Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)
1985-09-13 / 37. szám
S zeretem a vadászebeket, de ki nem állhatom, hogy hívogassam az erdőben, uszítsam őket, a bozótban mászkáljanak, és magam is úgy tegyek, mint valami kutya. És így szoktam: elengedem az állatokat, jómagam pedig nekilátok teát főzni, még akkor sem sietek, ha felveri a vadat: teázgatok, hallgatózom, és mihelyt elkapom a hangot, odasietek, helyemre állok - durr! -, és kész. En így szeretem. Volt egy ilyen kutyám, Ancsar. Most erdei „mumus“ áll sírja fölött az Aleksze- jev-vágásban, a horpadásban, amely az irtásra vezet... Nem én neveltem Ancsart. Egy pa- rasztocska hozta egyszer: jó növésű, formás kan kutya volt, szeme körül világos karika. Kérdem:- Lopott jószág?- Lopott - feleli - csakhogy régen történt, kölyök volt, amikor a vöm kilopta a tenyészetből, most már ezért nem lehet semmi baj. Fajtiszta...- A fajtájához magam is értek - mondom, - de hogyan hajt?- Derekasan. Elindultunk, hogy kipróbáljuk. Mihelyt kiértünk a faluból, elengedtük, és eltűnt, mint a kámfor, csak a zöld nyoma maradt az öszesfehér vadcsapáson ... Az erdőben azt mondja nekem a paraszt ócska:- Valahogy elgémberedtem, nosza, rakjunk tüzet. „Ez nem szokás - gondolom nem űz gúnyt belőlem? Nem, nem gúnyolódik, fát szed, meggyújtja, leül.- De mi lesz a kutyával? - kérdeztem. - Te fiatal vagy - mondja én öreg, te nem láttál ilyet, de én kitanítalak: a kutya miatt ne aggódj, tudja az a maga dolgát, az ó feladata az, hogy kutasson, mi meg teázni fogunk. És fölényesen elmosolyodik. Megittunk egy csészével.- Vau! Nyomban felpattanok. A parasztocska felnevet, nyugodtan tölt magának még egy csészével.- Hallgassuk csak meg, mit vert fel - mondja. Hallgatózunk. Az eb öblösen ugat, tempósan, keményen hajt. A parasztocska rájön:- Rókát kerget. Egy-egy csészével ittunk még, de az eb már vagy négy versztányit száguldott. És hirtelen elcsendesedett. A parasztocska arrafelé mutat:-Teheneket legeltetnek ott? Valóban, arrafelé legeltetnek a kara- csunovóiak.- Tehénnyomra terelte a róka, most majd követni fogja. Igyunk még eggyel. De a róka nem pihenhetett sokáig, az eb megint friss nyomot kapott, és kis körben keringett - nyilván idevalósi állat lehetett. S amint kis körben indult el, a parasztocska abbahagyta a teázást, leöntötte a parazsat, széttúrta lábával, és így szólt:- No, most aztán sietni kell. Nekiiramodtunk, hogy a tisztáson, a rókalyukak előtt útját álljuk. Alighogy elhelyezkedtünk, máris ott terem az a tisztáson, és a kan kutya a sarkában. A róka felfelé kunkorodó farkával a mocsár felé mutat, de a kutya nem hisz neki - happ! nyakon ragadja, az meg - vijj! és vége; az eb leheveredik melléje, és a lábát nyalogatja. Ostoba neve volt: „Gon- csar“, én meg örömömben felkiáltottam:- Ancsar! így ragadt rajta aztán az Ancsar. Tudják, hogyan tárulkozik ki a vadászszív? Tudják, amikor reggel dér borítja a füvet, és napkelte előtt köd van, aztán fel kel a nap, és lassanként visszahúzódik a köd, és az ami köd volt, kékre válik a zöld lucfenyők és az arany nyírfácskák között, s aztán egyre messzebb és mesz- szebb kékleni, aranylani, csillogni kezd... így tárulkozik ki a zord októberi nap, és szakasztott így tárulkozik ki a vadászsziv is: kortyolt a fagyból és a napfényből, tüsszentett egyet a saját egészségére, és minden szembejövő embert a barátjának tekint.