Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)
1985-09-27 / 39. szám
kyuLA I toppant be a vendég, idrás alig ismerte meg; eszaladta a vendég voná- : akkor kapott észbe, ki áll jr a vendég mondta: nényi vagyok, régi ismei emlékezni kell; félre kell sűrűjét, elő kell szedni: mi a, mióta nem látták egyAndrás, rendben vagy, lél. Hamarjában nem is kérdezzek tőled. Látom, slyén van. ömöm, ezer bajom volt nem mindenkinek az élesztendeje annak - akkor ;o|jam azt mondja izeti elnök: „András, épít nekünk." Megépítet- gerendát a helyére tet- idtam: ács vagy, téged az jelképez; rendben jól n az az építmény... akár egépitettem a sertésete- gerenda-letevéskor rá- amra: jó lesz ez így? Jó a helyén volt. ott a munkád - mondta / hívat az elnök. Székkel gyújtsak rá; az alacsony >ól kiveszi az üveget, kirn a fejem: nem iszom, rs, nyolcvankét eszten- eddig egy korty se volt most se iszom..." Lát- <, mit csináljon a kiöntött äkem ázánt. Darab ideig It; sajnálta, hogy nem Az emberre lettem vol- hideg levegő járt közöt- <hoz ment. Megigazgat- s cserepet, visszaült az rehajolt, nehezen kisza- elmondta: az etetőt le szét kell szedni, mert tn szükség. Kiszedtem nekem fájó szavakat: ni", „szét kell szedni"; i belém hasított. Felétek lem a Tiszaháton; az \ kéttantermes iskolát ; építettek is, de négyeiért négyet? - kérdez- leges termek kabinetek i benépesül a két tante- lálnánk a két termet...“ i építettünk régen naolt pénz; most meg..., y nagyobb etetőre van elnök elvtárs, de ne , ami van; még pénze is ajánlottam. - Az én tyjam szét? - Nem pu- sm akácfából faragtam csgerendákat, hanem a Tiszaháton is mond- £ny agacsfából. Amely í - acélkemény és tü- ilnök - nem és nem. m a szót: nem és nem I azt, amit építettem, az öreg András, a Tó- Drolja az önkritikáját... in ez az eset gyötör barátom És nem is z a vége? Az elnök nondom neki: „Maga felépítené szép házát, aztán azt mondaná valaki, még a nagymamának, meg a gyerekeknek is kell hét-három szoba... A többit hát le kell bontani, szét kell rakni... Magába is belehasítana.“ Bólogatott az elnök; nem itta ki az italt, kiloccsantotta az ablakon. Barátsággal elváltunk. „Hát majd, majd meglátom, András bácsi" - mondta. Böszörményi előtt feküdtek Tömegei András szavai: azok a nehéz agacsfa ácsgerendák. Öreg barátja elmondta hát beszámolóját, most Böszörményi András adja a beszámolót.-Az ember nem fogy ki a jóból- jajból; látom, van, ami gyötörjön - mondta Böszörményi Tömegeinek.- Gyötör, de a gyötrődést legyűröm, azzal, hogy nem szedem szét azt, amit felépítettem. Azt nem! Lehet, hogy neked nem volt hosszú életedben ilyen galiba.- Dehogynem, dehogynem - kezdte Böszörményi. - Néhány napja, hogy felmentett engemet a bíróság; mert bíróság előtt álltam. Az volt a vád: miért lőttem vadászpuskával arra az alakra?- Gyilkossági kísérlet?- Nem, nem. Életem nagy és sok dolgát letettem, de a vállalat kért, hogy őrködjek egy nagyon fontos áru- raktárnál. Engedélyt kaptam vadász- fegyver használatára; parancsot kaptam: a gyanús behatolóra kiáltsak rá, s ha nem áll meg, ha nem tűnik el, de gyorsan - a levegőbe lőhetek. Órt állok a júliusi éjjelen, szemem, fülem nyitva; minden surranást, ágmoccanást figyeltem, mert egy lélek sem közeledhetett a raktárhoz. Kezemben volt a parancs: minden áron meg kell védeni a raktárt. Egyet lépek, figyelek, hallgatózom, senki. A közeli toronyóra