Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)
1985-11-01 / 44. szám
Ik j szú 15 985. XI. 1. fflGEÄSMES ÉS AKIK TARTJÁK I A hadászati rendeltetésű rakétacsapatokat 25 évvel ezelőtt szervezték meg a Szovjetunióban. Válaszul szánták, az Amerikai Egyesült Államok részéről fenyegető támadás veszélyére. Ahogy megyünk lefelé, minden lépcsőfokkal gyorsabban ver a szívünk. Még néhány lépés és oldalról egy keskeny ajtót fedezek fel, valósággal átpréselem magam a szűk nyíláson. És egyszeriben megszűnik a tél. Valahol odafenn a jeges szél dörzspapírként csiszolgatja a fagyos földet. Itt lenn viszont csend van és nyugalom. Éter és fém édeskés illata terjeng a levegőben. Lámpafüzérek sora fut tova a mélybe, mintha csak egy éjszakai repülőtér leszálló- pályáit látnám fejtetőre állítva. Hófehér gyertyaként tárul fel előttem az interkontinentális rakéta. Arcomtól néhány centiméternyire ott van a termonukleáris töltetet hordozó robbanófej. Szívszorongató érzés vesz erőt az emberen. Kezemmel megérintem a fémet. Az eszemmel tudom, hogy semmi nem fog bekövetkezni, hogy az, amit most látok, teljesen ártalmatlan eszköz. A félelem mégis ott van körülöttem; úgy érzem magam, mintha egy alvó oroszlán sörényét simogatnám. A kíséretemben lévő tiszt megérti izgalmamat. Úgy érzi, bátorító szavakra van szükségem: „Ne röstellje, mindez természetes. Amikor először látnak ilyen rakétasilót, még a hivatásos katonák sem tudják leplezni izgalmukat. Mellesleg, élő rakétát rajt közben aztán igazán kevesen látnak: a rakéta nem kedveli a fölösleges találkákat. A két kezemen meg tudnám számlálni, hányszor nyitottam fel, mint most, a beszállónyílás fedelét. “ Csak az első percekben tűnik úgy, hogy a rakétasilóban teljes csend honol. Fokozatosan kezdek megkülönböztetni kivehetetlen suttogásra emlékeztető hangokat. Olykor finom reccsenéseket is hallok, ahhoz hasonlókat, amikor az erdőben az ember talpa alatt megroppan a száraz gally. „A rakéta hangjai ezek - magyarázza kísérőm. - Az egészséges ember csak nagy ritkán figyel a szívverésére. A rakéta viszont állandóan ellenőrzi önmagát, szüntelenül nyugtalankodik saját egészségi állapota miatt. Ha pedig valami nincs rendben nála, vagy saját maga azonnal megteszi a szükséges intézkedéseket, vagy pedig az embertől kér segítséget. “ Most, hogy itt vagyunk, a rakétát tartalékállományba helyezték (szakmai kifejezéssel élve: „kiiktatták a harci ügyeletből“). A rakéta szerkezete azonban tovább működik. Figyelemmel kell kísérnie a Föld mozgását, hogy bármely pillanatban teljes pontossággal tudja saját hajlásszögének koordinátáit. Egy mikronnyi eltérés a rajtnál több kilométerre eltérítheti a céltól.- És vajon messze van ez a cél?- A Föld bármelyik pontján lehet. Ez a szerkezet nem ismer elérhetetlen távolságot.- De mégis, merre van irányítva most ez a rakéta?- Katonai objektumokra. Egyszerre több felé. Minden attól a parancstól függ, amelyet a rakéta kap.- Az Egyesült Államokban tudnak ennek a rakétasilónak a létezéséről?