Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)
1985-08-30 / 35. szám
M artin gondolkodni kezdett. Hamar rájött, hogy nincs sok választása. Az idegenektől sose voltak elragadtatva Pagá- őék kunyhójának lakói. A házbeliek közül rövid gondolkodás után kizárta az anyja és nővére segítségének a lehetőségét. Anyja lenne az első, aki nagy kiabálás közepette kidobná barátját a hófúvásba. Milka, aki kezdetben ugyanolyan kemény volt, mint anyja, most bűntudatot érzett félrelépése miatt, amelynek bizonyítéka a szoba padlóján kezdett mászkálni, örült, hogy anyja nem dobta ki a házból gyermekével együtt. Anyjával való veszekedései hovatovább visszahúzódóban voltak. Az utóbbi időben Martin kötelesnek érezte magát, hogy védelmezze ót anyjuk előtt. Maradt az apa, az öreg Pagáő, rokkant és notorikus részeges, aki krákogott és csoszogott végig a kunyhóban, naphosszat nyikorgatta a kecskeól ajtaját, ahogy keservesen mondogatta Martin anyja. Martin emlékezete óta nem hallott az apjától egy csendes szót. Kiskorában félt ettől a hatalmas termetű, nagyon piszkos férfitől, aki pedig öt, sem pedig Milkát sosem bántotta. Csak ahogy nőtt, s egyre erősödtek az anyja pofonai, kezdte értékelni apja tompa közönyét. Apja iránti félelme megvetéssé változott, mert jó erőnléte ellenére is hagyja, hogy az anyja jeleneteket rendezzen, sót meg is verje ót. Megvetette, mert nem használja ki fizikai erejét, hogy átvegye az uralmat a családban. Az ő uralma Martinnak ugyanis jobban megfelelt volna. Martin semmit sem tudott a háború borzalmairól, amelyek megtörték az öreg Pagáő lelki nyugalmát. Ehhez a férfihoz - mit sem sejtve arról, hogy nem az édesapja — fordult Martin tanácstalanságában, és kertelés nélkül megvallotta titkait. Sietett ezt még reggel megtenni, amíg apja józan volt.- Az öreg fészerben van egy partizán - mondta ennek a fura embernek, akit apjának tudott. - Magam vittem oda. Pisztolya van, s a szájából folyik a vér. Martin beszéd közben esengve bámult a rámeredő, állandóan zavaros könnyekben úszó szemekre, hogy leolvassa róluk kifejezésüket. Nem várt megértést, inkább dühkirohanást, mint legutóbb is, amikor apja váratlanul rajtakapta, miközben megdézsmálta dohánytartalékát. A férfi haragjától félt Martin. Ez nem olyan állandó kiabáló düh volt, mint az anyjáé. A dohánylopásig Martin erről a dühről mitsem tudott. Úgy lepte öt meg, mint a sokáig elfojtott energia robbanása, igaz, az öreg Pagáő ráordított a fiúra, akit nagyon szeretett, de csak azért, mert így akarta öt megmenteni a rossz szokásoktól, amelyeknek ő maga volt a rabja, s amelyek miatt saját maga előtt is szégyellte magát. Az öreg Pagáő a hír hallatán letette a fészer agyagos talajára a kosarat a répával, amelyet éppen kiszedett a veremből. Elgondolkozva simogatta meg a fiú szalmasárga * sörényét; bűnös foganása felől nem voltak kétségei, de emiatt sosem izgatta magát. Sokáig bámult egy pontra, mintha találgatná, hogy a padlásra vezető falépcsók közül melyiken van a „helyzet kulcsa". Martin várt, s fiatal életének felét odaadta volna azért, hogy megtudja, mi történik abban a hatalmas, helyenként kopaszodó koponyában.- Partizán? - mondta egy örökkévalóság után az öreg Pagáő. - Partizán. Na, jól van, fiam. Este majd megnézem. Nappal ne menj oda, ha nem akarod, hogy az egész irtás megtudja. Fogta kosarát, s az ólba csoszogott. Az ajtóból még visszanézett és azt mondta a megdöbbent Martinnak újra és nyomatékosan; - Ne menj. Martint egy pillanatra elfogta a kísértés, hogy a férfi után fusson, akinek léte eddig szinte nem is érdekelte. Hogy utánafusson, s a kunyhóban ismeretlen szót kiáltson utána: papa. De maghatódottsága elmúlt, amikor meghallotta, hogy odabent az anya és Milka már megint üvöltözve veszekszik a kis Jozínko kiadós ordítozása kíséretében. Az öreg Pagáő eredetileg egyáltalán nem szándékozott