Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)

1985-10-11 / 41. szám

an - miért i vagyok én t férjhez, át igen, férj­le akaratom 5Z. gény, akkor íz ilyet, elö­:ették, Viia? én a szüle- ícsenek is 3yan volt. it számom- , ilyen cse- i lenne még kényszert'­erftett. Mert tgy az gon- szegény is butaság az y, megteszi em történe- felénk a fa­szép szál arcú, mint ág, és 6 az tevezte, és at vele kap­ván szere- tzá az em- hagyjuk, ki > és csipke- i, hát ez az perecfüzért len, és én és szerető, - én külön­bereket, és télit valaki, így van ez. én is azt mondom így van ez. Miért ellenkeznék én az emberekkel? Hanem az az Antti különben is tetszett nekem. Ő az enyém, gon­doltam, és lett volna is, ha ez a Matti, ez a mafla, éppen a leg­rosszabbkor közbe nem jön. Sze­rencsétlenségemre jött, és nem is másképp, mint hogy elkezdett en­gem kéregetni. Ugyanis amikor el­szegődtem a városba, ez a Matti itt szolgált, ugyanezen az udvaron. Az elején még csak észre sem vettem, pedig nálam nemigen szo­kott észrevétlenül maradni a férfi­ember, pláne, ha jól megtermett. Hanem ez a Matti kicsi volt és jelentéktelen. De ez nem akadá­lyozta meg abban, hogy egyszer csak előttem ne teremjen, és azt mondja, hogy:- Viia.- Nicsak, ez Matti - mondtam.- Matti, igen, Matti.- Mi újság?- Hát mi volna?- Hát mi volna.- Nesze, vedd ezt - mondta, és az öklét a markomba nyomta, az­után meg elcammogott az istálló felé. Nahát, egy tízmárkás. Ezt ő most nekem adta, gondoltam. Valóban, nekem is adta. És mivel én szegény leány vagyok, és a bé­rem mindössze hat márka havon­ta, az is most ráment a cipőmre, gondoltam, hogy hiszen jó is, hogy adta, most aztán veszek rajta kesztyűt Anttinak, és csinálok ma­gamnak egy igazi, városi szabású kabátot, mert nekem amolyan fa­lusi subám volt, ami eddig megfe­lelt, bántam is én. No, hát csinál­tam is kabátot, piros szövetből csináltam. Csinos is volt. De hátha ő ezt a pénzt csak tréfából adta, ötlik az agyamba,- akkor még vissza is akarhatja kér­ni. Ettől féltem, és menekültem előle mindig, amikor csak meglát­tam. De ő állandóan a nyomom­ban volt, mintha csak bosszantani akarna. Ha ez valamit talál mon­dani, gondoltam, letépem magam­ról a kabátot, odahajítom a mogor­va képébe, és megmondom neki: „Vedd a szemetedet.“ De ő nem mondott semmit, nem is volt rá ideje, ha ón mindig elillantam elő­le. Hanem egyszer utánam kiált az utcán, hogy „Viia, várj meg“, és megvártam. De hát nem is mertem volna otthagyni.- Merre mégy?- A Tiihonen boltjába, megyek lisztet venni a disznónak. A mi marha nagy disznónk rengeteg lisztet eszik, soha ilyen disznót nem etetnék, ezt aztán a pogány- és én csak beszéltem neki egész úton a disznóról, úgyhogy ez a mogorva Matti szóhoz sem juthatott, hogy azt a tízmárkást visszakérje. No, de hagyjuk. Ami­kor odaértünk a Viik órás elé, azt mondja hogy:- Menjük be és vegyünk gyűrűt, Viia.- Hát csak menjünk - mondtam én. De hát mi egyebet mertem volna mondani, szegény leány lé­temre? S nézem, a fene egye meg, megveszi-e vagy sem. És megvette az a pogány, jobbat nem mondhatok rá.- Most már jegyben is volnánk- mondja Matti, amikor az utcára értünk.- Lehet, hogy így van - mond­tam. De hagyd csak, gondoltam magamba, kapjam én meg a bére­met, majd megmutatom neked, jegyben vagyunk-e. Megkapod akkor a pénzedet, a gyűrűdet és a kabátot is. „Vedd a szemetedet“ mondom majd, nem adom maga­mat ennyiért. De még magamban tartottam, amit tudtam, mit tehet­tem volna egyebet, mert még visz- szakérhette volna azt a tízmár­kást, a pogány. No, gratulált aztán otthon a gazd- asszony is, hogy hát úgymond, jegyben vagyunk, és én pukedliz- tem neki. Gratuláltak mások is, és én pukedliztem mindenkinek. De hát mi egyebet tehettem volna? És még sopánkodott a gazdasszony, hogy hát ő ezt nem is tudta, és én mondtam, hogy ugyan ki tudta, csak ez a Matti, ha már akarta, no nem tesz semmit. „Nem tesz semmit, nagyon he­lyes“, mondta a gazdasszony. „Hiszen a Matti jó ember.