Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)

1985-10-25 / 43. szám

itném, ha mihamarább felke- \lagyon fontos dolgot szeret­tei megbeszélni.“ aillalt úr, morcos, ötvenéves It, aki gondosan hátrafésült rt, és már hatszor talpalt cipó- apjait könyveléssel töltötte, zta, mennyit hozott a kis bér- földecske, nyilvántartást ve- fehérneműs szekrényről, s ta- 3 azt is tudta, hogy hány fej ma birtokosa. Ezt nem azért intha valami haszna szárma- ia belőle, csupán azért, mert n tudni akarta, mije van. megérkezett a levél, így szólt géhez: gám, bár a nagybátyám lehe- tlak, de tudtam, hogy nem tik meg rólam, íme itt a bizo­lillan-né már harminc éve fe­járt. Feketében szült, feketé- középkorú és feketében öre- neg. Kövér volt, uralkodó ter- i és hirtelen. Azonnal megpa- a férjének, hogy üljön vo­5szú út alatt Cardaillan úr hiú üvegkoporsó feküdt, a koporsóban egy szép, tizennyolc év körüli nő holt­teste, tiszta meztelenül. A bőre finom volt, mint a kreol nőké, egy hajtincs a homlokán, a többi kívánatos vállait takarta. Arcán az elégedettség moso­lya. Mindenesetre - nagy mester le­hetett, ki így bebalzsamozta. Csupán a lábbujjai voltak görcsben, mintha azok fejeznék ki azt a félelmet és szörnyűséget, amit a nő átélt, vagyis hogy nem önként választotta a halha­tatlanságot. Cardaillan urat úgy lenyűgözte ez a látvány, hogy nem is vette észre, valaki elindult feléje. Mint a gyermek, kit tetten érnek, nem jött ki hang a torkán.- Nagyon örvendek, hogy eljött - mondta Marc-Anton de Paluselles oly hevesen dörzsölte össze kezeit, mintha tüzet akarna csiholni. - Nagy a valószínűsége, hogy korábban ha­lok meg, mint ön, hiszen ön még fiatal. Ezért elhatároztam, hogy általá­nos örökösömmé teszem. Cardaillan úr még mindig nem tu­dott megszólalni, de Marc-Anton foly­tatta: mint a napos csibéét. A végtelenségig szórakozott volt. Aznap a reverendá­ját is zsineggel kötötte át, mely dereka méreténél jóval hosszabb volt, így szórakozottságában méternyi távol­ságban vonszolta maga után. Alig hallgatta végig a márkit, máris válaszolt:- Igen, természetesen. Szüntelenül fel-alá járkált. Keze re­verendája zsebében, s ahogy moz­gatta, sárkányrepülőre emlékeztetett, veszélyeztetve ezzel az értékes por­celánokat, vázákat.- Ez Sieny Duccio munkája, vagy nem? Akkor meg valamelyik tanítvá­nyáé. .. - mondta a Szent Sebestyént nézve. - Hát ez gyönyörű! Aztán felfedezte az üvegkoporsót.- Ó, milyen gyönyörű ez a bábu. Franciaországban készítették? Mikor a márki megmagyarázta, hogy valódi női testet lát, a kanonok eltakarta szemeit. - Ó, istenem! - ki­áltotta. Aztán kezével intett, hogy le­mond az örökségről, majd, az ördö­gök barlangját emlegetve, elrohant. Két hét múlva egy ifjú házaspár érkezett. Még csak pár hete voltak lurice uon an ringatta magát. Melenget­őt, hogy egyszer minden az :, ami a kastélyban található. :, az antik órák, az ezüst- és cák. tély kihaltnak tűnt. Most nem­vendégszoba ablakait, de a ly másik részét is, ahonnan estvér, zsalugáterek takarták, itag szolga vezette fel a cse- ón, majd kinyitotta az ajtót, /iség múzeumhoz hasonlított, elnyelték a gobelinek, a szö- melyek oly nagyok voltak, jes hosszúságukban nem le- tteríteni, fel kellett csavarni A flamand asztal mellett ebestyén gótikus szobra, az óasztalon, mely valamelyik :irályé volt, két római császár >ra állott. A Florentinia-i szek- enfával szegélyezett Medice- azgyöngyök és elefántcsont­épét verték vissza, mellettük ányok, rajtuk indiai mesterek zített tálak. nden helyiség így van beren- őrdaillan úrnak, ennek a pre- tak élete utolsó órájáig kell ie a leltárt, hogy mindenről se legyen. >me akaratlanul is egy XV. jrabeli ágyra esett, melyen — Szükséges azonban figyelmez­tetnem, a végrendeletemben van egy olyan tétel is, amelyet csak a halálom után ismerhet meg. És ön, írásban kötelezi magát, hogy ezt a tételt is teljesíti. Nem szükséges azonnal vá­laszolnia. Az írást két héten belül küldje el a közjegyzőmnek. Ezért hi­vattam. A márki nem ültette le, és nem kínálta semmivel. Hivatta a szolgát, aki ugyanazon az úton lekísérte Car­daillan urat.