Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)
1985-11-29 / 48. szám
Az Urunk színeváltozása napjától számított második héten már kiteregette sárga szőnyegeit az ősz. A juhászok fölkerekedtek nyájaikkal a téli legelők felé. A Szadzsihve hegy tetejére ráült az első hó, e fehér homlok megvilágította az ősz sárga világát. A juhászok még jobban siettek, amikor megpillantották az első havat. Fejükbe húzták hatalmas kucsmájukat, és hajtani kezdték a juhokat a Kve- damta-hágó felé. Az asszonyok a Burszacsila völgyig kísérték a férjüket.- Na, aztán vigyázzatok magatokra!- szóltak oda mintegy mellékesen a gu- damakari asszonyoknak a férfiak. Utána egy-egy pohár gyümölcspálinkával az úti angyalt dicsőítették, és nagyokat füttyön- getve áthajtották a nyájat a Kvedamtán. Elnémultak a hegyek, lehullott az erdők sárga haja, a Szadzsihve hegyen is szunyókált a hó, mintha csak terepszemlére érkezett volna. A fehér homloka egy halovány sziklavállra támaszkodva, álmatag derengéssel szórta be a vidéket. Aztán mégis nekidurálta magát a hó, és megindult lefelé a hegyoldalon, tompa i szomorúságot hordva magával. A faluban unatkoztak az asszonyok, akik egyedül maradtak, össze-összeültek valamelyik ház tornácán, ki gyapjút tilolt, ki a kész fonallal babrált, volt, aki kötött, s volt, aki a rokkát pergette. A lányok felállították a szövőszékeket a csűrben, és ki szőnyeget, ki pedig férfiruhának való szövetet szőtt. Üldögéltek az asszonyok és pletykáltak. Pletykáltak, de közben vártak valakit: folyton a Deduri hegy felé kémleltek. A hegyoldalon egy ösvény vezetett végig, de még senki sem látszott rajta. Bizony, oly türelmetlenül néztek állandóan arrafelé, hogy már csak azért is okvetlenül jönni kellett valakinek. A hó még nem érte el a falut. A Kviria hegyet már belepte, és ködöt támasztott maga körül. Az asszonyok már-már elfásultak a várakozástól.- Nem jön, nem, az ebadta. Egyszer valaki azt a hírt hozta, hogy az a valaki meghalt. A nők nem hitték el. Csak néztek a Deduri hegy ösvénye felé és vártak.- Jön, jön! - kiáltott fel az egyik nap a lapos tetőn álló Garahtina, és lobogó kendővel szaladni kezdett a Deduri felé. A többi asszony is felsietett a háztetőre. És a Deduri hegyen valóban megjelent egy férfi, valami nehéz batyuval a hátán, és amikor meglátta a felé szaladó asszonyokat, hangosan kiabálni kezdett: ,,A ti Ambroszukátok szeret titeket!“ Hangjától szinte összerezzentek a hegyek, s az ég fülelve figyelt, nekieresztheti-e már a havat. Aztán sűrűn havazni kezdett. Az asz- szonyok már nem féltek semmitől, összegyűltek az egyik magas ház tetején, és nagy zsivajjal körülvették Ambroszukát. Levették válláról a batyut, s mint tiszteletre méltó vendéget, székre ültették. Oly nagy éljenzéssel fogadták ezt a kopott ruhájú, sokat szenvedett, félszemű embert, hogy maga a császár is megirigyelhette tőle azt a háromlábú széket. O pedig csak ült, körülötte az asszonyok, és egyfolytában ugyanazt ismételte:- A ti Ambroszukátok szeret titeket!- És közben úgy nézegette az asszonyokat, mint egy halálos veszedelemtől megmenekült kakas a tyúkjait: megvan-e mindegyik, nem vitte-e el valamelyiket a róka? És mikor látta, hogy egyik se hiányzik, kibontotta a zsákját:- Itt a fekete! A zöld! A sárga, a kék!- Rózsaszínt nem hoztál? - kérdezte türelmetlenül a nemzetségfó felesége. Ambroszuka összerezzent, leheletnyit elpirult, és valami szomorúság ködlött fel a szemében:- Rózsaszínt? - kérdezte, és megborzongott; aztán mintha álomból ocsúdna, szórakozottan azt mondta: - Nem. Rózsaszínt nem hoztam.