Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)
1985-10-25 / 43. szám
IJ szú 15 5. X. 25. Különféle nyugati propaganda-szervezetek újságjai és rádióállomásai több mint negyven éve próbálják „védelmezni“ a szovjet Baltikum népeinek nemzeti érdekeit. Az utóbbi időben megkülönböztetett figyelmükkel tüntetik ki Szovjet-Eszt- ország állampolgárait. A borítókon Kalifornia állam postai bélyegzője, a feladó Barbara Elsman, San Franciscóból, a Lombard Streetröl. Ismerőseim közt egy sincs Barbara nevezetű, de a postai címzés az enyém, és még az atyai nevem is latin betűkkel van írva, noha az észtek az atyai nevet nem is használják. A borítékban nem volt levél. Viszont volt benne egy külföldön orosz nyelven megjelenő lapocska egyáltalán nem friss száma, amelyet különleges vékony papírra nyomtak. S mellékeltek hozzá néhány lapot, amelyet egy egyházi kalendáriumból téptek ki. Azok, akiktől leveleket kapok, rendszerint beszámolnak életükről, érdeklődnek, hogy megy sorom. Az ismerteién Barbarának más célja volt. Ezúttal azt kellett volna elmondanom, milyen rosszul megy sorom: az újság utolsó oldalán tudósítást találtam Tallinn életéről. Megtudtam belőle, hogy bizonyos tüntetők jobb élelmiszerellátást és a lakásokban jobb fűtést követeltek, hogy a tallini vár fokán ma is a pogári Észtország kék- fekete-fehér zászlóit lengeti a szél. Barbara Elsman csupán egy apróságot tévesztett szem elől. Hogy Tallinnban élek, s lakásom ablakai éppen a várra néznek. És ha már így esett, az emigráns lapocskákat elláthatnám sokkal hitelesebb információval arról, hogy mi történik az ablakaim alatt. Pionírok gyülekeztek, hogy felvonuljanak a Győzelem terén. A ballagás napján a majdani egyetemisták és főiskolások egymásba karolva, vidám láncot alkotva lejtettek végig a város utcáin: ez Tallinnban a középiskolát végzettek hagyománya. Egy álló héten át játszottak a zenekarok, szállt az ének az óváros napjának tiszteletére, ünnepi estéken pedig az ablakaim alatti utcákban annyi volt a nép, hogy kocsival alig tudtam kihajtani az udvaromból. Az idén földijeim ünnepélyesen megemlékeznek egy nevezetes évfordulóról, arról, hogy 45 évvel ezelőtt Észtországban visszaállították a szovjethatalmat. Érthető, hogy mindez nem érdekli a szóban forgó levél feladóját. Ezek az emberek mást tekintenek feladatuknak, azt tudniillik, hogy „felnyissák“ a szemünket. „Ne higgyetek a szemeteknek, hallgassátok, amit mi mondunk, azt olvassátok, amit mi írunk.“ A háború utáni években a reakciós újságok és rádióállomások ezt hajtogatták, hogy Észtországban nincs egyetlen észt sem, mert az észteket, úgymond, mind száműzték Szibériába. Az észt művészetet, irodalmat és kultúrát megsemmisítették. Észtországban csak oroszok és más nemzetiségűek élnek. De az észt kultúra felvirágzásáról szóló hírek eljutottak külföldre is. Észt színházak, együttesek, szólisták sikerrel szerepeltek valamennyi földrészen, az Antarktisz kivételével. De Juhan Smuul, észt író ott is megfordult és a „Déli jégmezőkön" című könyve bejárt minden kontinenst. S ekkor következett az újabb „felfedezés“: Észtországban, úgymond, a háború utáni években igen gyorsan fejlődik az észt kultúra, de olyan magas színvonalú, annyira eredeti, hogy haladéktalanul meg