- Soha! Soha! - üvöltötte a kövér­ségtől elcsúfult Cardaillan-né, amikor meghallotta a történteket. - Ki tudja, mit talált ki ez a vén bolond! Lehet, hogy azt akarja, hogy az ö holttestét is tegyük üvegkoporsóba meztelenül, s állítsuk a szalon közepére! Vagy árvaházat, esetleg aggmenhelyet akar építtetni, amely kétszer annyiba kerülne, mint az öröksége, mit ránk hagy! Nem, nem fogadjuk el! Cardaillan úr egész héten törte a fejét, hogy mitévő legyen, de mivel mindig a felesége döntött, így megírta a közjegyzőnek, hogy az örökséget nem fogadja el. A következő meghívott Mondez ka­nonok volt. Apró, vézna ember, a márkival csaknem egyidős. Egész arcát gyönge, apró pihék borították, házasok. A fiatalember a Lodav-i bí­róságon volt kishivatalnok, a felesége pedig szemrevaló fiatalasszony, min­denen mosolygott. A hallgatag szolga a cselédek lép­csőjénél elválasztotta őket. A hivatal­nokot a márkihoz vezette. A látogatás ideje, az előzőkhöz hasonlóan, a le­hető legrövidebb volt, de amikor az állomáson bérelt taxiba akartak be­szállni, a hallgatag szolga felszólította a fiatalasszonyt, hogy kövesse öt. A márki várta. Megsárgult szemei­vel végigmérte a fiatalasszonyt, mon­dott néhány semmitmondó mondatot, majd kézenfogva a ribizlimintás da- masztágyhoz vezette.- Megkérhetem, hogy vetkőzzék le? A fiatalasszony, mint akit áramütés ért, elkiáltotta magát, lerohant a lép­csőkön, s a várakozó taxiba szinte úgy esett be.- Menjünk el innen! De menjünk azonnal! Majd mindent megmagyará­zok - mondta reszketve a férjének.- Mi történt?- Majd mindent megmagyarázok! De le kell mondani az örökségről. Aztán egymás után jöttek az örökö­sök. Nemesek, polgárok, apák, kik így akartak lányaiknak hozományt bizto­sítani. Mindegyikük illúzióval telve ér­kezett, de rövidesen rá kellett jönniük, hogy ezek csak hiú ábrándok.-Tudjátok, ki ő? Egy szadista, aki áldozatát keresi - mondta egy fia­talasszony égy családi összejövete­len. - A vagyona a csalétek, hogy valakit behálózzon, s miután megdög­lött, még a pokolban is röhögjön az áldozatán. Nem hiszem, hogy akad olyan hülye, aki rááll az ilyen vásárra! És akadt. A harminckilencedik volt a meghívottak sorában. Hubert Marti- neu-nak hívták. Maláriás roham és a velejáró magas láz mentette meg őt előző héten a már előkészített öngyil­kosságtól. Huszonnyolc éves, és már elverte egész vagyonát. Felét kár­tyán, a másik felét kétes távol-keleti üzletekben. A felesége, és a szerető­je is, miután rájöttek, hogy szíve egyidejűleg két rekeszre van osztva- elhagyta. Annyi pénze sem volt, hogy elutazzon a márkihoz. Egy is­merős portástól kért kölcsön a vo­natra.- Elfogadtam a feltételeket- mondta miután visszatért. - Mégha magával az ördöggel is kellene szer­ződést kötnöm, elfogadnám. Nincs veszítenivalóm. Legfeljebb azt kötheti ki, hogy halála első évfordulóján én is kössem fel magam. De addig is élek. Bár az öreg féllábbal már a sírban van. Három év kellett, hogy a márki a másik lábával is a sirba lépjen. Két hét múlva a rokonok - nem kis megle­petésére - értesítést kaptak a köz­jegyzőtől, hogy jelenjenek meg nála a végrendelet ismertetése végett. Mi az, talán nem értesítették az öreget, hogy lemondtak az örökségről?! Vagy az öreg végrendelete nem érvényes?