Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)
1985-09-27 / 39. szám
A 1 ii I a három Bogi lány ott ül a parkban, szorosan egymás mellett, egy pádon. A délutáni forgatagban senki sem törődik velük, az emberhullám körülfolyja őket, érzéketlenül és közömbösen. Senki nem szól hozzájuk, ők se mozdulnak senki felé: a durván gyalult városi pad a mozdulatlanság szigete az őrült zsongásban. A három Bőgi lány egy kis házban él egyedül, a város szélén. Nem érintkeznek senkivel, nem érzékelik a valóságot; életük megrekedt valahol, a parttalan történések valamely zátonyán. Egyetlen szórakozásuk, hogy bejárnak a nagy parkba, a város szivébe. Ott aztán megülnek egy pádon, mindig ugyanakkor, mindig ugyanott, három mozdulatlan, fekete túzok: egymáshoz sem szólnak, a külvilág zaja is elhal a lábaik előtt. Az emberek nem ismerik őket, ők pedig, mint' valamely mese deformált habtündérei, érzéketlenül élik a napok, órák zuha- tagát. Pedig a három Bőgi lány rengeteget tudna mesélni, ha megkérdezné őket valaki. 1- Azok voltak az idők - mondhatná például a legidősebbik -, amikor a kedves Lajosommal erre korzózgattuk minden vasárnap délelőtt. Ismerte kedveském, az én Lajosomat? Férfi volt ám, igazi férfi, higgye el nekem, kedveském, még ma is könnybe lábad a szemem, ha rágondotok. Fess fiatalember volt az én Lajosom, kackiás kis bajusszal, hűvös eleganciával, ő volt a régi világ megtestesült mintaképe, manapság olyat hiába is keres. Már amikor megismerkedtünk, az elragadó eleganciájával hódított meg. Itt történt az is, kedveském, a városi parkban, de akkor mennyire másképp nézett ki itt minden! Rendezett volt az egész környék, a vizen hatalmas tavirózsák nyíltak, a patak partját nem betongyűrű szegélyezte, mint most, hanem jegenyék és szomorúfúzek sora, egyszóval igazán nagyon romantikus volt itt minden. Csodálkozik azon, amit mondok, kedveském? Látja, én ilyen megkopott, romantikus felfogású vagyok. De, hogy szavamat ne felejtsem, a patak szélén, abban a kis kiszögellésben, állt akkor egy teraszos, nagyon elegáns kis vendéglő, nagyszerű konyhával, első osztályú kiszolgálással, emlékszem, sehol halászlevet olyan ízletesen nem tudtak készíteni, mint ott. A főpincér, a Miska is messziről megismert és kisztihandot mondott, nem lehetett ellenállni az invitálásának. Akkoriban tudja, kedves, a mama betegeskedett és én csak a papával mehettem ki a városba, vagy valamelyik húgommal, de azt csak nagy ritkán. Akkor este is, emlékszem, éppen a papával jöttünk haza valamelyik előadásról, mert tudja, kedveském, más volt itt akkoriban az élet, egymást érték az előadások, operettek, zenés játékok, ezer szép élmény, bizony, kultúrváros volt ez akkoriban. Szóval éppen jöttünk haza a papával, eléggé emelkedett hangulatban, amikor azt mondja a kedves papa, édesem, gyere, betérünk egy kis hervettre, így hívtuk azt mi akkoriban, egy kis kávézgatásra. Épp, hogy a kedves Miska elmondta a kisztihandot az asztalunknál, észrevettem, hogy egy snájdig vágású úriember a sarokasztaltól állandóan engem figyel, még a poharát is rám emelte. Mit részletezzem, gyönyörű nap volt, hazafelé menet a hattyúk között - mert azok is voltak ám a tavon - a jóképű fiatalember képe lebegett előttem, a kedves