Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)
1985-09-13 / 37. szám
ilmérnök, van aki kovács, más ettel foglalkozik, vagy a szabó- Jómagam pecér vagyok: ku- sündisznót, fehér egeret és issé vált állatot fojtok bele egy itosságba. Nem valami szép jl élek belőle. És nincs semmi hogy naponta húsz kuvaszt, át fojtott vízbe, vagy egyetlen íz csak rám tartozik. De egyva- ell ügyelni: nehogy valaki pa- cégünknél, miszerint az állat lazdájához. dalam a lelkiismeretesség és n esik nehezemre, hogy meg- n hírnevemet, amelyet mint ember kivívtam magamnak, hinné, hogy ez a mesterség kenyeret, az ugyancsak téved, olyanok, akik nem találnak tölykeiknek, mások elaggot ak, mert sajnálják nézni szén- in nap akad egy-egy olyan ügy- gődött kóbor ebtől vagy idegen szabadulni. Vannak, akiknek ! „cica" tartására telik, mások ;rek ijesztő szaporodása ellen et. Egyszóval: folyvást akad ) esküdözik, hogy ha nem len- ó okok, soha erre a lépésre el a magát, majd forró könnyeket jgy tegyem könnyűvé a szereit. Illő felajánlás ellenében haj- és ezzel megvigasztalom félééi pedig mind arra gondolok, letet maguk is elvégezhetnék. 1 olyan csuda jószivűek, hogy nire. Sokan megható őszinte- hogy a világ minden kincséért ik egy legyet. Eleinte, amikor n, szégyenkezve lesütöttem tán idővel hozzáedzőttem az hoz. Djtok öreg kuvaszokat és béna • egereket és rühes nyulakat, , egyszóval mindenféle állatot, >ós jószágot egyaránt. /alami szánalmat? íigen töprengtem. Különben is y máról holnapra élni, viszolygástól, nem dohányzom, nem < nőkhöz, csak ritkán ülök be egyéb látványosság egyáltalán amennyire csak lehetséges, kerülök minden társaságot. Akkor érzem magam a legjobban, ha nincs semmi dolgom és nincs is mire gondolnom. így hát, amint mondani szokás, gondtalan életet élek, és napjaim alig különböznek egymástól. Egy idő óta azonban életem szabályos rendje valahogy felborult, egyensúlyom megingott. Életemben először érzem szükségét, hogy magamról beszéljek, első Ízben mérlegelem egy lépésem következményeit, és amint mondani szokás, tudatában vagyok a történteknek, azaz nem is annyira a történteknek, hanem inkább annak a ténynek, hogy történt valami. Egy ritka szép, fekete bulldogkölyökkel kezdődött, öt évvel ezelőtt. Vízbe kellet volna ölnöm, de mert olyan rendkívül szép volt és életrevalóbb, mint általában az újszülött kutya- kölykök, nem pusztítottam el, hanem elhatároztam, hogy felnevelem, és hazavittem. Most, öt év múltán, magam sem tudom, hogy megbán- tam-e. Eleinte nehezen boldogultam vele. Annál inkább megmakacsoltam magam, hogy felnevelem. Aztán megtanult egyedül zabálni, és öt éven át éltünk együtt, de jószerint alig vettünk tudomást egymásról. Illetve most, ahogy vissza- emlékszem, már nem állíthatom ezt olyan határozottan, ahogy éveken át hittem. Ez az állítás tehát inkább csak rám vonatkozik. Egyszóval: továbbra is csak mesterségemnek éltem, magányosan. Később megházasodtam, de napjaim megszokott rendjébe ez sem hozott változást. Amint mondani szokás, jól megértjük egymást, bár keveset dumálunk. Sosem veszekedtünk. Egyszer aztán az asszony „kéréssel fordult hozzám“ - hogy az ó szavait használjam fojtsam vízbe a kutyát. Hogy ellenkeztem-e? Nem. Inkább elcsodálkoztam, miért nem tettem meg már róges-régen. Rengeteget zabái, mondta