hosszabb ideig partizánt tartani a kunyhójában. Mint öreg katona, úgy vélekedett, hogy a férfi elszaladt valahová, elvesztette egységét, legyengült az éhségtől és a hidegtől. Elég lesz, ha élelmet ad neki, s hagyja, hogy kipihenje magát ott, ahol van. A férfi erőt gyűjt, köszönetét mond, majd megy a maga dolga után. Sőt, úgy vélte, hogy megmutatja majd neki az irányt a hegyekbe, ahol már hosszabb ideje működött egy partizánalakulat, ami az irtás lakóinak nyílt titka volt. Martin információját, hogy ,,a partizánnak vér folyik a szájából“ szintén nem vette túl tragikusan. A földönfutó szökés közben nem aggódik a különféle sebesülések miatt, amelyeket egyébként, normális körülmények között lelkiismeretesen kezelnek, de a háborúban elvesztik jelentőségüket. Este bement az ólba, fényt csinált az öreg lámpával, amelyet persze odakint letakart egy öreg zsákkal. Azelőtt gyorsan megfejte a tehenet a behorpadt pléh tejeskannába. A tehenet Pagáő mama gyönge két órával azelőtt fejte meg. A tej csak gyöngén csörgött és kevés volt. Elutasította Martin kíséretét, aki sóvárogva figyelte készülődését. Majd kilépett az ólból, betakarta a lámpát, s két krumplispalacsintával, amelyeket vacsora közben rejtett el, az öreg fészer felé tartott. Akkor még nem gondolt palotaforradalomra, amely az ö kezébe adná a hatalmat a kunyhóban. Mostanáig elégedett volt a dolgok folyásával. Remélte, hogy szükség esetén eltudja látni élelelemmel a partizánt anélkül, hogy felbőszítené kötekedő és irigy fele: ségét. A jelenség, amelyet a fészerben látott az istállólámpa gyönge fényénél, az első pillanatban minden bátorságát elűzte. Az az ember, jobban mondva, az az emberi roncs, amely a nyirkos és újra megfagyott rothadt szalmán feküdt, nem olyan férfi volt, aki néhány óra alatt összeszedi átmenetileg elvesztett erejét, s megy a dolgára. Ez még félig gyermek volt, aki néhány órán belül meghal, ha nem kap segítséget. Ha nem kerül melegbe, ha nem kap tápláló ételt és egészségügyi ellátást. Az a legény beteg volt, súlyos beteg, ezt látta az öreg Pagáő. Lesoványodott fejet látott, láztól csillogó, kitágult szemeket, melyeket halálos fáradtság barna karikái öveztek. Nehéz, fuldokó köhögést hallott; közben az ismeretlen felébredt eszméletlen álmából, és látta egész testének lázas vonaglását, amint nagy nehezen felemelte felső testét. Valamikor lövészárokban látott ilyen emberi kísérteteket. Éhségtől, betegségtől, láztól legyöngült embereket. Tüdőgyulladás. Ennek a fiúnak, akit a háború karmai ragadtak el anyja szoknyája mellől, tüdőgyulladása van. És meg fog halni. Meghal, ahelyett, hogy inna tejéből, enne a lángosából, és vígan indulna a hegyekbe társai után, hogy lőhesse a németeket. Még mielőtt sántikálva a kunyhójához ért volna, tudta az öreg Pagáő, hogy nem tett eleget a fiúért. Az első pillanatban meghökkent az orosz láttán a saját udvarában. Természetesen tudta, hogy az egész Szovjetunió Hitler ellen harcol. Saját módján figyelte is ezt a gigantikus harcot, s örömmel mosolygott. A fiatal orosz - akit a háború úgy tönkretett, mint valamikor őt magát -, a fiú, szemlátomást kiragadva minden biztonságból, évtizedekkel térítette vissza a múltba az öreg Pagáő gondolatait. Eszébe juttattva az idő múltával és az ital miatt elhomályosult háborús borzalmakat. De már nem úgy fogta fel a háborút, mint saját megrázó élményét. Ezen a háborútól meggyötört fiún keresztül látta, aki éhesen falta lángosát. Egy idegen fiún keresztül, aki élni akart. Az öreg Pagáő már nem egy megilletődött falusi legény volt, akit az osztrák generálisoknak dobtak oda martalékul, hogy^testét és lelkét szétmarcangolják. Már öreg frontharcos volt, aki átélte a háborút, elmebetegséget, néhány évig elmegyógyintézetben volt. A mai napig senkinek semmit nem adott, és senkitől nem akart semmit. Úgy vélte, semmi sem érdemes az