Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)
1985-07-26 / 30. szám
\ yr, ÚJ szú 1985. VII. 19. 7 óra 30 perc. Útban az iskola felé tüdeje megtelik a nehézkesen mozgó nyár illataival. Ez a reggel is úgy kezdődik mint a többi az idei tanévben, mégis másképpen ér majd véget. Az utcán sietve megy. Ki ballag ma már reggelente? Az egykori néptanítók nyugalma, bizonyossága csak a munkájában maradt meg. Ezt akarta, akarja megőrizni. Nem valami példaképnek választott tanító emlékét őrzi ebben. Más sugall effajta magatartást, más, amit két köszönés között, így reggelente próbál megfogalmazni. ,,Én, Csicsay Alajos mivégre ébredtem új napra? Lesz-e elegendő erőm megvalósítani mindazt, amit szeretnék? Tisztességgel el tudok-e számolni minden tálentummal?" Pontos gondolatok helyett, mint élére állított kés, villannak meg a kérdések. Tíz percig tart az út a bérháztól az iskoláig. Tíz perc magány a közösségért. Számbaveszi a tegnap elhullott perceit,- a ma munkája máris újakat perget. 1200 tanuló, 32 osztály, 69 pedagógus. Egy iskolaigazgató felelősségének ez a számbeli tükröződése. Nem, egyedül ez sem megy. Közösség kell, pedagógusok, kollégák, elvtársak, barátok. Az iskola kinőtte ruháját. Mintha azokra a kamaszokra hasonlítana, akik most vesznek búcsút az iskolától. Kicsi a kabát, szorít a nadrág. Új tantermeket kellene építeni. Talán a következő években sikerül. Addig is élnek, dolgoznak, ahogy lehetőségeik engedik. 8 óra Nem elég teher a hétfő reggelek felelőssége, most még újságíró ismerőse is gondot okoz. önmagával, másokkal is kész minden pillanatban szembenézni, de ez a vallomásosdi kicsit zavarba hozza. ,.Tizennégy esztendeje vagyok igazgató. Első pillanattól kezdve elsődleges célom volt, hogy közösséget formáljak az akkoriban eléggé szétzilált tantestületből. Odáig eljutottunk, hogy a kollégák elfogadják egymást. Azt hiszem ez nem kevés. Enélkül lehetetlen tanítani, nevelni. Többszörös felelősséget vállal az, aki tanítóságra adja fejét. Elsősorban, felel a gyermekért saját lelkiismerete ítélőszéke előtt. Elszámolással tartozik a társadalom elvárásaival szemben, de ugyanakkor magát a gyermeket is kell, hogy egyedi, megismételhetetlen egyéniségként nevelje." Kicsit már bosszantja az újságíró akadékoskodása. Bár gondolatait olykor-olykor papírra veti, az ars pedagogicáját mindeddig nem fogalmazta meg. Tudja, hogy most sem megy. A hétköznapokat lehetetlennek érzi szavakba foglalni. ,,A munka gondolatokat szül bennem, de a munkáról én nem tudok gondolatokat szülni. A tanítás a legnehezebb alkotás. Ha jól csinálom, igaz, becsületes ember növekszik szavaimból, ha rosszul, elveszhet egy ember, s bennem leépül a világ. Bizonyára mindenki másképp érzi, számomra a tanítás létforma. Az igazgatói szék azonban egyre szőkébb terepe ennek a létformának. " 8 óra 30 perc Az igazgatói szobában most a napi feladatokat beszélik meg. A kívülálló úgy látja, hogy ebben az iskolában mindenki számonkérés nélkül tudja a feladatát. A helyettesek, a pionírvezetők mintha jól megtanult leckét mondanának fel. ,, Könyvjutalmak... virágok... a rövidke ünnepség... a nyári táborozások... megjöttek a bolyi gyerekek az úszótanfolyamra. .. meg kell nézni a két tanterem építkezését. .. itt mozog a padló... ott beüvegezték az ablakokat... emitt beázik a tető. .. az esti műsorra már nincs jegy... az együttesek délután próbálnak." Röpke húsz perc alatt sorra vették a teendőket. Az újságíró és az igazgatóhelyettes megegyezik, hogy együtt járják végig a kihelyezett osztályokat. Mert ilyenek is vannak, ha már nincs elég hely a nagy épületben. Az igazgatónak ma három órája van. Biológiát tanít. Embertant. 