Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)
1985-10-25 / 43. szám
A — orvos fiatal, jóképű - és r\Z1 kiábrándult. Pedig pár hónappal ezelőtt még egészen más szemmel nézett a világra. Csak az a lány ne jött volna! Az a megesett vidéki lány. Akkor most nem lenne pokol az élete és nem állna itt csalódottan, összetörve, szégyenkezve. Egy titokban lebonyolított küret, amely az állásába került! És hozzá á vád, amely mindennél jobban fáj neki: hogy pénzért tette! Ó, aki egy árva fillért sem fogadott el senkitől se! De hiába érvel, feleslegesen bizonygat: közönyös arcokba ütköznek a szavak. Akárkihez fordul is, senkivel sem tudja elhitetni, hogy puszta szánalombófcsegitett a lányon. Új életet kezd hát a huszonéves nőgyógyász. Vidékre költözik, s egy erdészeti vállalatnál keres munkát. Fehér köpeny után, sötét göncökben, fűrésszel a kezében járja az erdőt. Bármilyen munkával bízzák is meg, semmitől sem riad vissza. Csak azt ne várják tőle, hogy ó is ugyanúgy üzérkedjen a fával, mint a többiek. Mert abba az egybe nem megy bele. Márpedig ezt várják tőle! Erre akarja rászedni a főnöke, s ezzel tömik a fejét a munkatársai is. Sőt! A főnöke még többet akar: segítsen a bajba jutott barátnőjén, szakítsa meg nem kívánt terhességét. Ha megteszi, ó is segít rajta. Mert nem akármilyen összeköttetései vannak... A vadászbálra onnan fentröl is sokan járnak. Csak egy szavába kerül, égyetlen egy szavába és már vissza is szerzi neki az „elveszített“ diplomát. Szóval valamit valamiért. Nagy a tét! De az orvos nem fogadja el az ajánlatot. Inkább szedi a cókmókját és továbbáll. Más szerelem - ez a címe Dusán Trancík most elkészült szlovák filmjének, amelynek két főszerepét a nemrég feltűnt Maros Kra- már és a már befutott Cserhalmi György alakítják. Maros Kramárral, a pályakezdő orvos megformálójával ezúttal • Nem győztem csodálkozni rajta... (Václav Polák felvétele) Maros Kramár Cserhalmi Györgyről nem is annyira a szerepéről, mint inkább arról beszélgettünk, milyen partnernek találta budapesti kollégáját, aki a famunkások csoportvezetőjét alakítja a filmben.- Találkozásunk első napjaiban azt hittem, csak azért értünk mindenben egyet, mert nem értjük egymás nyelvét. Mert én egy kukkot sem tudok magyarul, ő meg azon a szlovák dalon kívül, amelyet nem is tudom, kitől tanult, csak pár szót beszélt a nyelvemen. Aztán ahogy múltak a napok, egyre jobban éreztem, hogy nemcsak a mentalitásunk - a gondolkodásunk is majdnem teljesen azonos. Meg is jegyezte valaki: olyanok vagytok, mintha testvérek lennétek. Igen, én is ezt éreztem. Hogy kemény, de finom lelkű fiú, az rögtön az elején kiderült. Mint ahogy az is, hogy színészi kvalitásait csak munka közben villogtatja; egyébként hihetetlenül egyszerű, udvarias és tiszta szívű ember. Tetszett benne az is, hogy semmit sem vett félvállról, hogy bármiről volt is szó, mindent komolyan fogadott. Hogy a sminkeshez, a kosztümtervezőhöz vagy a műszakiakhoz ugyanazzal a tisztelettel közeledett, mint a partnereihez, vagy a rendezőhöz. Őszintén mondom: én még ilyen nagyszerű partnerrel sosem találkoztam. Nem győztem csodálkozni rajta, hogy bírja ötletekkel. Mert akárhányszor vettük is fel ugyanazt a jelenetet, ő mindig más volt, ő sosem ismételt. Beletúrt a hajába, megszívta a fogát, felkapta a tekintetét, olyan emberi gesztusokkal, olyan