Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)
1985-12-20 / 51. szám
•'a1*- ' .• ■“ ■ r Őszintén szólva ennyi szubjektív dolog még sosem játszott közre, ha riportra indultam, mint éppen most. Kiszálltam a buszból, szemben a kábelgyárral, ahol a bratislavai Kablo nemzeti vállalat másutt is jól ismert emblémáját pillantottam meg. Kissé arrébb egy volt falumbeli állított meg, aki már vagy harminc éve dolgozik a gyárkapun belül, s öcsém iránt érdeklődött, aki ugyancsak a kábelgyárban tanulta szakmáját. Aztán a beszélgetés közben hirtelen nosztalgia fogott el. Merthogy a hatvanas évek közepén elsőéves főikolás koromban három hónapot én is eltöltöttem a gyár kábelfonó csarnokában, mivel akkor úgy döntöttek a műszaki főiskola elektrotechnikai karán, hogy nem árt, ha a diák megismerkedik esetleges későbbi munkahelyével. így aztán kíváncsi lettem, vajon az idén kilencvenedik születésnapját ünneplő gyárban mi minden változott azóta, hogy egykor - ha rövid időre is de naponta bejártam szürke falai közé. Amikor aztán érdeklődésemre a gyár pártbizottságán két szocialista brigádot is ajánlottak, hogy tagjaival beszélgessek, nem tudtam dönteni, melyiket válasszam. Még az olyan valóban szembeötlő tények sem tudtak egyik vagy másik javára „voksolni“, hogy a Május 9. brigádnak csak egyetlen nötagja van, az Ifjú vegyész laboratóriumi brigádban pedig egyetlen férfi sincs... így beszéltem mindkét brigád tagjaival. Azokkal, akiképpen műszakon voltak, - hiszen a kábelgyár egyes részlegein megszakítás nélkül folyik a munka. Mint például az 1-es részlegen, ahol a 22 kilovoltos kábelek gyártásán dolgozik a Május 9. szocialista brigád. Itt éppen Ján Sranka, a távolsági kábeleket gyártó részleg vezetője, a brigád tagja fogad, s kalauzol végig a 160 méter hosszú szalag mellett. Jozef Cervenka brigádvezetö akkor - december elején - éppen éjszakás volt.- Egyébként a brigádban a folyamatos munkavégzés miatt 12-24 órás rendszerben váltják egymást a dolgozók. Tizenkét órás műszakot huszonnégy órás szabad idő követ -, magyarázza Ján Sranka, miközben odaérünk a gépsor elejéhez, ahol vagy hatvan centis átmérőjű dobokon mintegy öt-hét kilométernyi alumínium-drótot raknak be a kábelfonógépbe. Folyamatosan 37 dobot, merthogy az éppen készülő kábelekhez ennyi kell. A huzalok átmérőjén múlik, hogy 70, 150 vagy 240 négyzetmilliméter lesz a keresztmetszete. Most éppen a 150 négyzetmilliméteres alumíniumsodrony csavarodott fokozatosan a gép végénél a mintegy 220 centiméter átmérőjű nagy dobra. Amikor megvolt a hét kilométer az „orsón“, azt egy emelettel feljebb vitték. Itt kerül rá fokozatosan a három védöburok. Az elsőre, egy fekete, vékony polietilén burokra - amelyet 115 Celsius-fokon préselnek a sodronyra- a fehér színű szigetelő réteg kerül, mégpedig úgy, hogy közben áthalad egy 92 méteres nagynyomású csővezetéken. Annak kétharmadában 15-20 atmoszféra nyomású gőzben 200 Celsius-fokon préselódik a polietilén az alumínium drótkötélre, s utána a cső utolsó harmadában vízben lehűtik, majd egy még nagyobb dobra csévélik.- Ezek a 22-AXEKCY-típusú, egyeres, 22 kilovolt továbbítására alkalmas kábelek - mondja Ján Sranka- s elhaladunk a Belgiumból érkezett óriás, polietilént tartalmazó dobozok mellett, s egy pillanatra Gulliver jut az eszembe. Miközben azt szemlélem, hogy a dobozokból csövön - akár porszívóval - a gépbe szivattyúzzák a polietilén pasztillákat, ismét mellettem áll a részlegvezető az újabb tájékoztatás alapját szolgáló iratokkal:- A CSKP XVII. kongresszusa tiszteletére a kollektíva vállalta, hogy benyújt egy újítási javaslatot, amelyen Jaroslav Vidra dolgozik. Feldolgoz továbbá háromezer kilogramm PVC- granulátumot és ledolgoz összesen 1063 órát kötelező munkaidején felül. Erős József például 120 óra ledolgozását vállalta, Stefan Benc szintén, MichaI Repa és Jozef Studeniö 96-96 órát, a brigád egyetlen nőtagja, Alz- beta Daniéová is 20 órát vállalt. A 18 tagú brigád így akarja segíteni a vállalat tervének mielőbbi teljesítését, és a következő ötéves tervidőszak sikeres rajtját, hiszen ezt a vállalást március 30-ig teljesítjük. Ahogy az utolsó szót mondta: teljesítjük, egy pillanatig sem kételkedtem benne. Miközben az udvaron áthaladva a laboratóriumba igyekeztem, azon gondolkodtam, vajon a két brigád munkája mennyire kapcsolódik egymáshoz. Vagyis mi a közös tevékenységükben, ha már a kongresszusi aktivitásukat tekintve vezetőik egyformán dicsérték őket.