Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)
1985-10-25 / 43. szám
V an egy szerencsés lócám. A parkban áll, a házunkkal szemben. Azért szerencsés, mert amikor 'rajta üldögélve tanultam, mindig sikerrel megcsináltam a vizsgáimat. Most is rajta ülök, az utolsó vizsgám előtt. Megcsinálom, utána hajrá, itt a gondtalan vakáció! Ebben a pillanatban mellém ül egy fiatal mama pici gyérekével. Nagyon csinos; és helyes a gyereke is. Felsóhajt, majd teli bevásárló táskáját a lócára helyezi. "- Azt hiszem, mindent megvettem - szólal meg, mintha önmagának beszélne, és előhúz egy cetlit.- Jaj - kiált fel elfeledkeztem a kenyérről! - Aztán végigmér és azt mondja:- Bocsásson meg, látom, tanul... Szeretném megkérni, vigyázna egy kicsit a lányomra, rögtön visszajövök, csak itt a szemközti boltban veszek kenyeret. Rendben?- De én... — próbáltam valamit dadogni.- Semmitől se féljen, Verica csendes, mint egy kisegér. Szóhoz se jutottam, ő már rohant is át az utcán, a pékhez. Verica valóban csendes, még mosolyog is. Én visszamosolygok, amikor hirtelen erős zápor zúdul ránk. De milyen! Ilyet még nem értem. Az eddig csendes Verica teljes erejéből sírni kezd. Gyorsan betakarom a zakómmal, de ez sokat nem segít: pillanatok alatt mindketten elázunk, mint az ürgék. Körülöttünk rohannak az emberek, mígnem egy asszony felénk kiált:- Nézd az idiótát! Mért hagyod a gyermeket az esőn? Fuss valahová az eresz alá! Futok, akár egy kilőtt rakéta, és elbújok a legközelebbi eresz alatt. Ekkor Verica még éktelenebből bőg. Elég sokan állnak körülöttünk, akik a zápor elől menekültek ide. Mind rámszegezi a tekintetét.- Tegye ide a gyereket - mondja egy szemüveges asszony. - Nem csoda, hogy sír, hisz vizes, akár egy ázott ürge.- Hisz esik - mondom.- No látják! Ilyeneknek van gyerekük!- És hol van az anyja?- Elment a pékhez.- No persze, mindent az asszonyoknak kell csinálni. Maga nem ugorhatott volna el a pékhez? Nem szégyelli magát?! Próbálnám megmagyarázni a helyzetet, de olyan sok ellenséges tekintet vesz körül, hogy inkább elindulok csendesen a pékhez, hogy átadjam Vericát a mamájának. Az esőt még mintha továbbra is vödörből öntenék.- Ez az állat még megfázatja a gyereket! - Az utolsó mondatfoszlány, melyet még hallok. Nagy meglepetésemre Verica mamája már nincs a péknél. Most mit tegyek? Fussak a lócához? Ki tudja, ott van-e. Elhatározom, hogy hazaviszem a gyereket. A szemközti házban lakom. Anyám nyit ajtót. Látván a kezemben a gyereket, meg a savanyú képemet, összecsapja a kezét, és rövid drámai szünet után megkérdezi:- Ki ez?- Verica - mondom, és próbálom megmagyarázni az esetet. De anyám meg sem hallgat, csak nézi ijedt szemekkel Vericát. ’ - Hány éves?- Honnan tudnám? Valahogy mégis sikerül elmesélnem, hogyan történt az egész. Anyám csak bólint a fejével. Abban a pillanatban megjelenik az apám.- Mi történik itt?- Gratulálok drágám - mondja anyám ünnepélyesen. - Ha jól látom, nagyapa lettél, ez minden, amit tudok.- De miről beszélsz, anyám, hisz most magyaráztam meg az egészet!- Ne kiabálj, inkább add elő a mesét apádnak is, és add ide a gyereket! Anyám megfogja Vericát, megmosdatja és tisztába rakja. Verica abbahagyja a sírást, még mosolyog is. Gondoltam, legalább majd apám hisz nekem, de ő csak bólintott a fejével. Végül így szól határozott hangon:- Minden előfordulhat, fiam. Esküszöm, az én időmben ritkábban fordult elő, de légy férfi. Majdcsak kitalálunk valamit. J. Ziskind- Hisz mondon, hogy ez a gyerek nem az enyém! Az ördögbe is, miért nem hisztek nekem? Szüleim sokatmondóan összenéznek, megszólal anyám:- Minek nézel bennünket! Az asszony odadobta neki a gyereket! Itt hagyta neki!- Gondolod?- Biztos vagyok benne!