“ Lehet, de mit nekem az ő jósá­ga, nincs nekem abból semmi hasznom úgysem. És még jól is mehetett volna minden, ha az a gonosz Matti oda nem lopakodik este a hálókam­rámhoz.- Nem kell most megharagud­nod - mondom engesztelőleg -, visszafizetem én azt a pénzt, mi­helyt csak tehetem. Ebből a je­gyességből úgysem lesz talán semmi.- Miért ne lenne?- Lehet, hogy másra várok - mondtam. De akkor Matti dühbe gurult. A szemei úgy forogtak, mint a pör­gettyű, és felordított, hogy ő nem tűri a csúfolódást.- Hagyd abba - mondta -, és ne csökönyösködj, most, amikor egy becsületes ember szekerébe jutottál. Hagyd abba, és jusson eszedbe, hogy nem tűröm a csö­könyösséget. No, hát mit tehettem volna mást, és egyedülálló teremtés, mint hogy hagytam. Lehet, hogy még a hasamba is szúrt volna a késével ha ellenkezem, ki tudja. Végül is Matti ot maradt a háló­kamrámban, aztán kihirdettek a következő hétre. Az esküvőre vett nekem igazi, fekete ruhának való szövetet, és hozott hozzá melldíszt is, amin tüllcsillagra an­gyal volt hímezve, és a tüll olyan volt, mint a lehelet, és egy rigmus is volt rajta, na ez aztán igazán szép ajándék volt, és ez nekem még most is ott van a fiókos szek­rényben. Jó volt ez a Matti is, szó se róla, megtett ő mindent, limo­nádét vett az eskövőre, meg min­den, és amikor mondtam neki, hogy feleslegesen pazarol, ő csak azt mondta, hogy ha van egy ked­vére való menyasszony, akkor az ital is lehet bizony sűrűbb a víznél. Rendben is lett volna különben minden, hanem egyszer csak, szerencsétlenségemre, Antti írni talált onnan a faluból, hát csak ez hiányzott nekem. Pont az esküvő napjának reggelén kaptam kézhez a levelét, és írta, hogy ősszel el­jön, hogy engem megkérjen. Még akkor is sírtam, amikor az eske- tésnél álltam, ha arra gondoltam, hogy Anttinak most már egyáltalán semmi megkérnivalója nincs rajtam. Én sírtam az esküvőn, de úgy, hogy a zsebkendőmet akár ki is csavarhattam volna, ha akarom. Még a pap is mondta Mattinak, hogy „légy most kedves a felesé­gedhez, Matti, mert nagyon finom érzésűnek néz ki“. „Kedves is kell hogy legyek“, mondta Matti. És az is volt valóban.- Mi a csoda vetett téged akkor az utamba, és mi a csodáért adtad nekem azt a tízmárkást? - kérdez­tem kíváncsiskodva Mattitól.- Mi, hát nem tudod? Az, hogy csinos vagy, és piros az orcád - mondta. No hiszen, azt a piros orcát Antti is nézhette volna, gondoltam, de nem mondtam semmit. Én aztán azt az Anttit akár el is tudtam volna talán felejteni, ki tud­ja, de hát nem eljött ősszel a vá­rosba, úgy ahogy mondta, és még eljött hozzánk, én otthon vagyok a tűzhely mellett, és , gyúrom a krumplit a disznónak, mert akkor nekünk már saját disznónk volt. Egyszerre csak megjelenik ott, és azt mondja:- Eljöttem megkérni Viiát, hogy a szavamat megtartsam, de hát már mások is jártak itt kérőben.- Mások is - mondtam -, má­sok is jártak már itt. - És belehasí­tott a szivembe, hogy éppen ez az Antti az, akiről én mindig úgy érez­tem, mintha egyenesen nekem lett volna teremtve. Letöröltem a krumplit a kezem­ről, és keményen kezet fogtunk.- Üljön le, Antti, iszunk mindjárt kávét - mondom -, nem kell most már azért haragudni.,- Hát nem is, azért a semmisé­gért - mondja Antti, és leül. Ittuk aztán a kávét, de nem ízlett, pedig jó kávét főztem, jó sok kávét tettem bele és cikóriát is, nagy darabot, Anttinak különösen. De nem ízlett sehogy sem. Hol lehetett vajon a hiba? Megesik az ilyesmi az emberekkel, ha van még szerelem, hívhatják azt ami­nek hívják, ha valaki után vágyik, hiába, amikor még fiatal, ha van érzés... B. SZŐKE AMÁLIA fordítása JULO POLÁK rajza tm svtusenko lymá’bapegyenisták“ A vers a moszkvai Pravda 1985. szeptember 9-i számában jelent meg. m eszme ered meg, aszfaltot bármily mag nem üti át. pkodta himédész e bolygót: ekem egy szilárd pontot fordul sarkaiból a világ. “ >ták meg neki azt a pontot: ihogy má' baj legyen“. iá’ baj legyen...