Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)

1985-09-06 / 36. szám

Aj szú

5

985. IX. 6.

I

A Reagan elnök ellen megkísérelt merénylet utáni pillanatok

A

mikor 1789. július 15-ének hajnalán XVI. Lajos francia királlyal közölték, hogy Párizs felkelt és Bastille elesett, állítólag meglepetten így kiáltott fel: - De hiszen ez lázadás! - Nem fenség, ez nem lázadás, ez forradalom - felelte az egyik udvaronc. Igen, ez volt a forradalom kezdete. A nagy francia burzsoá forradalomé, amely új szakaszt nyitott az európai földrész történelmében: a kapitalizmus korszakát. Új, haladóbb társadalmi rendszer kért szót az elavult feudalizmussal szemben. A színre lépő burzsoázia saját érdekeinek érvényre juttatása során kihasználta a széles tömegek elégedetlenségét. Liberté - egalité - fraternité (Szabadság, egyenlőség, testvériség). Új jelszavak, új remények.

Múltak az évek... A kapitalizmus mint társadalmi rendszer fokozatosan kikristályosodott. Egyre nyilvánvalóbb lett, hogy az ember ember általi kizsákmányolása nem szűnt meg, a feudalizmushoz viszonyítva csak a formája változott. A jelszavak, amelyeket hangoztatva a burzsoázia hatalomra jutott, a mindennapos gyakorlatban épp az ellenkezőjére fordultak méghozzá arányosan azzal, ahogy fejlődtek, mélyültek és fokozódtak a tőkés rend ellentmondásai. A burzsoá demokrácia egyre leplezetlenebből mutatta meg valódi arcát, lényegét, azt, hogy mindenekelőtt a nagytőke demokráciája.

Az imperializmus időszakában a demokrácia megcsonkítása egyre erőteljesebb. Jóllehet, a burzsoázia épp az ellenkezőjét próbálta bizonyítani. A burzsoá parlamentekbe, politikai szervekbe való választások igazolták ezt a legmeggyőzőbben. Választások nélkül ezekben az időkben ez egyszerűen nem megy, állapította meg már Lenin is. A tömegeket nem lehet megkerülni, a könyvnyomtatás és a parlamentarizmus időszakában a tömegeket nem lehet vezetni szerteágazó, rendszeres, tökéletesnek tűnő ravaszságok, álnokság, félrevezetés, divatos és népszerű szavakkal való zsonglörködés nélkül, hogy lemondjanak a burzsoázia megdöntését célzó forradalmi harcról.

A burzsoá parlamentek szociális és nemzetiségi összetétele, a nők és az ifjúság képviselete stb. nem felel meg a burzsoá társadalom meglevő struktúrájának. Maga a választói jog is korlátozott, általában a lakóhelyen való tartózkodás időtartamától függ. Úgy határozzák meg a választói körzeteket, hogy azokban a szavazók száma nem egyforma. Szétforgácsolják a munkásnegyedeket. Antidemokratikus a jelöltek kiválasztása. Eközben nem takarékoskodnak az ígéretekkel. A választási harcban szintén egyenlőtlenek a feltételek. A yoksvadá- szathoz egyre több pénzre van szükség, tehát a legtehetősebbek vannak előnyben. Mindezek a körülmények oda vezetnek, hogy a szavazók nagy része nem jelenik meg az urnáknál és a „választottak“ a lakosság kisebbik felét képviselik.

Az imperializmus korszakában a burzsoázia nemegyszer a demokráciáról való lemondást választja akkor, amikor segítségével uralkodó osztályként már nem képes saját hatalmának a biztosítására, amikor forradalmi változás veszélye fenyeget. Nem várja meg a forradalmat, a megelőző ellenforradalom eszközéhez nyúl. Ez pedig a fasizmus. Az a fasizmus, amelyet Dimitrov, a bolgár nép vezére „a pénztőke legreakciósabb, legsovinisztább és legimperialistább elemeinek nyílt terrorista diktatúrájaként“ jellemzett. Ennek lényege, hogy „a nemzetközi ellen- forradalom vasökleként, az imperialista háború legfőbb szítójaként, a Szovjetunió, a világ dolgozói nagy hazája elleni keresztes háború elindítójaként lép fel“. Ezekkel a szavakkal ecsetelte Dimitrov a német fasizmust. Megállapításai azonban kétségtelenül érvényesek mindenfajta fasizmusra, tekintet nélkül arra, hogy milyen nemzeti köntösben és mikor jelentkezik.

A fasizmus ugyanis napjainkban sem halott. A világ több mint 60 országában működnek neofasiszta csoportok. Nyugati határainkon túl sem kell nagyon messzire mennünk. Hasonló célok vezérlik őket ugyanazon módszerek alkalmazásához, mint a múltban. A militarizmus, az erőszak, a durvaság, az ember lebecsülésének kultusza középkori vészként terjed.

Gyakran az úgynevezett tömegkultúrát hívják segítségül. Azt a „kultúrát“, amely az erő kultuszát lopja be az emberek tudatába, amely igazolja az erőszak politikáját, s elutasítja ugyanakkor az enyhülési politikát. Egyszerűen mondva, ez a „kultúra“ az agresszív imperialista körök érdekeit szolgálja.