- Barátom - mondtam a parasztnak -, miféle baj ért, hogy egy ilyen pompás kutyát pénzért idegen kézbe adsz?- Jó kézbe adom a kutyát - felelte az -, a bajom pedig paraszti: a tehenem a fagyoszöld sarjúval meghütötte magát, felfúvódott, és megdöglött: újat kell vásárolnom, tehén nélkül a paraszt nem lehet.-Tudom, hogy nem lehet meg, nagyon sajnállak. És mit kérsz a kutyáért?- Hát egy tehenet kérek, neked kettő van, add nekem a tarkádat. Odaadtam Ancsarért a tehenet. Hej, micsoda ősz volt az! Az erdőben nem hívogattam, nem uszítottam a kutyát, nem szúrtam ki szememet az ágakkal, hanem csak mentem szép lassan az ösvényeken, gyönyörködtem, amint nap- ról-napra aranyszínűre válnak a fák; olyankor császármadarakkal foglalkoztam, ösvényeket tiportam, füttyentgettem, és azok maguk futottak oda hozzám az ösvényeken. így telt el a pompás idő; egy csípős, fagyos reggelen pedig felkelt a nap, enyhén melegített, és délben minden levél lehullott a fákról. A császármadár nem válaszolt többé a csalogatásra. Eleredt az eső, rothadni kezdett a lomb, beköszöntött a legszomorúbb hónap - a november. Nekem nem szokásom, hogy csapatostul járjak az erdőbe vadászni, szeretek lassan meg-megállva, elszoruló szívvel barangolni az erdőben; akkor minden kis állat a barátjának tekint, mindenféle szárnyast nagyon szeretek nézegetni, mindenen csodálkozom, s csak azt lövöm le, ami nekem dukál. És nekem a legrosz- szabb, amikor csapatostul az erdőbe mennek, lármáznak, és vaktában mindent lepufogtatnak. Megesik azonban, hogy betoppan valamilyen nyájas pajtás, hozzáértő vadász - akkor szívesen elkísérem; ez másféle öröm, de szintén jó: jó embernek mindhalálig örülök. Nos hát, november elején írt nekem Moszkvából egy vadász, azt kérte, hogy velem együtt cserkészhessen. Mindnyájan ismerik ezt a vadászt, ezért nem is mondom meg a nevét. Persze, nagyon megörültem neki, válaszoltam, és ó hetedikére virradó éjjel beállított hozzám. Épp a legjobbkor: előtte lehullott a pompás, első hó, és pontosan hetedikére elolvadt, latyak volt, hideg eső szemerkélt. Egész éjjel nem aludtam, aggódtam, nehogy az eső megzavarjon, elmossa az éjszakai nyomokat. Éjfél után azonban szerencsére feljöttek a csillagok, és reggelre a nyulak már derekasan futkároztak. Pirkadatkor, a hajnalcsillag fényénél, megteáztunk, kibeszélgettük magunkat, s amikor az ablak mögött felkéklett az ég, Ancsarral elindultunk mezeinyúlra. Az őszi vetés ezen az őszön közvetlenül a falu szélén kezdődött, és a gabona ezen az őszön sűrű, tömött, nedvdús zöld volt, akár az ember is megehette. És a mezeinyúl annyira belakott a vetéssel, hogy akár hiszik, akár nem, fürtökben csüngött belsejében a zsír, majdnem egy fontnyit lefejtettem mindegyikről. Ancsar vidáman nyomot fogott, keringett egy keveset, aztán kiismerte magát a csapáson, és elindult nyílegyenesen a vacok felé. Az erdőben ekkor olvadt, zizegés hallatszott. A mezeinyúl nagyon fél ettől, kioson, és lekushad nálunk az irtásföldön, az Alekszejev-vágással szemközt. És megértettem Ancsart, hogy a zöld vetésről az irtásföld felé tartott - vagy inkább a műveletlen telek felé, a horpadáshoz: a nyulak ugyanis az irtásföldről okvetlenül ezen a horpadáson futnak végig. Az első helyre a barátomat állítottam, a vízmosás szélére, magam pedig a másik oldalt helyezkedtem el, ö nem látott engem, de én úgy láttam ót, akár a tenyeremet. Terv persze a vadászatnál is szükséges, csakhogy ritkán alakul terv szerint. Várunk, várakozunk - de nincs hajtás, és Ancsart mintha a föld nyelte volna el.