Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)
1985-09-13 / 37. szám
ÚJ szú 15 1985. IX. 13. Dmitrij Fjodorovics Usztyinov a második világháború Idején nem volt a harcoló hadsereg alegységeinek parancsnoka, nem vett részt a fasizmus és a japán militarizmus ellen vívott harc kimenetelét eldöntő hadműveletek kidolgozásában. A győzelem történetének krónikájában azonban Usztyinov neve a legkiválóbb hadvezérekével egy sorban áll: 1941 és 1946 között Usztyinov a Szovjetunó hadfelszerelési népbiztosa volt. A háború utáni években különböző állami tisztségeket töltött be, 1976-tól 1984 őszig, halála napjáig a honvédelmi minisztériumot vezette, az SZKP KB Politikai Bizottságának tagja volt. Milyen ember volt Dmitrij Fjodorovics Usztyinov? - ezzel a kérdéssel fordult a Szovjetszkaja Rosszija a néhai államférfi hivataltársaihoz, barátaihoz és gyerekeihez. A következőt mondták el. A háború előtt Nyikolaj Usztyinov, a fia, a Szovjet Tudományos Akadémia levelező tagja:- Apám paraszti származású volt, bár munkáscsaládban született Szamarában. Szüleit a kegyetlen nélkülözés kergette oda, azelőtt falun éltek. Apám még 11 éves sem volt, amikor dolgozni kezdett, és 15 évesnél fiatalabb, amikor - 1923 nyarán - beállt önkéntesnek a 12. Turkesztáni Lövészezredbe, hogy harcoljon a bász- macsok (Fegyveres ellenforradalmi nacionalista mozgalom az 1917. évi októberi forradalom után. A tömeges terror jellemezte. A Vörös Hadsereg a lakosság támogatásával felszámolta. - Szerk.) ellen. Igaz ugyan, már ősszel leszerelték. Ezután nagyanyánkkal az Ivanovo-Voznye- szenyszk-i tartományban levő Makar- jev kisvárosba költözött. Itt szakmunkásképző iskola volt, ahol igen komolyan oktatták a növendékeket. Azért állítom azt, mert apa még a közelmúltban is például nemcsak az alkatrészek esztergályozását vagy maratását tudta elvégezni, hanem a puszta zúgása alapján megérezte, helyesen állitották-e be a szerszámgépet vagy sem. Nyikolaj Kocserigin, volt évfolyam- társ a Moszkvai Műszaki Főiskolán és a Leningrádi Katonai-gépészmérnöki Főiskolán:- A hallgatók nagyon tisztelték Usztyinovot. Miért? Határozott jelleméért, roppant szorgalmáért, meg azért, mert ki nem állhatta a magolást. Persze, nemcsak neki voltak ilyen tulajdonságai. De a szervezőképessége is páratlan volt. Amikor Moszkvából Leningrádba érkeztünk, hogy ott folytassuk tanulmányainkat, iskolánk az alakulás stádiumában volt. Sok taneszköz hiányzott, és magunk fogtunk hozzá elkészítésükhöz. Hogy jól és gyorsan megbirkóztunk ezzel a munkával - ez jelentős mértékben Usztyinov érdeme. Az egyik tanár, név szerint Kvaszovszkij, aki gyártásszervezésre tanított bennünket, megjegyezte: „Magából, Usztyinov, még népbiztos is lehet." Borisz Hazanov, a hadiipar veteránja:- Mielőtt Usztyinovot kinevezték a leningrádi Bolsevik Gyár igazgatójává - ez 1 938-ban történt -, ez a vállalat rendszeresen nem teljesítette tervét. Dmitrij Fjodorovics azonban nyomban megkezdte a rekonstrukciót. Valamennyi műhelyt átalakították, porlasztott üzemanyaggal működő hőerőművet építettek, ez abban az időben egyedülállónak számított. Av- ram Fjodorovics Joffe akadémikus és a leningrádi Politechnikai Főiskola tudósai segítséget nyújtottak egy olyan berendezés létrehozásához, amellyel nem karbidból, hanem pakurából lehetett acetilént előállítani. És az üzem már 1939-ben 'az élenjáró gyárak sorába került, Lenin-renddel tüntették ki. Vera Usztyinova, a lánya, a Moszkvai Állami Konzervatórium tanárnője:- Apa egyszer elmesélt egy esetet, amely a Bolsevikban történt, igazgatósága első évének a vége felé. A rekonstrukció szép dolog, de a tervet teljesíteni kell. Márpedig világossá vált, hogy ehhez éppen egy nap hiányzik. Apám összehívta a legfontosabb műhely munkásait, beszélt velük, közben