- kérdezgették egymástól a rokonok, és újra elöntötte szívüket a szerzés vágya. Valamit hallottak ugyan Hubert Martineu-ról, de nem hittek neki. Torgausson közjegyző irodája még soha nem volt ennyire zsúfolt. Pót­székeket kellett bevinni. Végül megérkezett Hubert is új sportkocsiján. Mint a márki várható örököse, nagyon jó partit csinált, egy párizsi nagykereskedő lányát vette feleségül, aki fiatal, tökéletes egyéni­ségével nagy hatással volt rá. Kigyó­gyította a bohéméletből, és a férfi újra üzletelni kezdett. De most már meg­gondoltan, óvatosan. Semmit sem bí­zott a véletlenre. Meglepődött, hogy ennyi embert lát itt, mindenkit külön üdvözölt, s mivel nem jutott neki szék, az ablak párkányára ült.- Hölgyek és urak - kezdte a köz­jegyző. - Bocsássanak meg hogy idehívattam önöket, de nagybátyjuk végakarata volt, hogy mindenki jelen legyen végrendelete felolvasásakor. Tudom, az örökséget, egyikük kivéte­lével, valamennyien visszautasították. A közjegyző itt rövid szünetet tar­tott.- Hubert Martineu úr! Hubert enyhén meghajolt.- Jeíen - mondta.- Hajlandó-e még mindig elfogadni az örökséget, annak ellenére, hogy feltételeit nem ismeri? Dermedt csönd. Mindenki a torká­ban érezte a gyomrát, mint amikor a drótkötélpályán hirtelen zuhanni kezd az ember. ,,Mi mást tehetnék", gondolta Hubert, és érezte, hogy min­den tekintet rászegeződik. Úgy érezte magát, mint a kártyás, aki nagy ban­kot akar megütni, habozik, hiszen ezen az ütésen múlik minden.- Természetesen - mondta színlelt nyugalommal. Történjék bármi, mégis három bol­dog évet köszönhetek ennek a vég­rendeletnek.- Tehát uram - mondta a közjegy­ző - a végrendelet szövege a követ­kező: „Minden ingó és ingatlan va­gyonomat unokatestvéremre Hubert Martineau-ra hagyom, egy feltétellel. Megígérte, hogy ezt teljesiti. A neve­met és címemet fogja használni. Nem akarom, hogy nevünk és címünk fele­désbe merüljön.“ Cardaillan-né ajkát egy hangos,« „ah“ hagyta el. A többiek hallgattak. Longpois úr a zsebkendőjébe hara­pott, és gyilkos tekintetet vetett a fele­ségére.- Igazam van, szadista volt - szűr­te ki fogai között az ideggyógyász felesége. Az esemény sok család nyugalmát felborította. A házaspárok egymást okolták. Ekkor mutatkoztak meg a va­lódi érzelmek. Húsz évre biztosítva volt a téma: családi perpatvarok, szemrehányások, a felelősség meg­állapításai. Hubert Martineau bárgyún elmoso­lyodott. Megszorongatott néhány irigykedő kezet, akik a keze helyett inkább a torkát szorongatták volna. Mondez kanonok a kalapja szélét gyűrögetve megkérdezte a köz­jegyzőt:- Hát az az erkölcstelen holttest ott a márki szalonjában? Tudna róla va­lamit mondani?- Igen. Körülbelül százötven éves. A márki nagyapja a bolondulásig sze­rette azt a nőt. Gyönyörű! Még Így holtan is különös érzéseket ébreszt az emberben. A márki és öccse még gyerekek voltak, amikor a padláson felfedezték ezt az üvegkoporsót. Sen­kinek sem szóltak róla, s mikor apjuk után örököltek, a márki valószínűleg tudta, hogy ezt a koporsót nem vették leltárba, s lehozatta magának. Ez volt gyűlölködésük egyik oka. Egy biztos, egyik se nősült meg közülük... Nos, érti..., asszonnyal se volt egyik se. Ugyanis ha női társaságban voltak, ez a holt gyönyörűség kísérte őket.- Érdekes, nagyon érdekes - mondta a kanonok zavartan.