- Szerjozsa! - kiáltom. Ó, bocsánat, nem akartam megmondani ennek a vadásznak a nevét, hiszen valamennyien ismerik ót, no de Szergej sok van nálunk.- Szerjozsa - kiáltok -, hívd Ancsart! Vadászkürtömet odaadtam neki. ó nagy mester a kürtölésben, és szereti is. És alighogy Szerjozsa a kürthöz nyúlt, látom: Ancsar felénk szalad a horpadásban. Járásából nyomban megértettem, hogy ugyanazon a nyomon halad, és arra is rájöttem, hogy azt a mezeinyulat .róka vagy bagoly űzte ki a vackából, és már túljutott a horpadáson, Ancsar pedig a sarkában van. Amikor a kutya a barátom mellé ért, látom, hogy az felemeli puskáját és céloz... Semmi sem történt volna, ha abban a percben eszembe jut, hogy éppen ugyanerről a helyről egyszer én is emberfejre céloztam, és csak kis híja volt, hogy meg nem öltem: egy nyúlprémes sapkát viselő ember ment a horpadásban, én csak a sapkáját láttam, s már csupán a ravaszt kellett volna megnyomnom, amikor hirtelen előbukkant az egész fej. Ha ez emlékezetembe ötlik, akkor megértettem volna, hogy felülről csak a prémje látszik; odakiáltok, és ő megáll. De arra gondoltam: barátom csak szórakozik, mint ez a városi vadászok állandó szokása, akár a sok állástól ellustult lovaké. Azt gondoltam, tréfál, és egyszerre csak: durr! Csendes idő volt, az egész füst a horpadásba ereszkedett le, és mindent elborított. Én megdermedtem, s nyomban eszembe jutott, hogy magam is kis híján emberi fejet lőttem erről a hely-ól. A kék füst ráborult a zöld horpadásra. Vártam, vártam, a másodpercek éveknek tűntek, de Ancsarnak se híre, se hamva: a füstből nem bukkant elő. Amikor a tust eloszlott, hát látom: az én Ancsarom örök álmát alussza a füvön, a zöld füvön, mint valami ágyon. A nagy fákról súlyos őszi cseppek hullanak a kicsikre, a kicsikről a bokrokra, a bokrokról a fűbe, a fűből a földre; bús surrogás kószál az erdőben, és csak a föld színénél csitul el: az anyaföld csendesen magába fogad minden köny- nyet... Én pedig száraz szemmel nézem az egészet... „Nos hát - gondolom -, rosszabb is előfordul, alkalmasint embert is ölnek.“ Sokat próbált ember vagyok, hamar összeszedtem magam, és már azt fontolgattam, hogyan viselkedjem leghelyesebben a barátommal, hogyan bánjak vele minél nyájasabban - hiszen tudom, neki sem könnyebb, mint nekem, azért vagyunk vadászok, hogy a bánatot örömmel mossuk el. Ciganovóban minden házban akad kisüsti, hát elhatároztam: átmegyünk Ciganovóba, és italba fojtjuk azt, ami történt. Miközben ezt gondolom, ránézek a barátomra, és elcsodálkozom: lement, szemügyre vette a megölt Ancsart, aztán visszatért a helyére, és úgy állott magában, mintha még mindig hajtásra várna. Hát ez meg micsoda?- Hopp! - kiáltom. Válaszol.- Mire lőttél? - kiáltom. így felel:- Bagolyra. Eláll a szívverésem.- Elejtetted? Felel:- Elhibáztam. Leülök egy kőre, s egyszerre mindent megértek.- Szerjozsa! - kiáltom.-Na!- Hívd Ancsart! Látom, hogy SzerjoJsa megragadja a kürtöt, de megtorpan. Lépést tesz felém: nyilván elszégyelli magát, még egyet lép, és elgondolkodik.- Nosza - kiáltom -, fújjad! Megint a kürthöz nyúl.- Gyorsabban - kiáltom -, gyorsabban! ... Szájához emeli a kürtöt.