Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)
1985-12-13 / 50. szám
utaló lényeges vonások hang- súlyozásával ábrázolta a főszereplők családi környezetét, mikrovilágát, amelynek hagyományait és értékrendjét megzavarták a jelenkori társadalmi viszonyok. A többi szereplő nézeteinek, tulajdonságainak, életvitelének az érzékeltetésével sikerült képernyőre fogalmazni más negatív jelenségeket is. Például a munkanélküliség és a bűncselekmények köLiverpooli számkivetettek Sok nyugati szerző alkotásában szerepelnek fő témaként a jelenkori kapitalista társadalom különböző válságjelenségei. Az angol BBC tévé- társaság Liverpooli számkivetettek című sorozatában a forgatókönyvíró, Alan Bleasdale olyan jelenségnek szentelt figyelmet, amely súlyos társadalmi probléma, az egyén szempontjából nézve pedig a legtragikusabbak a következményei: a munkanélküliségnek, napjaink Angliájában. Noha mindenekelőtt a középangliai város szociális viszonyait ábrázolta, a bemutatott történetek, de különösen a munkanélküliségből eredő tragédiák bármely, iparilag fejlett kapitalista országban lejátszódhattak volna. Ha ezeknek a jelenségeknek közös a gyökerük, akkor a művészi megjelenítésüknek is általánosabb a jelentésük. Az alkotók emberi sorsokra összpontosítottak. Minden epizód szerepelhetne önálló tévéfilmként. A sorozat igyekezett kifejezni többek között, mit jelent a munka elvesztése, milyen érzés az, amikor rádöbben az ember, hogy a társadalomnak nincs szüksége a munkájára. Az egyes részeket nem a főszereplők személye köti egymáshoz, hanem mindaz, ami közös osztályrészük. A forgatókönyvíró sajátos „angol stílusban“, jelzésekkel, a környezetre és helyzetekre zötti összefüggéseket vagy az egyház reakciós szerepét. „Sok az idejük, mindegyiküknek, hát isznak“ - mondja az egyik figura a kocsmában, röviden, de velősen jellemezve ezáltal a társadalmat, mely létbizonytalansággal fenyegeti az egyént. Az emberek nem születnek jónak vagy rossznak. Ez attól függ, hogy a társadalom m.ely tulajdonságaik, képességeik realizálásához nyújt lehetőséget. A rendező, P. Saville, a forgatókönyvből mindenekelőtt a megrázó emberi mozzanatokat erősítette fel. Hatásos volt például a negyedik rész, amelyben Yosser Hughes alakítója, B. Hill remek színészi teljesíményt nyújt. Yosser a gyermekei érdekében küzdött. A társadalom, ahelyett, hogy munkát adott volna neki, elvette tőle a gyermekeit, mondván, „nem tudta" számukra biztosítani az anyagi feltételeket. A naturalista eszközök gyakori alkalmazása az agresszivitást volt hivatva hangsúlyozni, amely a munka- nélküliség velejárója, befolyásolja az életet, a főszereplők kapcsolatait és értékrendjük alakulását. A Liverpooli számkivetettek tökéletesen bemutatta a szociális bizonytalanságból eredő negatív jelenségeket, és a dolgozók helyzetét a jelenkori kapitalista társadalomban. B. M. Kállai Ferenc és Sunyovszky Szilvia (balról) a Míg új a szerelem című tévéfilmben, melyet nemrégiben mutatott be a Magyar Televízió. (Archívfelvétel) Bűnügyi tévéfilmek kezdő képsoraiban gyakran visszatérő jelenet: két markos rendőrségi ember koporsóba emeli, majd kicipeli a színről a gyilkos áldozatának tetemét. Felkavaró, idegborzoló még akkor is, ha tudjuk: játékról van szó, ha elképzeljük is, hogy a , .halott“ nem sokkal az eset után, talán éppen hordozóival sörözik a filmgyár büféjében. A híradásokban napról napra szaporodó halottak Kik ezek az emberek? azonban valódiak. Földrengések döntenek össze városokat, perelnek a polgárháborúban szembenálló felek gyorstüzelő fegyverei, robbanóanyaggal megrakott, öngyilos gépkocsik rohannak házak falának, elrejtett bombák detonációja élők tucatjaival végez pillanatok alatt. De most nem a halottakról kívánunk szólni, hanem hivatásos eltakarítóikról, akiknek munkáját, helytállását mindennap megcsodálhatjuk. összedőlt lakóházak romjaiból