Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)
1985-07-26 / 30. szám
M ár nem emlékszem, mennyi ideig tartózkodtunk a vizben. Mikor azonban lassan úsztunk vissza a sziklákhoz, fönn a platón megpillantottuk a szomszéd sátorban lakó két német sihedert. Messziről meg sem ismertük volna őket, ha üstökük nem lángol a napsütésben, akár a fáklya. A fürdőzők időközben megfogyatkoztak. Főként a helybeliek húzódtak a delelő nap sugarai elől az árnyékba. Nem láttunk most egyet sem azok közül a bronzszínú, fekete hajú fiúk közül, akik korábban a kis szirten tanyáztak. Az öbölben, a zátony szélén napernyők jelentek meg. Felfedeztünk ott néhány családot a kempingünkből, strandszatyrokkal és hútötáskákkal körülbástyázva, nyugágyakon heverésztek. Közvetlenül a vízparton a legszerényebb helyen egy fiatal helybeli család tanyázott három gyerekkel. Félkörben ültek a puszta kövön, és fügét meg kenyeret ettek. A két szomszéd siheder még mindig ott álldogált és bámészkodott fönn a sziklán. Három barnára sült süvölvény felkapaszkodott a zátonyra, és gondolkodás nélkül belevetette magát a vizbe. A németek irigykedve figyelték őket. Közeledtünk a parthoz, hirtelen észrevették bennünket. Nyilván meg akarták nekünk mutatni, mit tudnak. Az egyikük odaállt a szirttető szélére, és csöppnyi tétovázás után fejest ugrott, és eltűnt a víz alatt. A másik bizonytalanul a feje fölé emelte a karját. Bátyja éppen felmerült, és biztatóan intett neki. Nem nagyon értek a sporthoz, de azt jól láttam, hogy a fiú nem lesz képes végrehajtani az ugrást, amelyre készül. Már a testtartása is rossz volt, teljesen mereven állt, nem dőlt előre. Ráadásul leritt róla, hogy fél. Éreztem, hogy tennem kellene valamit, figyelmeztetnem őt, tie éppen csak felemeltem a kezem. Abban a pillanatban a fiú már egyensúlyát veszítve alábukott. Nem volt ez igazában ugrás, fejjel lefelé zuhant, mint egy rongybaba. Talán így történhetett meg, hogy túlságosan a szikla közelében maradt. A fejes« ugrálók közül mindenki tudta, hogy jól el kell rugaszkodnia a sziklától, mert a mély viz a zátonytól kissé távolabb kezdődött. A fiatal dalmát, aki a családjával üldögélt a tengerparton, szintén megsejtette azt, amit én. Még a fiú nem érte el a vizet, már fölpattant, és bukdácsolt a köveken oda, ahol a német fiú egy pillanattal később alámerült. Egyelőre azonban nem úszott ki. Bátyja lassú karcsapásokkal rémülten úszkált a fuldokló fiú körül, öccse egyetlen karcsapást sem tett, nem mozgott. Siettem a segítségére. Még mielőtt odaértem volna, a fürge helybeli fiatalember lebukott a víz alá, és már húzta is ki a fiút a vízből. De ekkor már én is ott voltam mellettük. Megemeltem a tehetetlen testet, és közös erővel kivonszoltuk a partra. Az emberek odasereglettek. A fiúk apja, a kempingbeli köpcös szomszédunk tanácstalanul ide-oda futkosott, és bol- dog-bodogtalannak magyarázta, mi történt. A fiút lefektettük a földre. Eszméletlen volt. Megpróbáltuk eltávolítani a légzőútjaiba került vizet. Egész jól sikerült. Közben észrevettem, hogy a fején szakított seb van, zuhanáskor nyilván egy éles kőnek ütközött. A fiú arca szemmel láthatóan sápadt volt, végül elállt a lélegzete. Nekiálltunk Jitkával, hogy mesterséges légzést alkalmazzunk. Sikerült felújítani a légzést, de a fiú pulzusa még mindig gyenge