apróságokkal színezte a szavait, hogy valósággal felvillanyozott. Magam is elcsodálkoztam ezen, mert mondom, nekem még sosem volt ilyen partnerem! Elég volt a szemébe nézni, mert a tekintete sokkal többet jelentett, mint egy rendezői instrukció. Csak álltam és bámultam, amikor a kezébe adták a fűrészt... úgy dolgozott, úgy döntögette a fákat, mint egy főállású erdész. Nagyon megszerettem őt... mondtam is neki: kár, hogy csak egy van belőle a földön. Nem sokkal a forgatás befejezése előtt, meg is hívott magához Budapestre. Hát azt a napot sem felejtem el soha, az biztos. Azóta van egy darab papír a kocsimban, ott elöl, a sebességváltónál. Ha beülök, először mindig azon köt ki a tekintetem. Csak egy mondat magyarul, amelyet fejből tudok már. Te vagy a legjobb barátom. Ha meg meglátogat, ezzel fogadom. SZABÓ G. LÁSZLÓ Kamerától kameráig Szerelmi vallomás A mai élet problémáit taglaló román filmek fontos kérdéssel foglalkoznak: az egyik az ifjúság problematikája, sót többek között az, mennyire értik meg a mai fiatalok a mindennapi élet során felmerülő kérdésekkel kapcsolatos különböző szempontokat. A fiatalokról szóló filmek sorában a legújabb: a Szerelmi vallomás, Nicolae Corjos rendező műve. Ez a film azért kiemelkedő alkotás, mert a rendező érzékletes, különleges, finoman kidolgozott, apró mozzanatokkal igyekszik megközelíteni a problémát. A téma a nagy- közönség széles körei, a tizenévesek, valamint az ifjú nemzedék nevelésével foglalkozó felnőttek számára egyaránt érdekes. A filmben az élet három színtere jelenik meg: a család, az iskola és egy építkezés. Az Alexandru és loana, a két osztálytárs közötti, bimbózó szerelem sorsdöntő választás elé állítja, a felnőtt élet küszöbére vezeti el őket, s a fiatal pár olyan tapasztalatokat szerez, amelyek egy egész életre szólnak. A Szerelmi vallomás - az önálló élet útján való elindulást, a felnőtté érés kezdetét alaposan elemző, gondosan vizsgáló filmalakotás. George Sovu, a forgatókönyv szerzője és Nicolae Corjos rendező jó munkát végzett: drámai eszközökkel, eredetien villantotta fel a fiatalok elképzeléseit és ábrázolta azokat a harcokat, amelyek az élet kezdetén rájuk várnak. Adrian Paduraru és Teodora Mares, a két főszereplő, ösztönös tehetséggel, friss energiával formálta meg szerepét. A Toplitz-tó titokzatos kincseiről A Harmadik Birodalom egyik „szupertitkos“ akcióját, az 1944-ben a víz mélyére süllyesztett, hírhedt náci kincsek történetét tárgyalja egy nagyszabású amerikai-osztrák koprodukcióban készülő film, amelynek forgatása hamarosan elkezdődik Ausztriában, a Salzburgtól hatvan kilométerre délkeletre levő Toplitz-tó környékén. A Los Angeles-i International Screen Filmvállalat és a bécsi Terra-Film közös vállalkozás keretében dolgozza fel a Toplitz-tó kincseinek históriáját, amely már negyven éve izgatja a kutatók és a különféle kalandorok fantáziáját. Norbert Blechának, a Terra-Film igazgatójának közlése szerint 1986. májusában kezdődik a forgatás - az osztrák belügyminiszter ellenőrzésével, aki eleve megtiltotta azt, hogy a víz alatt kincsek után kutassanak. A felvételekhez szükséges statiszták a környék lakosságának soraiból kerülnek ki. A film története korunkban játszódik. Azoknak az egykori náciknak, akik a Harmadik Birodalom titkos okmányait és aranykincseit a Toplitz-tó jéghideg