Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)
1985-11-29 / 48. szám
Reich Károly. Mindent szeretek benne. Szeretem, ahogy kitárulkozik. Ahogy őrzi magában a múltat. Ahogy megénekli a legszebb férfikort. Ahogy megünnepli a szerelmet. Szeretem, ahogy életéről és érzelmeiről vall. Vágyairól és beteljesült álmairól. Titok nélkül, őszintén, leplezetlenül. Bármelyik toll- vagy ceruzarajzát nézem is, könnyed, finom és érzékeny vonalai a lel- kemen futnak keresztül. Szeretem a gyerekkori emlékeit. A sorsával megbékélt öregember arcát. A hazafelé tartó pásztor megtört alakját. A Bagó-domb őszi magányát. Az udvart, ahol ütött-kopott fazékban virágoznak a muskátlik és a nánikák. A galambdúcot valahol a kert közelében. Didergő madarait a faluvégi temetőben. Nézem a rajzokat, és a nyelvemen érzem a frissen fejt tej és a kemencében sült kenyér ízét. Megcsapja orromat a szivarfüst szaga. Hallom a szekerek nyikorgását. A kifényesített csizmák kopogását. A szüreti pánsíp hangját. Szeretem a forró, kamaszkori álmokat megidéző mediterrán világát. Harmatos fűben ölelkező, egyszerre lélegző szerelmeseit. Szilaj paripákkal kacérkodó nőalakjait. Szép testű, tiszta szemű Adoniszait. És szeretem a lovait. Napban fürdő, szabadon élő, büszke és játékos csikóit. Ahogy ficánkolnak, ahogy egymáshoz dörgölódnek, ahogy kerge- töznek... kedvesek és megfékezhetet- lenek. Ahány rajz, annyi megható életkép. Annyi csoda, artisztikus szépség, annyi költöiség. Honnan hozta mindezt? Az érzékenységét, őszinte rácsodálkozását a világra, az emberekbe vetett nagy-nagy bizalmát? - kérdeztem tőle budai lakásában, valahol a Kis-Svábhegy tövében, ahol a hét minden napján csend és nyugalom honol. Ahol egy szobában él vele a múlt és a jelen, ahol mérhetetlen mennyiségben sugárzik a szeretet és az értelem.- Hogy honnan hoztam az érzékenységemet? Faluról. Balatonszemesröl. Anyai nagyapán szíjgyártó, kocsifényezö, lószerszámkészító és hintókárpitozó volt, apám pedig bognár. De már akkoriban sem számított ez jól jövedelmező mesterségnek, hiszen csak ezren laktak a faluban, s még ennél is kevesebben foglalkoztak földműveléssel. Kocsira, bognármunkára alig-alig volt hát szükség. De apám műhelyében így is volt látnivaló bőven. Mert nekem már az is csodának tűnt, ahogy lőcs, kerék vagy hámfa lett a farönkből. Nem győztem betelni a látvánnyal. Sokszor aztán én is elbabráltam a műhelyben, mert amúgy csendes, szelíd gyerek voltam. Belső világom tehát, szándékomtól függetlenül, ott, abban a világban alakult ki, ahol első éveimet töltöttem, s ahol tárgyismeretre, kíváncsiságra és érdeklődésre tettem szert. Ez a kíváncsiság aztán mind a mai napig megmaradt bennem, s mert falun nőttem fel, úgy érzem, többet látok, többet veszek észre a világból, mint mások. S talán ezért van az is, hogy a szép szót szereti a fülem, és csak a szeretetet fogadja be a lelkem.