Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)
1985-10-25 / 43. szám
Egy életmű körvonalai Hatvan éve született Bébi Tibor Október 28-án lesz Bábi Tibor születésének hatvanadik évfordulója. Erről az eseményről azonban nem az ünneplés, hanem az emlékezés hangján szólhatunk. A költő nincs már közöttünk, hét éve, hogy örökre eltávozott, elsőként abból a nemzedékből, melyet az egyszerűség kedvéért „alapozó“- ként szoktunk emlegetni. A „jégtörő és gyümölcshozó“ februárt követően jelentkező költöket-írókat illeti ez a megnevezés. Dénes György és Ozsvald Árpád után harmadikként szólalt meg. Emlékét és művét mégis méltatlanul kevésszer idézzük. Postumus tanulmánykötete - író, költő, művész dolga, 1979 - és válogatott verseinek gyűjteménye - Keresek valakit, 1982 - kapcsán egy ideig visszhangzott a never de az egész munkásságát átfogó, helyét és jelentőségét kijelölő tanulmány mindmáig nem született meg. Költői-emberi küzdelmeivel, ellentmondásos, vitákat kavaró egyéniségével az időbeli távlat birtokában sem nézett senki szembe. A megjelenő műveit mindig élénk és tartalmas visszhang kísérte, pályája egyes szakaszait többen mérlegre tették, de az alkotói portré egésze még mindig homályban maradt. A leg- plasztikusabb képet, az egész életmű lényegére tapintó jellemzést Duba Gyula alkotta róla, mikor a költő ötvenedik születésnapján így írt róla: „ Tragikus alkat, aki bizonyos romantikus kettősségtől sem mentes: költői szenvedélyét erős közéleti érdeklődés fűti, míg logikája lírai valóságképből táplálkozik. Költészete híven tükrözi lélektani ellentmondásait, romantikus szépségvágyát és önpusztító kételyeit, naiv életszeretetét és romboló indulatát, forradalmi igazság-érzetét és keserű, tanácstalan megtorpanásait. Verseiben egyaránt őszinte önmagához és a világhoz...“. Szavai az elmúlt évtized távlatából sem veszítettek jellemző erejükből, hiszen az életmű legfontosabb kérdésére: az alkotó ember és a lírai hős sajátos dialektikájára tereli a figyelmet. E két tényező tüzetes vizsgálata, az életművel való egybevetése még várat magára. Ezt a hiányt nem pótolhatják ezek az emlékező sorok sem, csak felidézhetik - az évforduló ürügyén - Bábi munkásságának, hagyatékának körvonalait. Mint a legtöbb csehszlovákiai magyar író, Bábi Tibor is az Új Szóban, a „harmadvirágzás bölcsőjében" hallatta először hangját, azt a költői hangot, amely már kezdetben különbözött a többi lírikus hangjától. Ez a különbözés verselési készségében nyelvi erejében, a díszítőelemek tudatos kerülésében, eszmei átfűtöttségé- ben, a gondolatiságra törekvésében stb. mutatkozott meg leginkább. A korszak lírai buktatóit azonban ő sem kerülhette el. Mint az ötvenes évek elején megszólaló csehszlovákiai magyar költőket általában, Bábi Tibort is a felszabadulás boldog lelkesedése és a nemzetiségi helyzet rendeződése feletti öröm ihlette költői megnyilatkozásra. Az ő költészetében is a hála hangja szólt a leghangosabban, de a többiekénél kevesebb szólamszerúséggel, kevesebb közhellyel, sematikus megoldásokkal, óvatosabban adagolt optimizmussal, s ami a legdöntőbb: őszinte átéltséggel, személyes élményektől telítetten. Nyelvezete, versérzéke, formakészsége a magyar klasszikusokon, főként Arany és Ady művészetén, a népi írók folklorizáló hajlamain nevelődve bontakozott ki. Költői hitvallásában demonstratíve az igazság és az egyszerűség mellett kötelezte el magát: írj igazat! írj egyszerűen, hamis póz és pátosz nélkül. Versed magától megszépül, s olyan lesz, mint a fiatal fa, mely él, virágzik, nap felé tör, akkor is, ha nem akarja... (Ars poetica) S hogy ez nem tetszetős szólam, hanem