kerekei surrogtak, az óra összeszedte magát, rozsdás, rekedt hangon elverte a tizenkettőt; az ütések egyre lankadtab- bak voltak. Belefáradt az óraütésbe, elfáradt, mint én, mire elverte az éjfélt. Szinte felébredtem, mert éjfél volt, múlik az idő, most, most kell az őrnek legjobban vigyáznia, most, éjfél után egy órakor, mert akkorra az őr is elbágyadt. Egy óra múlt, amikor hallom: puhán rakja le lábát a földre, a raktár fala mellett oson, majdnem a falhoz tapad, amikor kiáltok: Állj! Nem állt meg. Állj! - kiáltom másodszor. Semmi. Állj, mert lövök. A kiáltásnak nem volt foganatja. „Földre, földre!" - ordítom, és kétszer a levegőbe lőttem. A második lövés után a földre vetette magát, bele a nagy tócsába, abba a nyári, júliusi pocsolyába, mert tegnap zuhogott az eső. A revolveres rabló zsebéből kivettem fegyverét, átadtam öt a hatóságnak. Engem megdicsértek, egyben bíróság elé állítottak. „Miért?" „Miért lőttem kétszer, elég lett volna a földre hasaltatás is" - mondta a bíró.- Miért lőtt kétszer?- Mert első kiáltásomra nem állt meg. Igen, agyonlőttem volna, ha nem engedelmeskedik.- De miért? - kérdezte csodálkozva a bíró.-Azért, tisztelt bíróság, mert ha nem így tettem volna, én szegtem volna meg a parancsot! Lőnöm kellett. Tudom, kérem; éppen ilyen ügyben, annak idején hadbiróság előtt álltam. A bíró belelapozott irataiba, s mosolyogva mondta:- Sehol nincs megáról feljegyzés; maga most ál! először bíróság előtt. Először.- Másodszor, tisztelt bíróság, másodszor. Ugyanilyen ügyben. Akkor is lőttem. Akkor is júliusi nap volt, és éjjel fél kettő. A bíró rám mosolygott, én meg ezt mondtam: - Nem, tisztelt bíróság, nem az „öregség"; idős vagyok, de másodszor állok bíróság előtt. A bíró mosolyogva intett: adjam elő azt az első hadbíróságot...-...Huszonöt esztendős katonaként szolgáltam az Aranyvárosban, másképpen a Száztornyú Városban, de úgy is emlegették, hogy az a város Európa Szíve. - Nem a harmadik huszárszázadnál szolgáltam, hanem a „lovasság harmadik eszkadrójá- nál". A hegyoldalban állt a laktanya; a hegy neve: Torokelmetsző-Hegy volt. A kapuban álltam őrt, este tíztől, amikor elhangzott a bánatos, szép hangú takarodó; hajnali ötig, ébresztőig álltam órt, bal lábam mellett a rövidpuskám. Júliusi éjszaka volt; két nappal azelőtt zápor zúdult arra, a járdán hatalmas tócsák maradtak, a holdfényben tompán csillogott há- lyogos szemű vizük. Állok; életem sorára gondolok: ha leszerelek, hová megyek, hol lesz munkám a Tiszaháton, abban a falatka faluban? Szeretőm a faluban volt, kilenc hónapja írt egy lapot; azóta férjhez ment, mert nehéz két esztendőt várni a régi regrutára. Nem volt valami jó kedvem. Hátam mögött a „lovasságiak", azaz huszárok; csehek, szlovákok, magyarok, lengyelek, románok és kárpát-ukránok; a kapuig hallottam bömbölő horkolásukat, tegnap is, ma is gyakorlaton voltak. Az istállókban a most hozott, még be nem tört lovak toporzékoltak: a bitang Musztáng, az átok Furiózó, a toporzékoló Dáma. Hátul a fegyverraktár. Mellette az anyagraktár. Volt mit védenem. Nagyon messze a toronyóra elverte az éjfélt, összeszedtem magamat; nem, most nem bóbiskolhatok: éjfél után egy óra - az ördögök ideje. Rablók, betörők suhannak. Ki jöhetett ellenőrizni? Laktanyaügyeletes nem, mert fáradt volt; az őrszobán szundított. Az ezredtől jöhet valaki, máshonnan nem, csakhogy az ezrednél... ilyen