezébe veszi a félbehagyott lemezdarabot és kalapálni kezdi. Az első ütésekre alig engedelmeskedik. Hidegen csendül. A huszadik ütés után megváltozik a hangja, melegedik a fém. Az öregember előtt ismeretlen fizikai törvények feszülnek ebben a darab vasban. De most övé a törvény, ő az anyag bírája, neki engedelmeskedik.

Fia ott áll, s úgy néz, mintha a múltat látná. Vándorló őseiket, szilaj érzelmeiket, emberi léptékű vágyaikat. Ók ketten olyan valamit tudnak még, amit ma már 4kevés ember. Ez ennek a tudásnak az értéke.

A hideg fém egyre melegebb lesz. Egy kis időre mégis abba kell hagynia a kalapálást. Nem bírja már a kar az ütemes erőkifejtést, ölébe ejti kezét, tekintete elrévedezik. Váratlanul megszólal:- Amikor kalapálok, azt mondják elhal- latszik a falu másik végére. A sziliceiek tudják, hogy mikor dolgozik az öreg Bas- tyúr. Hallani is fogják még egy ideig, hiszen a fiam biztosan csinálja, még akkor is, ha én meghalok.

Az ablakon túl valamit keres a tekintete. A tél hava már rég fejére szállt. Arca, mint a víz és szél barázdálta karsztos fennsík. Vonásai ősöket idéznek, melegebb tájékú őshazát, ahol a városok utcáin még ma is kézművesek meleg tapintású tárgyakká kalapálják a hideg fémet. De rajta a kovácsösök és pásztortestvérek titka is, amely erő, megtartó belső hatalom a külső pusztítással szemben. Mellette élete párja hangtalanul énekel. Dala szeméből száll, úgy nézi az öregembert. A pillanat rabul ejti az idegent, aki foglya marad az emberi csodának, amely minden helyzetben felemel...

Kolomp lármázik. Kinn az udvaron az unokák kergetöznek, s rázzák a repedt hangú bádogot. Játékuk hideg csillagé szilveszteréjeket idéz fel, amikor szaru kürtjével, dübögó kolompjával az idegen gyermekkori otthonának ajtajában megállt Józsi bácsi, a kecskepásztor, s nevetésével keveredve folyt elé a szó: az új esztendei áldás.

DUSZA ISTVÁN

h/lielőtt elindultunk volna, annyit tudtunk, hogy a hegyi IVI faluból, ahonnan a busz számára már nincs tovább út felfelé, gyalog kell megtennünk vagy három kilométert a szállásig. Voltak, akiknek ez nem nagyon tetszett, de győzött a remény, mindaz, amivel az egyhetes kirándulás kecsegtetett: lazíthatunk, pihenhetünk, sík vidék lakóiként végre hegyekben élvezhetjük a tél örömeit. Nekivágtunk hát, valamennyien, jó hangulatban, amely útközben csak emelkedett, mint hamarosan kilométerenként a tengerszint feletti magasság, ezzel párhuzamosan meg a hó mennyisége.

ÍJ SZÚ

B5. XII. 28.

Néhány óra múlván megérkeztünk buszunk végállomására. A jármű rakteréból kiszedtük a csomagokat, szánkókat, síléceket, aztán elbúcsúztunk a sofőrtől. Hát eddig eljutottunk volna, jegyezte meg valaki. Minden oldalról meredek, hóborította fenyvesek fogták körül a kis hegyi falu főterét, ahol egyelőre állt a társaság, zömében pedagógusok, férjek és feleségek, és sok gyerek, még pici baba is. Az utazási iroda beszélt valami olyasmiről, hogy várni fognak bennünket, de a házakon meg a temérdek havon kívül senki. Álltunk egyetlen olyan információ nélkül, amelynek a nyomán bizton elindulhattunk volna. Mielőbb információt kell szereznünk. Kéttagú küldöttségünk negyedóra elteltével hozta is, örömmel fogadtuk, nem tudván akkor még, mi vár ránk.

Felszedtük csomagjainkat, sílécek a vállra, kézbe, karba, akiknek szánkójuk volt, arra rakodtak - és neki az egyik hegyoldalnak, kanyargós ösvényen felfelé, olykor megmegcsúszva, mind erősebben zihálva, a gyerekek lelemaradozva, bukfencek miatt is. Azért élveztük a helyzetet, kipirult az arcunk, tréfák hangzottak. Mit nekünk az az ötszáz méter - a felvonóig. Ahol, miután megérkeztünk százötvenet verő szívvel, meg a maximumon dolgozó tüdővel, ugyancsak csodálkozva néztek ránk az ügyeletes alkalmazottak. ,,Hová akarnak maguk menni? A Királykáira? Tudjákf mi van odafent?“ Honnan tudtuk volna? Közben a magasból méltóságteljes lassúsággal ereszkedtek lefelé, többnyire üresen, a felvonó kétszemélyes nyitott ülőkéi, majd nagy zajjal fordultak mellettünk, és emelkedtek újra a drótkötélen. Volt abban valami misztikus, valami titokzatos, az ilyen világhoz nem szokott ember számára még félelmetes is, ahogy feljebb belevesztek a fák közül gomolygó ködbe.