az asszony, semmire sem használható, és ő különben sem szenvedheti a kutyákat és macskákat, hát még egy ilyen négerpofát! Sose tagadtam meg, bármit kívánt, most sem akartam másként tenni. Csak arra kértem, hogy az ügyet hivatalosan, a cégünk keretében intézzük. Eddig simán ment a dolog. Elhozta hivatalomba a kutyát, most már cselekednem kellet. Amikor azonban megragadtam az állat pórázát, és engedelmesen jött utánam, hirtelen megtorpantam. Ugyan már, mondtam magamban, csak nem tagadom meg az asszony kérését? Meg aztán az efféle ellágyulás foltot ejtene hosszú évek lelkiismeretes munkájával kivívott hírnevemen is. Itt én a tettek embere vagyok. Nem veszíthetem el valami vacak érzelgősség miatt az egyetlen megbecsülést, amiben valaha is részem volt... És teljesítettem kötelességemet, szakmai közönnyel. Délután, amikor a kutya nélkül érkeztem haza, az asszony hálásan rám mosolygott. Egy szót sem szóltam. Különben semmi sem változott nálunk. Amikor annak idején hazahoztam a kutyát, már a második naptól kezdve minden lépésemet követte, öt esztendőn át, de én tudomást sem vettem róla. Most legelőször is lebontottam a kutyaólat, hogy eltüntessek minden nyomot, ami emlékeztetne rá. Aztán kidobtam a pórázát és nyakörvét. De hiába, emlékétől nem tudok szabadulni, egyre kísért. És amikor a vizesdézsához vonszolom a kutyákat, úgy érzem, mintha mindegyik az enyém lenne. És hiába bólogat elégedetten a főnök, hiába fogad mindennap barátságos mosollyal az aszony, mindez nem elég ahhoz, hogy elűzzem a nyomasztó kísér- tetet. Ha legalább rángatta volna a pórázát, ahogy a többi kutya. Vagy ugatott volna. De nem! Engedelmesen követett utolsó útjára, mukkanás nélkül, olyan pofával, mintha lábamhoz akart volna dörgölőzni. Most jut csak az eszembe, hogy az öt év alatt egyetlenegyszer sem vittem sétálni. FERENCZ LÁSZLÓ fordítása A GYÖRGY- A fene jobban tudja. Én inkább bevakolnám a köldökömet egy üvegcseréppel. Berta ezt is felírta, A műszak végére notesza félig megtelt az öregtől hallott életizú dialógusokkal. Az irodában elköszönt tőle, megvárta, amig az ajtó becsukódik utána, és a felügyelőhöz fordult.- Köszönöm, hogy egy ilyen nyílt eszű öreg munkásember mellé osztott be. A felügyelő legyintett.- Nem munkás az.- Hanem mi?- Egy másik író elvtárs. Ő is idejár hozzánk az életet tanulmányozni. i Bertalan azt írta új gy a lakatosok cél- legesztópisztollyal, stúen azt tanácsol- >n megmártózni az m volt kedve ah- enjen egy gyárba ssébe, nem szive- la el budai villáját, szőrét simogatva m múltak a délutá- úgy döntött: élet- rissítéséhez elég, taka havat hányni, ehogy leleplezze iájával, villája ház- egy használt ba- ibast és egy kucs- t túl jónak találta, la két gombot, és ;el. a kis noteszát, tszerü dialóguso- ^ezni, és taxit ren- ;áselosztótól két- ki. öltözéke álta- keltett az utcán, időjét, hogy meg- néhány egy- és int meg benne, elosztóban csak várakozott, mici- án a homlokába ■elte tőle a kabát- ább egy paszomántjaitól megfosztott kacagányra emlékeztetett. Gyorsan felirta noteszába: ,,A hómunkások jórészt kacagányt hordanak.