pedig látta, hogy az emberek roppantul fáradtak, és már nem képesek teljes erővel dolgozni. Mit lehet itt tenni! Apám akkor zenekart hívott a gyárba, s az mindhárom műszak idején vidám zenét látszott. És a tervet teljesítették! „Tudod - mondta apám - Szuvorov egy ízben megjegyezte, hogy a jó zene megkétszerezi a hadsereg erejét..." A háború alatt Vlagyimir Novikov, a háború idején a Szovjetunió hadfelszerelési népbiztos-helyettese:- A háború legnehezebb időszaka talán az 1941 augusztusától novemberig terjedő idő volt. A következő példát idézem. A háború alatt megszüntettük a Makszim-géppuska gyártását. A Gyegtyarjov-géppuská- nak, amelynek ezt helyettesítenie kellett, az előállítását pedig valamiért nem sikerült azonnal megkezdeni. Azt a gyárat, amelyet a Makszim gyártásának felújítására kijelöltünk, evakuálták, és jóformán a sík mezőn helyezték el. Nos, Usztyinov vagy másfél hetet töltött ott. A műhelyben ágyat állítottak fel számára, és Dmitrij Fjodorovics naponta legfeljebb 3—4 órát aludt, állandóan segített a gyár dolgozóinak abban, hogy minél hamarabb megszervezzék a termelést. Megkérdezheti valaki: vajon okvetlenül magának a népbiztosnak kellett megszerveznie ennek a - mégoly fontos - terméknek a gyártását? Szükséges-e az, hogy - képletesen szólva - a hadosztályparancsnok irányítsa egy szakasz harci cselekményeit? De én másként teszem fel a kérdést. Hátha ez a szakasz történetesen a fő irányban van, a helyzet pedig világos...? Ez azonban nem jelenti azt, hogy azok az üzemek, amelyek „kölltözöfélben" voltak, kikerültek volna Usztyinov figyelmének homlokteréből. Emlékszem, egyszer egy Moszkva környéki nagy gyárat evakuáltak; optikai irányzékokat készítettek harckocsik számára. Az igazgató megkérdezte a népbiztostól:- Indulás előtt nem tudjuk lecsiszolni a lencséket, az új helyen pedig időre lesz szükség ahhoz, hogy összeszereljük a berendezéseket... Mit tegyünk?- Először, készítsen elő kellő tartalékot a csiszoláshoz, másodszor pedig, szervezze meg a csiszolást közvetlenül a vagonokban.- Villanyáram nélkül?- Kézzel kell majd forgatni a szerszámgépeket. És miközben a szerelvény haladt, a munkások kézzel forgatták a szerszámgépek korongját. Viszont jóformán már a megérkezés napján megkezdték az irányzékok összeszerelését. Igor Dmitrijev, az SZKP KB osztály- vezetője:-1941 őszén a hadfelszerelési népbiztosság osztályvezető-helyettesbe voltam. Emlékszem, október 10^én vagy 12-én hivatott Usztyinov, és azt mondta:- Itt van egy Szimonov-féle páncéltörő puska alkatrészeinek teljes készlete. Holnap repülőgépre ülsz, és elviszed egy üzembe, ahol traktor-pótalkatrészek készülnek. Ott megszervezed ennek a gyártását, szem előtt tartva azt, hogy decemberben ebből feltétlenül... - és olyan számadatot említett, hogy meghökkentem. - Ez bizonyára nem sikerül - feleltem. - Hiszen ott nem állnak rendelkezésre a mi berendezéseink...- Megértetted, amit mondtam, Igor?- Megértettem.- Akkor repülj oda, és szervezd meg. - Azután az Íróasztal fiókjából elővett egy noteszt, amelynek lapjain felül ez állt nyomtatott kék betűkkel: „A Szovjetunió hadfelszerelési népbiztosa". A lapok üresek voltak, de mindegyiknek az alján aláírás: „Usztyinov“. - Itt van segítségül ez a notesz - mondta. - Akárkitől követelhetsz bármit. Csak ne felejtsd el, hogy kitől mit kértél... A gyártást megszerveztük. Vlagyimir Novikov:- Én a feltétlen rekordok közé sorolnám a D-1 típusú 152 milliméteres tarack gyártásának elsajátítását. Amikor 1943. április 12-én elhatározták a gyártás megkezdését, műszaki rajzok nem voltak - csak az elgondolás létezett. Április 30-án pedig a gyár már elküldte a frontra az első öt tarackot. Dmitrij Fjodorovics, aki nagyszerű tervező volt, a löveg megalkotása során olyan változtatást