Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)
1985-07-19 / 29. szám
ÚJ szú 385. VII. 12. Az elmúlt amatőr színházi évad tanulságai Ha akarom, sündisznó, ha akarom, király H etekkel ezelőtt befejeződtek az országos amatőr fesztiválok. Mostanában már akad szabad szombatja-vasámapja rendezőnek, szereplőnek és szakembernek egyaránt: itt a pihenés, az erőgyűjtés, ám a tanulságok levonásának, sót az új évad megalapozásának ideje is. Ez a megállapítás teljes mértékben érvényes szlovákiai magyar felnőtt színjátszó mozgalmunkra is, amelyről az elmúlt évadban hivatalos fórumokon (többek között a Csemadok Központi Bizottságának ülésén), valamint baráti és szakmai körökben elég sokat beszéltek-vitatkoztak. Ezeknek az eszmecseréknek a vezérgondolata többnyire az volt, hogy a reális helyzet ismeretében kell a mainál jobb feltételeket teremteni, hatékonyabb anyagi és módszertani segítséget nyújtani az együtteseinknek. Mert minden tamáskodó vélemény ellenére ez a mozgalom él, fejlődik. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az idei Jókai-napok, ahol például emlékezetes volt a rozsnyóiak (Roznava) bemutatkozása. Először léptek a nyilvánosság elé, eljutottak az országos fesztiválra, ahol vitát kavartak, de ezzel együtt is az egyik emlékezetes előadást produkálták. Újra itt voltak a dunaszerdahelyi (Dunajská Streda) színjátszók, akik nemcsak elmélyült és felfedező dramaturgiai munkával, hanem - mozgalmunkban különösen - újszerű rendezői elgondolásokkal és megoldásokkal hívták föl magukra a figyelmet. Folytathatnám tovább a példálózást arról, hogy a kedvet, ambíciót lohasztó gondok, visszahúzó erők ellenére mozgalmunkban új tehetségek jelentkeznek, mások visszatérnek, újra folytatják. Sajnos, akadnak olyan, korábban az élvonalhoz tartozó együtteseink is, amelyekről már évek óta nem hallunk. Tudom, hogy az amatőr együttesek léte, munkája, gyakran akár egy erős egyéniségtől függ; ó az, aki vezeti, ösztönzi, tudásával, lelkesedésével pedig művészi munkára sarkallja társait. Ez és egyéb más körülmény is az oka annak, hogy az amatőr mozgalomban világszerte többé-kevésbé természetes jelenség a csoportok megszűnése, új együttesek jelentkezése, avagy éppenséggel a kiemelkedő társulatok profizálódása. Mindezek tudatában is hiányoljuk a kassai (Koái- ce) Szép Szó vagy például a vágkirályfai (Králóvá nad Váhom) színjátszók jelenlétét. Kérdezem, mert nem tudom, tettek-e - s vajon kik, vagy milyen intézmények - kísérletet, arra, hogy ez a két csoport és más, több éve hallgatásba burkolózó együttes felébredjen Csipkerózsika-álmából? S .ezzel a kérdéssel elérkeztem egyik lényeges mondandómhoz. Említettem már, hogy az elmúlt hónapokban a korábbinál többet beszéltünk amatőr színjátszásunkról, de meggyőződésem: még mindig nagyon keveset teszünk e mozgalomért, a sok fogadkozás ellenére nem segítjük rendszeresen, s főleg nem a kellő időben, színjátszóinkat. Hazai magyar viszonylatban - a tiszteletet parancsoló ritka kivételektől eltekintve - még mindig az a helyzet, hogy a rendező, s az együttes a darabválasztásnál jórészt magára van hagyatva. Sem ekkor, sem pedig a színreállítás első fázisában, tehát az olvasópróbákon, a rendezői koncepció végiggondolásánál és körvonalazásánál, nem keresi föl őket szakember a járásról, netán a központi intézményekből, hogy segítsen, tanácsokat adjon, közösen próbáljanak válaszokat találni gondokra, dilemmákra. Az ambiciózus rendező ilyen esetben baráti körében, pedagógusok, irodalmárok, esetleg népművelők között keres partnert. Nem biztos azonban, hogy minden faluban lakik olyan ember, aki ismeri-érti a színházat. K ulturális