volt, s időnként egyáltalán nem lehetett kitapintani. Nem tért magához. Az anyja hisztérikus kiáltozásba kezdett, és orvost keresett. A körénk sereglett emberek mindenfélét kitaláltak, amivel segíthetnének. Az egyik egy összecsukott széket csúsztatott a fiú feje alá, a másik meg egy törülközővel dörzsölte. Sőt a dalmát fiatalember egy kis pálinkát akart a szájába tölteni. Igyekeztünk távol tartani őket, már amennyire lehetett. A fiú lassan kezdett magához térni, időnként feljajdult. A szülők még mindig bizalmatlanok voltak velünk szemben, jóllehet, már bemutatkoztunk nekik, és megmondtuk, hogy orvosok vagyunk. El akarták szállítani fiukat a legközelebbi szállóba. Ismételten kijelentettük, hogy kórházba kell vinni. Nincs kizárva, hogy esetleg csigolya- vagy koponyatörést szenvedett. A szakszerűtlen bánásmóddal csak súlyosbítanák az állapotát. Kétségbeesetten bámultak ránk, és nem szóltak egy szót sem. Először a dalmát fiatalember fogta fel a helyzetet. A mentőautó nem tudja megközelíteni ezt a helyet, de mi lenne, ha szerezne egy alkalmas csónakot? Igen, ez lenne a legjobb megoldás. Elrohant, hogy intézkedjen. Eközben egy idősebb szemüveges férfi jött oda valahonnan. Kiderült, hogy a helybeli orvos, véletlenül éppen kint tartózkodott a tengerparton. Fölényesen nekiállt, hogy megvizsgálja a fiút. Meghallgatta a szivét, kitapintotta az ütőerét. Amikor föl akarta ültetni, hogy megvizsgálja a tüdejét, rászóltam.- Inkább ne mozgassa - mondtam angolul. - El is törhetett valamije. Barátságtalanul pillantott rám, nyilván nem értette, mit mondtam. A körülöttünk összeverődött emberek csoportjában ott állt egy jugoszláv fiatalember is. Figyelmesen hallgatott bennünket. Aztán odalépett hozzánk, és lefordította, amit mondtam. Figyelmeztettem a helybeli orvost, hogy én is orvos vagyok. Újra megmondtam a nevemet, és nem titkoltam el azt sem, hogy egy idegsebészeti klinikát vezetek. Az öregúr abban a pillanatban megváltozott. Egyszeriben tisztelettudó kolléga lett. Sőt azt is bevallotta, hogy nem nagyon ért a traumatológiához. Sérültünk állapota ezalatt rosszabbra fordult. Az imént a pupillája még egyformán tág volt, most azonban a bal feltűnően megnagyobbodott. Végtagjai dónként meg-megrándultak. Jitkával egymásra néztünk: ez egyértelmű, agyvérzése van!- Ez subduralis haematoma - mondtam -, még ma meg kell operálni. A fiatal férfi ezt is lefordította. Egyben közölte velem hogy a véletlen folytán ő is orvosnak készül, és Dubrovnikban gya- kornokoskodik. Csak ott tudná valaki elvégezni a koponyalékelést és a szúrcsa- polást. De nyomban azt is hozzátette, hogy ilyenkor nyáron gyakran fiatal orvosok tartanak ügyeletet, és nem biztos, hogy képesek elvégezni ezt a műtétet. Megkért, nem jöhetne-e velem, szükségem lehet a segítségére. A köpcös német meg a felesége, úgy látszik, még nem fogták fel, milyen súlyos a fiuk állapota. Csak az izgatta őket, hogy a földön fekszik, megpróbáltak begyömöszölni alája egy takarót meg vánkost. Hiába figyelmeztettem őket, hogy nem szabad a fiút mozgatni. A helybeli medikus ismét közbelépett. Nemcsak angolul tudott, de egészen jól beszélt németül is. Erélyesen odafordult hozzájuk, és megmondta nekik, hol dolgozom. Hozzátette még, hogy ez óriási szerencse, mert a fiukat haladéktalanul meg kell operálni, s éppen én vagyok