Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)
1985-10-11 / 41. szám
I Minden óra, minden perc élmény volt vele. A szombat délelőtt, amikor egyesével vettük át az impresszionistákat. A fagylaltízű délután, amikor kipakolta az életét. Az esti séta, amikor Nyikita Mihalkov őseiről, Woody Allen logikájáról, Bunuel látomásairól és Marques egyszerűségéről beszélt. Izgalmas, sokoldalú egyéniség. Szavaiban dobog, lüktet a műveltség. Mozdulatait kama- szos báj, gesztusait a gének legfinomabb játéka indítja útra. Harminchét éves. A Stúdió ’85 főszerkesztő- helyettese, műsorvezetője. És most, szeptembertől a világ legdrágább újságírói magánegyetemének hallgatója.- Egy sor József Attilától: Szeretném, ha szeretnének. Kepes András mit szeretne?- Ugyanezt. De már nem úgy, mint régen. Mert gyerekkoromban, ez az ami örökké megmarad bennem: folyton szeretetre éheztem. Apám a külkereskedelmi minisztérium dolgozója volt, anyámmal együtt sokáig külföldön éltek, engem meg hétévesen egy itthoni intézetben neveltek. Ha volt egy kocka csoki, azt biztos hogy én, a dédelgetett kedvenc kaptam, de úgy látszik, nekem az is kevés volt, mert olyankor még több szeretetre vágytam, ötvenhétben aztán egy évre én is kikerültem Libanonba, de kilencévesen már itthon jártam iskolába. Ott aztán duplán éreznem kellett, hogy szeretnek. Hatvankettőben újra kiküldték a szüléimét, ezúttal Latin-Ameri- kába. Négy év Buenos Airesben - spanyol iskola, spanyol irodalom és mozi, válogatás nélkül. Tizennégy éves voltam. Ha csak tehettem, filmeket néztem. De annyit, hogy estére turmix volt a fejemben. Aztán Mikszáthot olvastam, gitároztam és zenét hallgattam. Egyébként koravén gyerek voltam. És infantilis. Meg naiv is, vidám is. A naivitást tudatosan őrzöm a lelkemben: ne lássak mindent bölcsen előre! Kamaszkoromban tudós akartam lenni; bújtam a könyveket, közben nagyokat röhögtem, hülyéskedtem. Egyszerre voltam hallatlanul komoly és roppant játékos. Minden érdekelt. A mozi is, a tévé is, a könyv is. Tíz- és tizenegy éves lányaimmal ma is rengeteg kalandfilmet megnézek.- Nagyot ugrottunk az időben ... Előbb még Buenos Airesben jártunk.- Ja, igen. Ott kezdtem el irogatni. Festőkről a Magyar Ifjúságnak, fociról a Népsportnak. Aztán hazaköltöztünk, mert a gimnázium utolsó évét itthon akartam elvégezni. S hozzá úgy döntöttem: a tudományos munka helyett valami mást választok magamnak. Mert ha sokan tartanak egy irányban, én biztos hogy visszaléptek. Már ismerem magamat! Szóval a vége az lett, hogy magyar-esztétika szakra jelentkeztem az egyetemen.- Aztán hogy alakult az élete? Bekopogott a tévébe?- Nem. Nem kopogtam be. Én mindig megvárom, hogy hívjanak. És előbb a rádió spanyol-szekciójába hívtak. Ott dolgoztam három évig, s közben újságíró iskolába jártam. Megint szerencsém volt; a tanárom a rádió művelődés-politikai osztályának vezetője volt; felemelte az egyik napilapot, azt mondta, ez két deka. Ha hozol nekem húsz deka anyagot, fel vagy véve. Hazarohantam, összeszedtem a megjelent írásaimat, másnap letettem elé, s csak annyit szólt: végre egy ember, aki nem protekcióval jön hozzánk! Még egy év sem telt bele és kineveztek rovatvezető-helyettesnek. Amikor pedig nyugdíjba vonult a főnököm, újra léptem egyet. Huszonnyolc évesen én lettem a rádió legfiatalabb rovatvezetője. Aztán 1980- ban, amikor Érdi Sándor kezdte összeállítani a Stúdió stábját, felkeresett hogy lépjek át a tévébe.- És ön kapva kapott a lehetőségen.- Megint csak azt tudom mondani, hogy nem. Nem, mert imádtam a rádiót. A légkört, amelyben dolgoztunk. Meg hát: mindent megkaptam a munkámért. Külföldi utakat, ösztöndíjakat, s ami ugyancsak jólesett: éreztem, hogy szeretnek. De mert vonzott az új lehetőség, igent mondtam Érdinek. Igent mondtam, közben napiokig azon izgultam, vajon szeretni fognak-e a nézők? Mit mondjak? Példátlan dolgokba fogtam bele: leüttettem magam a kaszkadőrökkel, amikor riportot készítettem róluk.- És bejött a siker?