papa meg is jegyezte, valahogy szétszórt vagy ma, lányom, jaj, kedves papa, mondtam én, csodálkozni tetszik ennyi szép élmény után. A papa erre nem szólt semmit, csak elmosolyodott egy picit a bajusza alatt és megszorította a kezemet. Ezután Lajos - mert így hívták az én egyetlenemet - megjegyzett magának, kitüntetett a figyelmével, többször követett, sőt, néhányszor biccentett is felém, szerencsére a papa még jó sokáig nem vette észre. feszültség támadt bennem, bizony nem tudtam a kedves mama szemébe nézni aznap este. Az ágyamban is csak kínlódtam, Lili rám is szólt, mi van veled, Bezsó, valami nincs rendben? Tudja, kedveském, a Lilinek külön érzéke volt ahhoz, hogy ráérezzen az ember fájó dolgaira. Másnap reggel csak fokozódott bennem a feszültség, ahogy megláttam őt a kapunk előtt sétálgatni. - Rám vár - villant át az agyamon, de örömömet nyomban le is hútötte az óvatosság. A szivem a torkomban dobogott, amikor Lilivel kimentünk a városba és ő a nyomunkba szegődött. Már ahogy megjelentünk a kapuban, egy utánozhatatlanul elegáns parolával köszöntött bennünket, aztán követett egészen a Hartzig-féle cukrászdáig, ahová betértünk Lilivel. Jaj, kedveském, olyan izgatott voltam, szegény Hartzig úrnak háromszor is meg kellett kérdeznie, mit is parancsolok, mig Lili segítségével nagy nehezen ki tudtam nyögni valahogy, hogy kedves Hartzig bácsi, húsz deka első osztályú töltött cukorkát kérek szépen. És még akkor is csak őt láttam magam előtt, amint égő fekete szemeivel engem nézett a kirakat üvegén át. Délután már rózsacsokrot is küldött, illatos kis névkártyával, nem győztem magyarázkodni a mamának...- így volt, kedvesként - mondhatná a harmadik lány is így volt minden, ahogy mondjuk, való igaz minden szó, amit tőlünk hallott .Látom, magát tényleg kísértek, amíg el nem tűntünk a sarok mögött. Büszkén lépkedtem Frederik oldalán, élveztem, ahogy a lányok az utcán irigy pillantásokat vetnek ránk. Kimentünk egészen a város szélére, a főút mellé, ahol a kutyapecérek bódéja állt és leültünk egy padra. Frederik ott sok szépet mondott nekem, elmesélte az életét is, és én nagyon boldog voltam és hálás a papának, hogy összehozott engem Frederikkel, aki iránt egyre nagyobb vonzalmat éreztem. Hazafelé ismét a főutcán mentünk és még Barthus vaskereskedő is - akivel pedig, családostól kölcsönösen utáltuk egymást -, még ő is messziről kalapot emelt és hangos szóval köszöntött bennünket.- Bizony, kedveském, az én drága Lajosom - folytathatná az első -, valaki volt az én Lajosom, nagy emberek álltak szóba vele. Harmincnégyben is, az Arany Bika nagytermében, az én drága Lajosom a főszolgabíróval kártyázott együtt, úgy bizony, kedveském, és édes bátyámnak, kedves öcsémnek szólították egymást, bárkitől megérdeklódheti. Háromszáz liter bor fogyott el akkor éjjel, kedveském, kerek háromszáz liter. Éjfél után pedig felállt az alispán úr és azt mondta: „Édes uraim, rágalmazó nyelvek azt mondják a mi szeretett vármegyénkről, hogy mi itt tespedtségben élünk, nálunk soha nem történik semmi érdemleges. Ezennel felkértelek benneCsáky Pál- Akárcsak az én Ferencem - emlékezhetne a középső is. - Mert Ferenc is talpig úriember volt ám, égő fekete szemekkel, éjfekete hajjal és