Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)

1985-08-30 / 35. szám

j| a torkom, eg kell mär cell. Holnap előadás, (elkeli szóoz, de ahe- , csak tá- i/árok, nem f valójában

3... Az első vemberben Színházba en szerez- ihívtam öt. ron tetszett, t vele lenni, 3. Hol egy ó könyvet negemlítet- elolvasni, it, elkísért agy meghí- 1, vagy egy itára. Egy- íozott egy más doboz bort, elbe- hallgattunk. sak annyit rer úgy tóimat, ahogy

ítgyelmes- :ott ■ nyuga- sgy pillana- 1, hogy mi is

ylár kint az iból egy fenne három saszínü és <.

lyon szere- tam moso- hogy az adnak. í valamit... :, adjon egy

tőlük meg- /égéig nem zemböl. zott virágot.

vagy?

hangja is- - Itt vagyok am...

I az ajtóban an szorítot- szúkás pa- gondoltam

és éreztem, hogy mosoly bujkál az ajkamon.- Nem messze volt dolgom, és éppen útba esett egy virágüzlet. Olyan csodálatos tulipánokat árultak, hogy nem tudtam ellenállni. Ne haragudj, megzavartalak munka közben. Mindjárt megyek is - nyújtotta át a csokrot.- Köszönöm - nyúltam érte gyorsan, mitha attól féltem volna, hogy valaki megelőz, és elveszi. Nem akartam elhinni, hogy virágot lehet ajándékozni csak úgy, anélkül, hogy valamit ünnepelnénk, csak azért, hogy valakinek örömet szerezzünk.- Miért állunk itt? Gyere, vedd le a kabátodat.

JELENA BOGATIH

jó nézni, ahogy dédelgeted, babusgatod a virágot.

Zavarba jöttem, gyorsan helyére tettem a vázát.

Máskor rózsát hozott, aztán megint szegfűt és ismét tulipánt. Sok rózsát, sok szegfűt, sok-sok tulipánt. Rózsaszínűeket, fehéreket, de leggyakrabban pirosakat. Szolgálati útjairól soha nem jött virág nélkül. Hol szerény mezei tulipánt, hol rikító tarka gladiólu- szokat hozott. Mindig ugyanabban a sárga-barna cserépvázába tettem őket. más virág nem is volt abban a vázában, amióta az első szegfűt kaptam tőle.

Aztán egyszer egy lucfenyő- ágat ajándékozott aranyos kis tobozokkal. Ez a múlt év elején- De csak egy pár percre, mondjuk egy teára. Egész átfagytam.- Természetesen, mindjárt kész is lesz.

Kicsomagoltam a virágot. Három gyönyörű rózsaszínű tulipán. Zsenge, bársonyos kelyhei még nem nyíltak ki, hosszú halványzöld szárain széles levelek. A szárait óvatosan lerövidítettem, vizet készítettem egy cserépvázába és beletettem őket. Elrendeztem a leveleket, a kelyheket, de az egyik szófogadatlan mindig másfelé hajtotta a fejét, ezért kicseréltem, átcsoportosítottam, óvatosan emeltem fel, nehogy eltörjem. Megfeledkezve mindenről, egészen belemélyedtem ebbe a kedves tevékenységbe. Észre sem vettem, milyen elbűvölve figyel.- Csak folytasd, folytasd. Olyan

történt. Megbeszéltük, hogy elmegyünk síelni. Reggel felkeltem, megreggeliztem, elkezdtem készülődni, aztán valahogy úgy éreztem, talán jobb lenne, ha nem mennék. Elment a kedvem, csak úgy tébláboltam, járkáltam a szobában, amíg az állomásról fel nem hívott.- Mi az, te még otthon vagy? Hát hogy képzeled? Hiszen kilencre beszéltük meg és már fél tíz.- Elaludtam, ne haragudj.

Nem akartam bevallani az

igazat.- Gyere, siess, megvárlak.- Már késő van. Addig megfagysz. Inkább ne menjünk, jó? Elmegyünk máskor.- Gyere. Hiszen megbeszéltük. - Hangja zavart, könyörgő volt.

Megsajnáltam.- Jól van, húsz perc múlva kint leszek - mondtam kelletlenül.

Tizenegy körül értem az állomásra. összefagyva, dideregve várt a metró kijáratánál. Elszégyelltem magam, hogy ilyen soká várakoztattam.

A hegyekben nagyon hideg volt. Alig találkoztunk síelőkkel. De sütött a nap és sugaraiban csillogott, tündökölt a hó.- Milyen gyönyörű! - álltam meg egy végtelen, széles hómezőn. - De jó, hogy mégis elcsaltál.

Odajött, átölelt. Kicsit elhúzódtam Álltunk némán, mozdulatlanul, szinte meghatódva, nem volt erőnk, sem bátorságunk megtörni a csendet, elszakadni egymástól. Mennyi idő telhetett így el, nem tudom. Egy perc, kettő, egy örökkévalóság?- Menjünk, mert megfagyunk- súgtam a fülébe.- Megyünk, megyünk - és még szorosabban átölelt.- Ott jön valaki - ijesztettem rá és elhúzódtam, elindultam a lejtőn.-Akarsz egy fenyőágat tobozokkal? - ért utol váratlanul csengő kiáltása. - Nézd, milyen csodálatosak vannak ott a fa hegyében.- Nem, hagyd, még megbüntetnek lopásért.