intézményeink munkatársai - hangsúlyozom: hazai magyar viszonylatban - többnyire csak kora tavasszal, a járási fesztiválok, vagyis a jelentkezések előtt szereznek tudomást arról, hogy ki mit játszik. Akkor, amikor az előadás fő vonalakban elkészült. Nálunk többnyire márciusban- áprilisban - egy-két hónappal a fesztivál előtt - jelölik ki a tanácsadókat, akik ezalatt legfeljebb néhány apró hibát tüntethetnek el, lényeges felfogásbeli, rendezői változások eszközlésére ennyi idő és próba alatt egyszerűen nincs lehetőség. A szlovák és a cseh mozgalomban teljesen más a helyzet. Ott a tanácsadó - legalábbis a legjobb tizenöt-húsz csoportnál - szinte az egész évadot végigdolgozza a csoporttal. A tanácsadóval - az illető többnyire színész, vagy színházi szakember - konzultálnak a darabválasztásról, a rendezői koncepció kialakításáról, vele beszélik meg az itt és most, tehát a konkrét és egyéni válaszokat a színjátszás alapvető - mit? miért?, hogyan? - kérdéseire. Dubové falu színjátszóit Járt Kötésár, a martini SZNF Színház művésze készítette föl. Beszélgetésünk során elmondta, hogy szeptembertől májusig tizenkét szombatot töltött a színjátszók között, a hétközi, éjszakába nyúló próbákat nem is számolta. Ezek után nincs mit csodálkozni, hogy együttesével eljutott a martini színházi szemlére is. Ján Jabomí- kért például havonta egyszer küldtek autót a Liptovsky Mikulás-i Járási Népművelési Központból, s az ismert szlovák kritikus ekkor szombaton négy-hat órát, vasárnap délelőtt pedig legalább négy órát próbált a színjátszókkal. Nem értem, miért nem lehet nálunk is átvenni ezt a gyakorlatot? Tudtommal nincs akadálya annak, hogy a járási népművelési központok és a központi intézmények kijelöljenek legalább az élenjáró (A-, B-, esetenként akár C kategóriás) együtteseink munkáját segítendő, egy-egy tanácsadót, akit honorálni, utaztatni is tudnak. Mondjuk ki nyíltan: itt az ideje, hogy népművelő és kulturális intézményeink munkatársai többet cselekedjenek. Ha már nem tudnak a csoportoknak módszertani segítséget nyújtani, akkor annyit mindenképpen meg kell tenniük, hogy rendszeres odafigyeléssel, baráti biztatással, s tanácsadók megszervezésével is segítik együtteseinket, végső soron amatőr színjátszó mozgalmunkat. Amelyért - mellesleg - nem a központi fesztivál egy- egy szakmai megbeszélésén kell aggódni. A szeretetet, a féltő gondoskodást - különösen a hivatásos népművelők - egész évi felelősségteljes munkával igazolhatják a legjobban és a leghatékonyabban... Két-há- rom hónapos feszített munkával, hajtással, kapkodással ugyanis semmiképpen sem lehet pótolni az egész évi rendszeres és céltudatos munkát. Ez nyilvánvaló tény, s nem is kellene leírni, ha a gyakorlatban nem tapasztalnánk, sajnos nem is kevés bosszantó példát az ilyen helytelen felfogásról, magatartásról. Az elmúlt évadok fontos tanulsága ez, amit legutóbb a Csemadok KB Elnöksége is megállapított: a Jókai-napokon, de talán a Duna Menti Tavaszon is módosítani kell a műfaji kategorizálást. Erről hely hiányában röviden anny#, hogy a hatvanas években jelentkező irodalmi színpadok számos esetben korszerű szemlélettel és játékstílussal gazdagították színjátszó mozgalmunkat. S mivel akkor jórészt a versszínpadi és lírai oratórikus formák domináltak, indokolt volt a Jókai-napok versenyét is kettéválasztani: a színjátszók és az irodalmi színpadok, később kisszínpadok kategóriájára. Évek múltán a pódiumjáték térhódításával és egyéb okok miatt (többek között korszerűbb szemlélet jellemezte mind több színjátszó csoport munkáját is) összemosódtak a kategóriák, s mára már senki sem tudná megmondani, hogy például a