természetesen bajusszal, gyönyörű fekete bajusszal, huszárfőhadnagy volt az én Ferencem. Ha látta volna, kedveském, mint ahogy én ma is itt látom feszíteni öt magam előtt remekül szabott egyenruhájában, díszes huszárcsákójában, nem csodálkozna rajta, hogy még most is elérzékenyülök, ha eszembe jut a kedves. A Micivel éppen a Körből jöttünk hazafelé, rendes vasárnapi felolvasásainkról, amikor a Hink-féle kereskedés előtt találkoztunk vele. Első látásra magával ragadott a tüzes tekintete, szép vágású arca, Mici meg is jegyezte, te Bezsg, mégsem illik fényes nappal a főutcán így megbámulni egy férfit, mégha mindjárt főhadnagy is az illető. Én persze csak nevettem a dolgon és meg- igértettem a Micivel, nem szól a találkozásról senkinek. Bévül azonban furcsa érdekli a mi.világunk, arról bizony rengeteget lehetne mesélni. A cukrászdáról, ahová a kedves papával minden vasárnap délután bementünk, és ahol olyan süteménykölteményeket szolgáltak fel, hogy én olyat azóta nem láttam. A cukrászda felett, emlékszem, hatalmas festett cégér lebegett, a cégér mögött pedig galambfészkek, rengeteg vadgalamb fészkelt ott. Frederikemmel nem is neveztük másképp, csak galambcukrászdának. Az én drága Frederikemmel, úgy bizony... A kedves papa a kávéházban ismerkedett meg az én Frederikemmel, politizálás és kártyázás közben, amit minden vasárnap délelőtt rendszeresen műveltek volt. Hogy hogynem, a kedves papa egyszer nem tudott fizetni és a partnere kóklernek nevezte őt, mármint a kedves papát. Ekkor a szomszéd asztaltól felállt Frederik, akit akkor még csak úgy ismertünk, mint ide kihelyezett központi biztost, és azt mondta: „Uram - mármint a sértőnek - ez az úr a védelmem alatt áll. Amennyiben óhajtja a kardját összemérni az enyémmel, állok rendelkezésére, ám figyelmeztetem, a vívás többszörös bajnoka vagyok, és, mint ön is bizonyára tudja, a helybéli vivószak- osztály tiszteletbeli elnöke. Amennyiben tehát szeretné a kardomat elkerülni, tanácsolom önnek, vonja vissza azt az aljas rágalmat, amellyel az elébb ezt a tiszteletre méltó urat illetni merészelte.“ Az ismeretlen persze azonnal visszavont mindent, a kedves papa pedig meghívta az én Frederikemet hozzánk ebédre, aki akkor tulajdonképpen még nem is volt az én Frederikem, csak két hét múlva lett azzá... Délután elvitt engem Frederik sétálni, természetesen a papa és a mama engedélyével, ahogy kivonultunk a kapun, titokban visszanéztem, ott álltak egymás mellett az erkélyen és büszke tekintettel teket, kedves barátaim, tegyetek javaslatokat, mivel mutathatnánk meg ország- nak-világnak, hogy a mi megyénket nem illetik meg a kritikák, hogy mi is tudunk olyat tenni, amiről messze földön megemlegetnek bennünket. Addig is, kedves barátaim, van szerencsém bejelenteni, hogy ma éjjelre hatvan cigányt rendeltem ide az ablakaink alá, akik hajnaltájt szerenáddal fognak hazakisérni bennünket. Vivát!