alkotói eltökéltség nála, a legszélesebb olvasóközönségre számító költő gesztusa, azt leginkább az a körülmény bizonyítja, hogy első, még életében megjelenő, költészetének mindmáig leggazdagabb válogatását tartalmazó - Se elevenen, se holtan - című kötetét is ezzel indítja. Különösen első köteteiben - Ez a te néped, 1954 és Hazám, hazám, 1955 - ragaszkodik az áttétel nélküli fogalmazáshoz, a minél pontosabb, egyértelműbb közléshez. Ószintén és közvetlenül önti szavakba mondanivalóit. Különösen a múlt és a jelen ellentmondásait tükröző verseiben, valamint azokban a vallomásos költeményekben érvényesül ez a törekvése, amelyekben háláját és köszönetét tolmácsolja az osztályelnyomást és a nemzetiségi üldöztetést megszüntető népi hatalomnak: Magyar vagyok, magyar, ki hazájában is hontalan volt, kit két ország is megtagadott. Köszönöm forrón a Pártnak, mely visszaadta méltóságom,- jogot és hazát adott... (Köszönöm forrón a pártnak) A nemzetiségi viszonyok, egyáltalán a szlovák-magyar együttélés, a közös történelmi múlt, az elnyomó osztályok szított torzsalkodás és elfogultság, előítélet kérdései sokat foglalkoztatták. Talán a legtöbbet a kortársai közül. Senki sem írt a szlovákiai magyar költők közül ebben az időben oly gyakran, oly megszenve- detten és bátran ezekről a problémákról, mint Bábi Tibor. Töretlenül, csorbítatlan optimizmussal hitt a múlt terhes örökségének teljes i* felszámolásában: Ami gyalázat ért, eltörölték rólunk a februári nagy napok, aki üldözött volt és hontalan, mind, mind hazát kapott... (Eltörölték) A pályakezdéskor megütött hang később sem módosult lényegesen, csak átszíneződött, gazdagodott. Minden ízében közösségi költőként jelentkezett, s ettől sohasem tért el, még válságai idején sem. Első köteteiből olyan költő arcéle bontakozik ki, akinek szinte nincs magánélete, illetve, akinek magánélete azonos a közösség életével. Az újjáépítés, a szövetkezetek megteremtése, a kulturális forradalom megvalósítása harsány lírai visszhangot keltett benne. A költő hitt a vers, a művészi szó közvetlen társadalomalakító, tudatformáló erejében, költeményeit egy-egy csapásnak szánta a múlt maradványai elleni harcban. Versei átéltsége, élményszerűsége óvta meg a túlzó egyszerűsítéstől, s emelte kortársai fölé. Fábry Zoltán a Harmadvirágzás című tanulmányában is ezt a vonását emelte ki. Ebben érezte meg a többletet, a biztatót, ennek alapján várta Bábiban a két háború közötti csehszlovákiai magyar líra legszebb hagyományainak folytatóját. Az ötvenes évek közepén bekövetkező társadalmi-politikai változások, a személyi kultusz leküzdésére irányuló törekvések az ö költészetében is alapvető átrendeződést, szemléletváltozást idéztek elő. Ez előbb a formaiműfaji kérdések iránti érdeklődésében, témái személyesebb jellegűvé válásában mutatkozott meg. Harmadik kötete (Vándormadár, (1960) például túlnyomórészt a szonett műfaja feltámasztásának kísérlete. A mélyebb szemléleti-művészi, eszmei-esztétikai fejlődés a Tízezer év árnyékában, 1964 című kötetében figyelhető meg, amely egyúttal első összegzése költői elgondolásainak, művészi-politikai tájékozódásának, sajátos, nehezen körvonalazható gondolatrendszerének. A kötet kiemelkedő versei (Ki lopta el?, An- teusz panasza, Stószról jövet, Híd a Dunán, Tízezer év árnyékában, Sic itur ad astra) a költő legbelső problémáit, népe s az emberiség jövőjét boncolgató gondolatai tükrözik. Ez a kötet jelenti az átmenetet Bábi Tibor legérettebb, leginkább elmélyült és gondolati költészetet teremtő korszakába, melyet utolsó két kötete - A forrás éneke, 1965; Könny a mikroszkóp alatt, 1966 - fémjelez. Ezek a