Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)

1985-08-30 / 35. szám

j| a torkom, eg kell mär cell. Holnap előadás, (elkeli szó­oz, de ahe- , csak tá- i/árok, nem f valójában 3... Az első vemberben Színházba en szerez- ihívtam öt. ron tetszett, t vele lenni, 3. Hol egy ó könyvet negemlítet- elolvasni, it, elkísért agy meghí- 1, vagy egy itára. Egy- íozott egy más doboz bort, elbe- hallgattunk. sak annyit rer úgy tói­mat, ahogy ítgyelmes- :ott ■ nyuga- sgy pillana- 1, hogy mi is ylár kint az iból egy fe­nne három saszínü és <. lyon szere- tam moso- hogy az adnak. í valamit... :, adjon egy tőlük meg- /égéig nem zemböl. zott virágot. vagy? hangja is- - Itt vagyok am... I az ajtóban an szorítot- szúkás pa- gondoltam és éreztem, hogy mosoly bujkál az ajkamon.- Nem messze volt dolgom, és éppen útba esett egy virágüzlet. Olyan csodálatos tulipánokat árul­tak, hogy nem tudtam ellenállni. Ne haragudj, megzavartalak mun­ka közben. Mindjárt megyek is - nyújtotta át a csokrot.- Köszönöm - nyúltam érte gyorsan, mitha attól féltem volna, hogy valaki megelőz, és elveszi. Nem akartam elhinni, hogy virágot lehet ajándékozni csak úgy, anél­kül, hogy valamit ünnepelnénk, csak azért, hogy valakinek örömet szerezzünk.- Miért állunk itt? Gyere, vedd le a kabátodat. JELENA BOGATIH jó nézni, ahogy dédelgeted, ba­busgatod a virágot. Zavarba jöttem, gyorsan helyé­re tettem a vázát. Máskor rózsát hozott, aztán megint szegfűt és ismét tulipánt. Sok rózsát, sok szegfűt, sok-sok tulipánt. Rózsaszínűeket, fehére­ket, de leggyakrabban pirosakat. Szolgálati útjairól soha nem jött virág nélkül. Hol szerény mezei tulipánt, hol rikító tarka gladiólu- szokat hozott. Mindig ugyanabban a sárga-barna cserépvázába tet­tem őket. más virág nem is volt abban a vázában, amióta az első szegfűt kaptam tőle. Aztán egyszer egy lucfenyő- ágat ajándékozott aranyos kis to­bozokkal. Ez a múlt év elején- De csak egy pár percre, mondjuk egy teára. Egész át­fagytam.- Természetesen, mindjárt kész is lesz. Kicsomagoltam a virágot. Há­rom gyönyörű rózsaszínű tulipán. Zsenge, bársonyos kelyhei még nem nyíltak ki, hosszú halvány­zöld szárain széles levelek. A szá­rait óvatosan lerövidítettem, vizet készítettem egy cserépvázába és beletettem őket. Elrendeztem a le­veleket, a kelyheket, de az egyik szófogadatlan mindig másfelé haj­totta a fejét, ezért kicseréltem, át­csoportosítottam, óvatosan emel­tem fel, nehogy eltörjem. Megfe­ledkezve mindenről, egészen bele­mélyedtem ebbe a kedves tevé­kenységbe. Észre sem vettem, milyen elbűvölve figyel.- Csak folytasd, folytasd. Olyan történt. Megbeszéltük, hogy elme­gyünk síelni. Reggel felkeltem, megreggeliztem, elkezdtem ké­szülődni, aztán valahogy úgy éreztem, talán jobb lenne, ha nem mennék. Elment a kedvem, csak úgy tébláboltam, járkáltam a szo­bában, amíg az állomásról fel nem hívott.- Mi az, te még otthon vagy? Hát hogy képzeled? Hiszen ki­lencre beszéltük meg és már fél tíz.- Elaludtam, ne haragudj. Nem akartam bevallani az igazat.- Gyere, siess, megvárlak.- Már késő van. Addig meg­fagysz. Inkább ne menjünk, jó? Elmegyünk máskor.- Gyere. Hiszen megbeszéltük. - Hangja zavart, könyörgő volt. Megsajnáltam.