Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)
1985-10-04 / 40. szám
SANG BORCHERT It szép. De tizenhét éves volt, és em. Igazán szerettem. A kezei egek voltak, mert nem volt kesz- it nem ismerte, és azt mondta: Az disznó. Ezenkivül Lyonban szülei azt mondta: Ha a világ elpusztul ne crois pás -, akkor kiveszünk , bepálinkázunk és zenét hallga- lyitjuk a gázcsapot, és csókolód- halottak nem leszünk. A szerel- tarok meghalni, ah oui! y is szólított, hogy mon petit chou. n. kávéházban ültünk. A klarinét cselt a szögletünkig, mint tiz tyúk. rtelmetlen szinkópákat énekelt, megtalálta egymást, és nyugtala- Egymást néztük. Ó nevetett, én elszomorodtam, hogy nyomban Eszembe jutott - olyan tizenhét nevetése -, hogy egyszer öreg- iz belőle. De azt mondtam, félek, en véget érhet. Most egészen i, halkan nevetett: Gyere, i meleg volt a muzsika, hogy ttunk, és csókolóznunk kellett. < és szomorúságom ellenére is. tegzavart bennünket. Egy hadnem volt. Orr, száj, szem - min- n volt, ám alig tett ki egy arcot. De ruhája volt, és úgy vélte, fényes igsúlyozta ezt) nem volna szabad nk az utcán. i magam, és úgy tettem, mintha . De ő még nem ment el. le feldühödött: Nem szabad? De iád! ügye, hogy szabad, ett. irt sem tehettem, és az egyenru- dig nem ment el. Féltem, nehogy i valamit, mert Marguerite navolt. nak! Egy ilyen alaknak! Magának aka közepén sem adnék csókot! ént. Boldog voltam. Szörnyen így észrevegye, hogy Marguerite <atonatisztek nem vesznek észre lentirguerite ott volt újra a szájam lágyon összezördültünk, an a párizsi tűzoltóság tartott Évfordulója volt. Kimondottan /onult fel. így hát nevettem. Meg fontolnom a dolgot. Marguerite :ült máshova. Világos volt szá- y megbántottam. Félóra hosszat lytam. Akkor nem bírtam tovább. 5 volt, és észrevétlenül melléje Szeretem a hajad és a hangod, ökfejemnek nevezel. Szeretem , és minden idegent rajtad. És larguerite! ondoltam, hogy az idegesség ninket, hiszen olyan édes végül mindig újra felfedezni azt, amit már ismerünk. Mozi után Marguerite elkérte a pipámat. Elszívta, és rosszul lett tőle. De tudtomra akarta adni, hogy még sokkal jobban szeret. A folyóparton álltunk. A viz fekete volt az éjszakában, és titokzatosan locsogott a hid pillérei körül. Olykor-olykor megvillant valami sárgán és magányosan, emelkedett és süly- lyedt, mint egy lélegző mellkason: csillagok tükröződtek sárgán és magányosan. A folyóparton álltunk. Ám a folyó az éjszakával vitorlázott, és nem ragadott magával minket ismeretlen földre. Talán azt sem tudta, merre tart az útja, és hogy minden út célja az éden. Pedig feltétel nélkül rábíztuk volna magunkat az éjszaka vitorlájára - de a folyó semmit sem fedett föl nekünk varázsából. Csak locsogott és csobogott, s valamicskét megsejtettünk titokzatos szépségéből. Felőlünk kicsaphatott volna a partjára - és a mienkre, a mi életünk partjára. Hagytuk volna elsodorni, elárasztani magunkat ezen az éjszakán. Mélyen és izgatottan lélegzettünk. És Marguerite odasúgta: Szerelemillata van. Visszasúgtam: De hiszen fü-, viz-, folyó- és köd- és éjszakaillata van. Látod, súgta megint Marguerite, szerelemillata van. Nem érzed? Olyan illata van, mint neked, súgtam még halkabban, és neked olyan illatod van, mint a szerelemnek. Látod - súgta újra. Aztán a folyó súgta: Mint a szerelemnek - látod - mint a szerelemnek - látod... Valószínűleg egészen más volt a véleménye. De Marguerite úgy gondolta, hogy kihallgatott bennünket. Lépések közeledtek felénk, és egy lámpa kényszeritett, hogy kinyissuk a szemünket: járőr! Kiskorú lánykákat kerestek, mert úgy virultak ezek a parkokban a katonáknak karjaiban, mint a virágok. Marguerite azonban eléggé érettnek látszott a járőr parancsnokának szemében. Már tovább akartunk menni, amikor valami feltűnt neki Marguerite-en. Azt hiszem, az arcfestése. A mi lányaink nem festik így ki magukat. Az őrmesterek néha nem is olyan ostobák, amilyennek