Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)
1985-10-18 / 42. szám
A _ emberiség békés fejlődése, különösen a nukleáris korszakban, megköAZ veteli, hogy a világ két nagyhatalma, az Egyesült Államok és a Szovjetunió a szembenállás helyett a békés egymás mellett élést válassza. Vagyis: minden égető nemzetközi kérdésben közösen keressenek és találjanak mindenki számára elfogadható megoldást. Fokozott mértékben vonatkozik ez a katonai feszültség csökkentésével, a béke és biztonság erősítésével, a nukleáris leszereléssel kapcsolatos kérdésekre. Mind több nyugati tudós és politikus ismeri fel: ha nem vetnek gátat azon folyamat útjába, amely az USA-ban a múholdromboló fegyver kipróbálásával elkezdődött, a kozmosz felfegyverzése minden eddiginél nagyobb veszélyforrást jelenthet az emberiség puszta létére nézve. Ezeknek a kérdéseknek - ha azonnali megoldását nem is, de - konstruktív szellemben történő megközelítését várja a világ a novemberre meghirdetett szovjet-amerikai csúcstalálkozótól. A szovjet fél többször hangsúlyozta, hogy konkrét és tárgyszerű párbeszédet, előrevivő megállapodást kíván. Az amerikai fővárosban a hivatalos nyilatkozatok ellenére vannak befolyásos körök, amelyek magát a találkozót sem óhajtják, a leszerelési megállapodásokról nem is beszélve. Az idén, a fasizmus felett aratott győzelem 40. évfordulója kapcsán nemegyszer elhangzott: a történelem igazolta, hogy létezhet hasznos együttműködés a különböző társadalmi rendszerű országok között. Ezt tanúsítják a Hitler- ellenes koalíció éveiben szerzett tapasztalatok, valamint a második világháború befejezése óta megtartott több csúcstalálkozó eredményei úgyszintén. A legfelsőbb szintű szovjet-amerikai tárgyalások akkor voltak eredményesek, amikor reálisan közelítve a kérdésekhez mindkét részről megnyilvánult a megegyezéshez szükséges politikai akarat. Úgy véljük, tanulságos lesz dióhéjban feleleveníteni a háború utáni tizenegy szovjet-amerikai csúcs eseményeit. POTSDAM, 1945. A Berlin melletti Potsdamban július 17-én megnyílt konferencián a szovjet küldöttséget Jo- szif Viszarionovics Sztálin, az amerikait Harry Truman (az elhunyt Roosevelt helyett) az angolt pedig Winston Churchill - a .hónap végétől pedig az új kormányfő, Clement Attlee - vezette. Potsdam az 1943-as teheráni és az 1945 februárjában megrendezett jaltai konferencia foly-' tatását jelentette. Az itt elfogadott megállapodások a világ háború utáni elrendezésével, Németország megszállásával és demilitarizálásával, Lengyelország, Ausztria státusával, az európai határok kialakításával stb. voltak kapcsolatosak. S ami rendkívül fontos volt: a felek kinyilvánították akaratukat, hogy a háborúban bevált együttműködést a különböző társadalmi rendszerű országok között folytatni kell. Sajnálatos, hogy nem így történt. Az amerikai politika az atommono- (Dólium tudatában gyökeresen változott. Churchill pedig 1946 márciusában megtartotta hírhedt fultoni (USA) beszédét, meghirdetve a „kommunista veszély“ elleni harcot. Kezdetét vette a hidegháborús korszak. GENF, 1955. A rendkívül kiélezett nemzetközi helyzet tette szükségessé a Szovjetunió, az USA, Nagy-Britannia és Franciaország állam- és kormányfőinek július 17-én kezdődött értekezletét. A résztvevők: Nyikolaj Bulganyin szovjet miniszterelnök, Dwight Eisenhower amerikai elnök, Anthony Eden brit és Edgar Faure francia kormányfő. Az előzményekről: 1949-ben létrehozták a NATO-t, s egy 1954-es határozat kimondta, hogy atomfegyverekkel szerelik fel. Szintén 1954-ben írták alá a párizsi szerződéseket, amelyek lehetővé tették az NSZK belépését a tömbbe. Az amerikai atomzsarolásra válaszul a Szovjetunió 1954-ben közölte: rendelkezik hidrogénbombával. 