Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)

1985-12-28 / 52. szám

CÚTH JÁNOS Je llemrajzot kellett írnom magamról, amelyet egy bizonyos ügyben csatolnom kellett az életrajzomhoz, a munkaadóm értékeléséhez, a kérvényhez, az anya­könyvi kivonathoz, szüleim házassági le­veléhez, az adóbevalláshoz, az oltási igazolványhoz stb., de ezzel nem unta­tom tovább magukat, hiszen mindez együttesen nyomott vagy negyven kilót, szemben az ügyemmel, melynek a súlya meg sem közelítette az aktákét. A jellem­rajzom viszont jól sikerült, és ami a fő, csupa igazat írtam benne. Mi tagadás, az önismeretem kitűnő, ennél fogva nem volt valami nehéz dolog megírni, jóllehet igen nagy hangsúlyt helyeztem a stílusra, szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy írás közben bizonyos irodalmi szint eléré­se is célom volt, amit gondolom - el is értem. De a stilus és forma helyett be­széljünk inkább a tartalomról, mármint a jellemrajzom tartalmáról. Sok előnyös és rendkívüli tulajdonsággal rendelke­zem. Általában ez különböztet meg a töb­bi embertől, mint mondjuk Gandhit vagy Schweitzert, bár orgonán meglehetősen gyengén játszom, mondhatni, egyáltalán nem. A misszionáriusi hivatás iránt pedig alig gyúltam lángra, tekintve, hogy ahhoz kevésnek bizonyult az ösztönzés. Tudják, hogy van ez: alkoholista szülők, iskolake­rülés, csavargó életmód. Híján vagyok az intellektuális jellemzőknek is, meg kell hagyni viszont, hogy egy közönséges és faragatlan bunkó esetében, amilyen én vagyok, nagyon is kézenfekvő az olyan tulajdonságok, mint a kitartás, a bátorság és rámenősség. Csakhogy, ugyebár, mi­tévő legyen az ember, ha már ötvened­szer megy a hivatalba és ahelyett, hogy az ügyében a legcsekélyebb előrehala­dást tapasztalná, minden alkalommal ki­dobják ... így volt ez a legutóbb is. Ott ül az irodában két korrupt hivatalnok. Az egyik hivatalosabb a másiknál, az egyik korrup- tabb a másiknál. Telefonon beszélgetnek egymással az egyik asztaltól a másikig, közös feljelentő levelet írnak a harmadik korrupt hivatalnoktársuk ellen, aki pilla­natnyilag nincs jelen. Én a számukra üvegből vagyok, még pontosabban fogal­mazva, levegőből. Egyszer aztán fensé­ges hivatalnoki hetedik érzékszervükkel valahogy megsejtik, megszimmantják, hogy jelen vagyok. Erre gyorsan ajtót, ablakot nyitnak, s a kereszthuzat máris visz, messzire... Miután ily módon meg­szabadultak tőlem, még sokáig szellőz­tetnek utánam. No hát erre aztán - ne is csodálkozzanak - kezdtem begorombul- ni. Mert ugye, amint azt már jeleztem, én már csak ilyen hirtelen, ellentmondást nem tűrő egyéniség vagyok. Ez külön­böztet meg többi embertársamtól, akár­csak Gandhit vagy Schweitzert, de, azt hiszem, ezt szintén mondtam már. Szé­pen hazaballagtam. Aztán egyik hét a másik után, hónapra hónap, évre év, az ügyem viszont nem intéződik. Egyszer aztán, nagy felháborodásomban azt mondom magamban: nagy tulok vagy te, Samu! Úgy látszik, meg sem érdemied, hogy az ügyeddel foglalkozzanak. Nem vagy rá méltó, mert te csak egy névtelen senki vagy, egy koszos kutya, akire ha felfigyelnek, legfeljebb oldalba rúgják vagy megdobálják. így mit tehettem mást, vettem az irányt és mentem a magam útján egyenesen a Duna-partra, hogy egy utolsót sóhajtsak és belevessem ma­gam a zavaros sárba, vagy a horgászo­kat bámuljam. Ezt megelőzően azonban jónak láttam betaszítani három-négy fél­decit, annál is inkább, mivel aznap még semmit sem ettem. A kocsmaajtóban az­tán úgyszólván beleütköztem a jó öreg Kovácsba, akit már vagy tíz éve nem láttam. A régi jóbarát rám néz, méreget, szóval úgy bámul, hogy meg sem merem őt kérni, hogy fizessen már valamit... Egyre csak bámul, mustrálgat, mintha eladásra szánt ló lennék.