- A hat elemit ott jártam ki Balatonsze- mesen, de a .kereskedelmit már a nagy- szüleim falujában, Karádon végeztem el. Három évig kereskedőinas voltam, segédlevelet szereztem, de művészetről akkoriban még egy árva szót sem hallottam. Hogy mégis mitől alakult ki bennem az a belső kívánalom, hogy rajzolgassak, most sem tudom. Csak arra emlékszem, hogy megszállottan rajzoltam a tyúkokat és a virágokat. Embereket nem. Azokat egyáltalán nem. Furcsa... ezt sem értem. De emlékszem, húszéves lehettem, már csak pár hónap volt a felszabadulásomig, amikor egy pesti küldöttség jött Karádra. Köztük egy reklámosztáiy cégvezetője, aki megállt a kirakat előtt, amelyet én díszítettem ki erre az alkalomra. Két nagy ablaka volt az üzletnek. Az egyikbe a patikustól kapott műcsarnoki katalógusból arató munkásokat rajzoltam a sarló és a kaszakö mellé, a másikba pedig egy önálló „müvet“ tettem ki: egy karádi menyecskét népviseletben, fején gyümölcsös kasárral. Ki csinálta ezt a képet? - álrnélkodott a pesti cégvezető. - Egy inasgyerek - jött a válasz. - Egy inasgyerek? Jó, akkor azt a gyereket felvisszük Pestre! - mondta, s ezzel meg is oldódott a további sorsom.- Örültek a szülei?- Biztosan. De mint a falusi emberek általában, sem nagyon lelkesedni, sem nagyon berzenkedni nem tudtak. Apám a műhelyben tett-vett, ez volt az élete, anyám pedig velünk gyerekekkel és néhány jószággal bajlódott.- Nem érzett valamiféle törést az életében? Hogy kiszakították egy csendes, majdnem világvégi faluból...- Nem. ösztönös alkalmazkodóképességgel hidaltam át a változást, és ott, a reklámműhelyben volt egy erős kapocs, amely összekötött előző világommal: a ceruza, a rajzolgatás. Ebbe kapaszkodtam. Amikor aztán érettségi nélkül, rendkívüli növendékként bekerültem az Iparművészeti Főiskolára, felgyorsult az életem. Minden tantárgy új ismeretanyagot jelentett számomra: a könyvkötészet, a divattörténet, az építészet, az anatómia ... közben a csomagolás művészetét tanultam és plakátokat festettem. Filmplakátokat a Leningrád ostromához, a Mágnás Miskához és a jó ég tudja, mi mindenhez. A főiskola után mégis abbahagytam a reklámgrafikát, s az ötvenes évektől kezdve a könyvillusztrálás lett az életem. Gondolták: egy falusi embernek biztos vannak témái, Petófi-verseket adjunk hát neki. Ha jól emlékszem, ez volt az első megbízatásom, amelyet sok-sok éven át, egészen 1983-ig követett a többi: illusztrációk Ady Endre és Radnóti Miklós, Molnár Ferenc és Lissák György regényeihez, az Énekek énekéhez és a Gesta Romanorumhoz... igen, én minden ajánlatot elfogadtam, soha semmit nem utasítottam vissza, nehogy azt higy- gyék rólam, hogy pökhendi vagyok. Meg boldog is voltam, hogy egy szép, nemes ügyet szolgálok; az író, a költő, az olvasó, no meg a kiadó ügyét. — Rajzait nézve nekem mindig is úgy tűnt, hogy fogja a ceruzát, és vázlatok nélkül, majdnem egy vonallal kelti életre a tárgyakat, az állatokat, az embereket. Meg hallottam is, hogy könnyen dolgozik.- Lehet, hogy szentségtörés, amit most mondok: én soha, de soha nem osztottam azok véleményét, akik azt állítják, hogy az értéket hordozó műalkotás csak szenvedés útján születik. Szerintem nem így van. Vagy értékes vagy nem az a mű, de hogy mennyit kínlódott vele a művész, az ebben nem lehet meghatározó. Nekem egy a fontos: örömet érezni azzal, amiben magam is örömömet lelem.- Mintha Móricz Zsigmond boldog embere ülne előttem...- Igen, én jól érzem magam. A világ szörnyűségei persze az én otthonomba is eljutnak, engem is elkeserítenek néha, de mert a sors kegyes volt hozzám, rajzaimmal olyan világban élek, amelyben öröm az életem.- Szerencsés ember.