Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)
1985-10-11 / 41. szám
Francois Mauriac* ASIíüíUM stimm (RÉSZLET) Egy áramszünet megállította a villamosokat, úgy sorakoztak mozdulatlanul a körutak hosszában, mint a búcsújáró lepke fiatal hernyói. Ez a véletlen kellett hozzá, hogy Raymond Courréges és Maria Cross szóljanak végre egymáshoz. Arra a vasárnapra következő napon, mikor nem találkoztak, mind a kettőt gyötörte az aggodalom, hogy soha többet nem látják egymást, és mindegyik elhatározta, hogy ó teszi meg az első lépést. Csakhogy a nö a fiúban csak az ártatlan gimnazistát látta, aki mindenen megbot- ránkozik, az meg hogyan is mert volna megszól itani egy asszonyt? A tömegben is megérezte a jelenlétét, pedig most volt rajta először világos ruha; a nő meg, bár egy kicsit rövidlátó volt, már messziről megismerte, mert Raymond aznap megint a gimnáziumi egyenruháját vette fel, hogy egy kicsit ünnepélyesebb legyen, a köpenye nem volt begombolva, csak úgy hanyagul a vállára vetve (mert a Haditengerészeti Egészségügyi Főiskola hallgatóit akarta utánozni). Volt, aki újra felszállt a villamosra, és elszántan várakozott; mások csoportokba verődve álldogáltak. Raymond és Maria a lépcsőnél találkoztak össze. Maria nem nézett rá, úgy mondta, halkan, hogy a fiú azt is hihette, nem neki mondja:- Hát tulajdonképpen nem is kell olyan messzire mennem. És a fiú egy kicsit elfordította a fejét, az arca lángba borult: - Néha nem is olyan kellemetlen gyalogolni. Erre már Maria rá merte emelni a szemét erre az arcra, amelyet még sohasem látott ilyen közelről:- Olyan régen járunk egyfelé, megtarthatjuk ezt a szokásunkat. Mentek néhány lépést, hallgattak. Az asszony lopva nézegette az égő arcot, a nagyon fiatal húst, amit megsebzett a borotva. Még gyermekes mozdulattal, két kézzel szorította a csípőjéhez a könyvekkel teletömött, elnyűtt táskáját; Maria most döbbent rá, hogy majdnem gyerek még; zavaros érzéssel vette tudomásul, szorongva, szégyenkezve ós; gyönyörűséggel. A fiú meg úgy érezte, hogy megdermed félelmében, megbénül, mint azelőtt, mikor emberfeletti teljesjtménynek érezte, hogy átlépje egy üzlet küszöbét; csodálkozva látta, hogy magasabb a nőnél; az asszony mályvaszínű szalmakalapja majdnem az egész arcát eltakarta, de a fiú látta meztelen nyakát meg a vállát is, mert egy kicsit kilátszott a ruhából. Elfogta a rémület, hogy nem talál egyetlen szót sem, amivel megtörhetné a csendet, hogy elrontja a pillanatot.- Csakugyan nem lakik messze...- Nem, a talence-i templom tízpercnyire van a körúttól. A fiú előveszi a tintafoltos zsebkendőjét, megtörli a homlokát, meglátja a tintát, eldugja a zsebkendőt.- De magának biztosan hosszú még az útja...- Dehogy! Nem sokkal a templom után szoktam leszállni. És nagyon gyorsan hozzáteszi:- Courréges fia vagyok.- Az orvosé? A fiú nagy lendülettel mondja:- Sokan ismerik, ugye? Ahogy az asszony felemeli a fejét, hogy ránézzen, látja a fiú, hogy elsápad. Hanem azért azt mondja:- Kicsi a világ, igazán... de ne beszéljen neki rólam.- Soha semmiről nem beszélek neki, és különben sem tudom, hogy ki maga.