9 óra 45 perc Ballagnak felfelé az emeletre vezető lépcsőn. Az újságíró arra gondol, hogy milyen nagy is az emberi tudat emlékezetének tehetetlenségi nyomatéka. Déjá vu... iskola. Látta, érezte, átélte már valahol. Az osztály feláll, s minden a maga megszokott természetességével folyik tovább. Minden a helyén van, a csontváz, a belső szerveket demonstráló bábu. De ez az óra más. Talán a felnőtt tudatos szemlélődése teszi ilyenné? Talán a nosztalgia szépíti meg? Más ez. Az embert itt a maga bonyolultságában láttatják. A csontváz szerkezetéről hallott ismeretek felelevenítése a fő cél, de ez a csontváz feszülő izmokat, működő szerveket, gondolkodó agyvelőt is jelent. Emberi létezést a természetben, a mesterséges .környezetben, közösségekben, így tanítja Csicsay Alajos a biológiát a stúrovói magyar tannyelvű alapiskolában. Az újságíró ujjperecéit számolja. Bizony sokat felejtett. Az ismeretek rendszerét bontja a felejtés. Tartóoszlopait azok a tanítók építették, akik önmaguk és tantárgyuk kizárólagosságát tagadva a teljességet tanították. Ezen a biológia órán egy ilyen pedagógust hallott. 10 óra 50 perc További két órájáról már elküldte az . újságírót. Szemlélje meg a terepet, az egyik igazgatóhelyettes amúgyis számbaveszi a kijavítandó, elvégzendő munkákat. ,,Nem, nemcsak az ilyen órák foglalkoztatnak. Az iskola igazgatásához szervesen hozzátartozik a félrecsúszott zsindelytől a megvásárolható tanulóasztalokig minden. A munkamegosztás és az ellenőrzés a vezetés művészete.“ Kezdődik egy újabb biológia óra, folytatódik harminc gyerek életre nevelése. 12 óra 45 perc A nehezén már túl van. Mondhatná azt is, hogy van két szabad órája a beszélgetésre. Hallgat. Várja a kérdéseket, amelyek valahogy már nem faggatják olyan lendülettel, mint reggel. ,,Fárasztó napja van.“ Az újságíró felüti a fejét. Lehet, hogy igaza van. Belé látott, pedig csupán a jegyzeteiben merült el. ,,ími, olvasni apámtól és anyámtól tanultam. Apám kiadta a napi leckét, amit aztán anyámmal vettünk át. Nyárad (Topolővec) volt számomra akkor a világ. A Csilizköz azóta is otthonom, bár feleségem révén Muzslán is otthonra találtam. 1947-ben magyar iskola nem lévén, szlovák iskolába kezdtem járni. Az 1948 februárja után megnyíló magyar iskolák adták meg korosztályomnak a lökést az induláshoz. 1954-ben felvételiztem a bratislavai pedagógiai gimnáziumba. Ezt elvégezve, tele a kezdő pedagógusokra jellemző hevülettel, világmegváltó szándékkal, egytanerós iskolába kerültem. Ma már tudom milyen felelőtlenség volt ez, bár a korszellem ilyen vállalkozásokra sarkallt. Akkor még azt hittem, hogy a tanító egyetlen ismérve a tekintély. El is kezdtem én ezt a tekintélyt megszerezni, de hamar rájöttem, hogy összetettebb dolog ez annál, mint amit én hiszek. Nem ment. Nem is mehetett, hiszen a tanító tekintélyét az évek során nevelt gyerekek növelik. így akkoriban meglepődtem azon, hogy miután iskolán kívül is foglalkoztam a gyerekekkel, lassan befogadtak a kis majorság nebulóinak a szülei, nagyszülei. Persze, csak elkerültem pedagógiai hőstetteim színhelyéről, de ma is jószívvel emlékszem vissza. Pályám folytatása Muzslához kötődik, az ottani emberekhez, a példaképnek is tekjntett idős kommunistákhoz. Egy ilyen faluban pártelnökként, tanítóként tevékenykedni nem kis felelősséget jelentett. 