javasolt, amely a gyártási folyamatot kevésbé munkaigényessé tette. Nyikolaj Kocserigin:- Dmitrij Fjodorovics figyelmes volt az emberek iránt, és így nem szerette azokat a vezetőket, akiket ilyen figyelem nem jellemzett. Történt egyszer, hogy ellátogatott egy optikai berendezéseket gyártó üzembe. Az igazgató fogadta, a kapu előtt pedig óriási tócsa volt, téglák hevertek benne, és az emberek ezeken ugráltak át. Usztyinov mintha nem is látta volna az egészet. Parolázott az igazgatóval, azután szívélyesen beszélgetni kezdett vele, közben pedig a tócsán keresztül gázolt, és ahol mélyebb volt, meg-megállt, és tovább beszélt valamiről. Az igazgató, akinek könnyű félcipő volt a lábán, zavarában egyre csak topogott, de nem állhatott odább! Usztyinov jókora ideig „kitartott" a tócsában, s csak azután kérdezte meg: „Mellesleg szólva, mi a szándékod ezzel a tócsával?" És a háborús idő semmiféle nehézségei nem szolgáltak mentségül Dmitrij Fjodorovics számára az emberekkel, különösen a munkásokkal szemben tanúsított figyelmetlen magatartásra. Ilyen esetekben gyakran nagyon szigorú volt. Ivan Platonov, Usztyinov gépkocsi- vezetője:- Mindössze három órát aludt, ha ezt egyáltalán pihenésnek lehet nevezni. Reggel fél hatkor hazavittem, ó pedig így szólt: - Ványa, kilenckor kelts fel, de biztosan. - Felesége, Taiszija Alekszejevna, a gyermekekkel együtt evakuációban volt. Kilenckor beállítottam, ő pedig: - Ne menj el, ülj le, maradj mellettem, különben elnyom az álom... Vera Usztyinova:- Nálunk idehaza sohasem fordult elő olyasmi, hogy a vendég ezt érezte volna: itt államférfi lakik. Barátnőim hébe-hóba megkérdezték: - Telefonálhatok neked? Hátha Dmitrij Fjodorovics haragudni fog? Talán zavarja öt a telefonálás? - Apa azonban mindig örült, ha barátok és ismerősök jöttek hozzám meg a fivéremhez. Néha csatlakozott a társaságunkhoz. És az ilyen esetekben sohasem feszélyezett bennünket, ellenkezőleg, érdekesebb lett a beszélgetés. Ivan Platonov: Nagyon szerette az operát. Az autóban mindig bekapcsolta a rádiót. Munkában azonban nem ismert tréfát: igényes, szigorú, komoly volt. Mindmáig nem értem, hogyan jutott ideje mindenre! Nyikolaj Usztyinov:- Apának volt egy kedvenc története, még fiatalkorában hallotta valakitől. fgy hangzik. Egy építkezés mellett elmegy egy ember. Látja: hárman egy-egy homokkal teli taligát tolnak. Az első görnyedten lépked, a másodiknak olyan az arckifejezése, mintha a taligában nem homok, hanem csupa mérges kígyó volna; a harmadik... ki látott ilyet: vidáman énekel! A járókelő megkérdezi: - Mit csináltok? - Az első mérgesen így felel: - Vak talán? Taligát tolok! - A második ezt dörmö- gi: - Kenyeret keresek. — A harmadik pedig büszkén mondja: - Mi palotát épitünk! Apa éppen ilyen harmadik volt. (Szovjetszkaja Rosszija) MILYEN EMBER VOLT imái? Dehkan Fajzijev hadosztályfelderitőt a feladat végrehajtásából visszatérve a „senki földjén" érte a német mesterlövész golyója. A lövedék a felderítő jobb oldalán hatolt be, keresztülhaladt testén, majd a bal oldalon egy nagy darabot kiszakítva távozott. A mesterlövész a biztonság kedvéért még egy lövést adott le rá. Nem messzi tőle felrobbant egy akna is, melynek több szilánkja szintén oldalába fúródott. A felderítő elvesztette eszméletét. Fajzijev csak napok múlva, begipszelt testtel, a katonai kórházban tért magához. Négy bordája kiszakadt, az egyik aknaszilánk megsértette a gerincét. Az orvosok három súlyos műtétet hajtottak végre rajta, s végül sikerült megmenteni az életét. Csaknem egy évig feküdt a kórházban, majd amikor úgy ahogy megtanult mankóval mozogni, hazatért szülőföldjére, Üzbegisztánba. Az egykori katona új életet kezdett. Reggelente úgy küzdötte le a küszöböt, mint egy ellenséges akadályt a fronton. Feltörő fájdalmát visszafojtva, óriási akaraterővel a kimerülésig gyalogolt. Három hónap múlva már mankó nélkül is tudott járni. A győzelem napja, 1945. május 9-e szülőfalujában érte, akkor éppen agronómusként dolgozott. Ám ez a sok mozgással járó munka meghaladta erejét. így, amikor a férfiak visszatértek a háborúból, tanítói állást vállalt a faluban. 