“ És vivátozott a terem, kedveském, lelkesen ünnepelt mindenki, éltette a mi gáláns alispán urunkat. A főszolgabíró úr odahajolt az én kedves Lajosomhoz és megkérdezte tőle, hogy tetszett az alispán úr szónoklata, édes öcsém, és erre az én Lajosom azt válaszolta, hogy nagyszerűen, kiválóan igazán elragadó ember a mi alispánunk, édes bátyám. Meghiszem, azt, válaszolt erre a főszolgabíró úr, kedvesen mosolyogva a bajsza alatt, magam is így vélekedek róla, kedves öcsém. Aznap éjjel alakult meg, kedveském, az alispán úr felhívására, a megyei kakaspártoló egylet, amely aztán kakasviadalok megszervezésével alapozta meg a hírnevét országszerte. Reggel pedig hatvan cigány kísérte hazáig a drága alispán urat, úgy bizony, kedveském...- Azon a szép hétfői délutánon is - emlékezne tovább a legkisebb - a lóistállók körül sétálgattunk éppen az én Frederikemmel, vártuk a galoppverseny megkezdését. Frederikem már tett is a lovakra és épp magyarázta nekem a konkurensek esélyeit, amikor odajött hozzánk néhány kedves ember és szóbaele- gyedtek Frederikkel. Ugyan már kedves kihelyezett úr, szólította meg először is a nagybajuszú Fitzek úr, a mészárosmester, mondja már meg nekünk, kedves kihelyezett úr, lesz-e háború vagy nem lesz háború. Mert hát tetszik tudni, sokfelé jár-kel az ember, sokfélét hall, ez a Mussolini is ugyebár,, meg a Hitler... Tessék már megmondani nekünk, kihelyezett úr, mivel számíthatunk, mert ugyebár a magunkfajtának nem árt előre felkészülni a dolgokra, ha netán ugyebár... Ugyan, kedves Fitzek úr, szólt közbe Liáka úr is, a virágkereskedő, hogy gondolhat ön ilyet, és ráadásul ilyen kérdéssel még a kihelyzett urat is fárasztja. A Mussolini dolga a Mussolinié, Hitler dolga a Hitleré, mi magunk pedig azon legyünk, hogy a mi kedves városunkban mindnyájunknak jó legyen, nincs igazam, kedves kihelyezett úr. Mert ugye, ami engem és a kereskedésemet illeti, pillanatnyilag ugyebár kissé meg vagyok szorulva és bizony egy kis kölcsön a várostól, vagy netalántán egy telek a szőlők alatt..., de hát nem is akarom fárasztani az ilyen dolgokkal a kedves kihelyezett urat ezen a mai szép napon... ön, kedves Liáka uram, fölöttébb optimista, szólt közbe hatalmas keretű szemüvege mögül Nagypál úr is, a bőrdíszműves, ön fölöttébb optimista, és ez nekem személy szerint igen tetszik, de meg kell, hogy mondjam önnek, személy szerint csak én vagyok a világon, ami azzal jár, hogy azért a mások véleményét is illik figyelembe vennünk, igazam van, kedves kihelyezett úr. Van nekem egy kebelbarátom, kedves uraim, úriember a javából, kiismeri magát a világ dolgaiban, azt mondta nekem a jó múltkoriban, figyelj jól a szavamra, Imrém, én nem szoktam csak úgy a levegőbe beszélni, mint ahogy tanúsíthatom is, kedves uraim, igazán nem szokása, azt mondja hát az ón barátom, figyeld meg jól, Imrém, rövid időn belül itt mindannyiunknak inogni fog a talaj a lába alatt, figyeld meg, amit mondok, Imrém... Már megbocsásson, tisztelt Nagypál uram, szólt közbe erre a nagybajuszú Fitzek úr, szerény önmagámnak is az a véleményem, amennyiben Így mennek tovább a dolgok a világban, már ugye, ami ezt a Hitlert meg a Mussolinit illeti, bizony, kedves uraim, lassan összepakolhatjuk a hentesbárdja- inkat meg az üvegházainkat is. Node uraim, csapott közbe Nagypál úr erős hangján, uraim, mi, művészek kissé másképp ítéljük meg a közönséges hétköznapokat is, mint egyéb halandó. A mesterem, aki első osztályú bőrdíszműves volt, országos működési engedéllyel, mindig azt mondta nekünk, fiatalurak, jegyezzék meg, minden kacskaringónak, még a leg- kifundáltabb kacskaringónak is van eleje és van vége, jegyezzék ezt meg jól, uraim... így beszélgettek egymás közt az én Frederikemmel, akit jóformán szóhoz sem hagytak jutni a nagy lelkesedésben, bizony, kedveském, amíg csak el nem kezdődtek a futamok.