- Megváltoztál, Samu - mondja.- Tudom én azt, jópajtás - mondom -, kikészültem.- Fenét. Megemberesedtél. Más lettél. Amolyan jó pofa. Igazán. És tudod kire hasonlítasz?-Én?- Igen. Ha tudni akarod, hát elárulha­tom: kiköpött Charles Bronson vagy. Tu­dod, az a filmszínész...- Charles Bronson?- Nem kértek még tőled autogram- mot? - mondja. - Esküszöm, ha elmen­nél Hollywoodba, senki sem jönne rá, hogy nem te vagy ó... Te meg 6, mint két tojás...- Ugratsz... Bár lehet benne valami.- Én mondom neked, bármikor be- ugorhatnál helyette, és még a rendező sem venné észre a cserét.- Charles Bronson... Ő az a kemény öklű, ellentmondást nem tűrő fickó, aki csak győzni tud?- O az. Pontosan. Vagyis te vagy az, aki mintha ő lennél a te helyedben maga helyett, azonosan, vagyis mintha te len­nél ö, maga helyett általad ugyanaz, mint ő te, akárcsak... Hagyjuk. Gyere, erre iszunk egyet.- Köszönöm, de sajnos nem tarthatok veled. Egy elintéznivaló vár rám - mond­tam. - Tudod, a minap támadt egy prob­lémám. Amolyan hivatalos ügy, amelyet nem hagyhatok a bürokraták kénye-ked- vére, mert a közbelépésem nélkül még képesek lennének elhalasztani az ügyin­tézést, akár napokra is. Node velem ez nem megy... Ezek még nem tudják, ki vagyok...- Istenemre, ahogy így elnézlek, a vér is megfagy az ereimben... Nincs mese, látni rajtad, hogy hősnek születtél... Ez­zel a külsővel... Szóval, félelmetes vagy... És ne is haragudj, de ezek után én nem merek veled úgy beszélni, mint egy régi haverral...- No ne izélj Kovácskám, azért, mert nem vagyunk egyformák, és a képessé­geink sem azonosak, azért még a haver- ság maradhat a régi...- Nem is tudom... Te sztár vagy, an­nak születtél. így aztán neked könnyű az élet, de mit mondjak én?... Az én életem nehéz, az ügyeim gubancosak, a pofám semmitmondó. Néha az az érzésem, hogy ebből az egészből nincs is kiút...- Fel a fejjel, haver! Nem minden arany, amit forrón esznek! Én csak annyit mondhatok neked, hogy a rámenősség és a kemény ököl a titka mindennek... Vegyél példát rólam, no! Meglátod, megy majd minden, mint a karikacsapás!...- Köszönöm barátom. Köszönöm a jó­tanácsot, meg hogy szóba áltál velem. Tudom én, hogy van az... Az ilyen, hozzád hasonló nagymenőket elkényez­teti a siker meg a sok nő, fejükbe száll a dicsőség, aztán a hozzám hasonló senkiházit már meg sem ismerik.- Jó, de azért mi sem vagyunk vala­mennyien egyformák...- Igaz, te alapjában véve mindig is •más voltál. Emlékszem, sohasem voltál agresszív meg ilyesmi. Ha verekedés volt, inkább elszaladtál... - karattyolja ez a Kovács.- Csakhogy az régen volt hapsikám! Régen! Érted?! És ne magyarázz bele a dolgaimba mindenfélét, mert a találko­zásunk tiszteletére kaphatsz tőlem egy akkorát, hogy kiugrik a szemed!- Jó, jó, ne vedd komolyan, amit mondtam, hiszen olyan régen nem láttuk egymást, hogy amit én tudni vélek, az már csak emlék, aminek a valósághoz semmi köze... Gyere, inkább igyunk meg valamit...