“ Kettőjükön kívül több hómunkás nem is jelentkezett, a felügyelő vállat vont, kiadta nekik a lapátokat, és megmutatta, hol kotorják a havat. Berta nem tudta, hogyan kellene elkezdeni a beszélgetést, utoljára 1949-ben beszélt egy munkással, aki tévedésből csöngetett be hozzá, mert valójában a házmestert kereste. Ebből az élményből irta később a „Munkások csillaga“ című regényciklusát. Szerencsére az öreg megszólalt, egy nő felé bökött:- Na, ennek akkora feneke van, mint egy forint ára dinnyeföld. Ügyesen eltakarva a noteszt a lapát nyelével, Berta felírta ezt az életizú dialógust. Úgy érezte, most már neki is kell mondani valamit, megköszörülte a torkát.- Bizony, bizony, némely embernél hosszabb a péntek, mint a szombat. Úgy emlékezett rá, hogy ezt olyankor szokták mondani, mikor valakinek kilóg a gatyája a nadrág alól, de az öreg valamiképp a helyzethez illőnek találta a megjegyzést, mert bólintott. A fa árnyéka (Jakub Rudolf Duda fotója) Vladimír Holan* Tévedéseink Miért mondják, hogy az emberi boldogság nem él tovább a ludak tollán megvillanó fénysugárnál? Én emlékszem gyerekkorom ama perceire, amikor a csűr mellett megállt a plakátragasztó, s kerékpárját a szilvafához támasztotta... Egy héttel később megérkezett a cirkusz. Annyira zsúfolva volt, hogy pótszékeket kellett beállítani. Soha, soha többé nem láttam annyi csodát. Az akrobatákon trikójuk lehúzott rolója feszült, a műlovarnő szerelmi vallomása titkos jelére várt, a bohóc békaselyembe varrta be eszünket az illúziók passiójának fonalával, a kötéltáncos kezében meg oly sokáig lobogott a mozgás gyertyalángja, hogy bennem minden érték tótágast állt végül, a tavakat is beleértve... A legjobban mégis a fűrészpornak örültem, a kezdet felhöcskéje abból csalta elő a beteljesedés villámait. De jaj, milyen hamar elszállt az örömöm, amikor megtudtam, hogy a porond fúrészporát a közeli város koporsókészitő üzeme szállította! BÁLLÁ KÁLMÁN fordítása Szavak barlangja Büntetlenül a bátor fényhozó fiú nem léphet a szavak barlangjába. Azt se tudja, hova került. Fiatal, és nem tud a fájdalomról. Megszökik, idétlen mester, nem jut be soha, s arról dadog, hogy kiskorú még a század... Szavak barlangja! Mert csupán az igazi vállalja el a szörnyű próbát odabenn: a szárnyakat a gravitáció ellen feszíteni, s kímélni azt, akit lehúz a föld... Szavak barlangjai Csak az igazi tér vissza majd a benti némaságból, megöregedve, s a nyílás előtt rálel a világ kitett gyerekére... Évek múltán anyámnál Ez a perc, most kell lefödni hamuval a kályha parazsát... Már munkálkodik is a két öreg kéz, anyád két reszkető keze, de a biztonság mértéke ma is csak ez a két kéz... elringatnak, és jó így, a nyugalom melege, gyönyörűség, lélegzés édene, a szinte állati otthonosság, egyszerre adni, kapni, míg elveszíted önmagad: nem, nem vagy negyvenéves. Hiszen ha felsírsz virradatra, hát épp azért, mert álmában sosem nevet, mindig csak sír a gyermek. Ősz Vsenoryban Köd van. Fenyőgallyakkal fűt az erdő. Saját csendjéhez ül modellt egy madár. Kirojtosodva csügg nullponton egy levél, s oly súlyos szót sejt, amelyet csak egy lehulló könyv viselhetne el... A világ leghosszabb verse is megmarad címénél, és vége nincsen. De aki belekezdett, s nem tudja, hogyan tovább, az első sorhoz kell visszatérnie. SZÉKELY MAGDA fordításai-f A versek közlésével a jeles cseh költőre emlékezünk, születésének 80. évfordulója alkalmából. leia i IM Bf MK ■{' •' 1 r» _______________i mónti'ii+AI mQníne-rfnH Uaranánv/ra