- Akkor ősszel is - mondaná szomorúan a középső -, szerda délelőtt ott álltunk két oldalt az utca elején és néztük a felvirágzott csákójú, menetelő katonákat, amint vonultak kifelé a városból és énekelték torkuk szakadtából, hogy diófából sej, haj, diófából nem csinálnak koporsót, Horthy Miklós katonája vagyok én... Szépen énekeltek, zengett a város, az emberek vidámak voltak, nevettek, integettek, virágokkal búcsúztatták a katonákat, csak én nem voltam boldog. A század elején ott léptetett hófehér szép lován az én Ferencem, diszegyenruhában, nyalka délcegséggel, vidáman biccentett jobbra- balra, és mikor meglátott engem, odaléptetett hozzám és azt mondta: „Ne féljen, kedvesem, rövid távozás lesz az enyém, kis séta csupán, rutingyakoriat, pár nap múlva bizonyosan jelentkezem...“ Nézett rám vidáman a nagy fekete, izzó szemével, aztán visszaléptetett a század elejére és eltűnt a szemem elől. Akkor láttam őt utoljára...- Ugyan, Bezsó - korholná erre a legidősebb már megint...- Bizony, kedveském - szólna közbe a legfiatalabb is -, az a mi szerencsétlenségünk, hogy a mi kis történeteink nem egyszerre, egymás után játszódnak le és mindnek nagyjából ugyanaz lett a vége. A kedves Lajos egy éjjel elmenekült a főszolgabírójával, hirt se hallottunk róla azután, a kedves Ferencet Szegedre vezényelték, aztán ki a frontra, ott is maradt szegény. Az én drága Frederikem is visszament Olomoucba, hiányos cseh tudásommal hiába küldözgettem utána a leveleket, mégcsak nem is válaszolt. Úgy bizony, kedveském, néhanapján megpezsdült körülöttünk a világ és mi vakon elhíztuk magunkat; aztán, hogy visszacsendesült, itt maradtunk szépen a történeteinkkel. A kedves papa és mama rég elhaltak, sokan a korunkbéliek közül is, most mondja kedveském, kinek mondjuk el, kinek? Lassan esteledik, az ónszerú levegő mintha pókhálót vonna a három Bőgi lány köré. Ók pedig ülnek a pádon, szorosan egymás mellett, nem szólnak, nem mozdulnak senki felé. Mereven ülnek, néznek maguk elé: mintha furcsa, érthetetlen szeszéllyel ilyen felfoghatatlan, élő anyagba véste volna paradox mozdulatlanságát a rohanó idO. Váratlar Tömegei / szeme öss sait, de est előtte, ami- Böszö rősöd. Egyszer rakni évek történt azt mást.- Látom házat épít tudom, mi minden a- Ezer i- mint ma tében.- Adódi- Húsz hatvanéve a szőve sértésetek tem. Mind tem; azt m ácsgerend rakd le; ál száz évig. tőt, mind« szóltam rr lett, mindé-Rád \ Böszörmé- És ta' kínál, leült italos-kas; nál, de rí „Elnök el dós vagy« a számbc tam, tétov itallal, am nézte az kortyintott. na, de ig> tünk. Az í ta a musl asztalhoz kadó szó kell bont: nagyobbr magamní „le kell t mindegyil jártam, r egyik fal kellett ép tantermei tem. „A lesznek, rém. Mint- Miér gyobb et- Ann’ most me pénzünk-Böví szedess« marad - munkám ha akácl azokat- mint f€ ják - ao- kezeié körsima.- Én is szedem Azt hinn megei it És mos engeme tudom, mellé ü VAJI MIKI Meg. soha sei dolatot színre, lat mik. nyilván Ténj gályán hagyta