igyekezetére, ezért nem is igyekezett. Illetve, egyszer mégis, akkor, amikor hessegette magától a kísértést, hogy fogjon egy kötelet és felmenjen a padlásra. Bár ez a tett meghozta volna számára a régvárt örök nyugalmat, mégis az ellenállás szikrája lobbant benne. Ez a tett végzetességével rémisztette. Vége, felesleges élet, felesleges halál. Az orosz partizán felfedezése újra felélesztette ezt a szikrát. Az öreg Pagáő megrázta magát, akár egy félig vízbefúlt kutya. Felelevenedett. Bár eredetileg nem szándékozott az ismeretlen férfinak nyújtott segítséggel megzavarni megszokott életmódját, mégis egyetértett Martin jószándékával. Ennek a fiúnak a látványa és állapota, reménytelen helyzete és testi tehetetlensége eredeti szándékát segíteni akarásra változtatta. Mindez lehetetlen lett volna a további melegben való tartózkodás is kiadós élelem nélkül. A fiú beteg volt, súlyos beteg. Segítség nélkül meghalna. El kellene majd temetnie a kertben. S ezt az öreg Pagáő nem akarta. Ez a gondolataiba tolakodó ijesztő kép az öreg Pagáőot megrémisztetté. A halálfélelem, az eddig ismeretlen halálos rettegés hideg verejtékkel öntötte el a hátát. A fagyos sötétségbe meresztette szemét a felismeréstől, hogy amint eltemetné a fiút a háza mögött, ez az ő létének végét is jelentené. Azután már nem lenne elég ereje ellenállni a kötél csábításának. Vége. Felesleges élet, csúnya, megvetett halál. Az öreg Pagáő csaknem futva ért a kunyhóhoz. Már pontosan tudta, mit tesz, még ha azt az öreg boszorkányt meg kellene is fojtania. Egyébként sajnálta, mikor furcsán csendben, szelíden feküdt. Húsz éve volt az élettársa, szidta, verte őt, sokszor nem hagyta ót nyugton. De eltartotta, ó pedig elismerte, hogy sosem volt nagy segítségére. De nem is akarta, az asszony szakadatlan gürcölése nem érdekelte. Senki sem akadályozhatta volna meg neki, hogy ót, az öreg Pagáőot részegen kidobja a téli fagyba és az ajtót bereteszelje. Nem tette meg, pedig senki sem vetette volna a szemére. Dolgos, becsületes volt, s ha mégis kellemetlen érzései támadtak vele szemben, ez csak abból eredt, hogy irigyelte, amiért és jobban él nála. Sajnálta az asszonyt, amikor szomorúan kopasztotta a tyúkot, dühösen rángatva az orrát, a múlni nem akaró mérge jött ki így rajta. A maga érdekében sose tette volna, de itt volt ez az orosz. Emiatt száznyolcvan fokos fordulatot vett a kunyhóban a helyzet. Nem volt sok tapasztalata a betegápolás terén. A vidéki ember, az önellátó hegyi lakó ösztöne - aki orvost csak a katonakórházban és elmebetegsége idején látott - sugallta neki, mire van a betegnek szüksége. Melegre, nyugalomra, táplálékra. Az első éjszakát végig az ágya mellett töltötte. A felpattogzott ajkak közé igyekezett húslevest önteni, de ez egyáltalán nem sikerült neki. A beteg izzadt, dobálta magát nyugtalan álmában, tépte a párnát, a lepedőt. Betakargatta őt, közben a cserépkályhába bükkhasábokat dobált. Egyetlen gondolat foglalkoztatta, hogy ennek a szegény gyereknek nem szabad meghalnia. Feszülten figyelte, hogyan beszél lázálmában, mintha a beszéd értelme segíthetne a gyógyításnál. Szobáki, szobáki, hallotta egyfolytában a betegtől. Kutya! Az anyját, kutya! Kutyafaggyú, Csortyi znájut, sto to za naród, tyi cséki. Boga nyeznájut, ty szabáki kusájut. (Az ördög tudja, miféle népség ^z a cseh. Az istent nem ismerik és kutyahúst esznek.) A beszkidi hegyilakók emberemlékezet óta kutyafaggyúval gyógyították a tüdőbetegségeket. A még meleg kutyabőrt rakták a mellükre a zalovi üveggyár tüdőbeteg üvegfúvói. Kutya. Kutyafaggyú, kutyamáj. Hol is találhatna az öreg Pagáő kiadós ételt és orvosságot, ha nem a kutyaólban. Tyúk már csak kettő maradt, a kötelező leadások miatt az öreg Pagáőné többet nem tartott. Majd rájuk is sor kerül. Sorra kerül a birka, vagy a kecske is. De most eb#en a pillanatban a kutya fog segíteni. Nem