- Mi, vagyis az Ifjú vegyész szocialista brigád tagjai a CSKP XVII. kongresszusa összehívása tiszteletére tizenhét pontból álló kötelezettségvállalást tettünk, amelyek felölelik a brigád tevékenységének valamennyi formáját - kezdi tájékoztatását Nadezda Petrenóiková vegyészmérnök, a brigád vezetője. - Lehetőségeinkhez mérten mi is hozzájárulunk a nyersanyag-takarékossághoz. Úgy is, hogy megoldjuk némely oldószer, így például a toluén regenerálását. Új ellenőrzési módokat vezetünk be, hogy tovább javítsuk a gyár termékeinek minőségét. Legalább két újítási javaslatot is kidolgozunk. Szervezünk vas- és papírgyűjtést, közösen elmegyünk vért adni. Munkakötelezettségeinken felül segítünk a termeiési részlegeken, s ugyancsak a környezetünk rendezésében, hiszen a gyár környékén az utóbbi időben jelentős változásokat észlelhetett az új autóbusz-pályaudvar utazóközönsége is. Van azonban kulturális vonatkozású vállalásunk is a nyári szünidőben a legkisebbek üdültetéséhez pionír- vezetőket biztosítunk. • Miből fakad ez a sokrétű kezdeményezési készség, hiszen ahol sok a nő, sok probléma is adódhat - méghozzá azonos: a gyermekneveléssel összefüggő - s a kívülálló azt gondolná gyakran adódnak feszültségek...- A feszültséget illetően, azt hiszem, hogy ez a kábelgyárban természetes... - teszi hozzá mosolyogva- de azt elmondhatom, hogy az elektromos feszültségen kívüli, más természetű „feszültség“ nálunk szinte alig fordul elő. Pedig nem könnyű a munkánk, hiszen régi épületben, régi gépeken, régi segédeszközökkel végezzük az ellenőrző kísérleteket, amelyekkel garantálnunk kell, hogy kitűnő termékeket készítsünk a gyárban. Olyanokat, amelyek a külpiacon is helytállnak. • Milyen ellenőrzéseket kell elvégezniük tehát?- Minden, a munkafolyamatokba lépő nyersanyagot megvizsgálunk, így rajtunk is múlik a termelés, hisz addig nem vehetik igénybe a feldolgozandó anyagokat - még ha importból ■származnak is -, amíg az előírt vizsgálatok végén nem járulunk hozzá. Mielőtt a kábelre kerülne az utolsó szigetelőréteg, a palást, ugyancsak elvégezzük az ellenőrzést, vajon a kívánt minóségü-e a belső szigetelő „szendvics“. így természetesen a palástok minőségét is ellenőrizzük. Van keménység- és szakítószilárdságmérés, de kár sorolni, hiszen csak a belépő ellenőrzések száma mintegy ezerháromszáz. Sőt, új ellenőrzési módokra is szükség van, s ezt a kötelezettségvállalásunk is tükrözi. Aztán végigjárjuk a két emeleten levő, összesen négy helyiséget, ahol a 14 lány és asszony dolgozik, pontosabban most csak 11, mert hárman szülési szabadságon vannak. Többségükben fiatal 20-25 év körüliek, s az idősebbek is alig vannak túl a harmincon. De ők (is) öregbítik a kilencven éves gyár jó hírét a nagyvilágban. MÉSZÁROS JÁNOS A laboratóriumban a kábelminták ellenőrzése közben balról: Anna Ben- ková, Éva Gomolóáková, Nadezda Petrenóiková (Lubomír Manas felvételei) Négyen a Május 9. brigádból (balról jobbra): Miroslav Kozák, Jozef Cervenka, Ján Sranka, Emil Stibrányi • A gobelin ámulatba ejtett (Deák Teréz felvétele) iminu A HÓDAT Két otthona van. Az egyikhez nappalok, a másikhoz éjszakák kötik. Reggeltől késő éjszakáig a vár alatt kell keresni, de az estéit sok száz méterrel távolabb, a város túlsó felén tölti. Két otthona van, de csak egy élete - az pedig a gobelinműhelyé. Boltíves ház egy szelíd patak közelében. A múlt titkokat féltő kapuja. Száizéves lépcsők a csendben. Csodákra nyíló, réges-régi ajtók. A gobelinműhely... És ő: Josef Müller. Ülünk egy hófehér földszinti szobában; már vagy másfél órája hallgatom, mit jelent számára ez a vár alatti házikó, ez a város, mitől nyugodt a közérzete, mitől szép az élete. Aztán gondol egyet és a színekről kezd beszélni. Arról, hogy folyik össze a felhők acélszürkéje az erdők sötétbarnájával.