kell védelmezni... az oroszosítástól. Hol itt a logika? Hiszen „védelmezőink“ állításai szerint a köztársaságban nem maradt egyetlen észt sem. Tehát az utánozhatatlan észt kultúra megteremtői alkalmasint nem észtek voltak. Miért kell akkor éppen most ezt a kultúrát velük szemben védelmezni? Hasonló metamorfózis ment végbe az észt szovjet irodalom vonatkozásában is. Nem is olyan régen a külföldön élő észt emigráns „irodalmárok“ így siránkoztak: „Szovjet-Észtországban nincs és nem lehet észt irodalom, az észt irodalom csak a szabad világban fejlődhet. “ Most viszont az „egységes észt irodalom“ jelszavát hangoztatják. Ebből a célból pedig az észt szovjet irodalom aranyalapjába be kell venni az észt fasiszta bérencek memoárjait is, meg azokat a regényeket, amelyek arról szólnak, milyen „hősiesen“ harcoltak az észtek a fasiszta német hadsereg soraiban. Nem, uraim, ebből az „ajándékból“ nem kérünk. De minek is beszélek az emigránsokról vagy bizonyos Barbara Elsman nevezetű hölgyről, aki valakinek az utasítására vagy jobb címzett híján elküldte nekem a régi lapszámot! Nekem mint észtnek, részvétét nyilvánította maga Schultz külügyminiszter, ugyancsak azért, mert „meg vagyok fosztva a szabadságtól és az emberi jogoktólEzt pedig az „Észt Köztársaság fókonzuljának“, bizonyos Jaaksonnak küldött üzenetében tette. Mert az Egyesült Államokban ilyen is van: egy nem létező állam főkonzuli tisztsége. Az utóbbi években az emigráns újságok egyre-másra közölték az Egyesült Államok elnökének üdvözleteit, üzeneteit és fényképeit. Az elnök hol éppen kezet fog Valdis Pavlovskival, a Balti Szabadság Szövetség elnökével, hol pedig annak a show-nak szervezőjeként szerepel, amelyet a „Baltikum szabadságának napjaként“ emlegettek... És szüntelenül áradnak felénk a részvétnyilvánítások. Megértem, hogy a különféle észt, lett és litván emigráns szövetségek főkolomposai miért szenvednek logikahiányban. Veszélyesebb dolog, ha a logika államférfiakat hagy cserben. Amikor a Szovjet Olimpiai Bizottság bejelentette, hogy a szovjet sportolók nem vesznek részt az 1984-es olimpiai játékokon, az Egyesült Államokban hivatalos személyiségek azt bizonygatták, hogy azoknak a reakciós szovjetellenes szervezeteknek, amelyek a maguk módján készülnek az olimpiára, nincs semmi kapcsolatuk az Egyesült Államok állami hatóságaival. De akkor ki űzött rossz tréfát az Egyesült Államok elnökével és ki küldött a nevében üdvözletét a Balti Szabadság Szövetségének? Hogyan fér össze az emigráns szervezetektől való elhatárolódás Abrams külügyminiszter-helyettesnek azzal a kijelentésével, hogy az amerikai külügyminisztérium ajtaja mindig nyitva van a fenti szövetség előtt, hogy „a Fehér Ház nagy rokonszenwel figyeli és támogatja a szövetség tevékenységét"? Az utóbbi években tehát nem véletlenül élénkült meg a különféle reakciós emigráns szervezetek és újságok tevékenysége. Előkerülnek az új „észt szabadságharcosok“ is. Kidolgozzák az ideológiai diverziók újabb programjait. Szaporodnak az észtekhez és a többi balti köztársaság népeihez intézett üzenetek, amelyekben szorgalmasan bizonygatják, hogy milyen rosszul élünk. És minduntalan megfeledkeznek arról az „apróságról“, hogy a címzettek Tallinnban, Rigában és Vilniusban