- Jól van, húsz perc múlva kint leszek - mondtam kelletlenül. Tizenegy körül értem az állo­másra. összefagyva, dideregve várt a metró kijáratánál. Elszé­gyelltem magam, hogy ilyen soká várakoztattam. A hegyekben nagyon hideg volt. Alig találkoztunk síelőkkel. De sütött a nap és sugaraiban csillo­gott, tündökölt a hó.- Milyen gyönyörű! - álltam meg egy végtelen, széles hóme­zőn. - De jó, hogy mégis elcsaltál. Odajött, átölelt. Kicsit elhúzód­tam Álltunk némán, mozdulatla­nul, szinte meghatódva, nem volt erőnk, sem bátorságunk megtörni a csendet, elszakadni egymástól. Mennyi idő telhetett így el, nem tudom. Egy perc, kettő, egy örök­kévalóság?- Menjünk, mert megfagyunk- súgtam a fülébe.- Megyünk, megyünk - és még szorosabban átölelt.- Ott jön valaki - ijesztettem rá és elhúzódtam, elindultam a lejtőn.-Akarsz egy fenyőágat tobo­zokkal? - ért utol váratlanul csen­gő kiáltása. - Nézd, milyen csodá­latosak vannak ott a fa hegyében.- Nem, hagyd, még megbüntet­nek lopásért. De már le is csatolta síléceit és a térdig érő hóban ment a fához. Erőteljes, ügyes mozdulatokkal szinte pillanatok alatt fönt volt a ta tetején, és ingadozva, nyújtózva hajolt ki a szélső ágakhoz, hogy letépjen egy kis gallyat, amely tele volt csilingelő tobozokkal.- Vigyázz, leeshetsz! - kiabál­tam nevetve. Tetszett a bátor­sága.- Ne félj! - válaszolt vidáman.- Csak síbakancsban nem valami kényelmes, csúszik. Már-már elérte a kiválasztott ágat, le akarta törni.-Nehezen törik, fiatal, hajlé­kony.-Gyere le, gyere le! Inkább nem kell. Úgy sem tudom hogyan hazavinni. Az első rendőr bevisz az őrszobára. - A szavak csak úgy maguktól jöttek, talán nem is azt akartam mondani. Bizonyára csak úgy ragyogtam az örömtől és a boldogságtól, s most nem volt a világon csak egyetlen vágyam, hogy az enyém legyen az az ágacska. Végre sikerült, az ág leesett a hóba, s szinte abban a pillanat­ban ő is a lábamnál termett.- Köszönöm. - Óvatosan leráz­tam róla a havat, és az arcomhoz érintettem az illatos ajándékot. Szinte megrészegülten szívtam be az erdő illatát. Otthon egy magas kristályvázá­ba tettem az öt barnás tobozt hordozó halványzöld ágacskát. Ott díszelgett egészen nyár köze­péig, amíg fel nem váltották a ró­zsák. Születésnapom volt. Reggel ki­lenc óra felé felhívott. Felköszön- tött és megkért, menjek le.-Te már itt vagy? Miért? Hi­szen holnap olyan nehéz vizsgád van.- Neked meg ma születésna­pod - felelte. Rohantam le a lépcsőn, kelle­mes vasárnapi reggel volt. Állt az aluljárónál, karjaiban’, mint egy kisgyerek, egy hatalmas fehér pa­pírba csomagolt csokor. Zavartar mosolygott.- Ez mi?- Rózsa. Vigyázz, meg ne szúr­jon. Engem már egészen össze­karmolt.- Rózsa? Köszönöm. Álltam előtte otthonkában, papucsban, boldogan, tanácstalanul. Nem ta­láltam szavakat, hogy kifejezzem érzelmeimet. Hallgattam. Ekkor hozzámhajolt, megcsókolt.- Most már megyek tanulni. Holnap találkozunk.- Ohüm - csak ennyit tudtam kinyögni. Álltam, néztem utána, míg el nem tűnt a tömegben. Las­san felmentem a lépcsőn, óvato­san vittem a szúrós, de kedves csomagot. Letettem az asztalra, kibontottam és felsóhajtottam. Egy egész nyaláb rózsa, talán harminc szál is volt a csokorban. Ilyen gyönyörű, egyforma, hosszúszárú rózsabimbókat talán csak a bota­nikus kertben láttam, vagy kiállítá­son. Még soha nem kaptam ilyen gyönyörű csokrot. A Krím-félszi- geten ugyanilyen rózsabokrok alatt láttam egy táblát: „Örök sze­relem.