vizébe süllyesztették, a fiai titkos expedíciót szerveznek a nagyértékú kincsek kiemelésére - az osztrák hatóságok tudtán kívül. A Toplitz-tó titkairól először 1959-ben értesült a világ, amikor is egy nagy példányszámban megjelenő nyugatnémet magazin emberei hat acéltartályt hoztak a felszínre - ezekben hamis angol bankjegyek voltak. Ezt a pénzt a koncetrációs táborok foglyai készítették Hitler parancsára: a náci vezér ezen a módon próbálta tönkretenni a brit gazdaságot. Egyes történészek állításai szerint, ezeket a ládákat az SS egy különleges egysége - amelyet Skorzeny, Mussolini kiszabadítója vezetett - süllyesztette a tó mélyére. Az 1944 őszén a tóba elsüllyeszett többi tartályban egy tonna aranyrúd és sok ékszer van; ezeket azonban mindmáig nem tudták megtalálni. A Toplitz-tó - legnagyobb mélysége: 103 méter - a hitleri időszakban a német haditengerészet egyik kísérleti bázisa volt: itt alkották a tengeralattjárók új fegyvereit. Egyszer azután, az egyik rakéta kilövése alkalmával, a parton levő sziklafal leomlott a vízbe - és ott, a vízfelszín alatt 30 méterrel, meglehetősen széles talapzat jött létre. Állítólag ide rejtették a németek a tartályokat. Az osztrák ellenállók szerint, a fasiszta uralom bukása után néhány hónappal vizirepülögépek szálltak le a tó vizére; szerintük ez az ügy összefügg a rejtélyes kincsekkel, néhány évvel később végzett kutatásaik azonban eredménytelenek voltak. Azok, akik ezzel a témával foglalkoznak, azóta két hipotézist emlegetnek magyarázatként: vagy az történt, hogy a háború utáni zavaros években egyesek „diszkrétén“ kiemelték a kincseket a tó mélyéről, vagy pedig a hullámok a mélyebb vízbe sodorták azokat. A tó mélyén végzett eddigi kutatások alkalmával — enrtek titka immár a hollywoodi filmgyártókat is forgatásra készteti - nem sikerült ugyan arany rudakat találni, de néhány aknára bukkantak, és két, a második világháborúban használt bombázó repülőgép rozsdás roncsait is felfedezték. (g) G eorgij Danyelija élete és munkássága nem szorítható skatulyába. Híres filmrendező, aki már első munkájával, a Talankinnal közösen készített Messzi utcával felkapaszkodott a Parnasszus csúcsaira, pedig csak az építészeti stúdiumokat követően jegyezte el magát a vetített képekkel. Grúz származású, Tbilisziben született, de ezer szál köti Moszkvához. Alkotásait összetéveszthetetlenül egyéni stílus, sajátos látásmód jellemzi, ugyanakkor több hangon és nyelven képes megszólalni. Fantasztikusan szeret forgatni, noha filmo- gráfiája - már ami a mennyiséget illeti - szerény, ötvenöt évére tucatnál kevesebb mű jut. Csakhogy ezek a filmek korunk fontos kérdéseiről szólnak. Súlyos gondokat feszegetnek. A magatartás és az erkölcs változásait elemzik. A cselekvés, avagy ellenkezőleg, a tehetetlenség pszichológiájához szolgáltatnak adalékot. Modern élményt kínálnak. Maiságuk - lám, mégiscsak létezik közös nevező! - szituációk köznapiságából, világunk ellentmondásosságából, a hősök tétova bizonytalanságából táplálkozik. Danyelija nem arra vigyáz, hogy a jelentéktelen részletek „stimmeljenek“, ót más érdekli. Az „itt és most“ formálódó-alakuló valósága. Kis és nagy megalkuvásaink természetrajza. Viselkedésünk sok következetlensége. A kutyaszorítóba került ember reakciói. Az úgynevezett boldogulás koreográfiája. Ha egyetlen szót vagy