- Volt, aki nevetett, volt, aki nem. Később aztán rájöttem: nincs értelme, hogy kiforduljak önmagámból, nem baj, ha nem leszek mindenkinek rokonszenves. A munkám sokkal fontosabb ennél! Egy riport, egy interjú, amely jóleső érzéssel tölt el. Ugyanakkor ha nem sikerült a műsor, összevissza dobálom magam az ágyban, s reggelre annyira, de any- nyira apatikussá válók, hogy alig lehet szót érteni velem.- Egyébként könnyen tud kapcsolatot teremteni?- Kapcsolatot igen, de mély barátságot nehezen. Bár a Száz év magány Ursuláját azonnal el tudnám fogadni nagymamámnak.- Maradjunk akkor az irodalomnál: válasszon barátot is magának.- Hamlet. Azt hiszem, vele volna miről beszélgetnem. Ó is olyan ellentmondásos, ö is tele van kételyekkel, mint én.- Ne hagyjuk ki a nőt sem, kiben látja az igazit?- Júliában. Shakespeare Júliájában. Számomra ö a nőiesség, a tisztaság jelképe. A nagyobbik lányomnak is ezért adtuk ezt a nevet.-Tudja, mi a meglepő számomra? Hogy beszélgetésünk során talán csak egyszer láttam azt a megszokott képernyős-komolyságot az arcán.-Mert ilyen vagyok... Én még Mozart zenéjében is valami játékos könnyedséget érzek. S még a legkomolyabb dolgokat is humorral, iróniával, távolságtartással veszem. Ettől aztán nyitottabbnak érzem magam, mint mondjuk húszéves koromban.- A californiai ösztöndíjat azért, gondolom, mégiscsak haláli komolyan veszi.- Ez a világ legdrágább ösztöndíja, hogy ne venném komolyan- nevet fel jóízűen.- Nagyon elkeserítette volna, ha nem sikerül kijutnia?- Talán igen, talán nem.- Megítélése szerint hol tart a pályán?- Nem tudom. Én ilyesmivel nem foglalkozom. Apám nagybácsija kilencvenévesen kezdett szanszkritul tanulni, negynéném ötvenévesen vette a kezébe az ecsetet Párizsban, ma hetven is elmúlt és komoly kiállításai vannak. Apám a nyugdíjba vonulása után kezdett atomfizikával foglalkozni - remélem, előttem is korlátlan lehetőségek vannak. SZABÓ G. LÁSZLÓ TELEVÍZIÓSOK A GYEREKEKÉRT Szeptember 18-25. között nyolcadszor rendezték meg Bratislavában a gyermek- és ifjúsági tévéműsorok nemzetközi szemléjét, a Prix Danube-öt, melynek programján összesen 98 alkotás szerepelt 30 ország 32 tévétársaságától. A találkozónak több mint 400 résztvevője volt, ebből mintegy 170-en külföldiek, akik nemcsak a műsorokat nézték természetesen, hanem eszmét és tapasztalatot is cseréltek, véleményt mondtak a fesztivál különböző fórumain, szemináriumokon, szakmai összejöveteleken, baráti találkozókon és a fesztiválújságban. Ezek nyomán nyújtunk most át egy válogatást a nyilatkozatokból, melyek egyrészt a Prix Danube-ről szólnak, másrészt bepillantást nyújtanak az adott ország televíziós gyakorlatába, különös tekintettel a gyermek- és ifjúsági műsorokra. Dr. Ernst Emrich, a Prix Jeneusse főtitkára (NSZK): - 1973 óta veszek részt ezen a fesztiválon, amelyről elmondhatom, hogy szüntelenül nő iránta az érdeklődés; és hasonló áramlatok figyelhetők meg, mint a mi fesztiválunkon. Úgy tapasztalom, hogy a mostani szemlén a publicisztikai és dokumentumműsorok vezetnek. A korábbi években az animációs filmek vagy a dramatikus alkotások voltak túlsúlyban. A műsorok jellege változik, a legfontosabb azonban az a szolgálat, melyet a Prix Danube tesz a producereknek, szerkesztőknek, valamennyi televíziós alkotónak. Ez tulajdonképpen lehetőséget jelent: nemzetközi összehasonlításra, alkotó eszmecserére, az együttműködés fejlesztésére, új koprodukciók létrehozására. Hogy mi az, ami még változik? A szervezés, melynek a színvonala állandóan emelkedik. Minden fesztivál alkalmával tanulunk valamit. Almaz Dejene (Etiópia): - Én eddig még semmilyen televíziós fesztiválon nem vettem részt. Az itt látottak alapján egyértelműen eímodhatom, hogy a Prix Danube rendkívül fontos találkozó, és rendkívüli a hatása. A mi televíziónk csak két és fél órát szán hetente a gyerekeknek. Meglepetés számomra, hogy milyen figyelmet szentelnek ennek a korosztálynak Csehszlovákiában és más országokban. Publicisztikai műsorokat, amelyek oly erőteljesek ezen a fesztiválon, a mi gyerekeink úgyszólván nem látnak. Ez abból következik, hogy az etiópiai televízió nem nagy, és nem rendelkezik megfelelő számú szakképzett emberrel. A mi filmjeink többnyire a természetet ábrázolják. Ha hazatérek, beszámolok