- Ugyan már; ugyan... És fújni kezdi. Ülök a kövön, hallgatom barátom kürtölését, és iszonyú ostobasággal foglalkozom: elnézem, ahogyan egy varjú kerget egy héját, és arra gondolok, miért nem üti nyakon a héja, hiszen csak oda kellene vágnia egyszer. Ilyen gondolatok közepette akármeddig el lehet üldögélni a kövön. De nyomban belém döbben a kérdés, magáról az emberről: miért van szüksége csalásra? A halál a vég, minden ilyen egyszerűen ér véget, és miért kell akkor mindenkinek kürtölni? Lám, meghalt a kutya, semmiféle vadászatról szó sem lehet, ó maga lőtte le a kutyát, és tudja; én ember vagyok, nem holmi senki-semmi, nem kérem számon tőle, és egyetlen szemrehányó szót sem szólok... Kit csap be?- Nézd - mutatom -, majd menj végig azon az ösvényen, eljutsz Ciganovóba, ott majd iszunk egyet, menj oda, és fújjad, egyre csak fújjad, én meg az erdőben fogok járkálni, és hallgatózom, nem vakkant-e valahol Ancsar a kürtszóra.- Hát fogd a kürtöt - feleli -, fújjad magad.- Nem - válaszolom -, én sem szeretek fújni, olyan csengés marad tőle a fülemben, hogy semmit sem hallok, itt pedig a legkisebb neszre is fülelni kell. Megszeppen erre, és tétován kérdi:- És te magad hová mégy? Arrafelé mutatok, ahol Ancsar fekszik. „No - gondolom most már nincs mit tennie, mindjárt bevallja.“ De nem, ezt mondja:- Nem tanácsolom, hogy arrafelé menj, ott fa sincs, bokorra csak nem * köthette fel magát.-Jól van - felelem -, akkor amarra megyek. Te pedig, kérlek, ne felejtsd el: egyre csak fújjad. Amikor ezt mondtam, hogy a másik irányba indulok; nagyon megörült és fújni kezdte; még vagy három versztát kellett így kürtölnie.- Hiába - szólok utána -, az életben, a kezdet kezdetén sok csoda akad, de a halálban, a legvégén nem történik csoda; Ancsar nem válaszol. Ezért az igazi vadász nyíltan az ember szemébe néz, s azt mondja: igyunk egyet, pajtás, mindennek vége. Igaz is, kit csap be? övemben mindig van egy kis fejsze, bármely eshetőségre; levágtam vele egy elszáradt fácska végét, ásófélét faragtam, és gödröt ástam a puha földben. Befektettem Ancsart a gödörbe, hantot szórtam fölébe, gyepet vágtam, körülraktam. A túzpusztította helyen észrevettem egy ördög formájú, megperzselt fatönköt, a félhomályban asszonyaink nagyon félnek tőle, mindnyájan mumusnak nevezik. Hát odamentem a túzpusztította helyre, elcipeltem ezt a mumust, és emlékművet állítottam Ancsarnak. Állok, gyönyörködöm az ördögben, Szerjozsa pedig egyre csak trombitál. „Kit csapsz be, Szerjozsa?“ Eső szemerkélt, hideg, apró szemű. A nagy fákról súlyos cseppek hullanak a kicsikre, a kicsikről a bokrokra, a bokrokról a fűbe, és a fűből a nedves földre. Az egész erdőben suttogás kószál, mintna ezt mondaná: fuss, fuss, fuss... Az anyaföld azonban csendesen magába fogad minden könnyet, s issza, egyre csak issza... Úgy rémlett, mintha a világon minden út egy végpontban találkoznék, és a legvégén ott áll az erdei ördög a kutya sírján, és valahogy tisztelettel néz rám- Ide hallgass, ördög! - mondom. - Ide hallgass... És sírbeszédet tartottam, de hogy mit mondtam - az titok. Azután nyugalom fogta el szívemet, s átmentem Ciganovóba.- Hagyd abba a kürtölést, Szerjozsa - mondom -, mindennek vége, mindent tudok. Kit akarsz becsapni? Elsápadt. Ittunk. Ciganovóban szálltunk meg éjszakára. Ezt a vadászt önök valameny- nyien ismerik, mindegyikünk emlékezetében él egy ilyen Szerjozsa. GELLÉRT GYÖRGY fordítása MIHAIL PRISVIN