1967-től 1975-ig voltam ott pártfunkcionárius, tehát három évig úgy, hogy itt már az iskolát igazgattam. Számomra a muzslai idős elvtársak példája, emberi tartása ma is mérce. Ők nem szélkakasként forogtak a változó szélben, ezért is volt zavaroktól mentes a válság időszaka. 1969-től a csehszlovák-szovjet baráti szövetség járási elnökségében dolgozom. Mindenekelőtt pedagógusként, iskolaigazgatóként teszem azt, ami ebből következik. Említettem a tekintélyt, mennyire szerettem volna tekintélyes lenni. Ma már nem szeretem sem a tekintélyességet, sem a tekintélyelvűséget. Sokszor kiderült, hogy az ilyen emberek mögött érdekszövetségek, kevés munka, annál több üres beszéd van. Úgy vélem érdekesebb a tisztelet, a szeretet, mert mögötte emberi munka, értékek vannak.“ Lám, most mintha hirtelen kiszakadt volna egy zsák. Életének állomásai sorjáznak, megvívott harcok lecsapódásai fogalmazódnak meg. Mintha észrevette volna, hogy az újságíró nem jegyzetel. Ez az a pillanat, amikor tovább kellene lépni a gondolatok erdejében. Tovább kellene, de valami nem engedi, önmagával, szerénységével küzd. El is mondja ebbéli aggodalmait. ..Mindenki mondhat szépeket, mindenkiről írhatnak jót. Az igazat azonban azoktól kell kérdezni, akik velem együtt dolgoznak. Ók ugyanazt élik át napról napra, amit jómagam. Nélkülük lehetetlenné válók, s a munkám egy része őket szolgálja. A másik része a gyerekeket. Nem válik ez el, összefolyik minden. “ 16 óra A művelődési ház klubjában ezúttal nem pedagógusok gyülekeznek. Mégis közük van ehhez az iskolához. Olyan emberek, akik szabadidejükben segítik a nevelést. ,,Szerény lehetőségeinkhez mérten szeretnénk megköszönni áldozatos munkájukat. Színjátszók, néptáncosok, bábosok, sportolók, rádióamatőrök növekednek iskolánkban. Ez a maguk érdeme is..." Egy-egy könyv, néhány szál világ. És tisztelet a tisztességért. Ezerkétszáz gyerek érdeklődése sokirányú. Képességeik is különbözőek. Ezért hát a sok szakkör, ezért a kórus, a néptánccsoport, a színjátszóegyüttes, a bábcsoport. ,, Mondják, mondogatják, hogy ez valami rendkívüli. Én hiszem, hogy minden magyar tannyelvű iskola igazgatója igy gondolkodik. Aki ellenkezőleg, az kivétel. Kár, hogy valamifajta tévhit uralkodik, hogy az iskolaigazgató az minden ilyen jellegű munkának a gátja. Pedig á dolog úgy áll, hogy aki ezt nem nézi jó szemmel, az a minisztérium utasításait hagyja figyelmen kívül, amelyben egyebek között az áll, hogy a kommunista nevelésnek szerves része az esztétikai nevelés. Kilépve az igazgató szerepből mondom, hogy az iskola és a szülök közötti kapcsolat is így erősödik. Nekünk minden gyerek fontos, úgyanúgy, ahogyan fontos a szüleinek. Ezért nem tiltjuk meg, hogy a gyengébb tanulók részt vegyenek a szakköri munkában. Csupán azt szabjuk feltételként, hogy a tanulmányi eredménye senkinek se romoljon. Nem is romlik, sót." 19 óra Zsúfolásig megtelt a városi művelődési ház színházterme. Három országos fődíjas gyermekcsoport és két kiváló együttes mutatkozik be a szülőknek, barátoknak, rokonoknak. A Nevenincs bábcsoport és a Csángálók az idei Duna Menti Tavasz fő díjasai, a Kisbojtár gyermek- tánccsoport a népművészeti fesztivál győztese. A