-Bizonyára tudnak. A jelenlegi műszaki eszközökkel nem nehéz felfedezni. A rakéta titka mindössze annak harci készenléte. Valamint azok a célpontok, amelyekre irányul. Magából a rakétaállás létezéséből nem csináltunk titkot. A SALT-2 szerződés előírásának megfelelően nem változtatjuk a rögzített kilövőállások helyét. Es nem építünk újakat. A tiszt az órájára néz. Ideje távoznunk. A rakétákat újból harci ügyeletbe állítják. Mi pedig elindulunk a rakétakomplexum parancsnoki állására. A parancsnoki állás Újra lifttel megyünk lefelé. Az a különbség, hogy ez alkalommal, úgy tűnik, mélyebbre megyünk. A régi elv ez alkalommal is érvényes: minél mélyebben vagyunk, annál biztosabb a védelem. És itt van mit védeni, hiszen itt ver a rakétakomplexum szíve. Megérkeztünk, belépünk egy terembe. Tompított fény fogad. Balról és jobbról műszereket lát az ember, mint egy tudományos laboratóriumban. Igaz, kevesebb a műszer, mint amennyire számítottam. Nincs semmi fölösleges. A termet keresztül-kasul irányítási rendszerek hálózzák be, mint az emberi testet az idegek. Minden egyetlen feladatnak van alárendelve: pillanatok alatt működésbe hozni a rakétát, ha az agresszor erre kényszerít bennünket. Ezt a szobát huzalok, kábelek, rádiócsatornák ezrei kötik össze a parancsnoksággal - a közelben lévő közvetlen parancsnoksággal és a legmagasabb szintűvel is. Mellesleg, a rakétakomplexum szívverése akkor sem tér el a normális ritmustól, ha ez a kapcsolat hirtelen megszakad. Akkor sem, ha a komplexumot elszakítják környezetétől, és egyetlen kilowatt energia, egyetlen szippantásnyi levegő sem jut ide. Harckészültségére még a földrengés sem hat ki (sem a természetes, sem pedig az ellenfél támadása által okozott csapás.) Minden úgy van elrendezve, mintha a súlytalanság állapotában lebegnénk. Bizonyára ezért is hasonlít minden annyira az űrhajóra. Két vezérlőpult csatlakozik egyenesszögben egymáshoz. Mindegyik mögött könnyű inget és katonasapkát viselő tiszt ül. Most nem lehet beszélni az ügyeletesekkel: az interjút a szolgálat megkezdése előtt készítettem velük. Alekszej Akulov, a kezelőszemélyzet parancsnoka északi származású: a Fehér-tenger környékén látta meg a napvilágot. Társa, Andrej Bondarenko Moszkva környéki. Mindketten immár több esztendeje dolgoznak ezen az objektumon, mindketten felsőfokú mérnöki képesítéssel rendelkeznek. A jellemük, sőt a külsejük is megfoghatatlanul hasonló. „Ez azért van így - mondják, - mert jóformán mindig együtt vagyunk. “ Tapasztalt rakétások, kik sok éven át szolgáltak a föld alatti silókban, elmagyarázták, hogy ez nem is lehet másként. A rakéta kezelőszemélyzeténél az összeférhető- ség óriási szerepet játszik. A bezártság, a beton súlya az ember feje felett óriási idegfeszültséget okoz. És órákon keresztül egyetlen szót sem szólhat az ember. Csupán rövid parancsszavak hallatszanak, amelyeket régóta kívülről tudnak.- A zajokhoz hozzászokik az ember - mondja Alekszej Akulov. - Aki nagyon fáradt, a légkalapács dübörgése mellett is el tud aludni. A bennünket körülvevő csendet azonban nem lehet megszokni: szüntelenül azt várja az ember, hogy a rádió hangja töri meg a némaságot. Még ha megpróbál másra gondolni, akkor sem tudja elterelni erről a gondolatait.- A rakétakomplexum fix helyen van, s ez a hely ismert. Önök tehát minden percben a valószínű ellenfél támadásának célpontjai. Milyen érzés úgy dolgozni, hogy az ember az ellenség csapását várja?- Nem vagyunk kőből. Ügyelet közben az ember pulzusa a megszokottnál gyorsabban ver. Ha azonban bekövetkezik a legrosszabb, nekünk, hivatásos katonáknak kötelességünk, hogy fogadjuk a ránk mért csapást.- Bárki tudna az önök helyén dolgozni? Vagy valamiféle különleges jellemvonásokra, különleges elhivatottságra van ehhez szükség?