Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)
1985-09-13 / 37. szám
□ Lev Kulidzsanov a rendezője a Huszadik század című új szovjet filmnek; Konsztantyin Szlavinnal az élen több író és újságíró vesz részt a forgatókönyv megírásában. □ A második világháború idején játszódik a Búcsú a visszatérésig című Claude Lelouch-film cselekménye; Annie Girardot, Francoise Fabian, Michel Piccoli, Jean-Louis Trintignant játssza a filrn főszerepeit. □ A Moszfilm műtermeiben befejeződtek A Felkelés Tere című film felvételei; a film cselekménye 1905-ben, a Vörös Presznya nevű moszkvai városrészben kezdődik. □ Anthony Perkins lesz a Psycho 3 cimú film rendezője (miután az elsőnek és a másodiknak ó volt a főszereplője). □ A három testőr folytatása kerül filmre, Húsz évvel később címmel szovjet-amerikai-francia közös produkcióban; néhányan a szereplők közül; Jevgenyij Jevtusenko, Vittorio Gassman, Jack Nicholson, Jean-Paul Belmondo, Peter Ustinov. □ Zvonimir Berkovic zágrábi rendező új filmje a házasság válságával foglalkozik. Címe: Megfontolt szándékú szerelmes levelek; egy Melitta nevű szépasszonyról szól, aki rendszeresen látogatja kórházban fekvő férjét; a férjet autóbaleset érte, hosszú kezelésre szorul. Ágyszomszédja beleszeret az asszonyba, és a kórházi borbély segítségével szerelmes leveleket juttat el hozzá, Melitta két orvosnak is megtetszik... A film főszerepét Irina Alfjorova szovjet színésznő játssza. □ Inna Makarova, aki az Ifjú Gárda filmváltozatában Ljuba Sevcovát alakította, a Bambi gyermekkora című Na- talja Bondarcsuk-film egyik főszereplője. K orunk csodálatos gépe, a filmvetítő visszaröpíti a nézőt a négy évtized előtti időkbe, és megelevenednek az immár halhatatlanná vált múlt képei. Az írók és a történészek igen sokat meséltek azokról a régi, feledhetetlen napokról, amikor kiteljesedett a győzelem a Reich- stagot bevették az ostromló katonák, és tornyára kitűzték a puskaportól fekete, vörös zászlót. Amikor visszatérek abba a korba, különös izgalom fog el. Most is igy történt, amikor a filmvásznon az Akkor, 45-ben című dokumentumfilm kockái peregtek. Ennek a leningrádi dokumentumfilm-stú- dióban készített alkotásnak a forgatókönyvét Nyikolaj Sislin és Borisz Dobrogyejev irta, rendezője pedig Juríj Zanyin. Nem könnyű dolog a múlt eseményeiről filmet készíteni. Most azonban ez kétségtelenül sikerült: a néző mintegy visszaröppen a háború utáni, legyőzött Németországba, s az akkori emberekkel együtt részt vesz az új élet megalapozásában. Később egyes nyugati politikusok és újságírók „nulla évnek“ nevezték ezt az időszakot. Ezzel arra céloztak, hogy minden elpusztult, a jövőve senki sem gondolt - keserű csalódottság és kiábrándultság lett úrrá a volt Német Birodalmon. Ez a megállapítás valóban ráillett Németország nyugati tartományaira, a volt vezetőkre, a hitleri hadsereg tisztjeire. De Németország keleti részében nem volt semmilyen „nulla év“, sem hónap, sem hét. E történelmi krónika írói és rendezője kitűnő tárgy- ismerettel és érzékkel hivatkoznak a szemtanúkra - német antifasisztákra és szovjet tisztekre, kenyérért sorban álló öregasszonyokra, meg a rongyokba bugyo- lált kisfiúra, akinek nem csupán az életét mentette meg a szovjet hadsereg, hanem a jövőjéről is gondoskodott - és így meggyőző képet rajzolnak az újjászületőben levő életről. A szovjet katona számára nem volt könnyű leküzdeni a gyűlöletet, amelyet a fasizmus rémtettei idéztek elő benne. Ám az oroszok nem lettek kószívúek. Még harcot vívtak a Reichstagért, a felszabadított területeken azonban a szovjet parancsnokság már megvetette a békés élet alapjait. Berlin szovjet katonai parancsnoka, Berzarin vezérezredes, első napiparancsában utasítást adott, hogy a német kórházakat lássák el a szükséges felszereléssel, gondoskodjanak az idősek és munkaképtelenek elhelyezéséről, s öt napra elegendő élelmiszert osszanak ki a lakosság között. A szovjet kormány rendelkezésére, élelmiszer-szállítmányok indultak nyugat felé a feldúlt Oroszországból. Szükséges-e említeni, hogy milyen leírhatatlan hatást tett mindez a berliniekre? Hiszen jó néhányan közülük úgy vélték, hogy leszámolás vár rájuk. A filmben ezt mondja Kolesznyi- csenko tábornok, Thüringia szovjet katonai parancsnoka; ,, Megnyerni egy nép rokonszenvét és barátságát - ez szintén háború, szintén harc az emberekért, az új emberekért... és mi ezt a háborút megnyertük." E sorok Írója azokban az esztendőkben Berlinben dolgozott. Emlékszem, mennyire nehéz volt megtalálni a megfelelő hangot azokkal a németekkel, akik úgy vélték, hogy a birodalom romjai - egyúttal az ő jövőjük romjai is. Az állhatatos kitartás, a meggyőzés ereje, a végtelen türelem és a jó példa azonban segített abban, hogy a józan ész még a legmakacsabb emberben is felülkerekedjen. A szovjet emberekkel együtt tevékenykedtek „az első óra aktivistái“ - antifasiszták, volt üldözöttek, német barátaink. Ók csakugyan „az első óra óta“ segítséget nyújtottak a Német Demokratikus Köztársaság alapjainak lerakásához, valamint ahhoz, hogy leküzdjék a pusztulás miatti félelmet, és életre keltsék a népben azt a szilárd hitet, hogy minden újjáépíthető. Ezt a dokumentumfilm részletesen és hatásosan és egyúttal az igazi emberség érzésétől áthatva szemlélteti. A krónika-filmnek megvan a maga saját filozófiája. Nem csupán fényképész'! pontosságot igényel, még kevésbé azt, hogy a szenzáció erejével ható filmkockákkal szórakoztassa a nézőt, mint ez nyugaton szokásos; az amerikai és nyugat-európai filmkrónikákból mindeki ismer ilyen példákat. Ezekben azonban a történelmi állásfoglalás értéke igen kicsi, voltaképp a nullával egyenlő. A szovjet történetíró egészen más magatartást tanúsít. Itt a film minden kockája - a haladóért, a jobbért vívott harc epizódja, annak a küzdelemnek egy-egy mozzanata, amelyet az élet győzelméből megszületőért és az eltűnésre ítélt ellen folytatunk. Erről az 1945-ös eseményekre emlékezve beszélek. Előttünk áll Gerhart Hauptmann példája, a Takácsok Írójáé - ö azoknak a német humanistáknak az egyike volt, aki nem hódolt meg Hitler előtt. Ez a híres író már hajlott korú volt, szavait azonban a jövőbe vetett hit hatotta át! Nem feledjük el: néhány héttel korábban még létezett a Harmadik Birodalom, amely az emberi észt a maga fanatikus agyrémeinek szolgálatába állította. Az öreg író azonban nem kapitulált a fasiszták előtt, s készen állt arra, hogy a néppel együtt rakja le az új Németország alapzatának legelső tégláit. Ezek a jelenetek figyelemre méltók: azt igazolják, milyen szilárd