Akkor először maguk mennek fel, utána küldjük a csomagokat - mondta az egyik alkalmazott, még mindig hitetlenkedve, mintha úrbeli lények állnák körül. Jöttek

a székek kettesével, s hogy nem is olyan lassan, azt csak akkor tapasztaltuk meg, amikor mentében kellett beléjük találnunk, a szülőnek gyermekével. Azért sikerült. Hanem az emelkedés! Az aztán izgalom volt a javából, különösen annak, aki még nem próbált ilyesmit. Helyenként tizenöt, húsz méter magasan, némely részen magasabban a fáknál, és olyan köd, hogy már az előtted, a hozzád legközelebb haladó párt is csupán sötétlő foltnak látod. És nagyon egyedül érzed magad, és kiszolgáltatottnak, és tehetetlennek. Pedig ott ül melletted férjed, feleséged, átnyúlva

vaspántokon szorítod gyermeked, nehogy véletlenül... Megpróbálsz átkiabálni a ködön, kapcsolatot teremteni, emberi hangot hallani legalább, azaz megbizonyosodni, hogy nem vagy egyedül ebben a szürkeségben, álomszerű utazásban, amelyről ki tudja, meddig tart még. Egyre hidegebb van.

A tetőn, a felvonó végállomásán, már tudnak rólunk, telefonáltak a lentiek: különös csoport van érkezőben hozzátok. Félig megdermedve ugráltunk ki sorra az ülőkékből, amelyek az utolsó pár után csomagjainkat hozták, a szánkókat, síléceket. Segítettünk a begyűjtésben, legalább mozogtunk. A rideg hodályból egyetlen melegebb helyiségbe nyílt ajtó, megengedték, hogy a gyerekek meg a fázósabb felnőttek behúzódjanak oda. Amíg megérkeznek a katonák. Időközben ugyanis telefonáltak nekik. Nélkülük nem folytathattuk utunkat. A gerincen vastag hó alatt az út, az irányjelzők, a ködben öt méterre nem látni előre - könnyen eltévedhetnénk, életveszélyes lenne. Hát olyan hosszú út vár ránk?! Nemcsak hosszú, uram..., mondja a testes öreg felvonós.

Megjelentek a katonák, két fiatalember, tanácsokat adtak, segítettek felkötni a szánkókra, ami rájuk fért. Ami nem - vállra, kézbe, karba került ismét; a baba pokrócba,

majd édesapja hátára, drága batyu. Sorba rendeződtünk, az egyik katona előre ment, a másik hátra. Maguk sem tudták, vagy nem akartak elijeszteni, de semmi bizonyosat nem válaszoltak arra a kérdésünkre, meddig tart az újabb szakasz.

Amint elindultunk, mögöttünk pillanatokon belül láthatatlanná vált a felvonóállomás, és már sehol egy fa, csak köd, és hó, és csípős levegő. Egyelőre dombnak felfelé haladtunk, felmelegedve újra, ez volt az egyetlen jó. Fél óra múlva emberen és szánkón kezdtek elmozdulni a terhek, lazult kötés, szorítás, a sílécek, melyeken elől hátul táska, egyre fájdalmasabban törték a vállat. Az élen haladó katona igyekezett keményebb felületű hórétegen vezetni a sort, de így is megtörtént, hogy egy-egy lépésnél térdig, derékig elsüllyedtünk. Két óra múlva pihenő egy menedékházban, ahol forró teát kaptunk. De nem időzhettünk sokáig, még sötétedés előtt célba kellett érnünk.

Ä folytatás - mintha már mindenkinek minden mindegy lenne. Mit sem könnyített, hogy lefelé tartottunk, csak mentünk, eltompult érzékszervekkel. Még szerencse - csoda! -, hogy a gyerekek bírták, némelyek előre futottak, megelőzve a katonát is, aki átvette a babát az édesapától, ő cipelte már a hátán, és még egy nagy táska is a kezében. A sort záró katona a meredekebb helyeken felboruló szánkók gazdáinak segített. Hajszálakon, szemöldökön, szőrmesapkákon és -gallérokon vastag zúzmararéteg fehérlett. Mikor lesz már vége? Negyedik órája mentünk. Még tíz perc, mondta a katona.

Tíz perc lassabban még soha nem telt, pedig, érezve a cél közelségét, új erőre kaptunk, mint eszelősök, lódultunk neki az utolsó métereknek. Bántuk is, hogy majd minden lépésnél derékig merültünk a fehér sivatagba, amely a völgyben már jóval puhább volt. Utolsó méterek? Hisz akkor látnunk kellene azt a turistaszállót. Ott is volt az, vagy harminc méterre tőlünk, mégis végtelenül messze...

A turistaszállóban aztán, ahová a tél örömeit élvezni végre megérkeztünk, hősökként fogadtak bennünket. És két hírrel. Az egyik úgy szólt, hogy valóban várták csoportunkat, csomagjainkat dzsippel, csak éppen egy másik faluban. Ó, hogy aza...Azaz utazási iroda! (Vagy csupán félreértés?) A következő meg így hangzott: víz nem folyik a csapokból, nem is fog folyni, de lehet havat olvasztani, vagy adnak vödröt, és vizet cipelni a forrásról, ahogy ők a konyhára. Ó, hát ez igazán semmiség...

A többi jó volt.

BODNÁR GYULA