1955: Bonn hivatalosan is NATO-tag lett, s válaszul minderre a szocialista országok megalakítják a Varsói Szerződés Szervezetét. A megállapodás szerint négy napirendi pontról kellett tárgyalni: a német kérdésről, az európai biztonságról, a leszerelésről és a kelet-nyugati kapcsolatok javításáról. A Szovjetunió javasolta egy európai biztonsági szerződés megkötését, amely az első szakaszban nem érintené a meglevő kötelezettségeket, de a feleknek tartózkodniuk kell a fegyveres erőszaktól, s a vitás kérdéseket békés úton rendezni. A második szakaszban érvénybe léptek volna az új szerződések, s a NATO-t és a Varsói Szerződést feloszlatják. A Nyugat az európai biztonság kérdését Németország egyesítésétől tette függővé, úgy, hogy az egyesített német államot bevonják a NATO-ba. Ezért „szabad választásokat“ követeltek a német területeken. A választások megtartását a Szovjetunió is javasolta korábban, ám oly módon, hogy a megszálló hatalmak ne avatkozzanak be. Ezt a nyugatiak elutasították. Tömören összegezve a vitát: egyetlen napirendi pontban sem született megállapodás. A genfi csúcsértekezlet mégis hozzájárult ahhoz, hogy a feszültség egy időre némileg csökkent. CAMP DAVID, 1959. Bár a tengerentúli politikusok körében még szilárdan tartotta magát a hidegháborús irányvonal, s a fő cél még mindig a szocializmus megsemmisítése volt, a közvéleménynek kezdett elege lenni a kommunistaellenes hisztériából. Zsugorodott az amerikai atomfölény, s az amerikai technika világelsőségébe vetett hit is megrendült: 1957-ben a Szovjetunió fellőtte az első szputnyikot. A moszkvai vezetés 1958-ban javasolta, hogy mindkét állam csökkentse katonai költségvetését. Washington ezt elutasította. Amerika az 1960-as választásokra készült, s ez is okozta, hogy a Fehér Házban tovább már nem halogathatták az újabb csúcstalálkozó megtartását. Egy nappal azelőtt, hogy Nyikita Szer- gejevics Hruscsov akkori szovjet kormányfő megérkezett az USA-ba, féloldalas újságcímek közölték a világszenzációt: „A szovjet űrrakéta elérte a Holdat“. A világ felfokozott hangulatban sokat várt, remélt ettől az úttól. Szemléltetőül néhány elsöoldalas cím az Új Szó akkori számaiból: „Hruscsov elvtárs amerikai látogatása a szovjet tudományos siker fényében“. Egy képaláírás: „Eisenhower elnök átvette Hruscsov elvtárstól a Szovjetunió felségjeleit viselő embléma másolatát, melynek eredetijét a szovjet rakéta felvitte a Holdra". Egy másik cím: ,,Olva- dozik a hidegháború jege“. Szeptember 18-án a szovjet miniszterelnök beszédet mondott az ENSZ-ben. Az előterjesztett szovjet javaslatok lényegét a szalagcím is kifejezte: ,,Négy éven belül feloszlatni minden fegyveres erőt, és megsemmisíteni minden fegyvert“. Az amerikai politika azonban egészen más, ezzel ellentétes irányt vett. A szovjet küldöttség tizenkét napos amerikai kőrútjának utolsó állomása volt Camp David, Eisenhower elnök nyaralója. A tárgyalásokról kiadott közleményből egy idézet: „A Szovjetunió Minisztertanácsának elnöke és az Egyesült Államok elnöke megegyezett abban, hogy az általános leszerelés kérdése a legfontosabb kérdés, amely ma a világ előtt áll. A két kormány mindent megtesz e probléma konstruktív megoldása érdekében. “ A felek