halsz meg, legény, megment egy cseh, aki nem ismeri az istent és kutyahúst eszik. Az öreg Pagáő elégedetten elmosolyodott. Fogott egy kést, s kiment a szobából. Az udvaron kicsalogatta a kutyaólból az öreg, bizalmatlan kutyát. Az ól melletti farakásból kihúzott egy hosszú dorongot, s irgalmatlanul halántékon vágta vele. FIALA ILONA fordítása ' Részlet a fiatal cseh író Jak se sluéí umírat (Ahogy meghalni illik) című regényéből. Ü lök az egyik régi moszkvai lakóház legfelső emeletén, a dolgozószobám íróasztalánál, ülök mozdulatlanul, tenyerembe hajtott fejjel, tekintetem a semmibe réved. Az asztal tele nyitott könyvvel, füzetekkel, a könyököm alatt sűrűn teleírt papírlapok. Időnként belenézek a könyvbe, hajtok egy oldalt, megpróbálom megérteni a leírt szöveg értelmét, de az idegen, ismeretlen, érthetetlen szavak mintha szándékosan elkerülnék felfogóképességemet. Csak egyetlen gondolat foglalkoztat: „Miért nem hív fel? Valóban vége? Visszavonhatatlanul?" ...Régen szinte szünet nélkül telefonált. A munkából, otthonról, útjairól, barátaitól, az egyetemről az előadások szünetében. „Szervusz!" - szólt a kagylóba bizonytalanul. - „Mit csinálsz?" ... „Hogy én mit? Szünet van. Hallod ezt a zajt? (Igen, igen. Mindjárt befejezzük. Csak most kezdtük...) Bocsáss meg, nem hagyják, hogy befejezzük. Fél tízkor végzek, sétálunk egyet?... Jó. Tízkor a Puskin utcán, az Arméniánál a sarkon. Rendben... Szervusz!" Vagy: „Szervusz! Hogy vagy?... Csak hallani akartam a hangodat. Hiányzol..." - súgta alig hallhatóan. - „Kerested Fjodor Abramov könyvét. Megkaptam. Holnap fölviszem. Otthon leszel úgy hét körül?... Persze, még felhívlak. Jó éjt! Szervusz!" Naponta többször is hívott. Megszoktam már ezeket a hívásokat, szinte az életem részévé váltak. Meg voltam győződve, hogy ea mindig így lesz. És amikor a hívásai egyre ritkábbak lettek, már csak két-három naponként hívott, elcsodálkoztam... Csörög a telefon! Megtorpantam, egy pillanatig mozdulatlanul ültem, aztán felugrottam, rohantam a készülékhez. Amíg megtettem azt a pár lépést az íróasztaltól a telefonkészülékig, minden ismerősöm és rokonom eszembe jutott: „Galja tegnap hívott. Natasenka szabadságon van, anya később szokott hívni. Vologyával már beszéltem... Ki más lehetne?... Ól" „Jekatyerina Alekszejevna" - hallom a kagylóból. A tanszék laboránsa hívott. - „Korotkov beteg. Nem léphetne be helyette? Csütörtökön, holnapután. Két szeminárium..." „Jó, jó, bemegyek" - mondom lankadó lelkesedéssel és leteszem a kagyló Nem, így nem nyugodnom, d nehéz napom utána gyűlés, lalnom... Leülök az n lyett hogy d< masztom a fe tudom megért mi is történt... Először eltC csokrot tavai) hozta. A Majc mentünk. Nac tem jegyeket Akkor még ne Egyszerűen c; kedves volt, nehezen bei hozott, amit ví tem, hogy s; előhívta a a szolgálati út vott moziba, I esti Moszkva szer becsön üveg bort és < csokoládét. IV szélgettünk, Amikor búcs mondott: „Vé< töttem a szüli szerettem voll Mindezeket ségeket kieg\ lommal fogad tig sem gondc ennek az oka Várt a bej. utcán elővett hér papírteke szál szegfű: | fehér. Illatosa- Köszönör tem a virágot lyogva. - Cs előadás végé- Mindjárt Megkérjük a t pohár vizet.- Nem, ner válni - És az engedtem ki i Másodszor Persze, előtte- Szervusz- Igen.- Mit csiná- Dolgozor- Fölmehel mét bizonytal a közelben... Néhány pe állt, mosolygc ta a kabátjáh pírtekercset. , I Török Elemér Ürítek tele poharat Dér csillan a fű szuronyán Dalt zenget arany muzsikám Világ te fénnyel koronás Ne legyen bennem búsulás Derűs ég kéklik felettem Remény zöld ága kezemben Dúdolom halkan magamnak Kik vetnek azok aratnak Van a földünknek Jövője Ki higgye ha a költő se Bölcsesség kell és türelem Hogy Harmónia s Rend legyen A tény az mindig tény marad Ürítek tele poharat Ürítem arra: van remény Ha nem lenne Is zengeném Frantisek Stavinoha* Evi^fsV;^.^