1946-ban megnősült. Csendes lakodalom volt. Minek is örültek volna! A vőlegény háborús rokkant. A menyasszonynak is nehéz sors jutott: mig a férfiak a fronton harcoltak, látástól vakulásig dolgozott a gyapotültetvényeken. Első lányuk egészségesen született, fiuk azonban gyenge volt és alig néhány hónap múltán meghalt. Életük csendesen, eseménytelenül telt. 1967- ben azonban váratlan baj szakadt rájuk: Dehkan véletlenül elesett. Az egészséges ember ilyenkor felkel, leporolja magát. A nyomorék katonát azonban a mentők szállították kórházba. Ismét orvosok, konzíliumok, gyógyszerek, véget nem érő injekciókúrák. Egy műtét során újabb szilánkokat távolítottak el testéből. Később az orvosok acélfüzót adtak. Többet már nem tehettek érte, s hazaengedték a kórházból. Felesége, Mamura hat évig fáradhatatlanul gondozta nyomorék férjét. A férfi sokszor mondta neki: hagyj, úgysem élek sokáig. Ám az asszony erőt öntött belé, s erőfeszítéseiket siker koronázta. Gyógyulásában egy szerencsés véletlen is közrejátszott, amelyben jelentős szerep jutott a méhek- nek. Fajzijevék gazdaságában volt egy méhkaptár. Tavasszal Mamura kivitte férjét a kertbe és lefektette egy almafa alá, hadd napozzon egy kicsit. Ekkor a hosszú évek óta nem gondozott méhek váratlanul támadást intéztek Fajzijev ellen, aki nem tudott elfutni, de még hadakozni sem volt képes. A méhek annyira összeszúrkálták, hogy elveszítette eszméletét. Amikor néhány óra múlva magához tért, csodálkozva érezte, hogy jobban van. Mamura ezután ismét a kaptár mellé fektette a férfit, igaz, ez alkalommal már ügyelt a méhszúrások mértékére. A méhcsípéseknek természetesen nincs akkora szerepük gyógyulásában, mint ahogy a volt katona hiszi. Lehet, hogy amikor a méhek rárontottak, szervezete már valójában legyőzte a betegséget. Bárhogy is történt, Dehkan talpraállt. Mikor már egészségesnek érezte magát, kitanulta a méhészkedést. A faluban egy idő után Aszal-bobónak, Méz-apónak kezdték nevezni. A kaptárak száma egyre növekedett. Eleinte húsz volt, később harminc, majd hatvan lett. A jó hozamú években kaptáranként 60 kilogramm mézet is gyűjtött. Gyakran vitt belőle a kórházba az orvosoknak és betegeknek. Kertjében almát, körtét, őszibarackot, szőlőt, fügét, gránátalmát is termesztett. A fölösleget jóval áron alul a piacon adta el.- Nem pénzért - a munka öröméért dolgozom — mondja. így telik az egykori katona élete. Nem az ágyat nyomja, hanem szorgalmasan dolgozik. Állatokat is tart. Házuk öregecske, szegényes. Mások a jól jövedelmező méhészetből új házat építenének vagy mindenfélét vásárolnának. Dehkan azonban nem erre törekszik. Egy alkalommal száz kilogramm mézet küldött a Bajkál-Amur Vasútvonal építkezésein dolgozók gyermekeinek. A küldeményért ötven rubelt fizetett a postán. Ettől kezdve minden évben útnak indult a „csomag“, melyben a mézen kívül szántott gyümölcs is volt. Ha az újságban azt olvassa vagy a rádióban azt hallja, hogy valahol földrengés, tűzvész vagy más természeti katasztrófa történt, Dehkan máris küldi a mézet. Ma már mintegy 150 helyre küldi ezeket az ajándékcsomagokat. A helyi postahivatal dolgozóinak segítségével kiszámítottuk, hogy Dehkan Fajzijev hét év alatt közel másfél tonna mézet és több mint 1 tonna szárított gyümölcsöt küldött különböző ismeretlen embereknek. Hány emberen segített, hány embert ajándékozott meg jósággal és emberi melegséggel a halálból menekült egykori katona! (Szputnyik)