megegyeztek abban is, hogy nemzetközi problémákat a tárgyalóasztal mellett kell megoldani, nem pedig erőszakos úton. Konkrét eredmények a látogatáson nem születtek, de a világ nagyon remélte, hogy „Camp David szelleme“ tovább olvasztja a hidegháború jegét. A washingtoni vezető köröknek azonban más céljaik voltak. Ezt egy évvel később a kémrepülögép ügye is igazolta. PÁRIZS, 1960. Ez volt az a csúcs- találkozó, amely meghiúsult. A korábbi megállapodás értelmében a négy nagyhatalom, a Szovjetunió, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország vezetőinek május 16-ára összehívott értekezletének fő feladata, hogy .. .megtárgyalják a legfontosabb nemzetközi problémákat. ... lerakják a béke szilárd alapjait és biztosítsák a különböző társadalmi rendszerű országok békés egymás mellett élését." Tehát a legfontosabb megvitatásra váró problémák a következők voltak: a leszerelés, az atomfegyver-kísérletek betiltása és a német kérdés békés rendezése. Röviddel a csúcstalálkozó előtt, május 5-én a szovjet fővárosban bejelentették: lelőttek egy amerikai kémrepülőgépet, amely május 1-én behatolt a Szovjetunió légterébe. Az ügyből természetesen azonnal világpolitikai jelentőségű esemény lett. Az első hivatalos washingtoni reagálás szerint a gép meteorológiai megfigyeléseket végzett a török-szovjet határ mentén és eltévedt. Az amerikai vezetés ekkor még azt hitte, hogy a gép teljesen megsemmisült. Az adu azonban a Szovjetunió kezében volt. A nyomok nem pusztultak el, a gép pilótája, Francis Powers is életben maradt, elfogták. Powers, a légierő kapitánya a CIA szolgálatában állt. A szovjet rakéta 20 ezer méter magasságban találta el az U-2-es gépet, amely kétezer kilométer mélységben hatolt be a szovjet terület fölé, s a felvételek, amelyeket készített, szintén a Szovjetunió kezében voltak. A bizonyítékok hatására Eisenhower beismerte, ő adott utasítást a kémrepülésre. Itt kell megjegyezni, már korábban is történt hasonló berepülés, amiért a Szovjetunió hivatalosan is tiltakozott, úgyhogy nem ez volt az első ilyen amerikai provokáció. Lyndon Johnson szenátor, a későbbi elnök, még Eisenhower beismerése előtt a következőket mondotta a törvényhozásban: ,,Ha a legkisebb jele lenne annak, hogy a repülőgép szándékosan hatolt be a szovjet légtérbe, mindnyájunkat felelősségre kellene vonni azért, hogy éppen a csúcsértekezlet előtt követtük el, és hogy egyáltalán elkövettük". Hruscsov május 14-én, szombaton délben érkezett Párizsba. A francia fővárosba ugyanezen a napon érkezett meg Adenauer nyugatnémet kancellár is. Ez szintén a csúcstalálkozó elleni lépésnek volt tekinthető. A lapok május 15-én ismét öles címekkel közölték: „A Szovjetunió sikeresen kilőtte új, gigantikus űrhajóját". Idézet egy tudósításból: ,,...nagy érdeklődéssel vették tudomásul, hogy az űrhajó súlya háromszor akkora, mint ■a legnagyobb amerikai rakétáké. Magától értetődő, hogy az amerikai kémrepülőgép által előidézett botrány után az új, hatalmas szputnyik felbocsátása arra figyelmezteti a nyugati hatalmakat, hogy véglegesen vessenek véget esztelen erőpolitikájuknak. “ Május 16-án, hétfőn, Hruscsov, Dwight, Eisenhower, Charles de Gaulle francia elnök és Harold MacMillan brit kormányfő előzetes megbeszélést tartott, a szovjet vezetés ismertette a kémbotránnyal kapcsolatos álláspontját. Eisenhower a beismerése ellenére nem határolta el magát a provokációtól. Ezért érdemi tárgyalásokra, a valódi csúcstalálkozóra nem is