fülledt nyári éjjelen, tócsás járdán, hulla-fáradt lovasságiakhoz ki jöhet? Nem gondoltam rá, de kinyitottam a szememet, fülemet. Á kapuajtóval szemben volt a járda. Csendes, höldvilágos éjjel volt; nagyon messze hajótülök bődült, aztán csend volt. Hallottam: valami cirpel, vagy val- milyen kemény fém mütyür összeverődik. Mi lehet ez? Közelebbről hallom, aztán alakot látok, az ezreoioi jön valaki; annak zubbonyán csörögnek az ezüstözött-krómozott töltényfélék az ezüst zsinóron, jelezve, hogy központi ellenőr. - Jön. Kikerüli a nagy tócsát. Még nem emeltem fel lábam mellől rövid Mannlicheremet, csak megmarkoltam a nyakát. Látom: közeleg. Rákiálltok: Állj! Jelszót! Semmi. Oda se neki. Másodszor: Áll! Jelszót! Hiába: csak nyomakodik előre. Felnyaláboltam a puskát, az alakra tartottam, kiáltottam: Állj, vagy lövök! Még ez se használt. Újból: Feküdj, feküdj, mert lövök! Nem hasalt a földre. Kétszer a levegőbe lőttem. Akkor láttam, hogy az alak káromkodva a pocsolyába hasal, mert hallotta, hogy betöltöttem az élest. Valami olyasmit mormogott, hogy „Hülye! Ne lőj! Te barom, nem látsz?" A laktanya-ügyeletes a kapuhoz szaladt: „Mi baj, Besszermeni - csak így tudták kimondani a nevemet -, mi történt?" Kimutatok a járdára. Az ügyeletes kiszalad, felsegíti az alakot, bevezeti az örszobára, ahol lemossa, lekeféli, tisztogatja a ruháját. A laktanya-ügyeletes elengedte a „vendéget", nekem meg odaszólt:- Besszermeni... szakramentomos ügy ez... Tudja, ki volt ez?- Nem tudom.- Gajda tábornok volt! A hadbfrósági tárgyaláson az elnök annyit kérdezett: „Melyik szót mondta, Besszermeni, csehül?" Az „Alljt!" „És még melyiket?“ „Földre!“ „És agyonlőtte volna az ismeretlen egyént?" „Igen, agyonlőttem volna, ha nem hasal le.“ „Miért lőtte volna agyon?“ „Ezt a parancsot kaptam“. - „Tudja ki volt az idegen, akit maga a pocsolyába fektetett?“ „Nem túr dóm, kérem." „Generál Gajda - Gajda tábornok volt.“ Nekem mindegy volt, megtettem a kötelességemet. Vártam a büntetést. Helyette azt mondta mosolyogva a hadbíró-elnök:- Besszermeni, magát felmentem... maga megtette a kötelességét. .. Példásan viselkedett, megjutalmazom. .. egy héttel előbb fog leszerelni! Megköszöntem szívességét, és azt mondtam magyarul:- Azt az egy hetet kibírom, még ha aprófát hasogatnak is a hátamon... A hadbíró megkérdezte a tolmácstól: mit mondtam? A tolmács kínlódott: hogyan fordítsa le az „aprófa hasoga- tást az ember hátán..- Ez volt, kérem, az első bírósági ügyem - mondtam most, nemrég, amikor a raktár mellett voltam őrségen.- Én is felmentem magát - mondta ez a bíró, a Tiszaháton. Megnyugodott a két András. Kicserélték beszámolójukat. • Könözsi István felvétele az Őszi jegyzetek című sorozatból Zs. Nagy Lajos* A FEHÉR BEREK Fehérek a berkek kökények havától, havazó reménytől, harangok szavától. Ebben a Berekben nőttem fel idáig: anyám derekától apám nagy haláig. Itt láttam boszorkányt és fekete angyalt, opálos kísértet errefelé nyargalt. Itt csaltak a lányok először bokorba, itt voltam bíborló lángokba borulva, s feküdtem sokáig pirosló parázson: pihereszketésü, szeplős kis virágon. Ebben a Berekben sárkányok vacogtak Attila kardjától, amit nekem hoztak fekete paripás, kacklás vitézek, igazi hun ifjak, nem kondáslegények. Disznót is őriztem ebben a Bakonyban. Savanyú Jóska is én voltam titokban. S ha zúzmara verte mesebeli berkem: rókalyukba