“ ­első mozdony kerekei közé ­i/ letaszítsa, . inköt dugott a bátor világ, ésébe, amikor megmenteni a szívhez nyúlt, ikapaszkodtak minden ujjúkkal a lódoktorok. iá’ baj legyen“ - ikottan és nagypofájúan >ák a villanyt s az első repülőt, iá’ baj legyen“ - mondták, (erek húsz évet késve olvashattuk s és Margaritát" - én s önök. stának megválni a motyogástól kínok kínja, iák az uborkalevesbe vagy úgy bele kell ugornia. más részegesek is, a gyávaság iholistái, s ez külön kategória, í’bajlegyenisták“ - őket festi e szócska. linóig vedelnek, s már be is vedeltek ízük remeg, a lábuk gabalyog, lük teszed, hogy engedélyeznék lémát és a rajzot, izesüveg is sóhajt s bugyborog. S mint édes tömlőkön át, a telefonvonalakon kúszik tovább fültől fülig a motyogás, a hazudás hogy mi készül itt megint. Gondoskodás a kenyérről a Húsról, az öntvényről? Helyette mindig csak letyefetye, hogy ,,nehogy má’, hogy nem és ne...“ A. vonalban Aggályos Péter. Őt kéne közkosztra küldeni. Óriás - közállampolgári - szamovárként egész testében aggály zubog. Szétolvad végül a rézhomlok, a forróvíz a varraton kifut. Nevetségesen világos megint: „nehogy.. .csak nehogy... valahogy“. Kiállításra Filonov képeivel, úgy hogy ámuljon Párizs is? <5, nem. Égésszagot érezve újra a hang: ,,Nehogy má’, nehogy...“ S míg mindenre szépen fény derülhet, a nehogymá'bajlegyenisták jóvoltából elúsznak sorra a kiszívott évek. A nehogymá’bajlegyenizmus, mint az aszály, mindent kiéget. Szégyen ám szitával fogadni az amúgy is megkésett esócskéket. Vannak emberek, akik arra tették fel az életüket, hogy kijöjjön valami, És vannak, akiknél a munka egyetlen módja, hogy ne jöhessen ki semmi. Tekintetük, ahogyan hozzájuk belépsz, rádszegeződik, mint a kétágú nyárs, mintha te, szegény folyamodó maga a tambovi farkas volnál. A vasszekrény, amelyben annyi emberi sors pihen, a halasztás skatulyája. Kérdezel, s rámondja minden problémádra, farkasnyelven, hogy: ,,Csett!“ A határozatok vértjébe öltözötten, ime, a mélyfiókok lovagjai, olyan mélyeké, hogy fenékig ott nem érne Nessie ormánya se. Minden kolorádóbogár-járásnál s a száj- és körömfájásjárványnál jobban felfalták a kenyeret és a teheneket, no meg a szántóvetöket. Megözvegyült a földanya, megfosztva a magvető gyengédségétől, bynak adta a fejét a köles, S a lóhere elfeküldt megfonnyadva, és gyökerében vágta el az elkínzott kalászt a liszenkóskodás gyakorlata. Brekegni tanultak a tyúkok, hogy ne kelljen a gazdának miattuk adóznia. Vásott mundérjában Nehogymá’bajlegyenke, őrizve polgártársait az állítólagos ártalomtól, a kibernetikában nem látott egyebet, csupa ködöt és misztikát s elcsente leendő gyermekeink elől a számítógépeket. És elvetve minden újat, e halogatók, a nem engedélyezők - „Erre nincs precedens” - hadonászták a pecsétekkel, elfelejtve, hogy öreg puskákkal fölfegyverzetten, mezítlábasán, tetvesen, lerongyolódva, precedens nélküli a forradalom is. Október forradalma. És örökre precedens nélküli Lenin és Majakovszkij. Nem volt precedens arra, amit Gagarin tett, az egész földgolyót átölelve, s precedens nélkül való a magfegyverek moratóriuma, és a béke megannyi matrózbravúrja. Precedens? Én azt az időt köszöntőm, amikor a ballisztika szigorú szabálya szerint kirepülnek a karosszékeikből fejjel lefele mind a nehogymá'bajlegyenisták. Jó hazánk, nagy hazánk, az irodákból őket kivesd, hatalmasak nálunk a terek, ki oda őket, egy kicsit szellözködjenek. Ugyanaz a szín a lobogóé és az áthúzó ceruzáé, de szakadék van e két piros között. Zászlónkra nem véletlenül van sarló és kalapács varrva, s nem az, hogy ,,Hagyjuk abba...“, ,,nehogy má’ valami baj legyen" HÉRA ZOLTÁN fordítása I

Next

/
Thumbnails
Contents