kapcsolat volt a régi nemzedék legkülönb tagjai és az új nemzedék között. NY. POLJANOV (Szovjetszkaja Kultúra) m AKKOR, 45-BEN Új szovjet dokumentumfilm Sztárból - színész Valamikor sztár volt. Csinos arcú, kedves fiú, aki Brigitte Bardot oldalán egy botrány- szagú drámácskában szerezte meg hírnevét, amelyet aztán később felfedezője, Roger Vadim, illetve Dino Risi a Veszedelmes viszonyokban, az Előzésben kamatoztatott. A szerény, félénk fiatalemberek korszaka nem tartott sokáig. Trintignant ugyanis sokkal értelmesebb volt, mintsem belenyugodjon abba, hogy elnyerje egy nagy népszerűséget hozó, ám nem különösebben ígéretes szerepskatulya. Tudta, hogy az idő nem jól sáfárkodik a fiatalsággal, a szépséggel. Amikor az Egy férfi és egy nő világsikere már megengedte - anyagilag is - egyszerűen visszautasította a „csak“ szép emberek eljátszását. Sőt nemcsak elutasította, hanem egyenesen gonosz lett, cinikus, ravasz, bűnöző. Britanicusként, majd Hamletként is igazolhatta rátermettségét, azt, hogy rendelkezik a kellő eszközökkel árnyaltabb, bonyolultabb jellemek építkezéséhez, öt évvel a Le/oucb-film sikere után Cannes-ban a színészi alakítás díját kapta a Z-ben nyújtott alakításáért, és még két évbe se telt, s Bertolucci Megalkuvójának címszerepében hökkentette meg mosolyokhoz, negédhez szokott publikumát Lelouch után olyan rendezőkkel dolgozott, mint Clément, Enrico, Deville, az olaszok közül pedig Comencini, Zurini és nem utolsósorban Scola. Trintignant maga is kacérkodik a rendezéssel, nem mintha egy rendező - második felesége is az - nem lenne elegendő a családban, és most még ráadásul a lánya is felcsapott filmszínésznek! Nincsenek titkai, közismert a rajongása az autóversenyek iránt. Ez az egyetlen szenvedélye a film mellett. Számára már nem a népszerűség, a feladat a fontos. Jean-Louis Trintignant ugyanis időközben sztárból színésszé érett. (n) Egy lány az átjáróból: Majd kiugrik a szívem (Karel Kouba felvétele) Felsóhajt. Ujjai egész idő alatt finom Tána Kulísková Semmit sem változott. Arca, alkata most is ugyanolyan, mint másfél évvel ezelőtt, amikor Jaroslav Soukuppal Prágában forgatott. Két nap és egy éjszaka figyeltem öt: reggelenként vödörrel a kezében billegett végig a Vencel-téren, aztán hol itt, hol ott ablakot mosott, éjjel pedig, úgy tizenegy körül, egy kétes hírű bisztró előtt ólálkodott. De nem mint Tárta Kulísková, hanem mint Jana, a Szerelem az átjáróban női főszereplője. Egy lány, aki nem veszik el az élet sűrűjében. Aki talpon marad akkor is, amikor mások már rég „elestek“.- Ez neked való szerep, állította apám, amikor elolvasta a forgatókönyvet. Igen, ezt mondta, és ezt éreztem én is, de egy próbafelvétel még ugye, semmit sem jelent. Sót. Engem az sem nyugtatott meg, hogy a végén, amikor hazaindultam Prágából, utánam szólt a rendező: eddig te voltál a legjobb! No, de rögtön utánam más valaki .állt a kamera előtt. És kint, mint valami rendelőben, várakoztak a többiek. Én voltam a legjobb? És aki most küzd, az milyen lesz? Két hét telt el a próbafelvétel után, én már igyekeztem nem gondolni rá, s csak a diplomamunkámra összpontosítottam, amikor egy hétfői napon üzenet várt otthon: kezdhetem tanulni a szöveget! Azt hittem, felrepülök örömömben: Wirginia Woolf után egy nagyszerű filmszerep! görbéket rajzolnak előttem, közben hol ide, hol oda fordul a széken; útban van a földre dobott szatyor, de még a csésze is az asztalon.