Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)
1985-12-13 / 50. szám
A Pan American Boeing 747-es gépe leszállásra készül. Alattunk Mexikóváros milliónyi fénye. Úgy néz ki ez a város a levegőből, mintha óriás gyerekek játszottak volna színes, világító gyöngyökkel: különböző mintákat raktak össze belőlük, s azután óriás-anyukájuk vacsorázni hívta őket, hát otthagyták, helyenként széttaposták játékaikat. Nos, ebben az elhagyott gyöngyszövetben megindult a vérkeringés - vörös és fehér vérsejtek áramlanak az erekben, folyamatos, összefüggő áradatban... És az ember csak nézi a fényáradatot, fényjátékot felülről: öt percig, tíz percig, negyed óráig. Mert ennyi ideig tart a 600 kilométeres sebességgel repülő gépnek, amíg a világ legnagyobb városának pereméről eljut a repülőtérig, amelyet a lakóépületek már körülzártak. Megérkeztünk Mexikóba. Feladatom az, hogy a csehszlovák ipari formatervezésről tartsak előadásokat, lerakjam az e téren folytatandó együttműködés alapjait, no és hogy megismerkedjek a mexikói kollégák eredményeivel. Az ismeretlenbe megyek. Nem tudom, kivel fogok találkozni, kinek fogok előadni. Egyedül küldtek erre a messzi útra, úgyhogy amolyan képzelt beszélgetésbe fogtam önmagámmal, a családdal, barátaimmal, az otthoniakkal. íme, néhány részlet ebből a „beszélgetésből“, amely talán érdekelni fogja az olvasót is., TÁVOLI-KÖZELI ORSZÁG Mexikó földrajzilag annyira távol van, -hogy az első napokban az embernek - nagy gondot okoz az alvás. Éjjel kettőkor teljesen frissen ébred - és éhesen. Másrészt pedig nappal leragad a szeme. A szervezet úgy egy hét alatt alkalmazkodik az időkülönbséghez, de aztán ugyanezek a „kínok“ gyötrik, amikor az ember hazatér. Amennyire távol fekszik tőlünk Mexikó, annyira közel állnak hozzánk a mexikóiak. A legtöbb népről különböző hiedelmek terjedtek el a világban: a skótok „skótok", az olaszok veszekedősek stb. És a mexikóiak? Most a többség azt mondaná: temperamentumosak, de ebben az esetben ez nem egészen így van. Azután, hogy megismerhettem őket, elmondhatom, hogy a mexikóiak legjellemzőbb tulajdonsága a nyugalom és a türel- messég, a tolerancia, a kedélyesség és a kötetlenség. Rendkívül barátságos volt az is, ahogyan először fogadtak az Escuela Nációnál de Educationes Profesionales (ENEP) egyetemen, Ciudad de Mexiko, azaz Mexikóváros egyik elővárosában, Aragonban. Az ipari formatervezésért felelős koordinátor - Jorge Gomez - fogadott, aki a mi fogalmaink szerint a tanszék vezetője és titkára egyszemélyben. Mexikóban és Birminghamben szerzett diplomát ipari formatervezésből. Akárcsak munkatársa, Jaime Gonzales, ő is fiatal, mindketten alig vannak túl a harmincon. Formalitások nélkül pontosítottuk annak a tanfolyamnak a már előre megbeszélt programját, amelyet nekem kellett vezetnem a csehszlovák ipari formatervezésről, fejlődéséről, eredményeiről, irányítási rendszeréről. „Sí, Sí, PRAGA!“ Diapozitívok egész tömkelegével, néhány előre megírt előadással voltam „felfegyverezve“, de mint később bebizonyosodott, a mexikói hallgatók kérdéseinek megválaszolásában legnagyobb segítségemre azok a tapasztalatok voltak, amelyeket az ipari formatervezés szervezésében hosszú éveken át szereztem. Az ipari formatervezés fejlődésének és irányításának kérdéskörét felölelő tanfolyamot az aragoni ENEP szervezte, de részt vehettek rajta más egyetemek hallgatói is. (gy hát Jorgéval az első hetet azzal töltöttük, hogy további érdeklődőket toboroztunk a többi főiskoláról - az Uni- versidad Autonoma Metropolitanárói, az Universidad Nációnál Autonoma de Me- x/córól, az Universidad Anahuacról, az Universidad Nuevo Mundóról stb. Angolul adtam elő és maga Jorge tolmácsolta mondandómat spanyolra. ÚJ SZÚ 15 985. XII. 13. A mexikóiak számára Csehszlovákia ugyanolyan ismeretlen, de népszerű, mint Mexikó a mi számunkra. Az emberek többsége - nem csak az egyetemisták, professzorok, hanem a főváros más lakosai is: taxisofőrök, eladók, hivatalnokok — valamilyen információval rendelkezik Csehszlovákiáról. Amikor megtudták, hogy honnan érkeztem, széles mosollyal rögtön hozzátették: „Sí, sí, Praga." Mivel az egyetem mexikóvárosi lakásomtól mintegy 25 kilométerre volt, minden reggel gépkocsit küldtek értem. A sofőr, akit történetesen szintén Jorgénak hívtak, szimpatikus mexikói volt, s arcvonásai az ország őslakosaira emlékeztették az embert. Angolul alig tudott néhány szót, de mivel nem vagyok kimondottan szűkszavú ember, én kezdtem el spanyolul tanulni. Annak a 25 kilométernek a megtétele a reggeli csúcsforgalomban kb. egy órát vett igénybe, úgyhogy a kocsiban naponta spanyol nyelvű „gyorstanfolyamon“ vettem részt. Nem lehettem rossz diák, mert egy hónap elteltével már szinte mindenről el tudtam beszélgetni a mexikóiakkal - szótár és mutogatás nélkül. Sőt, az is megesett, hogy a turistáknak én magyaráztam el, merre vezet az út valamelyik történelmi nevezetességhez. HŐS GYERMEKEK Néhány nappal megérkezésem után, pontosan szeptember 16-án volt a mexikói nemzeti ünnep, nem is akármilyen: a forradalom 175. évfordulója. A mexikóiak nagyon büszkék országukra, történelmükre, amely ugyan tele volt háborúkkal, vérrel és könnyekkel, de hősiességgel és lelkesedéssel is. Az ország 1810-ben szabadult fel a spanyol uralom alól. Miguel Hidalgo, a vidéki lelkész volt az, aki akkor szó szerint megkongatta a forradalom harangjait. Azóta a hagyomány előírja a Mexikói Egyesült Államok elnökének, hogy minden évben szeptember 16-án húzássá meg a harangokat. A katonai díszszemle, a koszorúzási ünnepségek sem maradhatnak el. Este pedig népünnepélyen — a híres mexikói fiestán - vesz részt öreg s fiatal. Ezen a napon Jorge Gomezzal a cha- pultepeci várat kerestük fel. Chapultepec egy domb Mexikóváros közepén, s jelképe a mezei szöcske. A „chapul“ szó ugyanis az öreg aztékok nyelvén szöcskét, a „tepec“ pedig hegyet jelent. A „Szöcskehegyen“ tehát egy vár áll, amely 1846-1847-ben, az amerikai megszállás éveiben kadétlaktanya volt. Ezek a 13 és 17 év közötti gyerekek hősiesen védték ezt a kis darab mexikói földet a sokszoros túlerővel szemben, s mind egy szálig életüket áldozták. Az utolsó hat kadét a mexikói zászlóba burkolózott, úgy érte őket a halál. A domb alatti tér azóta viseli a Plaza de Minos Heroes, azaz a Hős Gyermekek tere nevet. Középen gyönyörű szoborcsoport áll: a hazát jelképező anyát gyermekei védik. Éppen amikor odaérkeztünk, az Asso- ciacion de Charros helyezett el koszorúkat az emlékműnél. Ez a régi hagyományok ápolóinak amolyan szövetsége, az úgynevezett charriadákat rendezi. A charriada tipikus mexikói zenével - a mariachíval -, tánccal, énekléssel és rodeóval egybekötött ünnepség. A char- rosok népviseletben járnak, fejükön az elmaradhatatlan sombrero, kabátkájuk ezüst szálakkal kihímezve, szegecsekkel díszítve, s ahogy az illik, pisztolyaik és sarkantyúik szintén ezüstszínűek. FIESTA- TORTILLA, TEQUILLA, CSÁRDÁS... A hagyomány azt parancsolja, hogy ezekben az ünnepi órákban mindenki népviseletbe öltözzön, vagy legalább a fején viselje legjellemzőbb részét- a sombrerót.