Gyilkosságok, betörések, korrupció, emberrablás, merényletek, zsarolás, erőszak... Mindez jellemzi az imperialista országok mindennapos életét. Az Egyesült Államok e téren egyáltalán nem dicső elsőségre tett szert.

„Az amerikai életmód" nemegyszer túllépi azt a keretet, amely között a burzsoázia meg akarta volna tartani. Dicstelen „hagyományok“ jönnek létre. Négy amerikai elnök halt meg merénylet következtében: Abraham Lincoln (1865), James Garfield (1881), William McKinley (1901) és John Kennedy (1963). Merénylet következtében sebesült meg 1912- ben Theodore Roosevelt. Sebesülés nélkül úszta meg az ellene kitervelt merényletet Franklin Delano Roosevelt 1933- ban és Gerald Ford 1975-ben. Ronald Reagan volt a nyolcadik elnök, aki ellen merényletet kíséreltek meg 1981-ben. Gyilkos kéz oltotta ki más ismert személyiségek életét is, mint például az amerikai elnök testvéréét, Robert Kennedyét és Martin Luther King néger lelkészét 1968-ban.

A szexhullám, amely a közelmúltban olyannyira jellemezte a burzsoá tömeg- kultúrát, az utóbbi időben némileg alábbhagyott. A tömegkultúra legjellemzőbb vonása napjainkban az erőszak és a kegyetlenség elhatalmasodása. Ezt igazolják az ismert horrorfilmek - például a Cápa - vagy a katasztrófafilmek (Veszélyben a Britanic, Földrengés, Pokoli torony, A Poseidon-kaland, A medúza érintése...).

Vajon miért manipulálnak annyit az emberek gondolkodásával és cselekedeteivel? Miért használják ki az úgynevezett szociológiai propaganda legkülönfélébb módszereit kezdve a filmmel, a televíziós show- és popműsorokkal, a rádióval, a divattal, a képes magazinokon, koncertprodukciókon át a szépirodalomig és a közszükségleti cikkek megváltoztatásáig? Hogy igény van ezekre? Hogy ez jelenti a szórakozást? Hogy ezek a relaxáció eszközei, amelyek kikapcsolódást jelentenek az idegőrlő feszölt helyzetekből? Hogy mindez kellemesen izgatja az unatkozó, megcsömörlött városi nyárspolgárokat? Lehet, bizonyos fokig. Azonban sokkal többről van szó. Az állampolgárnak ily módon szinte észrevétlenül, gyakran anélkül, hogy tudatosítaná, bizonyos viselkedési mintákat adnak, hogy miként cselekedjen a mindennapos életben, és hogyan gondolkodjon. A környezetéhez, a politikához, a társadalomhoz való bizonyos hozzáállást sugallnak neki.

Látszólag mindez apolitikus, nincs ideológiai töltete. A tömegkultúra termékeiben mindenki egyforma, nem léteznek osztály-, szociális, vallási és ideológiai korlátok. Ez talán nem használati utasítás arra vonatkozóan, hogy a valóságban is szabaduljanak meg ezektől a korlátoktól? Vajon ily módon nem jön létre az osztály- együttműködés, a szociális béke sztereotip változata? Nem véletlen, hogy a tömegkultúra termékeiben hemzsegő borzalmakból a kiutat, a közös haláltól való megmenekülést „az osztályszempontoktól“ mentes „erős egyén“ kínálja. Ily módon is népszerűsíthető a mindennapos életben az „erős kéz“ uralma. Itt magától értetődően „az erős egyéniségeket“ nem a nép soraiból jövő személy képviseli. Az ö szerepüket a pénztőke képviseli, burzsoá politikusok, katonák, diktátorok játsszák.

Felmerülhet a kérdés, miért van mindez? Mi ennek az értelme? Mindennek a burzsoázia szempontjából van értelme. Ezzel egészen szépen lehet keresni. Azonban nemcsak erről van szó. Valamilyen módon reagálni kell a fokozódó szociális bizonytalanságra, a munkanélküliségtől való félelemre, a növekvő bűnözésre, a kábítószerek mind gyakoribbá váló tömeges fogyasztására... Miért ne kínáljanak az embereknek olyan show-t, amelyekben fatális, visszafordíthatatlan helyzetek szerepelnek, s ezek sokkalta rosszabbak annál, mint amilyenekkel a valóságos életben találkoznak? Nemcsak felborzolják a nézők idegeit, a produkció résztvevőjének kedélyét. Az öt közvetlenül nem érintő válsághelyzetek azt a benyomást keltik benne, hogy ő ennél sokkal jobb helyzetben van. Hogy az ő problémái sokkal elviselhetőbbek, összehasonlíthatatlanul kisebbek. Tulajdonképpen el is hanyagolhatóak. Éppen ez benne a rejtett ideológiai töltet. Egyszerűbben mondva: elégedj meg azzal, amid van! Ennél még rosszabb is lehet. Ne félj! Szenvedj! örülj, hogy téged ez nem érint! Mással ne törődj! Engedj a nyomásnak! A társadalmi jelenségekkel is éppúgy van ez, mint például a földrengéssel. Végzetes, visszafordíthatatlan. De nem a kapitalizmus a bűnös! A sors! És ezzel pedig nem szállhatsz szembe.