hrobonovói Csiribiri Társulat miért az irodalmi színpadok nagydiját nyerte Tabarin-egyfelvonásosokkal. A bíráló bizottság kezét megkötötték a versenyszabályok, mindenkit olyan kategóriába sorolt, amelyikbe jelentkezett. Ez volt az egyik lehetősége, a másik talán az, hogy két kivétellel az idei Jókai-napokon résztvevő valamennyi csoportot színjátszóknak minősíthette volna. T ömi kell a fejünket, s megint nem árt körülnézni a szlovák és a cseh amatőr mozgalomban, mielőtt változtatunk a szabályon. A gyakorlat már évek óta nálunk is igazolta a régi igazságot: egy színjátszás van, s annak különböző stílusai, fajtái, formái. Mesterséges kategóriákat nem érdemes kitalálni, mert ez csak zűrzavart és fölösleges ingerlékenységet, vitákat szül. Ezért tetszik életrevalónak az a javaslat, miszerint két kategóriában kellene megrendezni a következő évekbe a Jókai-napokat. Diákszínjátszásban, esetleg ifjúsági- és diákszínjátszásban, valamint felnőtt színjátszásban. Ez a változás talán e téren is munkára ösztönözné a magyar nyelvű középiskolák pedagógusait, akik a komáromiak (Komárno) és az ipolyságiak (Sahy) példáját követve feleleveníthetnék a diákszínjátszás - a mi tájainkon is oly gazdag - hagyományait. Természetesen e javaslatnak is vannak gyenge pontjai, s nyilvánvalóan más elgondolások is léteznek. Egy biztos: változtatni, tehát cselekedni kell. Méghozzá átgondoltan és gyorsan - mozgalmunk fejlődése, jövője érdekében. Jó lenne, ha a pihenés heteit színvonalasabb és rendhagyó évad követné. Olyan értelemben, hogy nemcsak beszélünk, vitatkozunk amatőr színjátszásunkról, hanem teszünk is javaslataink, céljaink valóra váltásáért. Intézményesen és ki-ki a maga munka- területén. Ennek a lépésnek már valóban itt 32 ideíe SZILVÁSSY JÓZSEF Ezt az életfilozófiára is alkalmas mondatot Balázstól kaptam még négyéves korában. És ha valaki azt hinné, hogy a gondolathoz méltó helyen és körülmények között született, ki kell józanítanom. Akkoriban hangosan mesélt magának, közben egy kerek, cirokfejü kefével játszott. Ez a kefe volt sündisznó, ha akarta; ha meg akarta, király. Ezt tőle tudom. Azt meg már én teszem hozzá, hogy a játék azóta sem szégyenkezik miatta. Családi szállóige lett belőle. Mi felnőttek megszoktuk, hogy a tárgyak elsősorban arra jók, amire valók. Elfelejtjük a hangjukat, pedig gyerekkorunkban beszélni is tudtunk velük. Ma már eszünkbe sem jut, hogy a bögrének fáj a letörött füle. Hogy a törülköző megfázhat, mert vizes. És hogy egy kis cipőnek rossz lehet, mert nem arra megy, amerre akar. Esztertől tudtam meg, hogy igy van. És miért ne lehetne így? De tőle tudom azt is, hogy a csiga csak akkor mehet be a házába, ha összejhajtja magát kerekre, mert a csigaházban nem lehet egyenesen menni. O hívott egyszer kétségbeesetten, hogy segítsek a Csontos Katika teknósbékáját - akit egyébként Pepinek hívtak -, kivenni a teknöjéböl, mert beleesett szegény. És ó mesélte nekem, hogy meghalni csak azért rossz, mert az embert beteszik egy dobozba, mint a Nagymamit, pedig jobb lenne, ha egyenesen a földbe tennék, mert az olyan laza. Akkor este nehezen tudott elaludni... Voltak nekik is játékaik, több mint kellett. De igazi lovasversenyt csak a szigeten szedett vadgesztenyékkel lehetett játszani. A kavicsokkal, amelyekből hiába volt fióknyi, ha csak egyet is kidobtam a takarításnál, Eszter napokig sajnálta, mert abból a kis kékből csak áz az egy volt. Persze játékot mindenből lehetett csinálni. Szóból és önmagunkból. Ezek voltak a legjobbak. Mindig kéznél voltak. Közben lehetett takarítani és boltba menni. Legfeljebb nem mindenki értette, hogy mit beszélünk. De mi tudtuk, hogy