a megfelelő szakorvos, aki ezt a műtétet meg tudja csinálni, ahhoz kell tartaniuk magukat, amit mondok. Ezek után már megfogadták az utasításaimat. Nem messze tőlünk horgonyt vetett egy motorcsónak. A fiút óvatosan rátettük egy napozóágyra, és a csónakba vittük. Beültünk melléje a helybeli orvossal és az orvostanhallgatóval együtt. A sérült apja autón jött utánunk. Útközben kitette a másik fiát meg a feleségét a kempingben; az asszony alig bírt lépni; nem sok hiányzott hozzá, hogy hisztérikus rohamot kapjon. A sebészeten valóban két nagyon fiatal orvost találtunk. Idősebb kollégájuk, akivel telefonon lehetett beszélni, magas lázzal és bélpanaszokkal feküdt otthon. Úgy határoztunk, hogy felkeressük a kórház igazgatójának helyettesét, aki fiatal nőgyógyász volt. Azonnal megértette, miről van szó, és örömmel beleegyezett, hogy a német fiút megoperáljam. Az osztályon levő két orvos közül az egyik nagyon ügyesnek és okosnak bizonyult. Alig három éve dolgozott a szakmában. A másik, aki igazi szépfiú volt, az altatásra sem akart vállalkozni. Nem tehettünk mást, mint hogy Jitka ügyeljen vele a narkózisra. A fiú még mélyebb eszméletlenségbe zuhant, a vérzés egyre erősebbé vált. Szerencsére a kórházban volt egy ügyes röntgenológus, vele csináltuk meg az angiográfiát. Feltételezésünk, ami a góc elhelyezkedését jlleti, beigazolódott. A felvételeken koponyatörés is látszott, de az önmagában még nem súlyos, mert fiatal ember esetében nagyon jól összeforr. A sebész, aki asszisztált nekem, szintén nagyon jól beszélt angolul. Szerencsénkre egy talpraesett mútösnövér is éppen ügyeletes volt. Kiválogattam vele minden műszert, amire szükségem volt. Jól el voltak látva műszerekkel, még egy bonyolult agyműtétet is el lehetett volna itt végezni. Mialatt előkészítették a műtétre a sérültet, odajött üdvözölni bennünket a belgyógyászati osztály főorvosa, aki nemrégiben Prágában járt egy kongresszuson. Kisvártatva az igazgatóhelyettes is megjelent. Mind a ketten megkértek, hogy végignézhessék a műtétet. Csodák csodájára még a nevemet is tudták, és roppant kedvesek voltak hozzám és Jit- kához is. Az idős cavtati orvos, aki velünk jött, ezalatt a kétségbeesett apát próbálta megnyugtatni. Mikor a folyosón az ügyeletes szobába tartva - ahol a nővérek kávéval vártak bennünket -, elmentünk mellette, láttuk, hogy ott ül egy fotelban, és arcát a kezébe temetve sír. A kollégának, úgy látszik, nem nagyon sikerült megvigasztalnia őt. Ott állt fölötte, gesztikulált, és tört németséggel igyekezett elmagyarázni neki, milyen műtétet hajtanak végre a fián. Bemosakodtunk. A fiatal asszisztens csak akkor hivott be bennünket Jitkával, mikor a sérült már a műtőasztalon feküdt, megtisztított és gondosan leborotvált fejjel, annak rendje és módja szerint letakarva a lepellel. A narkózisra végül hárman ügyeltek fel: egy másik sebész, Jitka és a nőgyógyász-igazgatóhelyettes. Az orvostanhallgató a nővért és az ápolót vette gondjaiba. Tolmácsolta nekik az utasításaimat, és segített nekik. Ennek ellenére mégsem volt valami rózsás a helyzetem. Megszoktam, hogy a csontfúró hibátlanul működjön. Ez az itteni nehezebb volt, valahogy nem állt a kezemhez. A vérömleny nyomta a mozgásközpontot, a sérültnek még most is meg-megrándult az alsó és felső végtagja. Egy furatot csináltam a