- De már ez is a múlté. Ugyanis a szállítómunkások, amikor a márki koporsóját vitték kifelé, beleütköztek, az üvegkoporsó széttört, s a benne levő tést porrá hullott szét. A port urnába tettük, s ugyanabba a sírba tettük, mint a márkit. GYÖRGY ELEK fordítása arradalom , bősz légiók, és fölrobbant minden zárt, makacs mozdulatlanságot. ckos icsek Békében ellentmond a gyáva békességnek, és ellentmond a háborúnak is. Ott ágaskodik minden mozdulatban, a mindenség törvénye ö - változásait ő szervezi. Botor és balga hit, hogy sirba lökték, mert halhatatlan, s föltámasztja - virágban, fűben, fában, búzamagban - a hősök porladó, elárult csontjait. h Madridban, A forradalmat nem temették el. öt kontinensen át élők s halottak élén menetel; a termonukleáris szintézist ő vezérli fenn a sose nyugvó Napban: ö robban el a simogató, szelíd fényben, sugarakban, a tudatlanság ellen lázad Mk alól, a tegnapinál bölcsebb gondolatban. <1, A madarak csórét, iháborúk, a költők tollát dalra készteti, ő mozdul a kis tojásban, csírázó magban a rög alatt, a férfiak s a nők szívében, az örvendező anyai szív alatt, szelíd, erőszakos, akár a szerelem. hajtani, Hiába döftek tőrt hátába Szegeden, s árulták Párizsban, Bécsben, Prágában frakkos diplomaták, len, a kis Csallóközben, Bodrogközben a kényszeríti, titkon megérintette váltam, s értek, szólok azóta minden nyelveken. Találkozás = ~ a folyosón Makucskai Bálint, a jónevű novellista, a folyosón találko­zott régi kolléganőjével, S. Magdával. A nő az elmúlt másfél évtized alatt, mióta Ma­kucskai nem látta, alig válto­zott. Legföljebb annyit, hogy karcsú testén csupa külföldi holmi feszült, arcát jónevű koz­metikus ápolja, a haját a legke­resettebb fodrásznő. Azelőtt mindezt nélkülöznie kellett.- Hogy vagy? - kérdezte Makucskait a nő, s közben lát­szott rajta, hogy nem jut eszé­be az író neve.- Csak úgy mint régen, szó­lítsál Bálintnak! - mondta. Makucskai nagy tisztelettel állt S. Magda előtt. Mint má­sok, ő is tudta, hogy a nő kinek a szeretője, és ismerve a men­talitását, azt sem felejtette el, mi minden múlhat rajta. Neki pedig most sok elintéznivalója van itt. Ismerősök gyűltek köréjük, barátságosan szorongattak Makucskai kezét, hiszen nem mindennapi dolog elismert író­val találkozni a folyosón. Makucskai Bálint bőrét kel­lemes bizsergés járta át, olyas­féle, mint amikor az első irodal­mi díjat vette át. Hát mégis nagy dolog az, amit ö művel. Gondolatai befelé, rejtett énje felé fordultak, amelyet ritkán sikerült megközelítenie. S. Magdáról szinte meg­feledkezett, pedig az még min­dig mellette állt. A hangjára rezzent fel. Illetve nem is a hangra, hanem a szavaira.- Még mindig írogatsz, Bá­lint? - kérdezte. Makucskait mintha jeges vízzel löttyintették volna nya­kon. Olyan érzékenyen érintet­te e mondat, hogy szinte bele­szédült. El sem tudta képzelni, hogy akad ember, aki nem ol­vassa novelláit, aki kutyába sem veszi a hetente megjelenő rövidebb-hosszabb írásokat, melyeket az ö neve fémjelez. Hát kicsoda ez a nő őhozzá képest? Te úristen, de jó lenne a szemébe mondani! Közben belül egyre csitította magát: ,,Légy észnél Bálint! Vigyázz, mert nagyon nagy a tét! Nem holmi sikló, hanem vipera teke­reg előtted. Ha belédmar, véged.“- Tudod, Magduska, min­den embernek van valami kedvtelése...- mötyögte.- Te csak kedvtelésből írsz, barátom? - nyitotta tágra sze­meit a nő. Makucskai nem tud­ta, mit mondjon, valamit hápo­gott, de S. Magda nem hagyta, hogy magyarázatba bocsát­kozzék. Kemény, kioktató han­gon vágta a szemébe.- Nem szeretem a tétova embereket. Az álszerénységet meg ki nem állhatom. Látod, én nyíltan ki merem mondani, nem hobbiból vagyok Fejes kartárs szeretője. CSICSAY ALAJOS

Next

/
Thumbnails
Contents