most nem is mi vagyunk, akik itt mennek, hanem Gömbös Miska és Barbara anyó, a két mackó. És aki mackó, az mackóul * beszél. Ezt a mackó nyelvet Eszterrel sokáig beszéltük. Ha este későn mentem haza, várt egy levél, amelyben Gömbös Miska elmondta, amikor már írni is tudott, hogy megcsinálta a leckéjét, eltörte a ci- cás bögrét véletlenül, és a fogát is megmosta. Heggel Gömböc Miska ágya mellett is volt egy levél. Abban meg Barbara anyó írta meg, hogy nem felejtette el megvenni a hegyezót, és semmi baj, a cicás bögréknek szokásuk, hogy néha eltörnek. A levél mellett ott volt a hegyező is. Mi volt jó ezekben a játékokban? Együtt voltunk. A legtöbb, amit adhatunk egymásnak. A legerősebb kapocs is. Mindenkihez ragaszkodunk, aki a gyerekkorunkat őrzi. Aki tud rólunk valamit, ami egyszeri volt. Kell, hogy akkori arcunkat később is felmutassa. Én ezt már nagyon tudom. De valamit ók is gyanítanak. Balázs egy kékkockás ingemet emlegeti. Úgy szerettem - mondja. Akkor sokat játszottunk együtt. Talán már érzi, néha szüksége van az embernek arra, hogy megérintsék az emlékei. Előfordul, hogy egy emléknek kék színe van. Esztertől két évvel ezelőtt egy párnát kaptam karácsonyra. Maga varrta. Skótkockás szövetből rajta: Gömböc Miska és Barbara anyó. Megesik, hogy halálosan komoly a játék. De emlékszem egy elrontott játékra is. Szeretném, ha Balázs elfelejtette volna! Nagyon fáradt voltam, aludni akartam egy délután. De ó nem akart. Már tizedszer hozta oda a kis piros autóját, hogy húzzam fel, mert nem megy. Maguntam, és földhöz vágtam az autót. Eltört. Nem sírt, csak rámnézett. Összetört - mondta, és megrándult szája szögletében a szomorúság. Gyorsan megragasztottam az autó, ment is újra, de Balázs nem akart játszani vele többet. Nem az autó tört össze, hanem a játék... És erről eszembe jut még valami. Gyermekkoromban homokvárat építettem kint a strandon. Egy fiú elment mellettem és belerúgott. Én nézhettem úgy rá, mint rám akkor Balázs. Most már a kettőnk szemével nézem azokat az embereket, akik elrontják a mások örömét, és úgy tesznek, mintha nem is vennék észre. Néha még mindig szégyellem magam. Játsszunk emléket - mondtam a gyerekeknek, mielőtt imi kezdtem. Kiváncsi voltam, az volt-e fontos nekik, ami nekem. Van-e egyáltalán, amire emlékezni tudnak? Mert volt a mi közös játékunknak egy olyan tartománya is, amelyen ők kívül rekedtek. Ez a játék korábban kezdődött, mint gondolnák. Ott, abban az üres kiságyban, amelybe beleláttam őket. Akkor, amikor a nevükkel játszottam valósággá a sok közül egyetlen lehetséges arcukat. Annál a furcsa pillanatnál, amelyben először néztünk szembe egymással. Nemcsak körülöttem történt az életünk, hanem bennem, azóta is. De ezt ók nem tudhatják, ez csak nekem fontos. Tehát az emlékek! A közös játékok! - kérdezem. Balázs (most 26 éves) már fel-télcsillan, Eszter mozdulatlanabb (ö csak 18 éves). Neki még nem fontosak az emlékei. De ez így nagyon egyszerű lenne. Az emlékek szociológiai értékűek is. Kor és életforma rekonstruálható belőlük. Balázzsal hatéves koráig együtt voltam. Eszterrel hat hónapig. Dolgoztam, folyton időzavarban voltam, kevesebbet játszottunk együtt. Figyelj rám - mondta, amikor esténként a napját elmesélte. És tudta, hogy csak félig figyelek. Telefont játszottunk, de az már nem volt az igazi. Nem voltam jelen, amikor szüksége volt rám. És a játékot sem lehetett vasárnap egy hétre előre eljátszani. Kitalálta hát Gömböc Miskát és Barbara anyót magának, hogy ne legyen egyedül. És nekem, hogy ne fázzak, amikor lehűl körülöttem a világ olykor-olykor. Ketten mégiscsak könnyebb... SZABÓ ÉVA 9) 5 ? 5 O 8 5 Q) «J O 3 Q