- Akkor mi a fenének jöttél?! - kérdezte haragosan a nemzetségfő felesége, szemére húzta a kendőjét, és jó hangosan, hogy a többiek is hallják, így folytatta: - Majd üzenek az uramnak, ö majd hoz nekem rózsaszínt meg egérszürkét is- azzal felkelt, meghengergette a szoknyáját, és hazament. Ambrosza körül megint zsizsegni kezdtek a nők, és újabb meg újabb színeket vett elő a zsákjából:- Ez kutyabarna. Ez farkasszürke. És mivel a ti Ambroszukátok szeret titeket, ezt a szürkésbarnát, ami olyan, mint a nyulak bundája, csak nektek csináltattam. Ambrossza a színekből egy-egy csipetnyit a friss hóra szórt, ami olyan tarka lett körülötte, hogy bárki elfogadta volna esküvői szőnyegnek, de még egy sah is trónszőnyegnek, de ezen a trónszőnyegen most a félszemü Ambrosza ült, és ezerféle színnel gyönyörködtette imádóit. Utoljára a narancsszínt vette elő, és még egyszer elmondta:- A ti Ambroszukátok szeret titeket!- És a narancsszínből is szórt egy csipetnyit a hóra, aztán körbepislogott a fél szemével. Ambrosza az egész hónapot festéssel töltötte. Ki szőnyegre való kelmét hozott neki, ki csohához való gyapjút. Kinek gyászkendőt festett, kinek meg a csíkos faliszőnyeghez való fonalat. Az egész Gunamakari teli volt Ambrosza színeivel, még a hó is. A hajadon lányok ezerszínú virággal szőtték teli a szőnyegeket: sárga alapra ibolyakékkel, ólomszürkére fekete vonál- lal szőtték be szeretőik nevét a szőnyegekbe. A meredek szikla tetején ülő hatalmas szárnyú sasok szürkék lettek. A szomorúság, amely még a messzeségben bújdokolt, megközelíthetetlenül, várta, hogy Ambrosza elmenjen. Ö pedig fél szemét erőltetve egyre csak festett, hogy ezerszínű legyen az egész falu és a tél. A téli legelőkről egy-egy hónapra hazajöttek a férfiak. Kopottak voltak és agyonfáradtak. A feleségek tarka zoknikba, hímzett ruhákba öltöztették őket. Felöltöztek a férfiak, jól körülnézték magukat, és annyira tetszettek maguknak, hogy csak úgy pedergették a bajuszukat. Nagy volt a vendégjárás: a tarka hímzett ruhás férfiak, kacskaringósra pödrött bajusszal egyre-másra adták a lakomákat.- Milyen helyre legények vagyunk, pedig tegnap még ágrólszakadtak voltunk!- dicsekedett Gamiharda. Egész héten egymást érte a sok dí- nomdánom. Amikor a férfiak belefáradtak az ivásba, megjárták magukat a faluban. Az utcán belebotlottak Ambroszába, és elcsodálkoztak:- Micsoda furcsa fickót találtak maguknak az asszonyaink! - mondta Gamiharda; a többieknek' is tetszett ez az ember.- Úgy sincs semmi dolgunk, véle majd elszórakozunk - mondogatták. Lassacskán viccelődni kezdtek vele:- Gyere ide, bánatpirosító!- Hogy áll a bajusz, hófeketítő!- Hopp-hopp, szürkén-szürke! Néhányan hízelegtek neki:-Te tavaszmívelőnk, nyárcsinálónk! És Ambrosza örült ezeknek a szavaknak. örült, és folytatta a festést. Aznap vízszentelés napja volt. A halottak napja. Az emberek már hajnalban elindultak az Aragvi felé. Gyertyákat gyújtottak, és halottaik emlékére vizet szenteltek: rézkancsókat meg tálakat töltöttek teli vízzel, és a hóra öntötték. Hideg volt, körbejárt a gyümölcspálinka. A falu apraja-nagyja vizet öntött. A gyertyák megvilágították a húsgombóccal teli tálakat. A faluban csak Ambrosza maradt. Egy - csűrben ült és a tyúkjaival játszott. Ezeket a tyúkokat az asszonyoktól kapta, így fizettek neki a festésért; a tyúkok már olyan kezesek voltak, hogy megültek a vállán meg a térdén.