Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)

1985-09-27 / 39. szám

I szú 5 . IX. 27. N apjainkban a legkülönbö­zőbb fórumokon - nemzet­közi konferenciákon, két- és több­oldalú tárgyalásokon - kerül sor újabb és újabb próbálkozásokra, erőfeszítésekre a nukleáris fegy­verek korlátozása, csökkentése s végső soron teljes és általános megsemmisítése céljából. Az öt atomhatalom - az USA, a Szovjet­unió, Nagy-Britannia, Franciaor­szág, és Ki na - közül elsősorban a két legnagyobb, az USA és a Szovjetunió nukleáris fegyverei­nek korlátozása kerül viszonylag gyakran napirendre, de egyelőre különösebb eredmény nélkül. London és Párizs hallani sem akar, hogy atomfegyvereiket fi­gyelembe vegyék a kelet-nyugati mérleg egyensúlyba hozásánál, Kína pedig „kivonta magát a for­galomból“. Erre a cseppet sem derűs képre újabb komor színeket visznek fel azok a találgatások melyek szerint már régen nem csak öt az atomhatalmak száma. Az állításokat hivatalos bizonyíté­kok nem támasztják alá, de bizo­nyítékként felfogható adat van bő­ven. A legvalószínűbb „illegális“ atomfegyver-tulajdonosok: Pa­kisztán, a Dél-afrikai Köztársaság és Izrael. KAPOTT ANYAGBÓL Ziaul Hakk, tábornok 1984. májusában Karachiban, az ipari és kereskedelmi kamara előtt nagy büszkén kijelentette: országa a nukleáris technológia terén olyan ,.jelentős sikert“ ért el, ami­lyet eddig csak a világ öt országa. Hivatalosan első ízben - bár bur­kolt formában — megerősítették, hogy Pakisztán rendelkezik az urándúsitás technológiájával. Ter­mészetesen Hakk sietett hozzá­fűzni, hogy országa nukleáris programja kizárólag békés célokat szolgál. De azért elutasította a nemzetközi szervezetek fel­ügyeletét a program felett. Az idén februárban a The Observer című brit lapnak nyilatkozva az elnök ismét a nukleáris program békés jellegét bizonyítgatta, s erről igye­kezett meggyőzni John Glenn amerikai szenátort is, amikor az tavaly novemberben Pakisztán­ban járt és élénken érdeklődött Iszlámábád nukleáris politikája iránt. Minél jobban bizonygatja Hakk a maga igazát, annál gyanúsabb a dolog. Különösen Abdul Kader Khan professzor, a pakisztáni ve­zető atomspecialista kijelentésé­nek fényében, aki szerint országa nemcsak az atombomba, hanem a hidrogénbomba előállítására is képes. A The Washington Post úgy tudja, hogy az elméletileg az atombomba gyártására is felhasz­nálható dúsított urán előállításának titka mellett a pakisztániak a tö­megpusztító fegyver gyártásához szükséges minden komponenssel rendelkeznek. Éppen az amerikai­ak voltak azok, akiktől Iszlámábád minden támogatást megkapott sa­ját atomfegyerének kifejlesztésé­hez. Ezt állítja legalábbis Alan Cranston szenátor. De mindent talán mégsem. Ezt bizonyítja az az eléggé zajos botrány is, mely­nek során kiderült, a pakisztániak illegális úton próbáltak szerezni az atombomba robbanószerkezetét működésbe hozó elektronikus be­rendezéseket. A letartóztatott sze­mély 50 (!) darabot próbált ki­csempészni az USA-ból. Úgy lát­szik, Hakk magas rangú jótevői igyekeztek fenntartani maguknak a jogot annak eldöntésére, hogy mikor legyenek robbanásra ké­szek a veszélyes fegyverek. Talán meghallottak valamit azokból az aggodalmas hangokból, amelyek a