- Szó sem lehet róla. Mennem kell a hivatalba. így váltunk el egymásól. Kovács való­színűleg a kocsmába ment, én pedig a hivatalba. Útközben többször is bele­sandítottam a kirakatok üvegébe, hogy lássam, ki is vagyok: semmi kétség, haj­szálra Charles Bronson. Egy hetyke vad­nyugati melódiát fütyörészve, berúgtam a hivatal ajtaját és odaszóltam a három rossz emésztésű epesárga hivatal­noknak:- Amint látják, megint itt vagyok. De nem azért, hogy megtudjam, mikor kell jönnöm legközelebb. Utoljára vagyok itt, de lehet, hogy maguk is... - Az egyik hivatalnok a telefon után nyúlkált, a má­sik forgó szemmel kereste az egérlyukat, amelyben elbújhatna, a harmadikkal pe­dig farkasszemet néztem, mire az mélán, öntudatlanul, hatalmasra tátotta a száját.- Most pedig adok maguknak öt per­cet. Az alatt vagy elintézik az ügyemet, vagy én intézkedem - mondtam, s las­san, komótosan felgyűltem az ingem uj­ját. Ezalatt fiókok csapódtak, telefon ber­regett, írógép kattogott és stempli nyo­módott, úgy, hogy az öt perc még le sem járt, s az ügyem máris el volt intézve... Megmondtam én előre: legfontosabb az önismeret. S amit én a jellemrajzomban leírtam, az, kérem, pontról pontra ül... A pedagógiai értekezlet elhúzódott. A zsúfoltság­tól fülledt teremben mindenki Kispatkó Kázmérra függesztette a tekintetét. Áhítattal nézték, mert még sohasem látták ilyennek. A többnyire hallgatag, gyűléseken csak ritkán megnyilatkozó férfit mintha kicserélték volna. Hangja meg-megremegett, arca átszellemülten ragyogott, kezeivel élénken geszti­kulált, lassan-lassan azt a képzetet keltve hallgatói­ban, hogy már nem is nekik, tizenhármuknak ma­gyaráz, hanem valami csoda folytán, a fennálló akadályokat legyőzve, az egész emberiségnek.- ... mert a passzív tudás, tisztelt kollégák - emelte fel a hangját figyelmeztetően -, olyan, mint a búvópatak. Ha nem is látjuk, azért létezik, ott bújkál a fejekben, ott szunnyad a gyermek tudatá­ban, csak egy megfelelő impulzusra vár, s már elő is bukkan a napfényre... Tekintete egy pillanatra elidőzött a FIGYELEM! FONTOS! feliratú táblán. Éppen vele szemközt függött áz igazgató feje fölött. Remeknek találta a hasonlatot, s ez jóleső érzéssel töltötte el. Hagyta, hadd lebegjen még egy kicsit a levegőben, hadd szívódjon be a fejekbe, hadd nemesedjen tettekre serkentő erővé az agyakban. A pedagógusnak az ilyen pillanatok alakítják a sorsát. Ezek adnak lökést a munkája során eléje kerülő akadályok leküzdéséhez, ilyenkor tudatosítja igazán - látva kollégái arcán az áhítatot -, hogy méltó és megbecsült helye van a társadalomban. A csendet hirtelen egy szék reccsenése törte meg. Kispatkó zavartan pillantott az igazgatóra. S a következő másodpercben már mindenki Hohola Emilt nézte. Az igazgató feszengve dőlt hátra szé­kével. Esze ágában sem volt Kispatkót megállítani a szónoklatban. Maga sem tudta, mi történt, s hogy miért roppant meg alatta a szék, de minél tovább várt, a helyzet annál kínosabb lett. Végül dühösen kitört:-Badarság!... Mi az, hogy passzív tudás?... Vagy tud az a gyerek valamit, vagy nem tud semmit! Kispatkó szemüveget tartó keze ernyedten hullott le a magasból. Arca azonban meg sem rezdült. Úgy elnyelt minden érzelmet, mint tenger mélye a zá­tonyra futott hajó