- Kicsi tarkám, drága tarajosom! Kendermagos kicsi tyúkom! - beszélt hozzájuk Ambrosza. A tyúkok visszakáricáltak, mintha értenék a szavát.- A ti Ambroszátok szeret titeket! Ambrosza hirtelen összerezzent. A zavaros szemű nemzetségfó egy bokorból lesett rá; sokáig bámulta Ambroszát, aztán elrohant. Ambrosza megijedt. Rosszat sejtett, tyúkjait a zsákba dugta, és menekülni készült. Ki akart térni a részeg férfiak elől. Már a falu végén járt, amikor meghallotta a nemzetségfő ordítozását. Visszapillantott, és amikor észrevette, hogy a férfi fegyverrel rohan utána, futásnak eredt a havas úton. Az út jeges volt, gyakran megcsúszott. Egyre közelebbről hallotta a nemzetségfőt. Hamarosan több hang csatlakozott a nemzetségfó ordításához:- Ambrosza menekül! - kiabálta a többi férfi, és abbahagyták a vízszentelést. Ambrosza szaladt, a részeg férfiak utána. Ambrosza már nagyon nehéznek érezte a batyuját, tántorgott alatta. Nem kellett hátranéznie, érezte, hogy a nemzetségfő utolérte, és tőrével célba vette a tyúkokkal teli zsákot. Megijedt, hogy őt is megöli, leejtette a zsákot, orra bukott a hóban, és sokáig feküdt hason. A részeg férfiak röhögése és a kotkodácsolás olyan volt a testének, mintha robogó vonat kerekei tipornának rajta. Az asszonyok könyörögtek a részeg férfiaknak:- Ne bántsátok! Nem félitek az Istent?! Ezek a szavak jólestek Ambroszának: ,,A ti Ambroszátok szeret titeket!“ - mondta magában és már föl merte emelni a fejét. A nemzetségfó a tyúkokat nyakazta, vérüktől piros lett a hó.- Nézd már, a tyúkjait is befogta festeni! - röhögött a nemzetségfő. Aztán visszavitték Ambroszát a faluba. Az asszonyok megfőzték a tyúkokat, és a férfiak lakomát rendeztek. Ambroszát is asztalhoz ültették, és vigasztalgatták:- Mit siratsz rajtuk jó ember, hiszen nem te nevelted fel őket. A mi tyúkjaink voltak.- így van!- Minek jöttél ide? Minek hoztál festéket a falunak? Dicsekedni akartál, mi, hogy lám, az egész Gudamakari az én színeimet hordja!- Nagyon fennen kezdted, hé! Ambrosza rosszat sejtett. Csak pislogott megrökönyödve az asszonyokra, de azok is halálra voltak rémülve, csak ültek, és meg se mertek mukkanni.- Most mi festjük meg őt! - kurjantott fel a nemzetségfó.- Aztán milyenre? - kérdezte Gamiharda.- Hát rózsaszínre. Ambrosza megint halálsápadt lett, éppúgy, mint akkor, amikor a nemzetség- fő felesége vallatta a rózsaszín felől.- Az nem lesz jó - vélte Mcaria.- Aztán miért nem? - dühödött fel a nemzetségfő.- Mert néken nem tetszik.- Az lehet, de Ambroszának majd tetszeni fog.- Nekem nem tetszik - nyögte ki még mindig sápadtan Ambrosza.- Nézd csak, még van pofája és válogatna! - bőszült fel a nemzetségfő, hazaszaladt, és a rózsaszín festékkel tért vissza. Ambroszát levetkőztették, nekikészültek a festésnek.- Ami nekem jut belőle, azt feketére festem - lázadozott Mcaria.- Én meg sárgára - mondta követelőzve Gamiharda. Nem tudtak megegyezni... ki sárgára akarta, ki zöldre, ki szürkére, aszerint, hogy kinek milyen szín tetszett, és milyen színű ruhát hordott. Végül sorshúzásra került a sor: kinek Ambrosza keze, kinek a lába, kinek a feje jutott. Nekiálltak, és mindenki festette a neki jutott testrészt a maga kedvenc színére. A nemzetségfó megmaradt a rózsaszínnél.- Te cirmosszürke, ordastarka!-Te tavaszmívelő, nyárcsináló!- Azt hitted, ugye, hogy csak te tudsz festeni, mi nem?!