- Önző és gyáva embereknek itt semmi keresnivalójuk. Egyébként pedig... Semmi emberi nem idegen tőlünk. Igaz, nem dohányzunk: szolgálat közben nem szabad, fenn pedig nem kívánja az ember. Barátaink azt állítják, hogy megkomolyodtunk, és még szabadságunk idején is szótlanok vagyunk. Bizonyára hat a jellemünkre a fegyver, amely mellett szolgálatot teljesítünk. A gyakorlótéren Röviddel a harci rakéták megtekintése után engedélyt kaptam, hogy a rakétakísérleti gyakorlóteret is felkeressem. És íme, újra rakétások között vagyok. Igaz, másfajta rakétások, a rakétakísérlet irányítói között. Ez egészen másfajta munka. A szerelőrészleg két eltérő nagyságú teremre oszlik. A nagyobbikban a rakétát készítik fel a rajtra, a kisebbikben a rakétafejet. Az összekapcsolódást csak közvetlenül a felbocsátás előtt végzik el. „Húsz óra nulla perckor legyen ott a balkonon“ -adta ki száraz hangon az utasítást a tábornok, miközben aláírta az engedélyt a rajt megtekintéséhez. És még szigorúbban hozzáfűzte: - „El ne késsen!“ Gépkocsink jó két órán át haladt az erdei úton Sehol egyetlen útjelző, egyetlen különleges nyom. Aki nem idevalósi, bizonyára eltévedne itt. „Nem idevalósi ember nem szokott itt megfordulni“ - mondja nevetve az ezredes, aki a gépkocsivezető melletti ülésen foglalt helyet. Egy újabb kanyar után teljesen váratlanul feltárul előttünk a „balkon“ - egy szerény emeletes épület, amelyet sűrű fenyőerdő vesz körül. Az épületben meglehetősen sokan vannak: katonák, a tervező intézetek és hadiüzemek képviselői. Mindazok, akik több ezer kilométerre egymástól hosszú időn át dolgoztak a közös munkán, a rakétán, és most munkájuk eredményét akarják látni. Közös gyermekük útra kész, ma van a rakéta felbocsátásának napja. Mindenki a maga módján leplezi izgalmát: vannak, akik megpróbálnak belefeledkezni a tévéadásba, mások sakkoznak, és akad, aki teát tölt magának a gőzölgő szamovárból. őrségváltás a rakétakezelő tiszteknél Tíz perccel a rajt előtt a kísérlet irányítójának jelentést tesznek arról, mi a helyzet a rakéta röppályáján. Égyebek között jelentik, hogy a rakéta földetérése tervezett színhelyének közelében egy amerikai felderítő repülőgép kering. „A felbocsátást pontosan a program szerint végrehajtani! - adta ki a parancsot a kísérlet irányítója. - Az amerikai meg hadd lássa. “ Engedjék meg, hogy itt egy kis kitérőt tegyek. Tudni kell, hogy a hadászati fegyverrendszerek korlátozásáról szóló szerződés (SALT-2), amelyet 1979-ben írt alá Bécsben a Szovjetunió és az Egyesült Államok, XVI. cikkelyében kimondja: „A felek kötelezik magukat arra, hogy minden egyes interkontinentális ballisztikus rakéta (IBM) tervezett indítása előtt jó előre értesítik a másik felet arról, hogy ilyen indításra készülnek, kivéve azokat az egyedi IBM-indításokat, amelyeket rakétakisédeti telepről végeznek.“ Azon a napon rakétánk éppen ilyen kísérleti telepről indult útjára, és az indítás is egyedi volt. Ennek megfelelően a szerződés értelmében az Egyesült Államokat nem kellett értesíteni az indításról. Három perccel az indítás előtt kilépünk a vasból készült keskeny balkonra, amely után az egész épület az elnevezését kapta. Az esti égboltot sűrű felhők borítják, alig látni valamit. Csupán a horizonton fedezhető fel egy fényfolt: ezek a rajt helyét megvilágító fényszórók. A hangosbemondó egyperces készültséget jelez. A balkonon teljes csend. Egyszer csak fény villan fel, majd nyomban utána körös-körül minden - az erdő, az égbolt, a felhők - meleg narancssárga fénybe borul. A kísérlet sikerült „Az első fokozat leválása megtörtént“ - hangzik fel a hangosbemondón. - „A stabilizáció normális.