- Ez nem igaz - mondom. Anyám szarkasztikusán nevet:- Meggyőződhettek róla. Menjetek ahhoz a szerencsétlen lócához, és várjátok meg. Csak vigyetek magatokkal pár szendvicset és egy termosz teát.- Meg vagyok győződve róla, hogy ő ott van! - mondom. - Add ide Vericát.- Minek? Hadd maradjon itt a gyerek. Kint megfázhat. Ti meg vigyetek ernyőt meg esőkabátot.- Megyek egyedül - mondom határozottan és kimegyek a lakásból. Távollétemben a következő történt. (Ezt apám mesélte el később.) Apám, aki jókedélyű ember, végigmérte Vericát és így szólt:- Igazán gyönyörű gyerek.- Valóban - helyeselt anyám. - Tudod, azt hiszem, hogy ez az ö lánya.-A Kosztyáé? - csodálkozik apám. - Miből gondolod?- Mindjárt megmagyarázom. Ő tavaly Kazahsztánban volt, ott ismerkedett meg azzal a kislánynyal, és titokban összeházasodtak.- Gondolod?- Biztosan!- Meglehet - jegyezte meg apám. - De hogy került Verica Kosztyához? Csak nem postán küldte el neki?!- Micsoda naivitás — nevetett anyám. - Nem győzte kivárni Kosztyát, ezért ide utazott Moszkvába.- Akkor miért nem hozta el Kosztya hozzánk?- Biztosan félt - magyarázta anyám.-Hmm... - mordult apám.- Kosztya két év múlva kész mérnök, és ha rendes asszonyra talál...- Rendben - felelt anyám ironikusan.- Nézd csak Vericát, milyen kedves gyerek, hogyha a mamája is ilyen, elfogadjuk, mint a sors ajándékát!- Nem, én tudni akarom ki az asszony - mondta anyám rövid hallgatás után.- Én vagyok az anyja, és a fiam sorsa...- Csak ne legyünk ilyen konzervatívok, ilyen az élet. Ha emlékszel, a te szüleid is ellenezték a házasságunkat... Szegény diák voltam, de te úgy viselkedtél, mint egy igazi hősnő, és nem hallgattál rájuk... Azt hiszem nem bántad meg? Anyám - nem tudni, miért- nem válaszolt. Aztán megkérdezte:- Nos, mit javasolsz?- Nem fogunk úgy viselkedni, mint a te szüleid - mondta apám.- Hagyd békén a szüléimét- sértődött meg anyám. - Igazán nagyon rendes emberek voltak!- Nem kételkedem - mondta nagylelkűen apám... Kiérvén a színhelyre, a lócához, látok ott egy csomó embert, egy rendőrt, mellette Verocska kisírt szemű mamája.- Kislány - kiáltottam rá boldogan -, itt vagyok! Verocska mamája csodálkozva rám néz, majd hozzám ugrik.- Hol van Verocska?- Nálunk, otthon, itt a közelben. JULO POLÁK rajza Anyám vigyáz rá.- No látja - mondja a rendőr.- És maga sír... Meghívtam a Verocska mamáját hozzánk.- Nagyon köszönök mindent. Úgy megrémültem...- Minden jó, ha a vége jó- mondom fölemelvén a táskáját.- Ismerkedjetek meg, ez Verocska mamája. Ismerkedés közben, Alá, így hívták a Verocska mamáját, azt mondja:- Bocsássanak meg, kérem, a történtekért. Ez mind azért van, mert én... - kezdi magyarázni Alá. Abban a pillanatban fölébred Verocska, Alá ölébe veszi.-Jaj, hogy aggódtam érted...- Üljön le, kérem - mondja apám. - Velünk fog ebédelni.- Köszönöm, nem fogadhatom el, már régen otthon kellene lennünk.- Nem hívhatná fel az otthoniakat - kérdezi apám.- Sajnos nincs telefonunk.- Nem Kazahsztánból van ma- gácska? - csodálkozik anyám.- Nem, én moszkvai vagyok. Nem is tudom, hogy köszönjem meg..., és önnek is...- Kosztya - mondtam.- Nagyon köszönöm, Kosztya, de sietnünk kell haza. Még egyszer bocsássanak meg.- Kosztya majd elkíséri - javasolja apám. Nagy megelégedéssel fogom meg Alá táskáját és elindulok az ajtóhoz.- Kár, nogy annyira siet. Jegyezze meg a címünket, és jöjjenek el Verocskával látogatóba,- mondja anyám a búcsúzáskor.- Tudja - szólalok meg bandukolva mellette az utcán -, Verocska csodálatosan hasonlít magára.- Mindenki mondja - válaszolja Alá. - Én is ennyire hasonlítok a nővéremre.- Melyikre?- Annára.- Bocsásson meg - mondom örvendezve -, ez azt jelenti...