- Senkit sem festettem rózsaszínre- nyöszörögte Ambrosza, és zihálva, szégyenkezve takarta el a hidegtől pirosra mart kezével rózsaszínre festett testrészét.- Nem szép tőled, hogy épp a rózsaszín nem tetszik neked! - bántódott meg a nemzetségfó. Nem is engedték aztán, hogy Ambrosza felöltözzék, amíg jól ki nem röhögték magukat.- így mégsem engedhetjük el, mit szólnának mások! - mondogatták aztán.- Mossuk le! - ajánlotta Gamiharda.- Elég, ha bedobjuk az Aragviba.- A rózsaszínt nem engedem lemosni- makacskodott a nemzetségfő. Mit tehettek volna? Lementek az Arag- vihoz, és mindenki lemosta a saját részét. Végül csak a rózsaszín maradt Ambrosza testén. Azon az éjszakán Ambroszát kirázta a hideq, és az első kakasszóra már halott volt. Halála előtt azt kérte az emberektől:- Jó emberek, mossátok le a rózsaszínt, mielőtt a sírba tesztek! Ezek voltak utolsó szavai. Senki sem tudta, honnan jött, vannak- e rokonai. Kérdezősködtek utána, de senki se tudott róla semmit. Csak azt tudták, hogy nem szerette a rózsaszínt. Egy idő múlva előkerült valaki idegen, aki csak annyit mondott:- Azt hiszem, hogy tavaszi rózsanyíláskor halt meg a felesége, azért nem szerette a rózsaszínt. Mást nem tudtak meg róla. De hát kellett-e bármi mást tudni róla? Mostanában egyformák, kopottak, Zsguna a nemzetségfőre hasonlít, a nemzetségfó Kópiára, Kópia Mca- riára...- Milyen kopottak vagyunk, jaj, mi ágrólszakadtak! - panaszkodik Mcaria. • Igen, bizony: messziről még a saját feleségük is alig tudja megkülönböztetni őket a többiektől. MANANA SZALADZE fordítása ^ tyúl rak voli E az get egy így sőt l leh< tudi déli geii nar c v. üzl< mei egy ván tér mei vár Kitt ras: des épíl sző míc hév a ví ges átte van is v 1 élei pec ingi C is, vég kari f kap kari méi az ( ! h QTál re, csá C hull És vég szir h sze adn gájí L mei vei kag faz< kap volt I BAJOR ANDOR mm rm Egy társaságban voltam, ahol a figyelmemet mindjárt magára vonta egy izmos, tömzsi, piros képű fiatalember, aki jelentőségteljesen hallgatott. Az asztalon nyugtatta óriás kezét, és feltűnő volt, hogy hosszú ujjai mennyire vastagok.- Ki ez? - kérdeztem halkan a szomszédomtól, mire ö suttogva felelt.- Ez Patkó Ferenc, a torreádor. A másik szomszédom, akihez eljutottak a letompított szavak, kijavította:- Nem egészen torreádor, csak majdnem. Csodálattal néztem a fiatalemberre, mert eddig sohase láttam sem torreádort, sem majdnem-torreádort. Sót arról sem volt tudomásom, hogy országunk területén bikaviadalokat vagy majdnem-bikaviadalokat tar- ^tanak. A pillanatnyi csendben feléje fordultam és megkérdeztem:- És sok bátorság kell ehhez a művészethez? Ő reám vetette szelíd ibolyakék szemét és köhintett:- Kell, nem kell - én megszoktam. Már meg sem tudnék lenni nélküle. Valóban, ilyen válaszra számíthatott az ember egy torreádor (vagy majdnem-torreádor) részéről. így beszél az, akinek hivatása van, és megszokta az ebből származó veszélyeket. Ha jól tudom, a torreádort nehezebb kitiltani az arénából, mint a felbőszített bikát... Nagy tisztelettel néztem a viadorra, főként azért, mert zsenge gyermekkorom óta rettegtem a bikáktól. Amikor a falunk utcáján végighajtották a bikát, én kacagva néztem az ablak mögül, hogy mikor vesz észre, és mikor vadul meg ettől. Erre Kisk megtöltötte fölszólította- Igyunk egészségére Én koccir tottam a b ünnepi alka kán adódik, mifelénk eg dor (vagy r arca még pi- Bizony a bikát egyt kétszer ütik csak kea sak férnem i rém eléggé nyos spanyc