látszanak. Az igazolványát kérte. Ö cseppet sem remegett. Gondolhattam! mondta az őrmester, francia, valóságos festékbolt. Marguerite hallgatott, és nekem is hallgatnom kellett. Aztán felírták a nevemet, és újra magunkra maradtunk. Tudtam, hogy legalább négy hétig nem jövök ki a kaszárnyából. A többi büntetésről nem is szólva. Vártam még, de nem jutott eszembe semmi okosabb. Meg is mondtam Marguerite-nek. Nem jössz négy hétig? Akkor vége mindennek, tudom én. Éppen csak gyáva vagy. Én gyáva vagyok? Remegtem-e? Ó, hagyod magad négy hétre bezárni! Pfuj, nincs benned kurázsi. Nem szeretsz. Ó, tudom én! Nem segített semmi, Marguerite azt hitte, éppen csak gyáva vagyok átmászni éjjel a kerítésen. A száz apró intézkedésről, ami ezt megakadályozta, sejtelme sem volt. A négy hétre gondoltam, és nem tudtam semmi egyebet mondani. Némi idő elteltével újra próbálkozott: Nem jössz? Négy hétig? Nem? Nem tudok, Marguerite. Többet nem tudtam. És Marguerite-nek ez nem volt elég: Helyes! Nagyon helyes! Tudod, mit csinálok most? Természetesen nem tudtam. Most a szobámba megyek, és megmosom az arcomat. Az egész arcomat. Igen. Aztán kiszépítem magam, és új szeretőt keresek! Az ám! Ah oui! Aztán elnyelte a sötétség. Eltűnt - örökre. Amikor egyedül kellett megtennem az utat a kaszárnyáig, legszívesebben sírtam volna. Megpróbáltam. Arcom elé tartottam a két kezemet. Rejtelmes szaguk volt: Franciaország. És arra gondoltam, hogy ma este már nem mosok kezet. A sirás nem sikerült. A csizma volt az oka. Minden lépésnél pimaszul csattant: Mont petit chou - kis tökfejem - kis tökfejem... Te óriás tökfej, vicsorogtam fel a holdra. Szégyentelenül világított. Különben a járőr egyáltalán nem vette volna észre. Mármint a festékboltot. JÁNOSHÁZY GYÖRGY fordítása „Jaj - gondolta - neki temérdek dolga van, én meg tétlenkedem. Nem úszom meg kellemetlenség nélkül." És noha Zsenyeralov nőtlen ember volt, szintén félt, hogy elveszíti nyugodt állását. Ezért a számológéphez ugrott, és valami számtani badarságot csattogtatott végig rajta. Félelme már az első napon odáig fajult, hogy csak ügybuzgó kartársa után mert eltávozni a hivatalból. Irnm Másnap azonban kissé zavarba jött. Percnyi pontossággal érkezett a hivatalba, de Abukirovot már ott találta. A gyeptéglák főnöke feltette magában, ő bizony megmutatja karfásának, hogy a gyeptéglákkal végtére is sokkal több a dolog, mint a pázsittal - és nem tízre, hanem kilencre jött a munkába. És most ott gunnyasztottak az egész hivatalos idő alatt, s rá sem mertek nézni egymásra. Csattogtatták számológépüket, nyulacskákat rajzoltak a nagyméretű jegyzettömbbe, ok nélkül turkáltak a fiókjukban, s egyik sem mert a másiknál korábban elmenni. Ez alkalommal Zsenyeralov idegei voltak erősebbek. Az éhségtől és szomjúságtól elgyötört Abukirov este fél hétkor otthagyta a Heliotrópot. Zsenyeralov a győzelemtől mámorosán egy perc múlva elrohant. Harmadnap a gyeptéglák főnöke került, fölénybe. Szendvicseket hozott magával, és jóllakva, nyugodtan és könnyűszerrel elüldögélt nyolcig. Bal kezével a kolbászt tömte szájába, jobbjával pedig majmot rajzolt, munkát színlelve. Nyolc óra öt perckor a pázsitok főnöke már nem birta tovább, és útközben magára ráncigálva felöltőjét, a hivatali étkezdébe rohant. A győztes halk nevetéssel kísérte, és legott ő is elment. A negyedik napon mindketten este tízig lopták a napot. Azután pedig az események a mindkettőjük által diktált, igen gyors ütemben peregtek tovább. Zsenyeralov éjfélig üldögélt. Abukirov éjjel egykor ment el. És eljött az idő, amikor mind a ketten hajnalig rostokoltak a Heliotrópban. Sárga arccal, lesoványodva üldögéltek a dohány- felhők közepette, és hullaszin ábrázatukat az ostoba papirok közé temetve, reszkettek egymástól. Elhomályosult tekintetük véletlenül találkozott. És akkora gyöngeség hatalmasodott el rajtuk, hogy mindketten egyszerre bevallottak mindent.