- Igen, eltalálta. Verocska a nővérem kislánya, kiment a repülőtérre várni Verocska apját, én meg addig ellátom a háztartást. Ma a második műszakban dolgozom... A télen összeházasodunk. Szüleim nem kifogásolnak semmit, sőt nagyon örülnek a házasságunknak. Ezenkívül anyám azt állítja, hogy Alát megszerette az első látásra. Ezt is a szerencsés lócámnak köszönhetem. BÚS MÁRIA fordítása A kastélynak két szárnya \ így a két testvérnek nem ke érintkeznie. Egypetéjű ikrek vol tökéletes másai egymásnak - Egy ma magasak, egyformán hajlott a hátuk, egyformán kopaszodtak, egyformán sárga, aszott a bői Egyformán dörzsölték össze kezű! mindkettőjükben egyforma a rosszindulat, és egyformán utá egymást. Agglegények voltak, a P; selles-család utolsó sarjai. Titkos szerelem gyümölcsei, í a környéken mindenki tudott. A gróf sohasem tudta megboc tani bátyjának, hogy az anyja u 6 kapta a márki címet. Pedig c három órával volt idősebb, mint ő. a tény már hatvanhét éve kínozta De így rendeltetett. A társadé rangot születésük sorrendjében k ták, s kölcsönös gyűlölködésüknél' volt az egyik oka. Egyáltalán nem érintkeztek. Mi kettőjüknek külön személyzete, ki ebédlője volt, s hogy még véletle se találkozzanak, a vendégszoba lakait is egész éven át zsalug; takarta. A kastély értékes volt, és szár kincset rejtett. A 18. században < tette bizonyos Teodor de Palusel aki úgy gazdagodott meg, hogy né rabszolgákkal kereskedett. Farai bútorok, keleti perzsaszónyegek, lyemfüggönyök voltak benne, s n den, ami abban a korban a legmoc nebb volt. A kései utódok is örökö ezt a különcködő gyűjtőszenvedél Egyszer a kastély jobb, más a bal szárnyába érkeztek nehéz Iá vagy csomagok. Montpellier-böl, rizsből, Németországból, Olas; szágból, s csak a címzett tudta, tartalmaznak, mivel még abban hasonlítottak egymásra, hogy so sem fogadtak vendéget vagy l< gatót. A cselédségen keresztül érintk tek, de csak akkor, ha ez szüksé' volt az oszthatatlan közös tulaj« miatt. Egymás halálát várták. A fiatal bik, a gróf, erősen hitte, ha van ig ság a földön, a bátyjának kell elós meghalnia, hogy néhány évig, néh hónapig vagy akár csak néhány pig, de 6 is lehessen a de Paluse család márkija. A májzsugoro azonban megfosztotta ettől örömtől. A rokonok, akik szétszórva é egész Franciaországban, mikor m kapták a gyászjelentést, alig tue mosoly nélkül megállni. Egyikük s járt ugyanis a nagybátyjuknál. De tudták képzelni a parkot, az olajfát szegélyezett hatalmas kastélyt, rr remeknél remekebb műemléket van tele, s benne a két, világtól els kadt csodabogár - asszony, gyerr kék és unokák nélkül. Az egyik tehát meghalt. Cardaillan úr volt az első, aki le let kapott a márkitól. „Kedves Rokon! - írta a má eM»'-V\6°P Szofistáknak Már itt is, ott is emlegetnek, pletykát szórnak a verebeknek, a kis huncutok öszebújnak, kicsi hólyagot nagyra fújnak. Hízelgő szóval kerít, maraszt a lecsúszott úr s az álparaszt, de volt, hogy vádolt naplopással, nagy tolvaj engem kis lopással... Ki maga hitet nem érdemel, kutat gyanakvó árgus szemmel, szidnak, ha olykor jót is tettem, dicsérgetik a rosszat bennem. Bolondnak néznek a bolondok, csürik-csavarják, amit mondok, s mert szeretik a hazugságot, hazudnom kell az igazságot. A förtelemből elég volt már! Maradj kerge, ki kerge voltál, de békén hagyd a szép világot, mert megnémulsz, ha rád kiáltok! Szegeden hátába döfték a tőr Párizsban, Bécsbei diplomaták - a Ball osztoztak rajta. A Csallóközből, Bodrogközből kiált elkékült, szederjes Eltemették, bár met A föld alatt vonult, és vitte, vitt tovább a zászlót, Li Nem volt magyar, s se kínai: a nemzete büszkesége volt. Nem lehet börtönöl se vámhatárok bőt1 se tarkón lőni, Béri Moszkvában és Pel a táborokból, erdők megsokasodva tört nem állították meg vele tart minden né az elnémított szó, az elnyomott tudás Ö kényszerít minden bokrot, fát, növekedik - csöndl akár a fű, a változékony énért