roncsait. Csak biccentett egyet, mintha éppen mondókájának a végére ért volna, aztán megigazította maga alatt a széket és leült. Nemhiába volt húsz éve a pályán, tudta, hogy kell viselkedni. Hohola megköszörülte a torkát. Indulata már elszállt, s egy kicsit sajnálta is Kispatkót, hogy ilyen gyors és dicstelen visszavonulásra késztette, de ha már megtörtént, megtörtént. Ennyit áldozhat ő is az igazgatói tekintély érdekében. Körülnézett, aztán megkocogtatta maga előtt a piros asztalterítőt:- Elvtársak, akar valaki még ehhez hozzáfűzni valamit? Senki sem akart. Mindenki elfoglaltságot színlelt. Könyveket, füzeteket igazgattak, jegyezgettek, s úgy tettek, mintha nem is hallották vo igazgató kérdését. Minden jel arra mutatott, tóztathatatlanul közeledik az értekezlet vége azonban hihetetlen dolog történt. Á sarokbó lanul egy kéz emelkedett a magasba. Kábult csend lett. A könnyed szöszmötöléí pírlapok ide-oda tologatása egy szemvillané megszűnt. Talán még az sem okozott vol gyobb meglepetést, ha a sarokból nem egy kéz, hanem egy óriáskígyó vonagló teste ny a magasba. Piliske Jenő!... Úgy néztek a csendes, r tekintetű fiatalemberre, mintha először látni dig tudták, hogy Piliske a tanév elejétől közöttük, már úgy-ahogy be is illeszkedett a tívába, éppen Kispatkó Kázmérnak köszönt aki pártfogásába vette a kicsit tehetetlennek fiatalembert. És ekkor mintha mindenkinek v ság gyúlt volna a fejében. Igen, nyilvánvaló LENDVAY TIBOR föSSyi mák összefüggés Kispatkó előbbi szereplése és felszólalási szándéka között. Ám ez a felis ebben a pillanatban senkit sem töltött el elét séggel. Közben Hohola a papírjait rendezgette, egy Komensky idézetet keresett jegyzetei mellyel vitazáró gondolatait megtámogathat na, amikor furcsa érzése támadt. Gyanakodv ta fel a tekintetét. Piliske felállt.- Azt szeretném mondani - kezdte lángvc fejét kissé megrázva, mintha a piros foltokat volna lerázni az arcáról -, csak azt szei mondani, hogy passzív tudás létezik... Ha Piliske azt jelenti be, hogy itt a vilá kisebb baj történik. Világvége, hát világvége gény Piliske nem tehet róla. De kétségbe ve igazgató szavait, erre még nem volt pre< ebben a tantestületiben. O-yOmbat este kigyullad a képer­OZ nyö és kihuny a fény az agyakban. Szombat este krimit néz a család. A szűk kis szobában a krimiintelli­gencia három generációja szívja izga­tottan egymás elől a levegőt. A nagy­mama, régi idők amazonja, gyakorlati szakember. Azt mondják, viharos lánykora volt. Szakszerűen megbírál minden pofont, rúgást, elhajlást, a drága Józsi kvalitásaival hasonlítva össze, amikor szegény boldogult ura még ereje teljében nevelgette őt ke­zes asszonykává. Mondja is mindig, nem minden az erő, a kitartás a fon­tos, a drága Józsi óta öt férje volt, izomkolosszus valahány, mégis sírba tette mindnyájukat. A papa elméleti szakember. Be nem áll a szája film közben: figyeled ezt a kidolgozást, ezt a logikát, szórja, ez a kulcs, a kulcs a fontos, mondja, ha azt megtaláltad, megvan a gyilkos. Valami lehet is a dologban, mert né­hány évtizedes kriminézői ténykedé­se alatt egyszer fordult elő csupán, hogy két perccel a kezdés után nem tudta megmondani, ki a gyilkos: mikor a Piroska és a farkas című mese modern változatát adták. A bűnügyi filmet követő szépirodalmi műsor köz­ben viszont