- Most már hetek óta hó takarja az őszi avart, de ha látta volna az október végi tájat... A fák mélyzöldjét és a lángvörös csipkebokrokat. A vörösbe hajló égalját és a tavak zavaros kékjét. Tudja, mi boldogít a legjobban? Hogy ki tudom kavarni ezeket a színeket. Hogy egy falikárpit megőrzi mindazt, amit elveszít a természet. A táj tepnapi és tegnapelótti arcát. A víz zordságát, az erdő magányát, az alkony bánatát. Itt, Jindfichűv Hradecban különös dolgokat fedez fel az ember. Ha látná, hogy szökik be a hajnal az öreg udvarházakba! Hogy félti a felszálló köd a tavak sima tükrét! Hogy időz el a Nap a város főterén! Ha látná, mekkorára nőnek az árnyak július közepén! És milyen haragosak a tűzfalak, ha vihar kerekedik! Baktatok végig a városon, s közben szorongok, vajon este, amikor kezembe veszem a színes ceruzát, sikerül-e utolérni a csodát? Mert hidakat, házakat, tornyokat köny- nyen rajzol az ember, de a folyó, az égbolt valós színeit nehezebben varázsolja elő. Főleg, ha nem a fantáziájából, hanem a természetből él. Abból, amit lát, ami mellett naponta elmegy. Ami fogva tartja és elbűvöli. Azt mondja: romantikus lélek vagyok. Lehet. Úgy látszik, ott legbelül semmit sem változtam. Ma is ugyanaz a gyerek vagyok, aki annak idején morva földön, a boskovicei erdőket járta. Anyám jól tudta, ha eltűntem otthonról, akkor már csak az este hoz haza. Mert ha hiszi, ha nem, amíg csak be nem sötétedett, én elő nem kerültem. Egy csomó tiszta papír, néhány színes ceruza és két szelet lekváros kenyér- ennél többre sosem volt szükségem. Esőtől, vihartól sosem féltem, ha meg beszélni támadt kedvem, ott voltak a fák, a virágok. Anyám persze egyre csak azt hajtogatta: a leckéd, a leckéd el ne hanyagold! Örökösen attól félt, hogy panaszt hall rám az iskolában. Nem ez történt. Amikor felvettek a svitavyi textilipari szakközépiskolába, megnyugodott. Akkor már tudta, hogy nem lehet baj. Akkor már az sem idegesítette ót, hogy szombat reggelenként, . amikor benyitott a szobámba, csak az üres ágyat találta. Olyan voltam, mint egy megszállott erdész. Mindent tudni akartam az erdőről. Később, a prágai Iparművészeti Főiskolán meg is jegyezte a professzorom: szebb, tartalmasabb gyerekkort nem is kívánhattam volna magamnak. Mert végül is a gobelinnél kötöttem ki. Nem a képeknél- a falikárpitoknál. Hogy miért? A tájképfestészet ismerős útnak tűnt számomra, s én más valamire vágytam. A gobelin ámulatba ejtett. Itt nemcsak a kép, a látvány a fontos, hanem a szövés technikája is. Tehát dupla munka és dupla gyönyör. Előbb megfesteni a képet, aztán a fonalakat és csak utána kezdődhet a nyugalmat, türelmet igénylő szövés. A Jindfichűv Hradec-i gobelinmühelyről már főiskolás koromban sokat hallottam. Ennél jobb helyre nem is kerülhettem volna. Akik itt dolgoznak, azok kivétel nélkül örömüket lelik ebben a munkában. Bármilyen merész ötlettel állok is elő, mindig számíthatok a segítségükre. És ez nagyon sokat jelent nekem. Rettentő sokat. Huszonhét éve vagyok a műhely művészeti vezetője, de még egyetlen egyszer sem mentem kedvetlenül haza. Sót. Mindig újabb és újabb terveket forgatok a fejemben. Kérdezi is gyakran a feleségem: mondd, rólam is álmodsz néha, vagy csak a gobelinjeidről? Képeket tesz elém. Mesterien megkomponált, finom színekkel festett képeket. A Praga caput regni öt évvel ezelőtt készült, de a többi, a Téli reggel, a Napnyugta, a Dél-Csehország friss alkotások. Most már tudom, kit dicsérnek Prágától Genfig: egy embert, aki jól ismeri az erdők illatos páráját, a fák büszke koronáját, a tavak titkát. Egy embert, aki megtalálta az egyensúlyt a lelke és a nagyvilág között. Aki minden nap érzékeli a természet lüktetését és minden nap megőriz valamit e fenséges játékból. SZABÓ G. LÁSZLÓ KÉT