pakisztáni rezsim nukleáris am­bícióira reagálnak. SAJÁT ANYAGBÓL A Dél-afrikai Köztársaságnak közvetlenül a második világháború befejeződése óta „köze van“ a nukleáris fegyverkezéshez. A hi- rosimai és nagaszaki „siker“ után az Egyesült Államok olcsó urán­források után nézett, s hasonlóan járt el Nagy-Britannia is. A három ország 1950-ben kötött megálla­podást a dél-afrikai uránlelóhelyek felkutatásáról, kitermeléséről és az urán exportálásáról. Az Eisen- hower-kormány 1957-ben megál­lapodást írt alá Pretoriával a nuk­leáris téren való együttműködés­ről, amely az urán fejében a fajül­döző rezsim számára hozáférhe- tővé tette a titkos amerikai műsza­ki eljárásokat. 1974-ben - négy évvel az atomsorompó-szerzödés érvénybe lépése után! - ezt a szerződést apró változtatások­kal 2007-ig meghosszabbították. Az USA 1953 és 1971 között összesen 50 ezer tonna uránt vett Pretoriától, csak 1983-ban már 926 tonnát, ami egyharmad rész­szel több mint 1980-ban. Az urán­ért Dél-Afrika sokoldalú segítséget kap nukleáris ipara fejlesztéséhez tekintet nélkül nukleáris program­jai katonai beállítottságára. A Wall Street Journal napilap azt is tudni véli, hogy harmadik országok köz­vetítésével az USA ellátja Pretori­át dúsított uránnal, amely atom­fegyver gyártására is alkalmas. A Dél-afrikai Köztársaság a har­madik helyen áll az amerikai nuk­leáris technológia vásárlóinak lis­táján. Az amerikai sajtóban általá­nos a vélemény, hogy Pretoria tudna atomfegyvert gyártani; egyes lapok viszont egyenesen azt állítják, hogy gyárt is. S a jelek szerint inkább ez utóbbiaknak le­het igazuk. 1979. szeptember 22-e az a nap, amely gyakorlatilag megszüntette a kétségeket a dél­afrikai atomfegyver létezését ille­tően. Ezen a napon hajnali három órakor egy amerikai felderítő mű­hold egymás után két rövid villa­nást észlelt a Fokvárostól néhány száz kilométerre délre fekvő ten­geri térségben. A kettős felvillanás pedig nukleáris robbanást bizo­nyít. A Carter-kormány először ezt igy közölte is, majd két hónappal később - saját jól felfogott érdeké­ben - sürgősen összehívott egy tudományos tanácskozást, amely cáfolta a korábbi megállapítást mint megalapozatlant, és már is­meretlen természeti jelenségről beszélt. Azóta azonban már az is kiderült, hogy a CIA-nak nagyon pontos adatai voltak; azt is tudta, hogy a robbanásra 8 kilométeres magasságban került sor, s abban a bizonyos térségben éppen a robbanás idejében dél-afrikai hadihajók tartózkodtak. Közvetve bizonyítottnak tekint­hető az is, hogy a hat évvel ezelőt­ti atomrobbantás nem volt Preto­ria magánügye, érdekelve volt benne Izrael is. Ez sem volt újdon­ság: 1977-ben a Kalahári-sivatag- ban azért hiúsult meg egy dél­afrikai—izraeli közös föld alatti kí­sérleti atomrobbantás, mivel azt szovjet és amerikai műholdak még idejében leleplezték. Felesleges részletezni, milyen veszélyt jelent a dél-afrikai térség, de az egész világ számára is az atomfegyver a fajüldözők kezé­ben. Az alapjaiban ingó apartheid­rezsim szinte semmilyen piszkos eszköztől sem riad vissza, csak­hogy megőrizze a fehér kisebbség uralmát. Ezt igazolják a mostani dél-afrikai események is. A beje­lentett amerikai látszatszankciók - amelyek ugyan a nukleáris