élnek. Az egyházi kaldendárimból kitépett lapon, amelyet Barbara küldött, egyebek közt ilyen bölcsesség olvasható: „A butaság a bún anyja". Éppen ezért ajánlanám összes „védelmezőinknek“, értsék meg végre, mi a különbség valaminek a „megteremtése" és „visszaállítása“ között. Észtországban már 1917-ben megteremtették a szovjethatalmat. Az észt szovjethatalmat vérbe fojtották Anglia és más imperialista államok fegyvereinek és katonáinak a segítségével. Nem kis szerepe volt ebben annak a gazdasági segítségnek is, amelyet az Egyesült Államok nyújtott az észt reakciónak. Az észt dolgozók 1940. júliusában visszaállították a szovjethatalmat. Történelmünk eme egyetlen tényének ismerete is sok mindent a helyére tenne, például ami a balti köztársságok elismerésének vagy el nem ismerésének kérdését illeti. Noha, őszintén megvallva, azon évtizedek alatt, amelyeket „ei nem ismerten“, „leigázott népnek“ nyilvánítva éltünk át, sokkal jobb dolgunk volt, mint abban a 20 évben, melyet leéltem az Egyesült Államok által „elismert“ burzsoá Észtországban. Az a próbálkozás, hogy az észt népet újból rettegésben tartsák holnapjáért, hogy az észt ifjúságot analfabetizmusra és munkanélküliségre kárhoztassák, éppen az a feneketlen butaság amelyből a bűn születik. Schultz külügyminiszter üzenetének egy mondatával viszont száz százalékban egyetértek: „Támogatjuk azt a jogukat (mármint a balti népekét - A. S.), hogy maguk határozzák meg sorsukat, idegen beavatkozás nélkül“. Valóban arany szavak! Csak legalább tartanák is« magukat hozzájuk... ANTS SAAR író (Szovjetszkaja Kultúra) CMKAMMT SZEMEMNEK HISZIK intha csak tegnap lett volna, hogy a japánokkal aláírattuk a fegyverszüneti szerződést a Missouri hadihajó fedélzetén, közölve egyúttal, hogy soha többé nem szabad fegyvert gyártaniuk.- Mit csináljunk helyette? - kérdezte az egyik magába roskadt japán tengernagy.- Miért nem gyártanak gépkocsikat? - kérdezett vissza MacArthur tábornok egyik tanácsadója.- Aha, értem - bólintott a főtiszt. - De hiszen az automobilokat az amerikaiak gyártják. De hát hogyan is tudna versenyezni egy olyan szegény, megvert ország, amilyen Japán, az önök csodálatos kocsijaival?- Nos hát, versenyről, persze, szó sem lehet - ismerte el az amerikai -, honfitársaim úgysem vennének egy árva japán autót sem azok után, amit maguk Pearl Harbournál műveltek. De talán összeülhetnének néhány járgányt, amelyeket aztán valahol Délkelet-Ázsiában meg más piacokon helyeznek el, ahol az emberek nem sokat adnak a minőségre.- Aha, értem - bólogatott ismét a japán partner. - És mondja, uram, hogyan kell automobilt csinálni?- Tudom, hogy ez kemény dió - szólt az amerikai tanácsadó -, de biztos vagyok abban, majd csak rájönnek a dolog nyitjára. Nézze, itt egy gépkocsigyártási tanácsadó. Látja ezt az ábrát? Ide szerelik a motort, ide az üléseket; namármost az egész fölé kalapálnak egy karosszériát, befestik valami kellemes színű festékkel, máris kész a kocsi.- Megtarthatom a könyvet? - kérdezte a tengerésztiszt. Egy évvel később az első japán gyártmányú kocsi legördült a gyorsan összeütött futószalagról. A volt japán tengernagy, akiből időközben a Todzso Motors autógyár igazgatója lett, megmutatta a volt amerikai tanácsadónak. Mély meghajlás közben bökött az Első Japán Gépkocsi felé, mondván:- Bocsásson meg nekünk e méltatlan kis járgányért, de hát igen szűkösen vagyunk gépek dolgában. Az amerikai tanácsos barátságosan hátba veregette a japánt.