kerülhetett sor. A szovjet nyilatkozat megállapította, idő kell a kedélyek lecsillapodásához, ezért hat -nyolc hónappal el kell halasztani az értekezletet. BÉCS, 1961 . A kiélezett nemzetközi helyzetben az Egyesült Államok folytatta kalandorpolitikáját. Különösen a Kuba körüli helyzetet mérgesítette el. Ismeretes, 1959. januárjában Kubában győzött a népi felszabadító harc, s a szigetország a szocializfhus építésének útját választotta. Az a tény, hogy a szocializmus teret hódít az amerikai kontinensen is, megvadította a washingtoni héjákat, mindent elkövettek a kubai forradalmi rendszer megdöntésére. Ilyen volt az 1961 áprilisában végrehajtott disznó-öböli támadás. A inváziót a kubai emigránsok bevonásával kezdték szervezni. A CIA tervezetét Eisenhower elnök még 1960 márciusában jóváhagyta, utódja, John F. Kennedy eInök pedig 1960. novemberében tárgyalt az akció lebonyolításáról a CIA vezetőivel. Az USA 1961. januárjában megszakította diplomáciai kapcsolatait Kubával. Április 15-én bombatámadást hajtott végre több kubai katonai berendezés ellen, két nap múlva predig az amerikai hajók több mint ötezer emigráns fegyverest tettek partra a Bahia de Co- chinos-ban (Disznó-öbölben). Fidel Castro vezetésvei a kubai forradalmi erők három nap alatt felszámolták a zsoldos bandákat. Ilyen előzmények után találkozott Bécsben június 3-án és 4-én Hruscsov és Kennedy. A tárgyalások most sem hoztak semmilyen konkrét eredményt. Kennedy elutasította a német békeszerződés megkötésére tett szovjet javaslatot, s nemmel felelt a leszereléssel, a nukleáris kísérletek megszüntetésével kaproso- latos szovjet ajánlatokra is. Egy évvel később a világ már egy újabb háború kitörésének szélén táncolt, az események karibi válság néven élnek a köztudatban. Az USA a disznó-öböli kudarc után újabb támadást készített elő Kuba ellen, immár saját fegyveres erőinek bevetésével. A kubai kormány Moszkvához fordult segítségért, s a szeptemberi megállapodás alapján a Szovjetunió rakétafegyvereket és közepes hatósugarú repülőgépeket helyezett el Kubában. Kennedy a nemzetközi jogot megsértve, 1962. október 22-én elrendelte a Kuba elleni blokádot, csapatösszevonásokat hajtott végre a Karib-tengeren, harckészültségbe helyezte Európában állomásozó fegyveres erőit. A Szovjetunió figyelmeztetett: az amerikai kormány veszélyes játékba kezdett a tűzzel. A szovjet kormány kezdeményezésére - U Thant, akkori ENSZ- főtitkár közvetítésével - megegyezés született a két fél között: az USA kormánya vállalta, hogy nem hajt végre fegyveres inváziót Kuba ellen (s nem engedi ezt meg az Amerikai Államok Szervezetéhez tartozó más országoknak sem), valamint hatálytalanítja a Kuba elleni blokádot, ennek fejében a Szovjetunió pedig kivonja rakétáit a szigetországból. A realitások az amerikai politika (bizonyos) átértékelésére késztették Ken- nedyt. Ennek eredményeként kötötték meg 1963-ban (a Szovjetunió, az USA és Nagy-Britannia) az atomcsendszerzödést, vagyis a légköri, a kozmikus és a földalatti nukleáris fegyverkísérletek betiltásáról szóló szerződést. Az amerikai háborús körök nem kívánták a Szovjetunióval szembeni politika enyhülését. Ken- nedyt 1963. novemberében Dallasban megölték. Halálával egy biztatónak induló - de éppen csak induló - folyamat végére is p>ont került. Az ót követő Lyndon B. Johnson alatt tovább romlott a szovjet-amerikai viszony, s az egész nemzetközi légkör. A SALT-1 dokumentumainak kicserélése 1972-ben 1985. X.