kifejezést keresünk a tipikumában sokféle alaphelyzetre Danyelijánál a legtalálóbb a közérzetre hivatkoznunk. Arra kíváncsi, hogy miképpen kormányozza hajóját a ma embere, milyen ideálok elkötelezettje, mifélék az álmai, képes-e egyensúlyt teremteni józan realitás és teremtő fantázia között, s ami talán mindennél fontosabb: tudja-e gazdagítani valamivel (akár csak egy mosollyal, jó szóval, egy cselekedettel) a szőkébb és tágabb közösséget. A Danyelija-múvekben - ismétlem - a közérzet áll az ábrázolás fókuszában. A Messzi utcában egy fogékony gyermek közérzete. A Moszkvai sétányban a feltörekvő, az egész világot megforgatni kész generáció tagjaié. A Ne búsúlj!-ban egy csodabogáré. A Fogas kérdésben egy ide-oda sodródó férfié. Az Áfonya, a vagányban a modern életélvezöé. Az Őszi maratonban a kettős érzelmi könyvelés akadályai között vergődő értelmiségié. S így sorban, megemlíthetnénk a többi opuszt is. El ne felejtsem persze: a filmekből markánsan kirajzolódik még valakinek a közérzete. Eltalálták. Georgij Danyelija közérzetének pontos tükörképe is felfedezhető a vásznon. Gyanítom, hogy munkáit át- meg átszövik az önéletrajzi mozzanatok, bár ez - miniportrénk szempontjából - kevésbé fontos. Más a lényeg. Danyelija személyes gondjait osztja meg a nézővel. Tartózkodik a mo- ralizálástól, viszont véleményét nem rejti véka alá. Ha Flaubert Bovaryné volt, akkor Danyelija Áfonyával, Miminóval meg a többi figurával forrott össze. A formavariációk skálája széles. A Messze utcával poétikus rendező jelentkezett, aki a „víz alatti áramlatokat“ örökítette meg. A Moszkvai séta már sejteti a későbbi kötekedőt, jóllehet egyelőre még inkább csak a lírai komédiá színei dominálnak a fiatalosan friss nemzedéki riadóban. A Fogas kérdés: harsány szatíra. A Ne búsúlj! a filozofikus humor áradóan gazdag színes szőttese. A Hucklebeny F/nn-átültetés a megszokottnál szárazabb, keményebb megfogalmazású film. Az Áfonya, a vagány könnyedségével lep meg (s azzal is, ahogy kigúnyolja a szabvány-előítéleteket). A Mimino szelíd derűvel és bölcs iróniával ütköztet meg egymással bizonyos felfogásokat. Az Őszi maraton- minden bizonnyal a legérettebb, legtartalmasabb Danyelija-film - egyszerre fölemelő és prózai, megrendítő és mulatságos, tragikus és komikus. Mint az életünk. Georgij Danyelija tehetségét a felsorolt változatok meggyőzően bizonyítják. Még valamit hadd tegyünk a jellemzéshez. Danyelija a viselkedés és az alkotás zsinórmértékének mindig a humanista alapállást tekintette. Előszeretettel csipkedi szereplőit, de sohasem alázza meg őket. A gyarlóságokat megértő szemüvegen át nézi. Hisz abban, hogy képesek vagyunk legyőzni (rossz) önmagunkat. 1982-ben a szovjet könyvpiac eseményeként emlegették azt a kötetet, melyben a pályatársak és kritikusok tisztelegtek a „moszkvai grúz" filmes, Meri And- zsaparidze fia, Mihail Csiaureli unokaöccse előtt. Köszöntésre - többek között- Bondarcsuk, Lotjanu, Jurenyev, Szimonov, Gabriadze, Juszov, Leonov vállalkozott. Impozáns a névsor. Remek az összeáltftás. Mindegyik írásból kicsendül az elismerés és a szeretet. No és a remény, melyben a Danyelija-mustra alkalmából mi is szívből osztozunk, hogy a mester még számos keser-édes mesével, könnyes-bús történettel fogja megörvendeztetni rajongóinak egyre népesebb táborát. V. J. A Danyelija-jelenség