- Igen, az vagyok. Engem minden rossztól megkímélt a sors. S ha most belegondolok, csak azt tudom mondani: engem mindig az ösztöneim irányítottak. Én sosem vettem fontolóra, mit hogyan tegyek, a megoldást mindig a holnapra bíztam. Nem érdekelt, hogy a dolgok többféleképpen is alakulhatnának, én mindig úgy fogadtam el őket, ahogyan azt az élet akarta. A szülők, a barátok eltemetése persze nyomot hagyott bennem, ezek elkerülhetetlen tragédiák. A kis sérülések viszont nem halálosak. Azokat el kell viselni.- Ha már a barátait említette: tudom, Nagy László is köztük volt.- Együtt kezdtünk, egyszerre indultunk a pályán; ő grafikusnak készült, s csak később vált költővé. Az útjaink is akkor váltak el, ö is más világba került, meg én is. De ha találkoztunk, mindig a régi melegséggel voltunk egymás iránt. Végtelenül érzékeny, nagylelkű ember volt, csak élete utolsó éveiben vált megkeseredetté; kikezdte a lelkét a depresszió és a szomorúság. Velem most más történt. Nekem kilyukadt a gyomrom. Nemrég jöttem haza a kórházból. Ezt a néhány pajzán rajzot, amit most itt lát az asztalon, a nő és a bika kalandját, a kórházi ágyon rajzoltam. Ebből is láthatja: nekem csak nehéz helyzetbe kell kerülnöm, máris jól érzem magam.- Mostanában mégsem készít illusztrációkat, csak rézkarcokat.- Nem, mert elapadtak a megrendelések. Hogy miért? Nem tudom. Tényleg nem tudom. A két évvel ezelőtt leadott Daphnis és Chloé-sorozatom volt az utolsó, azóta nem hívott \a kiadó. És ami fölöttébb furcsa számomra: nem is hiányzik, hogy hívjanak. Cipőt, ruhát nem kell már vennem, a fiam felnőtt, linómetszeteket készít, és önálló életet él. Én meg tagja vagyok a Rézkarcolók Alkotószövetségének; három galériánk van a Várban, ott bármikor kiállíthatok.- Mitől szépek hát a napjai, ha csak néha-néha dolgozik?- Attól, hogy élek. Hogy reggel felkelünk. A feleségem hatkor, én hétkor. Van egy öreg kutyánk, felballagunk vele a hegyre, aztán elbeszélgetünk, olvasgatunk és zenét hallgatunk. Bachot, Bé- caud-t, Aznavourt, pravoszláv miséket, mikor mire szottyan kedvünk. Hatvanhárom éves múltam - engem már nem hajt a tatár. Jó ráérősen élünk, csendben és nyugalomban. Hogy mi lesz holnap vagy holnapután, arra nem nagyon gondolunk, mert a mának élünk. És esténként, amikor visszapergetjük az órákat, szinte mindig azzal alszunk el, hogy ugye, ez a nap is szép volt. SZABÓ G. LÁSZLÓ Szovjet kulturális Hírek A VILÁGŰR A BÉKE SZOLGÁLATÁBAN' Ez a címe annak a kiállításnak, amely Alekszej Leonov űrhajós és Andrej Szokolov képzőművész alkotásait mutatja be. A kiállítás alaptémáját az a kép fejezi ki a legpontosabban, amelyen egy űrhajó száll a világűrbe az ENSZ emblémájával. A Villamos erőmű Föld körüli pályán, Óceánkutatás, Napkörüli pályán című képeket és még sok más festményt szenteltek a művészek a békés világűr témájának. Hatalmas érdeklődést keltenek Leonov azon képei, amelyek a Szojuz-19 repülését és az amerikai Apolló űrhajót örökítik meg, valamint Szokolov festményei, amelyek a Szovjetunió és más országok űrhajósainak az Interkozmosz-program keretében megvalósult közös repüléseit ábrázolják. Néhány kép témája fantasztikus, de a közeljövőben ezek valósággá válhatnak. Még az úrkorszak hajnalán írta a kiváló szovjet tudós, az űrhajózás atyja, Konsz- tantyin Ciolkovszkij: „Semmi sincs befejezve. Minden csak most kezdődik. És vége soha nem lesz.