homlokcsontba, és próbaképpen bevezettem a tűt. A fecskendőt rögtön első alkalommal folyékony vérrel teleszíva húztam ki. Az angiogram alapján már tudtam, hogy egy aránylag nagy felületi haematomáról van szó. A vért újra meg újra kiszívattam, de csak nem akart elapadni. Félni kezdtem, vajon nem szakadt-e be a sinus. Szerencsére nem. Végre sikerült minden vért eltávolitanunk. A trepanációs nyílásba egy kis időre tampont helyeztünk, de már nem ütött át rajta vér. Jitka jelentette, a vérnyomás és a pulzus normális, és a sérült kezd nyugtalankodni. Fokoztuk a narkózist. Beavatkozásunknak köszönhetően, úgy látszik, mú- lóban volt a sérült mély eszméletlensége. Fiatal asszisztensem igazán példásan együttműködött velem. Tamponolt, elekt- rokauterrel megállította a vérzést, és végül ügyesen elvégezte a felszíni varrást. Befejeztük a műtétet. A másik sebész, aki mind ez ideig csupán nézte a munkánkat, most utasítást adott az ápolónak, hogy hozza oda a tolóágyat. Mindössze az infúziós készülék leszerelésében és a lepel eltávolításában segített. Végre levethettük a köppenyt meg a kesztyűt. A műtősnő azzal a csodálattal teli tekintettel pillantott rám, amely az ilyen fiatar nőktől afthyira jólesik. Igyekezett az anyanyelvén közölni velem, milyen jó volt velem dolgoznia. Az igazgató- helyettes egyfolytában hálálkodott, hogy már-már kínosan éreztem magam. Az orvostanhallgató valósággal sugárzott. Hiszen ő volt az, aki idehozott engem. Kimentünk, hogy megírjuk a műtéti naplót, a beteget közben betoltuk a műtő melletti előkészítőbé, még aludt. A műtét lefolyását angolul diktáltam, a sebész a medikussal meg fordította, és legépelte a mondataimat. Aztán valamennyien aláírtuk a jegyzőkönyvet. Az orvosok nem akartak elengedni bennünket. Egyikük meghívott magához, a másik meg el akart vinni a városba vacsorázni. A nővérek is szívesen megvendégeltek volna valamivel legalább ott az osztályon. Bizonytalan ígéretet tettünk, hogy majd egy más alkalommal meglátogatjuk őket, hiszen most úgyis van mindenkinek éppen elég dolga! Visszamentünk a fiúhoz. Nyugodtan és mélyen lélegzett. Megpaskoltam az arcát, mire kinyitotta a szemét, és álmosan bámult rám. Fölemeltem a karját, és németül felszólítottam, hogy próbálja fönntartani. Sikerült neki. Mindkét karja egyforma erősnek bizonyult. Jitka szerzett valahonnan egy kalapácsot és zseblámpát. Ismét megvizsgálta a fiú reflexeit. Nem talált nála olyan tüneteket, amelyek még valamiféle gócra utaltak volna. Jóleső érzés töltött el, még akkor is, ha ez egy szokványos műtét volt, amilyet életemben már számtalanszor végeztem. A legfontosabb, hogy éppen ott voltunk, amikor megtörtént a baleset, különben a fiút aligha sikerült volna megmenteni. Hány hasonló eset történik, amikor nem ismerik fel idejében, hogy vérömlenyről van szó, s ezért a műtétet nem végzik el! Különös véletlen volt, hogy éppen ezek a vörös hajú fivérek nevettek ki bennünket olyan ostoba módon. Kinek néztek minket? Afféle csóróknak, akik az ö luxuslakókocsijuk mellett kénytelenek meghúzni magukat? Kimentünk a folyosóra. Sarkunkban az ápoló tolta ki a beteget. A fiú apja kissé odább állt, és egész testében remegett.- Megnézheti - szóltam oda neki németül. - Próbáljon beszélni hozzá.