- De, kedves barátom - mondta -, csak ne szabadkozzék. Egész szép munka, ha azt veszem, hogy ebben a kis fészerben eszkabálták össze. A következőt csináljuk. Áthoznék ide néhány detroiti fiút, majd ók összeállítanak egy listát, mifene kell egy tisztességes kocsihoz. Tovább megyek: még néhány tervezőt meg mérnököt is áthozhatunk az Államokból, majd tőlük megtudják, mit is jelent az amerikai know-how.- Tényleg? Hát valóban megtennék ezt egy szegény kis küszködő nipponhoni gépkocsigyártó társaságért?- Miért ne? De arra ne is gondoljanak, hogy valaha is képesek lesznek akár csak egyet is e riksákból elpasszolni az Államokban. Teltek-múltak az évek, és MacArthur volt szaktanácsadója, aki már régen egy New York-i bankban robotolt, majdnem földöntötte az egykori japán tengernagyot a Waldorf Astoria Szálloda halijában.- No, nézd csak! - kiáltott fel joviálisán. - Mi szél hozta New Yorkba?-Adásvételt intézek Amerika-szerte. Megpróbálom eladni legújabb, négyhengeres Kamikaze 3x2 típusjelű kocsinkat. Tudja, egy gallon benzinnel elmegy 24 mérföldet, elsókerék-meghajtású, tárcsafékes, hátul pedig fagyálló ablakai vannak. Nézze, uram, itt a fényképe. Az amerikai rápillantott a fényképre, majd megrázta a fejét.- Csak az idejüket pazarolják, admirálisom. Tudja, az amerikaiak soha az életben nem fognak megvenni egy kiskocsit, főként elsökerék-meghajtásút nem.- Aha, igen, persze. De hiszen mi csak egy percentet szeretnénk szerezni az amerikai piacon, főként tizenévesek, főiskolások között.-Akkor sem fog menni. Ebben az országban ugyanis csak a hatalmas sár- hányókat és a benzinnyelőket imádják. Nézze, barátom, maguk csak kiszórják a pénzt az ablakon. Miért nem próbálkoznak meg a harmadik világgal? Ott mindenbe beülnek, ami négy keréken gurul. Az extengemagy mélyen meghajolt, mondván:- Lehet, hogy önnek van igaza. De ha már itt vagyok, talán mégis találok valakit Amerikában, aki érdeklődik a mi kis Ka- mikazénk iránt. 1981-et írtak és természetesen mind az egykori amerikai tanácsadó, mind a volt tengernagy fölött jócskán elrepült az idő. Amikor az amerikai öregúr belépett az exadmirális pompázatos tokiói irodájába, a japán felállt, és derékban meghajolt:- ön, mélyen tisztelt barátom? Dehát mi szél hozta ezúttal önt ide, Japánba?- Az Egyesült Államok elnöke küldött - válaszolta az amerikai - Tudja, hogy régi ismerősök vagyunk, hát úgy gondolta, jobb, ha személyesen adom át az üzenetét.- Milyen üzenetét?- Azt szeretné, ha abbahagynák már végre ezt az istenverte gépkocsigyártást.- De ha nem gyárthatunk gépkocsikat, mi mást tehetünk 7- Az elnöknek az a kívánsága, fegyvereket gyártsanak.- De hiszen mi nem is tudjuk, hogyan kell fegyvereket gyártani!- Az elnök azt mondta, adjam át ezt önnek.- Ha szabad érdeklődnöm, mi ez?- Hát mi lenne? Gyártási leírás. * Az ismert amerikai szatirikus írása az International Herald Tribune-ben jelent meg. ART BUCHWALD* A V-A Nap, avagy Győzelem az Autóháborúban llilllllllllillllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllll]|||||