kollégáimnak élményeimről és tapasztalataimról. Számomra nagyon tanulságos és ösztönző volt ez a fesztivál. Annika de Ruvo (Svédország): - A televíziós gyermekműsorok nálunk a nyílt nevelés szellemében készülnek, ami azt jelenti, hogy ifjú nézőiknek nyíltan beszélnek a szülők gondjairól, a szülők együttéléséről, a köztük lévő viszonyról. Azt gondolom, hogy a gyermeki intellektus alkalmas az ilyenféle tények, életigazságok befogadására is; a gyerekek elvetik a képmutatást. Mi több, meggyőződésem, hogy joguk van ismerni az élet igazi lényegét. Néhány évvel ezelőtt készítettem egy filmet, amelyik nagyon nyíltan beszélt a szülők intim életéről. Néhány országban nem értették meg szándékunkat. Govert Govertsenn Veldt (Hollandia): - Az utóbbi években főként a legfiatalabbakra, a 4-6 évesekre irányítjuk figyelmünket. Igyekszünk felébreszteni bennük a könyv iránti szeretetet, vizuális eszközökkel, azaz képek segítségével. Véleményünk szerint így könnyebben elérhető, hogy a gyermek vonzódjon a könyvhöz, azaz előbb illusztrációkkal, s csak később szöveggel. Van egy műsorunk, melynek egye'nesen az a címe, hogy Képeskönyv. Tárgya, egy-egy könyv eljut az óvodákba is, és dolgoznak vele a gyerekek, a műsor közvetítésével egyidóben. Megemlítem például az olasz Piros lufi című könyvet, amely leporellóhoz hasonlít - oldalró oldalra változnak a képek, a pillangóból madár lesz, a madárból virág, virágból tenger stb. Gottwaldovban a Telexport vetítésein láttam több csehszlovák filmet, és nagy különbséget észleltem köztük és a mi gyermekfilmjeink között. Nálunk a jelenen van a hangsúly; a csehszlovák filmeket talán meg sem értenék a holland gyerekek. De nekem tetszik a csehszlovák mesék gazdag hagyományvilága, noha számomra túlságosan dominálnak bennük a történelmi elemek. Li Jinrong (Kína): - A kínai gyerekeket ugyanazok a problémák foglalkoztatják, amelyek általában minden gyereket bárhol a világon. A szülők dolgoznak, a fiúknak és lányoknak marad a televízió, a rádió vagy magnetofon. Beszélünk ezekről a kérdésekről alkotásainkban, és igyekszünk megmutatni a kivezető utat. E témakörrel foglalkozik a Kicsinyek postája című műsorunk, melyet naponta sugárzunk. A gyerekek telefonon vagy levélben közük problémáikat És mi válaszolunk nekik. Ferial Ahmed Kataria (Egyiptom): - A mi társadalmunk egyebek között lakásgondokkal is küzd, és gond a fiatalok pályirányítása, elhelyezése. Természetesen ez visszatükröződik a tplvizióban is. Filmjeinkkel igyekszünk segíteni, tehát olyan témákkal is foglalkozunk, mint amilyen a munkalehetőség; népszerűsítjük azokat a gyakorlóközpontokat, ahol a fiúk szakmunkásképzésben részesülnek. Országunkban érdekes helyzet állt elő: a fiúk elvándorolnak más arab országokba, ahol szakképzetlen munkaerőként dolgoznak. Ha sikerül megvalósítani a képzésükre irányuló tervezetet, nem lesznek olyan olcsó munkaerők. Egyiptomban az iszlám az uralkodó vallás, ez az oka annak, hogy filmjeinkben nem beszélünk szerelemről, intim dolgokról. Olyan szellemi értékeket igyekszünk átadni alkotásainkban a gyerekeknek, amelyek minden ember számára nélkülözhetetlenek az élethez. Az igazság tiszteletére, húségre neveljük gyerekeinket. Emanuel Biederberg (Ausztrália): - Veszélyes világban élünk, ma még vagyunk, de lehet, hogy holnap már nem. A tömegkommunikációs eszközöknek el kell vetniük mindennemű erőszakot és agresszivitást. Különösen a forgatókönyv-íróknak kell tudatosítaniuk, hogy az emberekre már ifjúkorban kell hatniuk. A gyermek- és ifjúsági műsorokban nyíltan kell harcolni a háború, a fasizmus, a rasz- szizmus és a nacionalizmus ellen. Sok dolog világos és érzékelhető, mégis mintha nem vennénk róluk tudomást. Nem ismerjük egymást, egymás országait, népeit, egymás vágyait, álmait. A nyugati országokban nem tudnak a Prix Danube-röl, a csehszlovák spartakiádról. A békét azzal is védhetjük, ha a mostaninál nagyobb érdeklődést tanúsítunk egymás iránt, nemzet nemzet iránt, ország ország iránt. B. Gy. 0 0 '0 > 0 >» ö) k_ :0 >% 0 i 1 1 CL V) o I '(0 co JÉ w 0 N | o c O) 0 E 0 E 1 c — 0 JÉ ö) 0 I •*-' 0 ö) C 0 ! u 0 i 0 5 I •