- Abban a szerencsében volt részem, hogy én is részt vehettem egy ilyen hamisítatlan fiestán Jorge szüleinek klubjában, Naucalpanban. Természetesen kaptam ajándékba egy sombrerót, úgyhogy nem nagyon ütöttem el a többiektől. Az ünnepség hazafiasán kezdődött. A helyiségbe, ahol mintegy háromezer ember gyűlt össze, először egy mexikói népviseletbe öltözött kis küldöttség lépett be, élén egy fiatalemberrel, aki hatalmas mexikói zászlót lengetett. Apró zászlócskák egyébként minden asztalon voltak. A himnusz után a helyi parlamenti képviselő hivatalos üdvözlő beszéde következett, majd az egész vendégsereg együtt énekelte a forradalom idejéből származó ismert dalt. A vacsora - amely a mi szokásainkhoz képest elég későn, este 11 -kor kezdődött- szintén tipikusan mexikói volt. Előételként hideg babpürét szolgáltak fel zöldségkörettel és tortillával, azaz kukoricalisztből készült lepénnyel. Tortilla volt egyébként a levesben is, és a főétel Külvárosi utcakép... ◄--------------------------------mellől sem maradhatott el a mexikói konyhának ez az alapvető eleme. Kenyér, burgonya, knédli és tészta helyett eszik a tortillát - reggel, délben és este, szegények és gazdagok, mindig és mindenütt. A fiestákon leginkább elterjedt ital a cuba, ami nem más, mint Coca-Cola fehér rummal „hígítva“ és egy halom jégkockával. Érdekes módon a tipikus mexikói tequillát - a kaktuszból készült pálinkát - nem isszák gyakran, persze módomban állt megkóstolni. Úgynevezett sangritát adnak hozzá, ami csípős paprikával és citrommal ízesített paradicsomié. Az apró, igen illatos citrom - az ún. lemoncito - külün is dukál a tequillához: meg kell sózni, majd megnyalni, s csak ezután lehet kortyolni a tequillából és rá jöhet a sangrita. A zenekar a fiestán csupa ismeri dallamot játszott, amelyek úgy 30 évvel ezelőtt nálunk is népszerűek voltak, s időnként ma is hallani őket. Különböző népi táncot ropnak erre a zenére. A lépéskombinációkat nyilván senki sem ismeri tökéletesen. Ezt a hipotézist saját megfigyeléseimre alapoztam, s a gyakorlatban úgy győződtem meg igazáról, hogy a mexikói népzenére egyszerűen a mi csárdásunkat táncoltam. Ezzel egycsapásra kivívtam a mariachí táncok mesterének a címét... KIRÁNDULÁS A PIRAMISVÁROSBA Mexikói barátaim másnap kirándulásra hívtak meg Teotihuacánba. E városka mellett terül el a világhírű piramisegyüttes. Vitathatatlanul ez Közép-Mexikó egyik legérdekesebb turisztikai látványossága. A piramisok a világ legfontosabb archeológiái központjai közé tartoznak. Mintegy 20 négyzetkilométer területen fekszenek és a két legnagyobb piramis - a Nap Piramis és a Hold Piramis - eléri a 100 méter magasságot. A piramisváros területén több palota és templom is található, pl. a Lepke Palota, a Tollas Kígyó Temploma, a Mitológiai Állatok Temploma stb. A piramisokat és a körülöttük fekvő várost a történelemből olmékoknak ismert nép építette. Annyi bizonyos, hogy alapos munkát végeztek, s eközben csillagászati ismereteiket is kihasználták. Feltehetőleg i. e. 1500-ban kezdték építeni a piramisokat, s csak az ún. posztklasszikus vagy dekadens korszakban, i. sz. 900-ban fejezték be őket. Némelyikben laktak, másutt isteneiknek szentelték fel őket, s istentiszteleteiket tartották itt. Teot huacán egykor 250 ezer lakost számlálhatott, akik egymással összekötött föld alatti helyiségekben ill. palotákban is laktak. Az olmékokat később kiszorították az aztékok, akik a piramisokat meghagyták, csak épp teljesen megvátoztatták rendeltetésüket: amolyan kultikus hely lett belőlük, ahol a szertartások keretében élő emberi áldozatokat is hoztak isteneiknek. Maga a név - Teotihuacán - is azték eredetű, s jelentése: „az a hely, ahol az ember istenné válik". Amikor tehát a spanyolok „felfedezték“ Mexikót, Teotihuacán már évszázadok óta kegyetlen szertartások színhelye volt. Az „istenfélő“ - máshogyan kegyetlen - spanyolok azonnal betiltották ezeket a szertartásokat. (A befejező részt következő vasárnapi számunkban közöljük) HOFFMANN ANDRÁS Ln ... és a belváros modern épületei A Nap Piramisa (A szerző felvételei)