kötetek a gondolkodó, a filozófiai magasságokba törő költő teljesítményei, az élet csúcsára felért művészember számvetései önmagával, a világgal, az eredményeivel, élete értelmével. Mindkét kötet líránk maradandó értékei közé tartozik. Bábi társadalmi elkötelezettségét, eszmei-politikai meggyőződését tükrözik publicisztikai írásai is. Élete utolsó évtizedében leginkább közírással, élete és osztálya gyökereit, történetét feltáró írásokkal foglalkozott. Ezekből A hűség arca és Paták és forrás címmel jelent meg bőséges válogatás. SZEBERÉNYI ZOLTÁN Nem kell csodavárás Morvay Gyula 80 éves 1905-ben született Tardoskedden (Tvrdosovce), tizenhat gyermekes földműves családból. Elemi iskolába szülőfalujában, középiskolába pedig Kolozsvárott, Érsekújvárod (Nővé Zámky) és Budapesten járt. Az érettségi megszerzése után Prágában katonáskodott, majd tanítói oklevelet szerzett. 1929-tól Teée- dikovón, később pedig Rimaszombatban (Rimavská Sobota) volt tanító. Dél-Szlo- vákia megszállása után Abonyba, majd Nagykanizsára került tanárként. A fiatal író prágai katonai szolgálata idején megtanult csehül és oroszul, megismerkedett a cseh forradalmi írók műveivel, s tanulmányozta a marxizmus-leni- nizmus klasszikusait. A forradalmi cseh lírikusok közül elsősorban Jirí Wolker hatása látszik meg Morvay költői zsengéin, s néhány verset is írt a fiatalon elhunyt, tragikus sorsú nagy . cseh költő emlékére. Morvay 1930-tól tagja volt Csehszlovákia Kommunista Pártjának, és Sellyéi Józseffel együtt ő képviselte nemzetiségi irodalmunkban a radikális népies irányt. Morvay rendkívül termékeny író, kevés kivétellel szinte valamennyi csehszlovákiai magyar újságban, és folyóiratban közölte írásait. Verseket, politikai cikkeket, elbeszéléseket és regényt is írt. A hazai lapokon kívül a budapesti 100 %, a kolozsvári Korunk, a moszkvai Új Hang jelentette meg prózai műveit, Fábry Zoltánnak Az Úfcímú kommunista szellemű lapjába nagyrészt ör- tényi Gyula álnéven írt, mert az iskolai hatóságok nem nézték jó szemmel, ha a tanító „államellenes és egyházellenes“ folyóirat munkatársa. Expresszionista szabad verseinek dübörgő, néha modorosán patetikus sorait ebben az időben gyakran szavalták a szlovákiai nagyar ifjúmunkások szocialista szavalókórusai. Az író aktív tagja volt a Sarló-mozgalomnak, s 1931-ben a Sarló bratislavai kongresszusán úgy méltatták költészetét, mint „a forradalomig feszült parasztvalóság felmutatását, a csehszlovákiai magyar dokumentumirodalom ígéretes kezdetét“. Morvayt ekkor még lírikusnak tekintették, s rövid idő alatt három verseskötete is jelent meg: Forróra fülledt a talaj című verseskötetét a Sarló segítségével adta ki 1930 karácsonyán. Morvay költészete lényegében megfelelt annak a társadalmi igénynek, melyet a Sarló akkori esztétái a munkások és a parasztok követeléseit megfogalmazó költő elé állítottak. Költészete valóban harcos, valóban agitatív, szinte dobogóra, a szavalókórus számára íródott; a paraszti élet nyomorúságát és a költő lázadozó gesztusait fejezi ki. Morvay költészetéből azonban hiányzott az igazi művészi egyéniség, maga a költő is felolvadt benne, általános emberi gesztussá, akarattá s jajszóvá sűrűsödött. Szólam költészet lett a szó .nemes értelmében, s kétségtelen, hogy mély szociális igazságot fejezett ki, de nyersen, mély művészi megformálás nélkül. A versek egyetlen sémára készültek: a költemény elején a szociális helyzet érzékeltetése, után a parasztság jelszava, majd a puskagolyóként süvítő fenyegetés. Morvay költészete a munkástömeg előtt így is rendkívül népszerű és erősen agitációs hatású volt. Agitációs lírájának bemutatására