tech­nológiák exportjára is vonatkoz­nak - aligha érik el a kellő hatást. Annál is inkább, mivel Pretoria minden jel szerint már igy is szolid nukleáris potenciállal rendelkezik. LOPOTT ANYAGBÓL Az idestova négy évtizede szin­te kifogástalanul működő izraeli katonai masinéria új vonása a füg­getlenségre való erőteljes törek­vés. Mintha Tel Aviv nem hinne abban, hogy barátai a barátai ma­radnak. Lényegében ugyanennek lehetünk tanúi Pretoria esetében is, s minden bizonnyal ez az egyik motivuma a két ország egyre szo­rosabb együttműködésének. Ez az együttműködés különösen szembetűnő katonai téren, az egyeztetett, alig-alig titkolt nukleá­ris programokat is beleértve. Ezek alapja a dél-afrikai urán és az izraeli technológia összeházasítá­sa. Megbízható források szerint a 70-es években született szövet­ségbe Izrael nem lépett üres kéz­zel, ekkor már voltak atomfegyve­rei, melyek alapanyagát sajátos módon - lopással szerezte. 1968-ban nagy port vert fel egy, a belgiumi Antwerpenből Genová­ba tartó hajó eltűnése, melynek fedélzetén 560 fémhordóban 200 tonna urán volt, ami dúsítva 30 atombomba létrehozásához ele­gendő. Jóval később egy török kikötőben találták meg - üresen. A nyomok a Mosszad izraeli tit­kosszolgálathoz vezettek. Ugyan­csak a Mosszad „ügyességét“ di­cséri Franciaországban és Angliá­ban két 25 tonnás, dúsított uránnal megrakott teherautó nyomtalan el­tűnése. Ezek eléggé kockázatos akciók voltak, Izrael tehát bizton­ságosabb forrásokat keresett - és talált. Ekkor kezdett a nukleáris iparral kapcsolatban álló amerikai üzemekből „eltűnni“ a dúsított urán. Az egyik pennsylvaniai tár­saságnál jelentős uránmennyiség eltűnése után kezdett nyomozás kiderítette, hogy a társaságnak van egy leányvállalata, melyet kö­zösen ellenőriz - az izraeli kor­mánnyal. Nem fér kétség ahhoz, hogy Washington tudott ezekről az ügyekről. Csakhogy a sorozatos leleplezések nagyon kényes hely­zetbe hozták, már nem tudott olyan mennyiségű dúsított uránt juttatni Izraelnek, mint korábban. Ekkor született az izraeli-dél-afri- kai atomszövetség - talán éppen az Egyesült Államok bábáskodá­sával, de legalább is egyetérté­sével. Az izraeli_atomfegyver létezését - ugyan szintén hivatalos meg­erősítés nélkül - tényként kezel­hetjük. Izrael nukleáris fegyverke­zésének az államalapító Ben Gu- rion volt a kezdeményezője. 1957- ben megállapodott Guy Mollet ak­kori francia kormányfővel, hogy a Negev-sivatagban fekvő Dimo- na városban a franciák felépítenek egy atomreaktort. Dimona ezüstö­sen csillogó tojásalakú kupolái alatt - hivatalosan - természete­sen nem atomreaktor, hanem egy textilgyár található. Ugyancsak nem beszédtéma a Tel Avivtól délre, Nahal Szóróknál levő ki­sebb kísérleti reaktor. Dimona a titkok titka. Megőrzé­se érdekében semmitől sem ret­tennek vissza. Az 1967-es hatna­pos háború idején Dimona légvé­delme lelőtt egy izraeli katonai repülőgépet, amely véletlenül megközelítette a térséget. 