az utolsó szálig ki kell ásni, kaparni a betontonnák alatt szétórlötteket. Repülő zuhant az óceánba: csontmaró-rideg, örökké viharos vízből emelik ki a testmaradványokat. Bombaszilánkok ezrei fröccsentek szét egy pályaudvaron: miszlikbe szaggatott törzs- és végtagcafatok maradtak a nyomukban. A ,.kínálat“ bőséges: géppisztolysorozat szabdalta, gyújtogatás füzében összeégett, beomlott bányák szénmezőjébe préselt, gátszakadás után iszapáradatba temetett porhüvelyek. Bármilyen feladatról legyen szó, a hivatásos elta- karitók nem undorodhatnak, nem fordulhatnak el, öklüket háborgó gyomrukra szorítva. Nekik meg kell fogniuk, el kell tünteniük a katasztrófák, merényletek, gyilkosságok valamennyi maradókát. Nekik szembe kell nézniük ázzál a ténnyel, hogy egy-egy - anatómusok által is nehezen felismerhető - roncsdarab valamikor lüktető, mozgó, eleven szervezet része volt. Sokszor eltűnődöm: kik ezek az emberek? Miért csinálják? Hogyan adták a fejüket erre? Egyszer jó volna beszélgetni velük. Megkérdezni: mit szoktak álmodni? Mennyit mesélnek el a családnak abból, amit láttak, átéltek? Erősíti-e őket alkohol vagy gyógyszer? Képesek-e kikapcsolódni, nem gondolni minderre? Megkeményítheti magát az ember, beburkolózhat a közömbösség kérgébe? Azt is elképzelem: beszélgetésünkben a harmadik mondatig sem jutnánk el. Hirtelen, élesen megszólalna a riasztócsengő: valahol robbantottak, orvul lelőttek; valakire rászakadt, valakik lezuhantak.- Sajnos, mennünk kell - mondanák talán, mentegetőzve, arcukon azzal a nem szűnő feszültséggel: már megint mi vár ránk! S azzal a mélyebben rejtett, maguk előtt is titkolt félelemmel: kire bukkannak az áldozatok között... SIMON EMIL A mikor néhány évtizeddel ezelőtt a hallgatók körében rohamosan nőni kezdett a rádiózásra fordított órák száma, a közvéleménykutató intézetek vizsgálódásokba kezdtek, hogy megállapítsák ennek hátterét. Minthogy az nyilvánvaló volt, hogy az átlagember aligha ül naponta órákon keresztül tétlenül a készülék előtt, elsősorban arra voltak kíváncsiak, milyen tevékenységet folytatnak a hallgatók kedvenc műsoraik hallgatása közben. E kutatások eredményeként aztán megszületett az azóta általánosan elterjedt háttérrádiózás fogalma. Tehát a hallgató fő tevékenységként házimunkát végzett, hobbijának hódolt vagy éppen képesújságot böngészett, miközben fél füllel a rádiót hallgatta. Sokáig elképzelhetetlennek tűnt fel, hogy ugyanez lehetséges a televízió esetében , hiszen a rádióval ellentétben ez a tájékoztató eszköz a szemet is leköti. Arról nem is beszélve, hogy hosszú időn át épp az okozott problémát, hogy a nézők nagy része minden műsort végignézett, műsorkezdéstől műsorzárásig. Kabarétréfák, komoly tanulmányok és kritikusi füstölgések születtek erről a jelenségről, sót még írókat is megihletett a kritikátian tévénézés, aminek eredményeképpen olyan remekművek születtek, mint Ray Bradbury felejthetetlen 425 °F című regénye, Georges Michel Az agresszió című abszurd drámaia vagy Szakonyi Károly Adáshiba című szatirikus vígjátéka. Időközben azonban kiderült, hogy a tévénézési szokások is meglehetősen változóak. Kezdődött azzal, hogy a napi tévénézés ideje Amerikában és Japánban átlag hét, Európában pedig három-négy órára emelkedett. A puszta statisztikai adat láttán is nyilvánvaló, hogy ennyi időt aligha tölthet el az átlagnéző ölbe tett kézzel a készülék mellett, hiszen mindennapi munkáján kívül ezernyi az otthoni teendő is. A közvéleménykutató intézetek felméréseiből pedig érdekes kép rajzolódott ki: az emberek egyre gyakrabban háttértévéznek. Vagyis, a rádiózáshoz hasonlóan, házimunkát végeznek, gyermeket nevelnek, vacsoráznak, valamilyen hobbinak hódolnak, miközben fél szemmel a képernyőt követik. Persze, sokan kételkedtek a statisztikában, hiszen minden reprezentatív felmérés csupán néhány ezer személy válaszának alapján