“ „A fejrész levált..." Majd egy idő után befut azoknak a megfigyelőknek a jelentése, akik balkonunktól több ezer kilométerre vannak: a rakéta elérte a megadott helyzetet, célba talált. ... Éjfél elmúlt, a kis házikóban újra duruzsol a szamovár. A főtervező kéri, hogy töltsenek neki még egy csészével, ha lehet minél erősebbet. Ez azt jelenti, hogy a főtervező kitűnő hangulatban van, elégedett a kísértet eredményével és sehová sem kell sietnie. Nyugodtan beszélgethet a sajtó képviselőivel.- Látták - kérdezi a főtervező - milyen idegek kellenek ehhez? Jómagam mindig azt mondom fiatal kollégáimnak: rendben van, jófejűek vagytok, a tervezőnek azonban ezen kívül még vas egészségre is szüksége van. Olykor napi tizenhat órát kell dolgozni egyfolytában, mégpedig óriási felelősség terhe alatt. Valahányszor újabb munkába kezdek, minden esetben óhatatlanul arra gondolok: szükség van-e egyáltalán ezekre a véget nem érő kínlódásokra? És ami még ennél is fontosabb: szüksége van-e az országnak az ilyen hatalmas anyagi áldozatokra? Nincs talán elegendő egyéb gondunk és problémánk? De minden esetben azt válaszolom magamnak: sajnos, szükség van erre. Ha nem alkottuk volna meg a mai rakétákat, ha gyengébbek lennénk, már régen megpróbáltak volna eltaposni. Bóviben vagyunk keserű tapasztalatoknak.- Munkánknak - ezen belül a mai kísérletnek is-az a fő célja, hogy fegyvereink ne legyenek kevésbé hatásosak, mint az az erő, amellyel az óceánon túl rendelkeznek. Hogy ne legyen még egyszer óriási különbség, mint 30 évvel ezelőtt. Vessünk csak egy pillantást a történetemre: mi mindig csak utolérni akartuk a másikat. Az Egyesült Államok az ötvenes években a szó szoros értelmében ránk kényszerftette a fegyverkezési versenyt az interkontinentális hordozóeszközök valamennyi kategóriájában. A hatvanas évek elején mintegy kétezer nehézbombázóval rendelkeztek, az évtized derekára pedig több mint ezer földi interkontinentális ballisztikus rakétakomplexumot telepítettek. Ehhez adjunk még hozzá mintegy negyven rakétahordozó tengeralattjárót, több mint 600 ballisztikus rakétával a fedélzetén. A mi fegyvertárunkban ugyanakkor alig több mint 600 hadászati hordozóeszköz volt, valamennyi kategóriát beszámítva.- Mit tehettünk egyebet? Dolgoznunk kellett! Amikor pedig utolértük őket, amikor elértük a hozzávetőleges erőegyensúlyt, akkor újabb és újabb legendákat kezdtek terjeszteni a szovjet katonai fenyegetésről. És az Egyesült Államok elnöke saját maga kezdte bizonygatni ország- világ előtt, hogy az új MX típusú interkontinentális rakéta úgy kell, mint egy falat kenyér. Hogy enélkül a világ összeomlik... Mit felelhetünk erre? Állíthatom - úgy is, mint egyszerű ember, úgy is, mint szakember - hogy katonai fölényre törekedni a Szovjetunióval szemben: rendkívül veszélyes és igencsak költséges illúzió. Nemrégen Vlagyimir Tolubko marsall, a szovjet hadászati rakétaerők parancsnoka újságírókkal találkozva a következőket mondta: „A feladatunk változatlan: nem engedhetjük meg az agresszornak, hogy váratlanul érjen bennünket egy támadás. Gyakorlatilag pillanatok alatt működésbe hozhatjuk erőink és eszközeink hatalmas komplexumát. És semmiféle fondorlat nem kecsegtetheti a támadó felet azzal, hogy lefegyverző erejű első csapást mérjen ránk. “ Korábban jómagam - csakúgy, mint a legtöbb civil ember - hittem az ilyen szóbeli nyilatkozatban. Most viszont, hogy karnyújtásnyira álltam a félelmetes fegyvertől, alkalmam volt beszélgetni olyan emberekkel, akik e fegyverek hatékonyságáért felelősek, meggyőződhettem róla, hogy „rakétamarsallunk“ minden szava színtiszta igazság. Ez nem fenyegetőzés. Csupán figyelmeztetés. JURIJ TYEPLJAKOV (Szputnyik)