- Jobb, ha meg se tudja. És ismét hosszan rápillantott az orvos fia! Ez csak egy roppant ártatlan, roppant jámbor gimnazista lehet. Elszörnyedve menekül, mihelyt meghallja a nevét. Lehetetlen, hogy ne tudja. A kis Bertrand Larousselle egész tavalyig ugyanabba a gimnáziumba járt... A Maria Cross neve ott hírhedt lehet... A fiú erősködött, nem annyira kíváncsiságból, mint inkább a csendtől való féltében:- De, de, mondja meg a nevét... hiszen én is megmondtam... Egy bolt küszöbén vízszintes fénysugárban parázslott egy kosár narancs. A kertek szinte ragadtak a portól; az utat egy hid keresztezte, amely nemrég még felkavarta Raymond-t, mert azon mentek át a vonatok Spanyolország felé. Maria Cross azt gondolta magában: „Lehet, hogy elveszítem, ha megmondon a nevem... de hiszen az. a kötelességem, hogy elküldjem.“ Gyötörte a küzdelem, de élvezte is. Szenvedett csakugyan, de valami homályos jóérzéssel mormolta: „Ez tragikus...“- Ha megtudja, ki vagyok... (Nem tudta megállni, hogy a Lohengrin Psyché- roítoszára ne gondoljon.) A fiú a kelleténél zajosabban, de végre fesztelenül el nevette magát:- A villamoson ugyanis találkoznánk... Észrevette, hogy én nem véletlenül járok a hatórással... nem? Nem, nem tréfálok! Mert tudja, van, amikor még elérném a háromnegyedest... de én szándékosan elszalasztom maga miatt. Még tegnap is a negyedik bika után elindultam, hogy el ne kerüljem, maga meg nem volt ott; azt mondják, Fuentes óriási volt az utolsó menetben. Most már, hogy beszéltünk is egymással, mit gondol, mit számit az, hogy hogy hívják? Azelőtt fütyültem mindenre. .. amióta tudom, hogy néz... Másnál Maria közönségesnek, durvának találta volna ezt a nyelvezetet, most a bájos nyerseség ízét érezte benne, és később, valahányszor itt megy majd át az úton, felidézödik benne mindaz, amit az iskolás fiú ügyetlen beszéde felkeltett benne, a gyöngédség, a boldogság...- - Igazáft, mondja már meg a nevét... különben is, csak meg kell kérdeznem apámat. Könnyű: egy hölgy, aki mindig a talence-i templomnál száll le.- Majd megmondom; de esküdjön meg, hogy sohase beszél rólam a doktornak! Sejtette most már, hogy a neve nem riasztja el; de úgy tett, mintha azt hinné, hogy még fenyegeti a veszély. „Bízzuk a sorsra“ - gondolta, mert lelke mélyén biztos volt győzelmében. Valamivel a talence-i templom előtt azt mondta a fiúnak, hogy most már menjen egyedül: „a kereskedők miatt, akik ismerik, és plety- kálkodni fognak."- Jó, de előbb mondja meg... A nő nem nézett rá, gyorsan kimondta:- Maria Cross- Maria Cross? Maria a napernyője hegyével lyukakat fúrt a földbe, és sebesen hozzátette:- Azért ne gondolja, hogy ismer... A fiú káprázó szemmel nézte:- Maria Cross! Ez hát az a nö, akinek a nevét egy nyári napon a bikaviadalból hazatérő közönség suttogta Tourny sétányain... Arra haladt kétlovas nyitott hintáján... valaki mellette többször is elmondta: „Hát azért ezek a nők!...“ És hirtelen eszébe jutott az az időszak is, mikor zuhanykúrán volt, s emiatt már négykor kijött az iskolából: egyszer utolérte útközben a kis Bertrand Larousselle-t, aki már akkor is igen fennhéjázó volt, s szarvasbőr lábszárvédőt viselt hosszú lábán; olykor egy cseléd kisérte, olykor meg egy magas galléros, fekete kesztyűs pap. A „nagyok“ közül Raymond-nak volt a legveszettebb hire a „közepesek“ körében; a vallásos és ártatlan Bertrand majd felfalta a szemével, amikor a „ronda alak“ elment mellette, nem is sejtette, hogy a „ronda alak" szemében ő maga is rejtelmes gyermek. Victor Larouselle-né élt még ebben az időben, és a városban meg a gimnáziumban képtelen mendemondák járták: azt mondták, Maria Cross el akarja vétetni magát, és azt követeli a szeretőjétől, hogy hagyja faképnél a családját; mások azt bizonygatták, hogy megvárja, míg Larousselle-né belehal a rákjába, mert templomban akar esküdni. Raymond többször is látta a hintó ablakában, Bertrand mellett, # vértan anyát, akiről a Courréges hölgyek meg Basque azt mondogatták: ,,Ó aztán szenvedett eleget! Milyen méltósággal viseli a vértanúságot! Elmondhatni róla, hogy már a földön megélte a tisztítótüzet... Én bezzeg az ilyen férfinak a szeme közé köpném a megvetésemet, és otthagynám...