vetíti ki az egész lakosságra vonatkoztatott adatokat. Azonban történt egy érdekes esemény, amely a tamáskodókat is megyózte. Három évvel ezelőtt az angol BBC az európai ember számára meglehetősen szokatlan ötlettel rukkolt elő: bevezette a hajnali tévéadásokat. Volt is nagy felzúdulás a tömegtájékoztatási szakemberek egy részének körében: micsoda képtelenség azt hinni, hogy kávéfőzés vagy borotválkozás közben valaki a képernyőt fogja bámulni. A tévések nem visszakoztak, az adást amúgy is kísérletinek szánták, további sorsát döntse el a nézettségi index. Háttértévézés Tíz százalékban jelölték meg azt az arányt, amely már elfogadható nézettségi szintet jelent. Természetesen a kora reggeli órákban aligha lehet arra számítani, hogy a néző fotelban ülve néz végig hosszabb adást. Rövid, dramaturgiailag megfelelően összeállított műsorok kellenek, amelyeket meg-megszakítanak különféle - lehetőleg rövid - híradások, hiszen reggel az emberek nagy többsége kíváncsi arra, hogy mi történt a legutóbbi órákban. Továbbá, a rádióhoz hasonlóan, lehetőleg sok zenével kell fűszerezni az adást. Az eredmény minden várakozást felülmúlt: néhány hónap elteltével a nézőknek mintegy a húsz százaléka kapcsolta be rendszeresen reggeleként a készüléket. Ez a nézettségi arány később tovább emelkedett. Tájainkon ugyan hajnali tévéadás egyelőre még nincs, ez azonban nem jelenti, hogy a háttértévézés ismeretlen fogalom, erről gyakorlatilag naponta meggyőződhetünk. A régi, „Adáshibás“ időszakból ugyanis megmaradt a szokás: a nézők nagy része már a koraesti órákban bekapcsolja a készüléket, amely gyakorlatilag a műsorzárásig megy. Ez nem akadályozza meg a családtagokat mindennapi megszokott tevékenységük végzésében, kivéve ha valamilyen érdekesebb műsor akad. A tévézést legtöbbször a vendégek sem zavarják, ók szintén természetesnek veszik, hogy a készüléket nem kapcsolják ki, a társalgás csupán a legérdekesebb filmrészletek pillanatában szakad meg. Felvetődik a kérdés, hogy a háttértévézés mennyire tekinthető rossz szokásnak. Az egyértelműen megállapítható, hogy az egy-két évtizeddel ezelőtti állapothoz képest- amikor a készülék a székekhez szegezte a nézőket- a fejlődés ilyetén alakulása egyértelműen örvendetes. Természetszerűleg lehetetlen vállalkozás lenne egyszerre többmillió nézőnek egyaránt tetsző műsort készíteni, ennyi ember figyelmét egyszerre lekötni. Vannak ugyan műsortípusok, amelyek ekkora nézőközönségre számíthatnak- a híradók, aktuális jellegű politikai és publicisztikai műsorok, sportközvetítések -, az azonban aligha valószínű, hogy az ismeretterjesztő műsorok, múvészfilmek, színházi közvetítések is ennyi nézőt vonzanának. Ezért is találták ki a rétegműsort és a több csatornán történő sugárzást. Tehát a háttértévézés, mint jelenség, egyik bizonyítéka annak, hogy megtanultunk a tévével élni, nem rendeljük alá magunkat az adásnak. Persze, az igazán ideális helyzet az lenne, ha válogatnánk is, vagyis csak akkor lenne a készülék bekapcsolva, amikor az érdeklődésünkre számot tartó adást sugározzák. Ez azonban nem hazai sajátosság. Gondoljunk csak arra, hogy olyan egyéniség is, mint a világhírű svéd filmrendező, Ingmar Bergmann, nem szégyellte bevallani, hogy a tévéműsorokat válogatás nélkül nézi, olyannyira nem tud tőlük szabadulni. Azért egyre többen válogatnak már, a készüléket csak akkor kapcsolják be, amikor nézni is akarják. Az áttörésre pedig nem kell sokáig várni: a képmagnó tömeges elterjedése függetleníti a nézőt a tévéműsortól, hiszen azt a filmet tekintheti meg, amelynek kazettáját megvásárolta vagy kikölcsönözte, tehát amelyikre éppen kedve szottyan. Ez minden bizonnyal visszavonulást fúj a háttértévézésnek, megszüntetni azonban teljesen aligha tudja: amíg tévéműsor lesz, addig ez a jelenség sem tűnhet el teljesen. OZOGÁNY ERNŐ ÚJ SZÚ 14 1985. XII. 13. Pavol M. Kübli rafia