“ Csak ennyi állt rajta. Sö­tétpiros átható színük szinte vér­pezsdítőén hatott mindenkire. S most ezek a rózsák itt fekszenek előttem, az én asztalomon. .. Ősszel észrevettem, hogy a virágok egyre ritkábban váltják egymást a vázámban. Ritkultak a telefonok és a találkozások is.- Elvesztél? - kérdeztem tőle, de én hívtam fel.- El voltam foglalva. Nagyon sok dolgom van. Tegnap későn jöttem haza, kifáradtam.- De azért felhívni még lett vol­na erőd? _persze- Hívjál. Hívjál, kérlek. Jó? Olyan jó hallani a hangodat.-Jó - válaszolt sietve, aztán néhány napra megint eltűnt. Egy november estén, moziból jöttünk haza, egy virágos bódé mellett mentünk el.- Rég nem vettem neked virá­got - jutott eszébe.- Nem, de nem fontos. Gyere - mosolyogtam ügyetlenül és szo­morúan. Megálltam, néztem, hogy válogatja, saccolgatja a csokro­kat... Elfordultam. Aztán bizalmasan, egy takaré­kos családfő modorával vállamra tette a kezét: „Ezek már nagyon hervadtak, majd veszünk egy má­sik virágárusnál.“ De másikat már nem találtunk. Az utolsó virágot új év napján hozta. Három hitvány, alig élő tuli­pánt. Az új évet külön-külön kö­szöntöttük. Igaz, kétszer is felhí­vott, boldog új évet kívánt, de csak másnap jött el. Az ajtót valaki a vendégek közül nyitotta ki, én a konyhában voltam. Amikor be­mentem a szobába, nem is vettem észre a zongorára helyezett kis csokrot.-Tedd vízbe - szólt halkan, mint mindig. - Már alig élnek, megfagytak. Pedig a kabátom alatt hoztam őket.- Köszönöm. Milyen csodála­tos. Újévkor tulipánok. Vizet öntöttem a vázába, levág­tam a virágok szárát. A hideg, fagyos szálak félénken simultak a kezembe. „Ez maradt a szerel­münkből“ — gondoltam szomorú­an. „De nem, ez lehetetlen. Miért gondolok ilyet? Egyszerűen tél van, újév napja. Fenyőágat egész Moszkvában nem lehet kapni.“ Sokáig nem dobtam ki azokat a tulipánokat. Elhervadtak, össze­zsugorodtak, elszáradtak. De nem akartam tőlük elbúcsúzni. Vártam az újabb virágokat. Nem akartam elhinni, hogy már nem lesz több. Hogy vége. Várok tovább. A virág­ra, telefonhívásra és reá. BELLUS IMRE fordítása I ■ ■ ■ ■■ mt Wä ■■ M Bi WM H ■■ ■■ Bi ■■ M M Gály Kati rajza „Soha ne kérdezd meg a másikat, hogy keresi a pénzét“ - én mindig ezt állítom. Most elmondok egy történetet, amelyből látni fogod, milyen becsületes voltam egész éle­temben. Néhány nappal ezelőtt találkoztam Miies tábornokkal, az egyik barátom házában. Mi­les tábornok nagyon kedves ember volt, így könnyen jó barátok lettünk.- Ezernyolcszáznyolcvanhétben ön Wa­shingtonban élt? - kérdezte tőlem a tá­bornok.- Igen - feleltem.- Vajon miért nem találkoztunk akkor? - kérdezte Miles tábornok.- Tábornok úr - mondtam -, ön elfelejti, hogy maga mindig híres tábornok volt, én pedig szegény, fiatal író, akit senki sem ismert és a könyveit senki sem olvasta.- ön nem emlékszik rám, gondoltam. Pe­dig mi találkoztunk egyszer abban az időben Washingtonban.- Nagyon jól emlékszem. Abban az idő­ben szegény voltam, még kenyérre sem volt pénzem. Volt barátom, aki szintén szegény író volt. Együtt éltünk. Mindent együtt csinál­tunk: dolgoztunk, könyveket olvastunk, sétál­tunk. S ha éhesek voltunk, együtt éheztünk. Egyszer szükségünk volt három dollárra. Arra már nem emlékszem, mire kellett ez a három dollár, csak arra, hogy egy este nagy szükségünk volt rá. ,,Meg kell kapnunk azt a három dollárt!