általában kételyei támad­nak, melyik bandához tartozott az a négy véletlen járókelő, akikkel a rendező a gyér délutáni forgalmat akarta érzékeltetni. A mama érzelmileg kötődik gyilkos- hoz-rendórhöz egyaránt. Megvédi azokat a filmeket is, amelyeket a papa - elég gyakran - gyengének minősít. Híres kijelentése, amely szerint a No- bel-díjat Colombo hadnagy érdemel­né meg leginkább, nem akármiféle tudós - mert a hadnagy ötven perc alatt garantáltan kiderít mindent, tehát zseni -, megfelelő helyen ez idáig nem talált kellő megértésre. A harmadik generációt a kamaszfiú képviseli. Neki az a véleménye az egészről, hogy a cowboyok gyorsabban lőnek, mint a gengszterek, kanyarban viszont John Ulcapi vezet a legbizto­sabban. Amiből, az a végkövetkezte­tés, hogy nem érdemes matematikát tanulni. Szorong a család a szűk szobában és felszabadultan adja át magát az egész héten visszafojtott borzongás­nak, amelyet csak a vértől csöpögő csodaláda látványa képes kiváltani. Kezdődik. Elhagyott, sötét városrész, fiatal lány bukdácsol az utcán. A távolban autó lámpái sejlenek fel.- Világos - szól a papa. - Géppisz­toly, hangtompítóval!- Fenét - sipítja a nagymama. - Erőszak, nemi erőszak! A kamaszfiú izgatottan húzza ma­ga alá a lábait erre a hírre.- A váltságdíj - szól közbe higgad­tan a mama. - Félmillió, kloroform. Az autó közelebb ér és lefröcsköli a lányt.- Neveletlen gazember! - ordít fel a nagymama. A papa is csalódottan rágja a szája szélét.- Lennék én a szegény ártatlanság helyében, majd én megmutatnám ne­< ŰL >­* < (0 o lyett, ott a papa rendszerint csódc Új helyszín. Eg plánban a plafoni- Ez mi? - hitt- Ezt látja- A narkós.- Emlékezik ­- Pszichológiai közelebb megy. ' farkán.- Dinamit - tál- Adó-vevő -1- Távirányítást a nagymama. - L meglátjátok. A majomnak leugrania.- Mire vár? - i Lassan eltelik a k gyilkos, de még f ki, csavargó! - kiabál tovább a nagy­mama, s olyan lendülettel veti szét a karjait, hogy az még a szegény megvadult Józsit is megriasztotta volna. Új kép. Egy férfi ül az asztalnál.- Részeg - véli a papa.- Fúj, narkós - így a nagymama.- Csend! Meditál - lövi le őket a mama. Valaki belép a szobába.- Itt van - szól a papa - Leszúrja.- Lövi - véli a mama.- Fojtja - adagolja halálos lassú­sággal a nagymama. A férfi fölkel és irtózatos pofont ad a belépőnek.- Szép - mondja a papa.- Tűrhető - találja a mama.- Visszaadja - megy a dolgok elébe a papa, s igaza lett: jóformán ki sem mondta, a belépő estében óriási bal­horoggal válaszol.- Majdnem, mint a Józsi - rebegi könnyes szemmel a nagymama.- Apu, miért nem mentél te meteo­rológusnak? - kérdi a mama, aztán legyint egyet: ahol víz folyik vér he­- Vár - szól nyugodtabban.- Meddig vár kedik a papa.- Amig megji a nagymama.- Milyen lány? pa, s mindjárt ho egy film.-Tudom már - csap a homlok, fiatalabb korába szókra is ellátog; lás. Majom lett a- Miket beszé gyilkosból, hisze öltek meg - így £ szemmel látható rából. Újra a sötét léptei kopognak falból kinyúlik ec a lány sikolt(ana mindenütt.- Végre - szó hittem, elfilozofál- Szúrta - zár; mama. Szombat f íjM* y H í f m Uh wbar ilV M V h B K 7 I föt V Jn jM mg Jyra r I ij}-'-‘ ® ^ ;?. « M JB JHj Wtf s| j^nKjijL T M8H^8b R£&$ « ®w*» ,<$§$ B ff’ ■ ^^B H flf ■BHl ■,, r' -r. *:;sr^ > ;>• ',^'j’s!.

Next

/
Thumbnails
Contents