Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)
1985-07-19 / 29. szám
0 A sors néha kegyetlen. A művészsors különösen. Itt van ez a kitűnő, csupa energia, feszültség színész, aki több mint húsz éve filmezik, és aki igazán sztár. Roy Sche/demek hívják. Ahány cím, annyi figura, ahány feladat, annyi arc! Egyszerűen mindig új! Robert Wise Sztárjában találkoztunk vele először, a légierő leszerelt tisztjével, aki a Lincoln Center állandó társulatában vált színésszé és akinek mint mindem kinek az USA-ban, előbb a tévében kellett, hogy bizonyítsa tehetségét, hogy aztán a hetedik művészetet is igénybe vegye. Mindenekelőtt A francia kapcsolat Aki mindig új fedeztette fel, amiért Oscar-díjra is jelölték, majd a Klute következett, vagyis a hollywoodi hagyományokat újfajta szellemességgel megtölteni igyekvő rendezők: Friedkin, Pakula, Schatzberg, Furie és a két francia, Boisset és Deray álltak ki mellette, mígnem Spielberg a maga fantasztikus Cápájával egy csapásra a legkeresettebb sztárok közé emelte. A bosszúálló rendőr figuráját próbálta meg a film folytatásában is újrateremteni, becsületére legyen mondva, a papírmasé ízű helyzetekben is hihetóen. a Maraton életre-halálra után Bob Fosse különös, elegyes fogadtatású drámájában, a Mindhalálig zenében egy megszállott koreográfust hozott, hogy aztán Peter Hyams 2010-ében már sci-fi köntösben bukkanjon fel, nem szólva a még bemutatásra váró Kék villámról, amelyben mint az igazságért harcba szálló rendőr dobogtatja meg a szíveket. Persze ez nem minden, amit tudni kellene róla. A java még - bizonyára - hátra van. (n) f~ —, . dolgos kezű, makacs esztergályos CUV fagyöngyöket szed az erdőben. Éjszaka csokrokat kötöz, hajnalban a piacon árul. Aztán rohan a munkahelyére, majd délután ismét az erdőbe. Felesége, áki első két gyermekét férj nélkül nevelte, most várja harmadik, immár közös gyereküket. Kell a pénz, szorít a cipó. Fagyöngyök-hétköznapi történet az otthonteremtésről, a közös életről, a kitartásról. A filmet Ember Judit rendezte. Zenéjét szerezte: Döme Zsolt. Irén, Szilvia és Ákos régóta ismerik egymást. Irén szerény körülmények közt élő kalapos lány; Szilvja egy elkényeztetett úri nő, aki természetesnek tartja, hogy pénzért mindent meg lehet venni; férje, Ákos pedig jó házból való, katonatiszt. Szilvia meddő, de gyereket akar, hiszen a családi vagyon nem veszhet el. De hogyan mentse meg az örökséget? Kérése egyenesen abszurd: Irén, a barátnője, anyagilag is támogatja ót, szüljön hát neki - Ákostól- egy gyereket. Az ötlet zavarba ejtő. A helyzet pikáns, örökség. - egy nem mindennapi szerelmi történet Mészáros Mártától. Zene: Döme Zsolt. Feszült várakozás egy délelőtti forgatáson: vajon sikerül-e a jelenet? A kép tizedszer is ugyanaz: égő szemű hatodikosok a tornaterem közepén. Egy színész, aki a kalapjával bajlódik: Hollósi Frigyes. Vagyis az énektanár, aki nyakig van a pácban. Szurdi Miklós és Szurdi András új filmje ugyanis egy rejtélyes képrablást elevenít meg. Egy, kettő, három- most: a tornaterem bal sarkában kivágódik a szertár ajtaja, s megjelenik a másik tanár- Gáspár Sándor - kétségbeesett arca. Közben száll az ének. A gyerekek oda se neki, lelkesen pa-pa-páz-nak. Pedig: „Eltűntek a kofferok - dadogja az elegáns tornatanár.