- Milyen ostoba vagyok! - kiáltott fel az egyik.- Milyen ostoba vagyok! - jajdult fel a másik.- Sosem bocsátom meg magamnak!- kiáltott az első.- Mennyi időt vesztegettünk el hiába!- panaszkodott a második. A gyepek és a pázsitok főnöke megölette egymást, és elhatározták, másnap egyáltalán be sem jönnek, hogy alaposan kipihenjék az ostoba hadakozást, később pedig minden színlelés nélkül sakkozni fognak, és a legújabb vicceket mesélik egymásnak a hivatalban. De egy órával e bölcs döntés után Aburkirov egy szörnyű gondolatra eszmélt rá odahaza. „De hátha - döbbent rá - Zsenyeralov- nak különleges felhatalmazása van a nap- lopók leleplezésére, és pokoli játékot űz velem?" És a harcban megfogyott lábára ráncigálva moszkvai készitményü pamutszövet nadrágját, legott a Heliotrópba rohant. A házmesterek seperték a reggeli járdákat, kölyökkutyák turkáltak a szemétkupacokban. Abukirov szívét balsejtelem szorította össze. És valóban: a Heliotróp nedtas oroszlánjai között ott állt Zsenyeralov, az álmatlan éjszakától gyűrött kabátban, és szánalmasan bámult a közeledő Abukirovra, akiről más biztosan tudta, hogy a tunya hivatalnokok leleplezésére különleges felhatal- (nazással rendelkező személyiség. Alighogy a házmester kinyitotta a kaput, máris asztalukhoz sietett és kuszán düny- nyögték:- Temérdek dolgom van, sürgős pázsitigénylés!- Rengeteg dolgom van, új gyeptéglák érkeztek! Azt mondják (bár egyedül a mindenható Tervbizottság tud mindent), hogy ez a két ostoba fráter mind a mai napig ott szimulál a sárga Íróasztala mellett. És az asztali lámpa éles fénye elömlik viaszsárga arcukon. GELLÉRT GYÖRGY fordítása TŐZSÉR ÁRPÁD Ajnácskő Valamikor anyám itt lánykodott. Megnézem még egyszer: kicsiny, kopott falucska. Középkorból itt maradt tekintélyes vára majd ellöki, mint a kis gyéreket a nagy kalap. Ritkán járok benne, de ismerem minden csücskét, akár a tenyerem. Kusza, mintha vert seregből maradt volna. Hegyek állják körül, talán félnek: a maradék is szétszalad. Drága anyám múltja szaladna szét. Itt született, itt törte kis fejét először csókon, s itt botlott bele apám, a kóborló mesterlegény. Itt minden zug ővele van tele. Ajnácskő! Forgatom, nézegetem, mintha itt helyhészkedne kezemen. Kísértést is érzek: zsebre rakom az egészet, s akkor veszem elő anyám lánykorát, amikor akarom. A A A Radiátor a szabadon hemzsegő dunai szelek a térdéről ebédelő kőműves felszívódtak a tízemeletes betonnövények holt edénynyalábjaiba már csak a radiátor tud róluk az ő emlékezete a földszintig leér rejtett csövekben kotyog a múltja Leltár Őszi színüledékek az ablak mély poharában, zöld meg kármin, sárga meg ében, barna meg ónosszürke, s döbbent kék cafatok - ez az ég volt egykor. A mélyrétegben, az utcán, súlyos barnák és feketék kavarognak. E kinti színkeveréket az ablakon innen három szál szegfű tarkítja pirossal. Negyvenhárom év jele itt e három szegfű, s ünnep e színvonulás: zord születésnap. Már nem program az ősz, nem pezsgés. Elzakatolt az idő, el a lázak. Régi versekben hagyományos képek, félretolt csillékben a múlt nyár lombja, ím, ez az ősz már józan leltár, józan és keserű töprengés. Hozza jelentését a felszín. Fáradt villamosokról suttog a kármin, kedvetlen házakról az ónosszürke, s gyászról, önkívületről szól az ében. Ősi férfisors: asszony, gyerek és harc - süllyed a költő vissza a mélybe. Négy fal közt gondozza a történelmet. Elvetette a mély metaforákat, el a törvényt. Metrum és rím tartja a vers négy sarkát. Hát hol az ember, az éggel összemosolygó, hol a világot képben rendszerező ész, hol van az Oltárcsillag, a Göncöl megköltöje? Metrum és rím tartja a föld négy sarkát, zöld jelzők és sárga igék markolnak sápadt főneveket s földrészeket egybe. Rend ez is. Véli magáról. Görcsös okker ecetfa lóg be az ablak mély poharába. Mozdul az ág, ki-kivág a lombkoronából, s összekavarja a rendet. CD co N S o ■o c 0 5 .o> <o N >o 1 CD