A megfelelő sztereotip helyzetek létrehozása magában foglalja az „amerikai életmód“ eszményeinek a terjesztését. „Napjaink Amerikája holnapunk Európája“ - jelentette ki Fritz Sternberg, és az ember el is hinné neki, ha a mindennapos élet amerikanizálódását figyeli. A gyárakban utat tör az automatizáció, az irodákban megszokottak a diktafonok és a villamos számítógépek, a távirányítás és a nagyvállalati mentalitás. Az utcák túlzsúfoltak autókkal, a zöld pázsitot pedig eldobott konzerves dobozok, műanyagzacskók és dobozok csúfítják. Fülsiketítő a motorok és kompresszorok zaja. A bulvársajtó és a különböző kalandfilmek szinte eltompítják az emberi agyat. A munka hajszává vált, az emberek szabadidejükben butaságokat hajszolnak, amelyekre gyakran nincs is szükségük, de akarják, hogy nekik is legyen, mert a szomszédnak szintén van. Ez mindaddig így van, amíg nem jelentkezik az első infarktus, ugyanúgy, mint a szomszédnál ...

„Amerikában tiszta formájában létezik a konszernek uralma. Amerikában valóságos győzelem a konformizmus: megfelelő folyóiratokat olvasni, csak megfelelő barátokkal érintkezni és kizárólag megfelelő gondolatokkal foglalkozni... Meglehet, rövid időn belül oda jutunk, hogy semmilyen más gondolataink, kívánságaink, reményeink nem lehetnek azokon kívül, amelyeket számunkra tömeges méretekben előkészít és elad az oligarchia. És amennyire lehetséges, semmilyen más aggályaink és sérelmeink ne legyenek azokon kívül, amelyekkel hozzá szaladunk segítségért“ - eddig az idézet Pragernak: Megváltozott a kapitalizmus? c. könyvéből. Nem lázadozni, hanem alázatosnak lenni. Mindent elviselni, ami csak jön. Beleértve az atomháború előidézését célzó előkészületeket is... Egyszerűen úgy cselekedni, mint annak a regénynek a szereplői, akik,,... azért mentek el szótlanul, mert nem tudták megítélni, hogy az igazgató beszéde közben lelkesedjenek, avagy se. Saját véleményt nyilvánítani kockázatos volt, ezt senki sem merte megtenni. Ez csak elvétve fordult elő. Az elnökök és vezérigazgatók Néró vagy Drakula módjára szabadjára engedhették szeszélyeiket legintelligensebb vezető dolgozóik szeme láttára, s közben nem kellett attól tartaniuk, hogy bármelyikük is tiltakozni fog, mert olyan létfontosságú volt számukra a magas fizetés megtartása. A nyugati demokráciának is megvannak a maguk zsarnokai, ezek azonban nem kormányrezidenciákban székelnek, hanem a konszernek csupa üveg, csupa acél felhőkarcolóinak legfelső emeletein levő hatalmas, fényűzően berendezett irodáikban.“ (Idézet René-Victor Pilhes: Az elátkozó című könyvéből.)

A financoligarchia kis létszámú. A többi osztály és réteg anyagi és szellemi érdekeit nem hagyhatja mindig nyíltan figyelmen kívül. Ehhez arra lenne szükség, hogy kibövítse amúgy is nagy létszámú, költséges elnyomó apparátusát. És az ilyen könnyen ki is csúszhatna az ellenőrzés alól. Akkor inkább miért ne nyúlnának szociális demagógiához? Hisz ez most „divat“. És így kerül sor olyan illúziók terjesztésére, hogy kielégítik a szociális szükségleteket. Történik ez annak a ténynek a leplezése céljából, hogy tulajdonképpen a nagyburzsoázia állama. Azé az osztályé, amely a mostani válságos időkben is egyre gazdagszik. Az általa propagált hamis illúzióknak azonban nehezen adhatnak hitelt azok, akiknek ezeket tálalják. Még a legjobb akaratuk mellett sem.

DRAHOS ŐÍBL docens, kandidátus

A nyugat-európai országok többségében egyre inkább aktivizálódnak a jobboldali szélsőséges és újnáci erők. Az újfasiszta ideológiának elsősorban azok a fiatalok dőlnek be, akik nem tudnak elhelyezkedni. Nem látnak kiutat helyzetükből, s biztató távlat hiányában nem nehéz őket társadalomellenes akcióknak megnyerni. Tehetetlenségük feletti dühüket olyan erőszakos akciókban próbálják levezetni, mint például a brüsszeli futballstadionban lejátszódott tragédia. Felvételünkön a nyugatnémet Borussia Dortmund fanatikus ifjú szurkolói náci köszöntéssel üdvözlik a csapatot. (Telefoto: ŐSTK)

M ■ / fi jf % * ff f v^fl^^^HPIlilP^ I •