- Nekem az tetszett, hogy ez a lány mindig tudta, mit akar. És megérezte, hogy ha a srác már el is indult a lejtőn, még mindig megállítható. Hogy mégsem tudta idejében kirántani a bandából? Hát igen... én keményebb hangon beszéltem volna vele. Addig tömtem volna a fejét, amíg csak meg nem győzöm. Én még a legtitkosabb útjait is kinyomoztam volna. Igen, én ilyen vagyok. Nemcsak kimért, hűvös és racionális, ahogy azok látnak, akik csak felszínesen ismernek, hanem határozott, makacs és öntudatos is. Úgy működik az igazságérzetem, mint a svájci óra. Könyörögni akkor sem tudtam, amikor anyám, még gyerekkoromban egy órán át térdeltetett a sarokban, nem még ma, huszonöt évesen. Egyébként én is olyan gyerek voltam, mint a többi. Dacos, sértódékeny, keményfejű. Amikor beárultak anyámnál, hogy egy barna, hosszú hajú sráccal randiztam a városban, azt füllentettem, hogy egy szőke, rövid hajú fiúval sétáltam. Szerelmes levelekkel bolondítottám - mások nevében - az öcsémet. Anyám szigorú volt. Ha azt mondta: nem, akkor öcsém is tudta, és én is éreztem, hogy nincs értelme a tiltakozásnak. Amikor elváltak a szüleim és anyám is, apám is magához akart kötni, én a barátnőmhöz költöztem, hogy mindkettőjükhöz egyforma közelségben legyek. Robbanékony voltam és egy kicsit hisztérikus. Egy apróság is elég volt ahhoz, hogy patáliát csapjak. Ma már sokkal tisztábban látom az életet. Tudom, minek mennyi az ára és azt is, hogy miben meddig lehet elmenni. S ami egyre inkább megnyugtat: megtanultam nemet mondani. És meggondolom, kire mosolygok. Szóval lehet, hogy külsőleg szinte semmit sem változtam az utóbbi egy-két évben, de belül biztos, hogy érettebb lettem. Ábrándos szemekkel néz ki az ablakon, aztán visszafogott hangon folytatja:- Ha azokra a filmekre gondolok, amelyeket a Szerelem az átjáróban óta forgattam, akkor azt kell mondanom: a piskóta után csupa kétszersültet raknak elém. A tévében egymás után osztják rám az érettségi előtt vagy után álló rendes, önzetlen lányokat. Jó, igaz, az a legutóbbi, az a csendes, zárkózott művészettörténész kivétel volt, de a többit tényleg egy kaptafára szabták. Ami pedig a játékfilmeket illeti: a Zöld években olyan szerepet kaptam, hogy a mai napig sem tudom, mit játszottam. A Kitolásban egy taxisofőrt formálok meg, aki nemcsak az eszét - a kezét is használni tudja. De mondom: semmi különös. Ha egy stáb nem a munkát, hanem az olcsó szórakozást és a puszta pénzt látja csak a forgatásban, akkor az úgy is néz ki. Azt a filmet megette a fene! Soukupnál nem volt lazítás! Ő maximalista rendező. Ha azt mondta: piros autó lesz a képben és nem sárga, akkor nem volt mese; piros kocsit állított elő az asszisztense. Van egy jelenet a Szerelemben, amikor hirtelen sarkon fordulok és dühösen távozom a bisztróból. Ma sem tudom, hogy történt, csak arra emlékszem, hogy a rendező erősen figyelt és én úgy beleéltem magamat, hogy a jelenet érzelmi csúcsán nem az ajtón, hanem az üvegfalon léptem ki. Csak úgy szálltak a szilánkok! De hát ez a film már a múlté. Ha meghallom a zenéjét, majd kiugrik a szívem! Szabó G. László ÚJ SZÚ 14 1985. IX. 13.