“ - mondta a barátom. -Én megpróbálom megszerezni azt a pénzt, de neked is meg kell próbálnod. - Elmentem otthonról, de nem tudtam, merre menjek és hol szerezzek három dollárt. Egy óra hosszat sétáltam Washington utcáin, aztán nagyon elfáradtam. Végül is egy nagy szállóba men­tem be. Azt gondoltam, egy kicsit megpihe­nek. A szálloda halijába mentem, és leültem. Ahogy ültem, egy gyönyörű kiskutya futott a hallba. Körülnéztem, van-e ott valaki, aztán elkezdtem játszani a kutyával. Akkor is játszottam, amikor egy férfi jött be a hallba, aki gyönyörű egyenruhát viselt és azt gondoltam: ,,Ez Miles tábornok.“ Ismer­tem őt képekről, újságokból.- Milyen gyönyörű kutya! - mondta. - A maga kutyája? Nem volt időm válaszolni, mert azonnal megkérdezte:- Nem akarja eladni? Mikor ezt meghallottam, mindjárt a bará­tomra gondoltam és a három dollárra, amire szükségünk van.- Jó, én..., azt hiszem...- Jól van! - mondta a tábornok. - Mennyit kér érte?- Három dollárt - válaszoltam gyorsan. MARK TWAIN- Három dollárt? - kérdezte ó. - De hisz az nagyon kevés. Én ötven dollárt akarok érte adni.- Nem, nem! Én csak három dollárt kérek.-Jól van, ez a maga kutyája. Ha csak három dollárt kér érte, örömmel megveszem. Miles tábornok kifizette nekem a három dollárt, fogta a kutyáját és ment a szobájába. Tíz perccel később egy idős férfi jött be a hallba és körülnézett. Láttam, hogy keres valamit.- Nem egy kutyát keres, uram? - kér­deztem.- De igen! Látta valahol? - érdeklődött a férfi.- Néhány perccel ezelőtt itt volt a kutyája. Láttam, ahogy elment egy férfival - mond­tam. - De ha akarja, megpróbálom megke­resni önnek. A férfi nagyon boldog volt és a segítsége­met kérte. ■ M MB ■■ M Mi Hl ■■ ■■ ■■ M ■- örömmel segítek önnek, de hát ez időbe telik, és...- Hajlandó vagyok megfizetni az idejét!- kiáltotta a férfi. - Mennyit kér érte?- Három dollárt - feleltem.- Három dollárt? - csodálkozott a férfi.- De hisz ez egy nagyon jó kutya, hajlandó vagyok tíz dollárt fizetni, ha megtalálja.- Nem, uram. Én csak három dollárt kérek- mondtam én. Aztán elmentem Miles tábornok szobájá­ba. Mikor beléptem, a tábornok éppen az új kutyájával játszott.- Szeretném visszakapni a kutyát- mondtam.- De ez nem az ön kutyája, én megvet­tem. Három dollárt fizettem érte - mondta a tábornok.- Én visszaadom önnek a három dollárt, és ön adja vissza a kutyát - mondtam én.- De ön eladta nekem, és most már az én kutyám.-Én nem adtam el magának, mert ez nem az én kutyám volt.- Megtudná magyarázni, miért kért érte háronp dollárt, ha nem a maga kutyája volt?!- kiabált a tábornok.- Én megkaptam a pénzt, de soha nem mondtam, hogy: ,,éz az én kutyám“.- De maga eladta nekem három dollárért.- Hogy adhattam volna már el, ha nem is az én kutyám? ön azt kérdezte tőlem: ,, Mennyit kér a kutyáért“ És én feleltem: ,.Három dollárt." De soha nem mondtam, hogy az én kutyám. Miles tábornok nagyon dühös volt.-Adja vissza a három dollárt és vigye a kutyát! - mondta. Mikor visszavittem a kutyát a gazdájának, az nagyon boldog volt és örömmel kifizette nekem a három dollárt. Én szintén boldog voltam, mert megvolt a pénz és éreztem, hogy ezt én kerestem. Most már láthatod, miért mondtam, hogy a becsületesség a legjobb dolog és az em­ber soha ne keressen más úton pénzt. CSINGER ERZSÉBET fordítása

Next

/
Thumbnails
Contents