- A drága kofferok!“ ötlépésnyire a kamerától egy jó megjelenésű, finom modorú férfi: Döme Zsolt. Ez a film az ő filmje is. Olyan zenét szerzett hozzá, amely nemcsak aláfesti, hanem tovább is viszi a Képvadászok cselekményét.- Ezzel a kedves, fülbemászó pa-pa-pával most ugyanúgy vagyok mint egykor az Örökség káprázatos sikert arató Sohase mondd című dalával: nem és nem tudok szabadulni tőle. Ne is mondja ezek után, hogy nem zeneszerzőnek készült.- Pedig azt kell, hogy mondjam. Nagybőgő- tanszakon végeztem a Zeneakadémián, s ha nem ismerem Szurdiékat, talán be sem jutottam volna a filmgyárba. De a kezdet a színházhoz köt. Szurdi Miklós főiskolás vizsgadarabjaihoz komponáltam először kísérő zenét. A filmmel csak később kerültem kapcsolatba. Akkoriban, amikor két év után otthagytam az Operaház zenekarát és leszerződtem Szombathelyre. Emlékszem, egy házibuliban voltam ... Ott kérdezték meg, volna-e kedvem a reklámfilmhez. Hát persze, hogy volt. Kapva kaptam a lehetőségen, de reggelre el is felejtettem. Erre hétkor megszólal egy hang a telefonban: na mi van jössz már? Hát az volt az első napom a filmgyárban. Szűk szoba, kis asztal, ez örökre megmarad bennem, s előttem a film: egy srác korcsolyázik a jégpályán. Tizenöt-húsz másodpercnyi hosszú volt a reklám, ehhez kellett zenét írnom. Nehéz volt, eszméletlenül nehéz. Tízszer is levetítettem magamnak, mert zavaromban azt sem tudtam, mm EGYIDUL Zenéjét szerezte: Döme Zsolt „Végül is nem bánom“ (Markovics Ferenc felvétele) mivel kezdjem. Ezt nézd, erre figyelj, ezt jegyezd meg, tanácsolták, én meg remegtem, mert attól tartottam, kicsúszok az időből. Ma már tudom: nagy merészség volt beleugra- nom, de végül is nem bánom! Én mindent magam, autodidaktaként tanultam meg, és ha mellé is fogtam párszor, mindig azt mondtam, nem adom fel, mert a filmnél a színháznál nem vonz jobban semmi sem. A reklámok után dokumentufilmek jöttek. Húsz perc az őszről, a télről vagy éppen a nagyipari termelésről. Húsz perc tiszta zene - ez már nem kevés. De úgy megfogni a lényeget, hogy a mondanivaló és a zene százszázalékos összhangban legyen, nagyon nehéz. Ma már sokkal könnyebben megtalálom a témának leginkább megfelelő dallamvilágot, de azt is tudom, az invenció kevés. A szakma iránti tisztelet és alázat nélkül nem sokra megy az ember, nem elég betéve tudni a sztorit, és meghallgatni a rendező insturukcióit - nekem látnom kell, hogy forrnak össze a jelenetek megbonthatatlan egésszé.- Neve színházi előadásokat és hanglemezeket is fémjelez, nekem mégis úgy tűnik: kapcsolata a játékfilmmel a legszorosabb. Erre utal A transzport, az Anna, a Délibábok országa, a Hatásvadászok, a Napló gyermekeimnek... ahány film, annyi emlékezetes, megrázó erejű dallam.- Dalokat írni nem nagyon szeretek, mert nem szívesen csipegetem a profi dalszerzők kenyerét. A színház, az más. Azt imádom. Most például Moldova György Az élet oly rövid című színpadi játékának dalait vesszük fel hanglemezre Pécsi Ildikóval. A játékfilm közül a Fagyöngyök volt számomra az első, 1978- ban. Akkoriban még a forgatókönyvből indultam ki, de ma már úgy érzem, nekem nem a leírott szöveg, hanem maga a film a fontos. A képek fogjanak meg, ne a szavak.