- Hans, ich bin da... schau mich an ... - dadogta. A fiú kinyitotta a szemét. Megpróbált elmosolyodni, nyilván megismerte az apját. A köpcös embernek megroggyant a lába. Leroskadt a fotelba, és újra sírva fakadt. Az orvostanhallgató a lehető legmegfelelőbb módon lépett közbe. Ráförmedt az összetört apukára.- Miért sír, hiszen rendben van! A prágai professzor úr megmentette az életét. Jobban tenné, ha inkább megköszönné neki! Ez hatott. A kis köpcös egyszeriben talpra ugrott, és máris ott termett mellettem.- Természetesen, izgalmamban majdnem elfelejtettem... Mondja, kérem, mivel tartozom önnek, megadok mindent, amit kíván...- Nekem nem tartozik semmivel - mondtam nyomatékosan. - A kórházzal pedig meg kell beszélnie, ott van az igazgató úr. Nem kell már félniük, a fiuk rendben van. Könnyfátyolos szemmel bámult rám, mintha semmit sem értene. Aztán megragadta a kezemet.- Azt már nem! Nem engedem, hogy csak úgy elmenjen. Vigye el a kocsimat, ha akarja. Vagy odaadom a lakókocsimat, tessék választani... Jitka mellette az ajkát harapdálva küzdött a nevetés ellen. Tudta, hogy most kivágom magam.- Köszönöm, mi is autóval jöttünk. A lakókocsit meg szándékosan hagytuk otthon, szívesebben utazunk nélküle... Bocsánatkérően rámosolyogtam a feleségemre, egyebek közt azért is, hogy meggyőződjem róla, milyen képet vág. A szeméből kicsapó szikrák valósággal perzseltek. Még sem bírtad megállni, mondta a tekintete. Egy ilyen felfuvalko- dott alak előtt kell felvágnod, méghozzá akkor, amikor teljesen összetört. A német azonban nem tágított.- Legalább adja meg a címét, valahogy mégiscsak meg kell hálálnom, hiszen oly sokat tett értünk. Valósággal megszöktünk. A belgyógyászati osztály főorvosa elvitt bennünket a kempingbe, tudta, hogy pihenésre van szükségünk. Egypáran messziről megbámultak, de senki sem kérdezett semmit. A mellettünk levő sátor meg ^Hg^jni I I r mWm 3ffJ& n síikét f ^^SE==2&* (Regényrészlet)^ lakókocsi üre tudtuk, hogy nemrég métr Szó nélki Odébb kell ál család vissz; lemegyünk mindent bepi ben megálltul mában, és re lót. Kiszámít« vagy két ór< vissza. A vei tunk az orszá szép pihenőt kilátás nyílt a kör csillogott ekkor már mí Messze a látl iámtaraj fodr< tak rajta. Erd« ha feloldódot szaga, amel> ba. Csodálat« Éppen indi ban feltűnt s Szerencsére elágazásán vettek észre távolodnak a nak a táborh; most szálltai a sátrunkat, hogy ilyen ar De korai \ szer csak hne fölfelé kapas az országútri Kergetőzni fc Mivel útkc lünk, azt hih< el. Akkor pe< nek bennür hogy rá ' kell mikor megp Valami üdülő ba. Gyorsan megálltam. I a visszapill szomszédain ját. Valóban Most mité' már velük tál na újra megh netán bocsár ötlete támac a kocsit ott f san elindultui get nagy ívl megközelithe tunk egy kis széltében-ho sem volt. Ott aztán napnyi kodtunk az o láttuk, hogy ; a kempingb délre, s vadki pinealigetber A ligetben ar hogy cirpelé sem tudtunk. wmmmim B ugac lejtel kert. Ma r Sem a kö pont ötkor, rűen megá csolta voln űzne gazdá dett volt me zenöt észté gál az óra, miatta sose Igen, másf< dik születés ba a hivat; után, hogy tott. Akkorit a kollégái. Számon ta tésnapját, e sál. Amióta je férjhez m családról, c beszélni. N kednek vág Joli sem, c volt, akár e< Volt? Há Mintha serr Pedig a tér ment. Mind lentésével. tót, aki mÉ hajtogatta, I kor már n; nagyon is j< ják, hiszgn égből villar előtt is mé Arról, hogy