bújtam - rege, róka, rejtem! Fehér most a Berek kökények havától, nem láthattok engem havazó virágtól, rókák szép fülétől, mik elémbe nőttek, fekete angyaltól, akit főbe lőttek. Nem láthattok engem harangok szavától: Berkembe zuhogó tündöklő bogáncstól. Nem látszom ki már a hófehér homályból! BÚCSÚ ZSÉLYTÓL Barátok kertek, Illatok, egy búcsúszóra visszajöttem. Köpenyem zászlóként lobog, növekszik már a szél fölöttem. Szívemre épült házsorok, csókot elrejtő fűzfalombok, falum, leányok, asszonyok, megyek a nyárral, búcsút mondok. A bajok, könnyek, bánatok, tudom, másutt is megtalálnak, de szebben szólnak a dalok, ha lantja leszek a családnak, amelynek te is tagja vagy, szép falum, hitem, büszkeségem! S ragadjon bárhová a vágy, benned marad az egyik énem. Köpenyem zászlóként lobog, erősödik a szél fölöttem. Barátok, kertek, illatok, egy búcsúszóra visszajöttem. PIROS PAPUCSAIM Mint kiket elkergetnek, nélkülem mennek, mennek, viszik hiányomat. Tudom, hogy Délre húznak, hol locsognak és zúgnak a tengerek. Nyüszítve veszek búcsút, kapumból visszaintnek, aztán csak eltipegnek, amerre én akartam, mielőtt itt maradtam. ERDŐBEN Fejjel lefelé nőttek itt a fák, Fejjel lefelé? Hisz nincsen is fejük. Mindegyikük egy tiszta és világos gondolat. Ezért oly jó velük. Ezért oly jó közöttük őgyelegni gondtalanul. Mintha versben járnék, ölelkeznek, mint rímek, boldog ágak. Csodálkoznék, ha rád Itt sem találnék. Két gondtalan, sóhajszerű alak. Elnémult visszhang. Páfrányok ügyelnek, hogy ügyetlenül itt ne hagyjalak. S ha te szöknél? Ne félj! Visszaterelnek. * ötvenedik születésnapján köszöntjük a költőt. /k IÁM <gy az igazat meg. A gon- irő lökte fel- yéni gondo- áratlanul és özösségivé. zöldes sze- kály abba- solást. A Feketerigó abban a minutumban elcsitult. A Varjú az égre szögezett szárnyaival moccanatlan maradt. A Gém az ég és a víztükör között lebegett. S a többiek: mind-mind a madarak az eszmólés kómájába kerültek. Az agyagos, sárga föld, a hordalékanyag, a vizek gyülevénye, a bokrok, cserjék és a roppant fák, a zöld, sárga, kék és téglaszínű növényzet fala egyaránt tanúja volt az első KÖZÖS GONDOLATNAK. A madárszemek a látóhatárra szegezódtek. S mint még soha, oly remegés, az esz- mélés és a bizonytalanság huzata hullámzott át a parányi madárlelkeken. Nevezzük közösségi ihletnek. Egy kérdés szökkent bennük szárba, s nem hagyta őket nyugodni. EGYETLEN KÉRDÉS.- Vajon hol van a világ vége? S azon nyomban a tisztásra repültek. A sasok, nádirigók, parti fecskék, bíbicek, ölyvök, vadludak, galambok. Mindmid: a szárnyasok. S a konyuló alkonyaiban kórusban kiáltották:- Hooool aaa viiiillláá- ággg vwééégggeeee???- Hoool aaa viiilllááággg vééé...???? Másnap hajnalban útra keltek. A napkeltével szemközt repültek. S a madarak nyomában, afféle légifolyosón, ott repültek a pillangók is. Suhant a tarka sereg egy teljes hetet. Kettőt. Hármat. Voltak, kik elcsüggedtek a nagy légiúton. Leszálltak. Szomorúak voltak. Hiszen a madárgyűlés úgy határozott, hogy amelyik szárnyas elsőként érkezik: a szárnyának színére festheti az égboltot. A hetedik héten a pillangók értek elsőként célba. Noha, nem éppen madarak. Törékeny jószágok ők. Időjárással, viszontagsággal dacolva. A pillangók. S a célbaérés emlékére szárnyszineik ékesítik a látóhatárt. Eső után kilépsz a térbe: a pillangók szárnyainak színét visszhangozza a szivárvány.