“ Egyszer Bertrand Larousselle egyedül ment haza; hallotta, hogy a „ronda alak“ mögötte fütyörész, meggyorsította lépteit; hanem Raymond is gyorsított, s le nem vette a szemét a gyönyörű angol szövetből készült rövid felöltőről meg sapkáról. Mindent olyan finomnak talált, amihez csak köze volt ennek a gyermeknek. A kis Bertrand futásnak eredt, egy füzet kicsúszott a táskájából; mire észrevette, Raymond felvette; a gyerek visszament, sápadt volt a félelemtől és a méregtől: „Add vissza!" De Raymond csak röhögött, és fennhangon olvasta a kötésről: Naplóm.- Nagyon érdekes lehet a kis Larousselle naplója...- Add vissza! Raymond beszaladt a Bordeaux-i Parkba, egy néptelen fasorba; egy elfúló kis hangot hallott maga mögött: „Add vissza! Megmondlak!“ De a „ronda alak“ egy bokorcsoport mögé menekült, és fittyet hányt a kis Larousselle-nek, aki kifulladt, lefeküdt a fűbe, és torkaszakad- tából zokogott.- Nesze, itt a füzeted... a naplód... kis hülye! Felsegítette a gyereket, megtörölte a‘ szemét, leporolta az angol felöltőt. Micsoda váratlan kedvesség ettől a durva kölyöktől! A kis Larousselle fogékony is volt rá, mindjárt rámosolygott Raymond- ra, hanem az nem tudta magába folytani közönséges gondolatát:- Mondd, ugye találkoztál már Maria Crosszal? Bertrand elvörösödött, fogta a táskáját, és elrohant, Raymond-nak esze ágában se volt utánaszaladni. Maria Cross... szóval ő az, aki majd elnyeli a szemével... Magasabbnak, rejtelmesebbnek gondolta. Ez a mályvaszin ruhás kicsi nő, ez a Maria Cross. Félreértette Raymond zavarát, azt dadogta:- Ne higgye... Kivált azt ne gondolja... Remegett - ő úgy gondolta - angyali bírája előtt; nem látta, hogy a tisztátlan- ság angyala; nem tudta, hogy a tavasz gyakran a sár évszaka, és hogy ez a kamasz talán nem más, mint maga a szenny. Nem volt ereje elviselni a megvetést, amit a fiúból érzett; majdnem suttogva odavetett egy búcsúszót, s már menekült is, de a fiú utolérte:- Hát akkor holnap este, ugye, a villamoson?- Akarja? Elmenőben kétszer is visszanézett, a fiú meg mozdulatlanul állt, és azt gondolta: „Maria Cross belém bolondult!“ Ismételgette, mintha nem hinne a szerencséjének: „Maria Cross belém bolondult!“ Úgy szívta magába az estét, mintha benne lett volna a mindenség esszenciája, s úgy érezte, befogadhatja kitáruló testébe. Maria Cross belebolondult... Mondja el a pajtásainak? Úgyse hiszik el. Már fel is tűnt á tömör lombbörtön, ahol egy család tagjai élnek, összevegyülve és különállóan, mint azok a világok, amelyekből a Tejút áll. Ó, ez a ketrec kicsi volt ma az 6 büszkeségének! Megkerülte, bement egy sötét fenyőligetbe, az egyetlen, amely nem volt bekerítve - Parti Ligetnek hívták. A föld, ahová lefeküdt, testénél melegebb volt. A fenyőtűk jeleket véstek a tenyerébe. PÓR JUDIT fordítása * Száz éve született a Nobel-dijas francia Író, századunk irodalmának egyik legnagyobb és legnépszerűbb alakja. N apkelte előtt indultak, amikor leghúvösebb az idő. Egymás nyomában ereszkedtek lefelé a domboldalon: mezítelen combjaikra csapódtak a hosszú szárú nedves füvek, a fürdőtelep kavicsos útjain aztán a cipőjük