- A legtöbbször Mészáros Mártával dolgozott együtt. Hogyan találtak egymásra?- Valamikor hat-hét évvel ezelőtt Szász Péterrel dolgoztam Gyulán, s egy napon Márta is megjelent a próbán. Azt mondta, tetszik neki, amit csinálok, s a következő filmjében számol velem. Ez augusztusban volt. És ösz- szel tényleg jelentkezett. Arra kért, írjak neki egy dalt az Örökséghez. Jó, kimentem a filmgyárba, megittunk egy üveg whiskyt és bármennyire hihetetlen, percek alatt kész voltam a dallal. Ilyen könnyen talán semmi sem jött még. Hát így született meg a Sohase mondd. Igen ám, de nem volt, aki elénekelje. Akárkit hívtam is fel, senki sem ért rá. Mindez karácsony első napján, amikor nem is nagyon válogathat az ember. Erre eszembe jutott, hogy találkoztam egyszer egy csodálatos nővel, aki olyan kedvesen hisztizett, hogy azóta sem felejtettem el. Hernádi Judit. Próbáljuk utolérni öt! Felhívjuk, azt mondta: oké, délután kettőre kijön. Ott is volt pontosan, csakhogy addigra úgy bedagadt az arcom, hogy beszélni sem volt kedvem, nem hogy énekelni. Félkézzel a zongorát vertem, a másikkal meg a fogamat nyomkodtam. Közben ott állt mellettem egy gyönyörű nő, hatalmas szörmebundában. De a hangja... az nem hagyott nyugodni. Amikor aztán visszahallgattam, nem akartam hinni a fülemnek. De hogy sláger lesz a számból, azt csak akkor éreztem meg, amikor Isabelle Huppert, a kalapos lányt játszó francia sztár fogadásán egymás után tizennégyszer csendült fel a dal.- Árulja már el, hogy csinálta?- Slágert csinálni nem lehet. Ilyen nincs, Az vagy bejön vagy nem. SZABÓ G. LÁSZLÓ V 4 A Győzelem című szovjet film sok tekintetben meglepi a nézőt. Hiszen hol másutt láthatjuk manapság a közelmúlt történelmi személyiségeit filmhíradó-felvételeken és egyúttal történészi alakításban is?! Egy 1945. évi filmhíradó kockáján Sztálin, Churchill és Truman tűnik fel. És egyetlen szempillantás alatt ezeket a dokumentumfelvételeket a játékfilm kockái váltják fel, a filmvászon művészi életre kel: Sztálint Ramaz Cshikvadze, Churchillt Gennagyij Mengtet, Trumant pedig Andrej Maszjulisz játssza. Valahol odakint, az ülésterem ablakain túl, a tavaszi Potsdam látszik, itt pedig a pillanat feszültsége érződik: a háború utáni világ további sorsáról döntenek. Kérdés... válasz... vita... A filmelbeszélés jegyzökönyvszerüen pontos. A rendező, Jevgenyij Matvejev nem külső hasonlóságra törekedett, hanem a jellemet kereste. Vajon a politikai film egyáltalán pályázhat-e költöiségre - akár csak néhány epizódban is? Ebben a filmben mindenképpen megvan ez a törekvés, és ez ruházza fel művészi teljességgel. A kétrészes alkotás - amely Alekszandr Csakovszkij hasonló című regénye nyomán készült - dramaturgiája egszerű és egyúttal bonyolult. „A regény alapötlete - jelentette ki az író - abból következett, hogy elgondolkodtam a nemzetközi helyzeten és több, mindmáig megoldatlan kérdésén, amelyet feltettem magamnak. Ha pontosan meg akarjuk határozni ennek a több szálon futó filmeposznak az alaptörténetét, akkor ezt Voronov szovjet külpolitikai újságíró (szerepét Alekszandr Mihajlov alakítja) és Charlie Bright amerikai újságíró (Andrej Mironov) kapcsolatának immár harmincéves történetében láthatjuk - ez a forgatókönyv súlypontja. A