Hahota tavaly volt első díjas, az idén „csak“ díjat kaptak. Szépen fejlődik a gyermekkórus is, amely országos minősítést is szerzett. Mennyivel más ez a műsor mint a versenyek izgalmától megbélyegzett játék. Otthon. Felszabadult játék. Szülők. Anyai, apai büszkeség. Majd tombol a közönség. Ünnepel. Saját gyerekeit, azok tanítóit. ,,Most mit gondolhat az újságíró. Egy napot töltött velem. Állítólag, hogy megismerje az életemet. Nos, ez van. Ö tudja a de Igát. Én egy életen át ismergetem önmagamat, szerencsére talán önmagámnál is jobban ismerem a gyei ekeket. Nem magamhoz mérem őket, magamat mérem hozzájuk. Ha valamiben még adósak vagyunk, mi nemzetiségi iskolák pegagógusai, akkor az éppen annak az anyagnak ismerete, amellyel dolgozunk. A gyerek pedig nemcsak egy kis ember. A gyerek: szülő, család, falu, város. Bennük, bennünk a haza, s az olyan, amilyenné mi tesszük, amilyenné ók teszik majd." Kezet fog a búcsúzó szülőkkel. Egy elmúlt nap jóleső fáradtságának kézmelege a parolázásban. DUSZA ISTVÁN Örkény István, azóta, hogy 1970- ben bemutatta ót olvasóinak az Inosztrannaja Lityeratura cimű moszkvai világirodalmi folyóirat, változatlanul az egyik legnépszerűbb magyar író a Szovjetunióban. Az utóbbi másfél évtizedben több műve is megjelent orosz fordításban. Novellái, „egypercesei" mellett a szovjet olvasók megismerkedhettek a színházakban is nagy sikerrel játszott Tdfékkal és a Macskajá fékkai, olvashatták a Rózsakiállitást 1984-ben újabb kötete jelent meg, ezúttal az Inosztrannaja Lityeratura Kiskönyvtára sorozatban - a folyóirat mellékleteként - az Izvesztyija kiadónál, 50 000 példányban. A kiadványban - orosz címe: Puty k groteszku (A groteszkhez vivő út) olyan novellák szerepelnek, mint a Tengertánc, a Jeruzsálem hercegnője, Az utolsó vonat. Te édes-édes, A Szibériai Nyuszi, továbbá válogatás az iEgyperces novellákból. A kitűnő fordítás és az előszó Tatjana Voronkina munkája. Alekszandr Ter-Grigorjan, a közelmúltban elhunyt kiváló szovjet publicista Eho örkénya (Örkény visszhangja) címen mutatta be az új válogatást az Izvesztyija 1984. november 24-i számában. A könyv jelentőségét méltatÖrkény István novellái oroszul va a cikkíró kiemeli: „Ezúttal új oldaláról ismerheti meg Örkény Istvánt a szovjet olvasó - a váratlan, többnyire tragikus befejezésű, rövid elbeszélések írójaként; a groteszk rendszerint csak az elbeszélés végén mutatkozik meg.“ A szovjet szerző elemzi Az utolsó vonat és a Te édes-édes című novellát, és egyebek között megjegyzi: „Ajándék ez a kötet a szovjet olvasóknak. A fordító Tatjana Voronkina megtalálta nyelvünk sokszínű palettáján az Örkény prózája számára legmegfelelőbb, legfontosabb színeket ' Az utóbbi években napvilágot látott örkény-művek közül az Egyperces novellák 1983-ban portugálul, 1984-ben németül (NDK; második kiadás) jelent meg; 1982- ben a bukaresti Kriterion is kiadta magyarul. A Tófék 1982-ben New Yorkban jelent meg, ezt követte az 1983- as tallinni észt nyelvű kiadás, illetve 1984-ben egy görög és egy spanyol nyelvű kötet. A Macskajáték 1983-ban Tallinnban, 1984- ben pedig Mexikóvárosban látott napvilágot. A Rózsakiállítás 1981-es moszkvai, amszterdami, berlini (NDK) és helsinki megjelenése után 1982-ben Bukarestben, Frankfurtban, New Yorkban, Szófiában és Varsóban is megjelent. 1983-ban észtül, tavaly pedig franciául, görögül és spanyolul adták ki. MISLEY PÁL fMw