“ A PUSKIN SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUMBAN rendezték meg azt a kiállítást, amelyen XVIi-XX. század eleji orosz festők alkotásait mutatták be llja Zilberstein művészettörténész-doktor, híres műgyűjtő kollekciójából. A kiállításon több mint négyszáz akva- rell, festmény, rajz szerepelt. Borovikovszkij, Tropinyin, Brjullov, Repin, Korovin.. Micsoda ragyogó nevek! Zilberstein gyűjteménye (ezen a kiállításon csak egy része volt látható) - az orosz festészet sajátos antológiája, végigköveti az orosz rajzművészet fejlődésének történetét. A gyűjtemény legérdekesebb és egyedi része - a XX. század eleji művészek alkotásai. A látogatók megtekinthették Benua, Kusztogyijev, Bakszt Szerebrjakov, Vrubel vázlatait Zilberstein, aki ebben az évben töltötte be 80. életévét, több mint 60 évvel ezelőtt kezdett műtárgyakat gyűjteni. Ó az alapítója és a szerkesztője az Irodalmi örökség című tudományos kiadványsorozatnak, amelyben híres írók és költők életműveiről jelennek meg közlemények. Zilberstein sokban hozzájárult a szovjet irodalomtudomány és képzőművészet fejlődéséhez. AZ ÉN OROSZORSZÁGOM Peter Ustinov híres angol drámaíró, rendező és színész azonos című könyve alapján új film forgatása folyik a Szovjetunióban, a kanadai televízió megbízásából. Ustinov orosz származású, elődei a XIX. század 60-as éveiben vándoroltak ki Oroszországból. A szerző a következőket mondta műveiről: „Ez a könyv Oroszországról szól, amilyennek én látom és ahogyan én értem. Mesélek benne az orosz népről, történelméről, kultúrájáról. A könyvet a Nyugatnak szánom, ahol időnként úgy képzelik, hogy e Szovjetunió agresszív nagyhatalom. Én megmutatom, hogy ez nem így van. A felvételek Moszkvában, régi orosz városokban - Za- gorszkban, Jaroszlavlban, Szuzdalban, Novgorodban, és Lev Tolsztoj múzeum-házában, Jasznaja Poljanán készülnek. Hátravan még a leningrádi, a Fekete- tengernél az ogyesszai, a Távol-Keleten a nahodkai forgatás. A stáb ez év végére tervezi a forgatás befejezését." Ustinov főszerepet játszik a hatrészes filmben. Műfaját tekintve dokumentumfilm, amelybe szervesen illeszkednek a játékfilmjelenetek. Meglepőek lesznek például az interjúk, amiket Ustinovnak ad maid Rettegett Iván cár, Dosztojevszkij, Puskin, Tolsztoj. Ezeket a szerepeket népszerű szovjet színészek alakítják. Az én Oroszországom című könyv bestseller lett Angliában és Peter Ustinov bízik a film sikerében is. ALBUM A KREML KINCSEIRŐL Először jelent meg ilyen teljes gyűjtemény a Kreml múzeumainak és a Nagy Kreml-palotának a művészeti kincseit megörökítő reprodukciókról. Az albumot lapozva az olvasó kirándulást tesz a csodálatos ősi város terein, megtekinti az évszázados épületek falait. Végigmenve a szobák során és a termeken, megszemlélve a Gránovitaja palotát, a volt cári dolgozószobákat és hálószobákat, a sok évszázaddal ezelőtt élt mesterek remekeiben gyönyörködhet az olvasó. Átlapozva az albumot (a fotókat Vlagyimir Mengyelejev készítette) fényképeket láthatunk csodálatos megőrzött tárgyakról, amelyek olyanok, mintha csak tegnap készültek volna. Ez a restaurátorok érdeme, akik felújítják és ismét elővarázsolják a kincsek régi szépségét. (s , „Csak nehéz helyzetbe kell kerülnöm“ (G. Fábri Zsuzsa felvétele) 'Műtagjip