idézzük a Forróra fülledt a talaj bevezető költeményéből: Jövünk és nem kell csodavárás, ifjú szívünk zuhogós taktusa már széjjelvert a szegény tarisznyások gyulladt sorsa között, új csapást hasítunk erős karral begyomosodott lelkek áliáján. Belénk zsúfolódott a világ szélessége, fiatal szánk már nem tudja létániázni öregek sárga jeremiádjait térdreesve, és felszórjuk tiszta szavainkat, mint búzát a galambnak idők érkezése elé. Morvay költészetét a „valóságirodalom“ szempontjából, némi túlzással jellemzi Fábry Zoltán: „ Ingerlő új szavak dadognak itt egy furcsa ritmust, de a mag a sallangos szócifrákban elvész. Expresszív kisülésekkel még csak maga a költészet fülledt itt, a talaj, az emberek forradalmi forróságából még nem érzünk sokat. Az ideológiai valóság pedig szomorú rezignáció: »Nem segit itt senki, se angyal, se ördög, csoda és térdeplés se Senki«. Ezt a semmibe sikoltást a vers primérsége eredményezi. Morvay még mindig »idők érkezése elé« dalol. Holott már itt az idő. Már a tett kell, a dokumentum, az agitáció. Ez a folytonos idők érkezése elé dalolás szüli a bajt: ez szüli a lírát. A líra: óhaj. A valóság kényszerparancsa megöli. A költő tehát a tett pillanatában még egyszer behunyja a szemét, és dalol egyet, hogy verse értelmet kapjon, létjogot, hogy ne süthesse rá senki a bélyeget, a menekülés tényét. Morvaynak még nincs pozitív mondanivalója, és ezért megreked a versnél. Ha ez a görcs feloldódik, akkor hallani fogjuk és megértjük majd a zsellér hangját.“ (Korparancs 1934. 102.) Morvay később egyre inkább eltávolodott a lírától, és epikussá vált. Első jelentősebb prózai alkotása, az Emberek a majorban című regénye, 1936-ban jelent meg. A regény a maradékbirtokokon nyomorgó béresek sorsát és a Magyar Nemzeti Pártban ülő földbirtokosok kizsákmányoló arculatát mutatja be. A mű főhőse egy Igor nevű béres, aki az első világháború után a Szovjetunióból hazatérve élére áll földmunkástársai ösztönösen kibontakozó osztályharcának. A béresek lázadozásai egyre jelentősebb •eredményeket érnek el. A szlovenszkói magyar irodalom egyik müveit baíoldali esztétája és kritikusa, Vass László a Magyar Nap című kommunista napilapban így értékeli Morvay első regényét: „ Morvay Gyulából valaha a Sarló mindenáron költőt szeretett volna nevelni szociális költőt. Hogy ez mennyire erőszakolt jelenség volt, versei mutatták amire évekkel ezelőtt e sorok írója is célzott már: mintha sok versét szavalókórusok rendelték volna meg. (Most újabban kínos látni a rímmel való kísérletezéseit.) Néhány szép, különös lendületű epikus költeménye azonban már régen sejtette velünk, hogy Morvayban van valami elfojtott ismeretlen terület. Az ismeretlen íme most megmutatkozott: a regényben.“ A fenti regény kissé sematikus, didaktikus jellegű, stílusán a kezdetlegesség nyomait látjuk. A béresek sorsának közvetlen, néhol riportszerű ábrázolásával a mű a magyarországi szociográfiai irodalom alkotásaihoz hasonlít. Ekkor írt költeményeinek nagy részében is a közvetlen élmény tükröződik; találóan nevezték ezeket lírai naplónak. A Korunkban megjelent Johákim krónikája (1933) már szándékában is szociográfiai írás: egy falusi földmunkás naplója. A felszabadulás óta az író a Magyar Népköztársaságban, Nagykanizsán él. Fekete föld című regényével, melyet később cseh nyelvre is lefordítottak, elnyerte a Szikra Kiadó első díját (1948). Azóta főként dunántúli lapokban és folyóiratokban publikálja írásait. Több írása jelent meg az Új Szó vasárnapi számának hasábjain is. Születésnapja alkalmából további sikeres alkotómunkát kívánunk az írónak. CSANDA SÁNDOR 0) 3 A f > o *3 '«O Q. C/) o £