két újságíró merőben különbözik egymástól. Charlie nyíltszívű, vigkedélyú ember, Voronov pedig tartózkodó, töprengő jellem. Mindketten azonban szenvedélyesen szeretik hivatásukat, és a legnagyobb kockázatot is hajlandók vállalni - ahogyan például abban a jelenetben történik, amikor ellátogatnak az angol övezetbe, s csak a csodával határos módon menekülnek meg ép bőrrel, és Voronov csaknem elveszíti hűséges „Sanchóját“ - Glazkov törzsőrmestert (Jevgenyij Kuzmenkov alakítja). Amilyen közel áll egymáshoz szakmailag a két főszereplő, emberileg is érdekesek egymás számára - ugyanannyira ellentétesek az élet fő értékeinek, a lelkiismeret parancsának megítélésében. Utolsó találkozásunk, amikor is Charlie megpróbálja megindokolni, voltaképp miért hamisította meg azokat a történelmi eseményeket, amelyeknek valamikor szemtanúja volt - drámaiságtól lüktet. Andrej Mironov a Győzelemben számára váratlan szerepet alakít; arra törekszik, hogy világosan, élethűen játsszon, mégsem sikerül mindig megragadnia a figura lényegét. Ha kétségtelen színészi teljesítményekről akarunk beszélni, akkor a Truman szerepét játszó Andrej Maszjulisz lenyűgöző alakítását kell kiemelni. A 33. amerikai elnök korlátoltsága, durvasága, mérhetetlen önbizalma - színészileg zseniálisan megformált. Ursula szerepében Karen Duval felejthetetlen alakítást nyújt, Ramaz Cshikvadze is nagyszerű. Ennek a grúz színésznek csaknem hihetetlen nehézségekkel kellett megküzdenie, hogy megbirkózzon ezzel a shakespeare-i léptékű szereppel. A film legdrámaibb pillanata magától értetődően a mai történelem drámai pillanata. Az az állam, amelynek katonai-politikai gondolkodásmódja egész történelme alatt „az erő filozófiáján“ alapult - az atombomba, „az abszolútfegyver' ‘ egyedüli birtokosa lett. A sivatagban végrehajtott, kísérleti robbantás, a kék és ibolyaszínű árnyalatokban pompázó, a magasba röppenő gombafelhő, hajdani Hitler-ellenes szövetségesünk számára roppant katonaihadászati fölényt szavatolt - bár csak ideiglenesen -, s az nyomban saját módján, amerikai módra rendelkezett ezzel. A filmnek kétségtelenül a legdrámaibb része az a jelenet, amikor Truman elnök baljóslatú, allegorikus értelmű beszélgetést folytat külügyminiszterével, majd bejelenti Sztálinnak az „új fegyvert“. A fim alkotói lelkiismeretesen ábrázolták a történelmi tényeket, semmit sem túloztak el és nem is ékesítettek a film sajátos eszközeivel. Mindenképp köszönetét kell mondani a film szerzőinek alkotó erőfeszitéseikért. Jevgenyij Matvejev szerint, minden színész roppant lelkesedéssel és felelősség- tudattal dolgozott, átérezte a kapott feladat komolyságát. A publicisztikai film hiperbola nélkül, plakátszerű jelleg nélkül - elképzelhetetlen. Voronov alakja éppen ennek a jegyében fogant. ,,Alekszandr Mihajlovicstól én a szovjet ember egész állampolgári szenvedélyét, hazafiúi meggyőződését követeltem meg - valójában a publicisztikai műfaj követelte ezt“ - tette hozzá még magyarázóan Matvejev. A Győzelem - nem csupán fegyvereink győzelme. Negyven évi béke a szembenállás körülményei között - ez szintén a mi győzelmünk... És ez a film újra emlékeztet bennünket erre. SZ. NYIKOLINA A győzelem a dokumentumfilm nyelvén ÚJ szú 14 1985. VII. 12 >