megtelt porral és szúrta a talpukat. Legelöl a magas ment, késsel az oldalán, utána egy nagy szemű barna fiú aprított, a sort egy tüskés hajú, lomha járású kamasz zárta le. A mesterséges tó közepén p drótketrecben szárnyuk alá dugott csőrrel aludtak még a hattyúk. Csak nappal engedték vízre őket, mint valami lomha papírhajókat, s a fiúk csodálkoztak, hogy nem repülnek el. Szó nélkül értek le a tó partjára; nem beszéltek, mintha attól féltek volna, hogy a titkuk mások fülébe jut. A tó partján a sovány kamasz fürdőnadrágra vetkőzött, de az övét a késsel a derekára csatolta, és beleereszkedett a vízbe. Nyomban lebukott, hogy megszokja az égető hideget, aztán csendesen úszni kezdett a sziget felé. A kis fahidon nem mehetett, mert az le volt zárva, meg aztán úgy nem is lett volna érdekes. A tüskéshajú egy kőre ült, és zsebéből előkotorta megviselt cigarettáit. A füst felkavarta gyomrát, de szé- gyellte, és sajnálta a vízbe hajítani a cigarettát. A nagyszemű egy fának dőlve állt; kért volna ő is egy szippantást, de nem volt meggyőződve, hogy az valóban csillapítja az idegességét. Hát csak állt, s a hideg ködön keresztül próbálta meglátni a szigetet. A szőke többször is visszacsúszott a sziget meredek oldalán - mellét, hasát összekarmolták a kórók -, míg végül sikerült felhúzódzkodnia. Nyomban megtalálta a ketrec ajtaját, s csodálkozott, hogy nincs lakatra zárva; valósággal sajnálta, hogy nem kellett használnia kését. Már az ajtóból nyúlt az első fehér test után. A hattyú esetlenül félreugrott, inkább totyogott, s a fiú először gondolt arra, hogy vajon miért is nevezik hattyúnak ezeket az ügyetlen libákat, melyek még repülni is képtelenek... A madár még akkor is nagyon ellenkezett, amikor CSÍKI LÁSZLÓ nyakára tette a kést. A fiú megrázta, majd térdei közé szorította a madarat; így vágták otthon a tyúkokat is, ezt azonban mindig apja csinálta, ő sose merte. De nem tudta átvágni a valószínűtlenül hosszú és vékony nyakat. Már-már felhagyott vele, mikor valami nehéz meleget érzett a kezén. Lassan húzta a kést, minden pillanatban várta a csodálatos, vérszinű hangot. A hattyúdalt. Elengedte a madár fejét, nehogy belefullasz- sza az éneket, ám csak a fenyők zúgása hallatszott a feje felett. Nagyon magas fenyők voltak. A madár elernyedt, elnyúlt a földön, mint egy fehér rongycsomó. A fiú mereven állt felette, szorította a kést, lábujjaival görcsösen kaparta a földet, fgy maradt sokáig. Azután lehajolt, összehúzott szemmel figyelte a madarat. A fiú érezte, hogy a gyomrában megalvad valami, felkúszik a mellére, szorítja és feszíti egyszerre, aztán átfogja az agyát. Hirtelen felmarkolta a tört nyakú állatot, s> egyetlen mozdulattal lemetszette a fejét. Messze hajította a vízbe, aztán belerúgott a lefejezett libába. Hányingert érzett. Leült a nedves fűre, álla alá húzta térdeit, és öklendezett. Csak jóval később jutott eszébe, hogy a parton várják a megígért hattyúdalt, azt a csodálatos hangot, melyiknek vérszíne van. Lassan világosodott. A parton várják a hattyú énekét... A fiú késével karcolta a földet. Olyan csend feszült köréje, mint a kórházban: fehér. A tó partján mozdulatlanul álltak a fák és a fiúk. A szőke majdnem látta őket. Felemelkedett. Egy ideig tátogott némán, mintha próbálgatná a hangokat, aztán csendesen, elnyújtott torokhangon énekelni kezdett. Egyre erősebben lökte ki magából a dalt. Fújta, fújta, s közben arra gondolt, mi lenne, ha sírna, de lassan megkönnyebbült a dalolástól.