1973- ban lelőttek egy líbiai utasszállító gépet, amely műszaki hiba miatt letért a kijelölt útvonalról, és meg­közelítette a tiltott zónát. A légvé­delem felszólítás vagy bármilyen figyelmeztetés nélkül nyitott tüzet, és okozta 113 ember halálát. A CIA már 1960. decemberé­ben leleplezte, hogy Izrael Dimo- nában atomfegyert gyárt. Alig há­rom évvel a reaktor felépítéséről kötött megállapodás után! Nem szabad azonban megfeledkezni arról, hogy ez a kis ország az egyik technológiai nagyhatalom. Izrael atomkalandjában 1973- ban az októberi háború idején kö­vetkezett be a kritikus pillanat. A szuezi és a golani fronton el­szenvedett súlyos vereségek kö­vetkeztében Golda Meir miniszter­elnök-asszony beleegyezésével Mose Dajan hadügyminiszter atomriadót rendelt el. 78 óra lefor­gása alatt - az amerikai Time hetilap szerint -13 atombombát szereltek össze, és helyeztek el repülőgépeken. A hadihelyzetnek az izraeliek számára történt sze­rencsés fordulatával az atomriadót lefújták, de a bombákat nem sze­rették szét, bevetésre készen he­lyezték el őket a sivatagi föld alatti raktárakban. Az iraki kísérleti atomreaktor iz­raeliek által történt lebombázása után jelent meg három izraeli szer­ző könyve Két perc Bagdad felett címmel. Az egyik, Amos Perlmut­ter professzor, az izraeli ENSZ- delegáció és az atomenergetikai bizottság egykori tagja, aki 1982- ben, az említett könyv megjelené­sének idején a washingtoni egye­temen adott elő, azt állítja, hogy Izrael akkor már 200 nukleáris robbanófejjel rendelkezett, melye­ket amerikai F-15-ös és F-16-os, illetve izraeli Kfir típusú repülőgé­pek juttathatnak célba, továbbá Jerikó tipusú izraeli és Lance típu­sú amerikai rakéták. Izrael Pretoriával közösen létre­hozta a késleltetett időzítésű atombombát, és folynak a közös munkálatok az amerikainál kisebb, de hatékonyabb neutronfegyver létrehozásán. A Golan-fennsíkon és a Negev-sivatagban Izrael már hadrendbe állította közepes ható- távolságú nukleáris rakétarend­szerét. Ezek az adatok szinte kivétel nélkül az amerikai hírszerzéstől származnak, az amerikai sajtóba szivárogtak ki. Washington hivata­losan mégsem akar tudni Izrael nukleáris potenciáljáról, mivel tart saját közvéleménye kedvezőtlen reagálásától. Aligha tudná ugyanis elhitetni, hogy eddig semmiről sem tudott, s az egészhez semmi köze. A struccpolitikához folyamo­dik már csak azért is, mivel tudatá­ban van annak, hogy ha Izrael nem lesz ráutalva az amerikai fegy­verekre, még olyan mértékben sem fogja magát alávetni az ame­rikai érdekeknek, mint mostanság. Ez tovább növelné a Közel-Kele­ten a háborús veszélyt, s egyben az izraeli atomfegyver bevetésé­nek veszélyét is. Paul Warnke, az ismert ameri­kai leszerelési szakember szerint Izrael politikája, s a tény, hogy atomfegyverrel rendelkezik, és kész bevetésére - atomkonfrontá­cióra késztetheti a két nagyhatal­mat. Ennek a helyzetnek a kiala­kulásához akarva-akaratlan az USA jelentős mértékben hozzájá­rult. Lényegében ugyanez vonat­kozik Pakisztánra és a Dél-afrikai Köztársaságra is. Ha már Wa­shington kieresztette az atomszel­lemet, az ő dolga lenne az is, hogy visszakényszerítse a palackba. Erre azonban édeskevés hajlan­dóságot mutat, s így az „illegális“ nukleáris kishatalmak tovább mér­gezik a már így is rendkívül egész­ségtelen nemzetközi légkört. • Botha dél-af­rikai kormányfő úgy tesz, mint­ha semmiről sem tudna GORFÖL ZSUZSA • Dimona, az állítólagos „textilgyár“ • Pakisztáni urán-centrifuga

Next

/
Thumbnails
Contents