De már le is csatolta síléceit és a térdig érő hóban ment a fához. Erőteljes, ügyes mozdulatokkal szinte pillanatok alatt fönt volt a ta tetején, és ingadozva, nyújtózva hajolt ki a szélső ágakhoz, hogy letépjen egy kis gallyat, amely tele volt csilingelő tobozokkal.- Vigyázz, leeshetsz! - kiabáltam nevetve. Tetszett a bátorsága.- Ne félj! - válaszolt vidáman.- Csak síbakancsban nem valami kényelmes, csúszik.

Már-már elérte a kiválasztott ágat, le akarta törni.-Nehezen törik, fiatal, hajlékony.-Gyere le, gyere le! Inkább nem kell. Úgy sem tudom hogyan hazavinni. Az első rendőr bevisz az őrszobára. - A szavak csak úgy maguktól jöttek, talán nem is azt akartam mondani. Bizonyára csak úgy ragyogtam az örömtől és a boldogságtól, s most nem volt

a világon csak egyetlen vágyam, hogy az enyém legyen az az ágacska.

Végre sikerült, az ág leesett a hóba, s szinte abban a pillanatban ő is a lábamnál termett.- Köszönöm. - Óvatosan leráztam róla a havat, és az arcomhoz érintettem az illatos ajándékot. Szinte megrészegülten szívtam be az erdő illatát.

Otthon egy magas kristályvázába tettem az öt barnás tobozt hordozó halványzöld ágacskát. Ott díszelgett egészen nyár közepéig, amíg fel nem váltották a rózsák.

Születésnapom volt. Reggel kilenc óra felé felhívott. Felköszön- tött és megkért, menjek le.-Te már itt vagy? Miért? Hiszen holnap olyan nehéz vizsgád van.- Neked meg ma születésnapod - felelte.

Rohantam le a lépcsőn, kellemes vasárnapi reggel volt. Állt az aluljárónál, karjaiban’, mint egy kisgyerek, egy hatalmas fehér papírba csomagolt csokor. Zavartar mosolygott.- Ez mi?- Rózsa. Vigyázz, meg ne szúrjon. Engem már egészen összekarmolt.- Rózsa? Köszönöm. Álltam előtte otthonkában, papucsban, boldogan, tanácstalanul. Nem találtam szavakat, hogy kifejezzem érzelmeimet. Hallgattam. Ekkor hozzámhajolt, megcsókolt.- Most már megyek tanulni. Holnap találkozunk.- Ohüm - csak ennyit tudtam kinyögni. Álltam, néztem utána, míg el nem tűnt a tömegben. Lassan felmentem a lépcsőn, óvatosan vittem a szúrós, de kedves csomagot. Letettem az asztalra, kibontottam és felsóhajtottam. Egy egész nyaláb rózsa, talán harminc szál is volt a csokorban. Ilyen gyönyörű, egyforma, hosszúszárú rózsabimbókat talán csak a botanikus kertben láttam, vagy kiállításon. Még soha nem kaptam ilyen gyönyörű csokrot. A Krím-félszi- geten ugyanilyen rózsabokrok alatt láttam egy táblát: „Örök szerelem.“ Csak ennyi állt rajta. Sötétpiros átható színük szinte vérpezsdítőén hatott mindenkire. S most ezek a rózsák itt fekszenek előttem, az én asztalomon.

.. Ősszel észrevettem, hogy a virágok egyre ritkábban váltják egymást a vázámban. Ritkultak a telefonok és a találkozások is.- Elvesztél? - kérdeztem tőle, de én hívtam fel.- El voltam foglalva. Nagyon sok dolgom van. Tegnap későn jöttem haza, kifáradtam.- De azért felhívni még lett volna erőd?

_persze- Hívjál. Hívjál, kérlek. Jó? Olyan jó hallani a hangodat.-Jó - válaszolt sietve, aztán néhány napra megint eltűnt.

Egy november estén, moziból jöttünk haza, egy virágos bódé mellett mentünk el.- Rég nem vettem neked virágot - jutott eszébe.- Nem, de nem fontos. Gyere - mosolyogtam ügyetlenül és szomorúan. Megálltam, néztem, hogy válogatja, saccolgatja a csokrokat... Elfordultam.

Aztán bizalmasan, egy takarékos családfő modorával vállamra tette a kezét: „Ezek már nagyon hervadtak, majd veszünk egy másik virágárusnál.“ De másikat már nem találtunk.

Az utolsó virágot új év napján hozta. Három hitvány, alig élő tulipánt. Az új évet külön-külön köszöntöttük. Igaz, kétszer is felhívott, boldog új évet kívánt, de csak másnap jött el. Az ajtót valaki a vendégek közül nyitotta ki, én a konyhában voltam. Amikor bementem a szobába, nem is vettem észre a zongorára helyezett kis csokrot.-Tedd vízbe - szólt halkan, mint mindig. - Már alig élnek, megfagytak. Pedig a kabátom alatt hoztam őket.- Köszönöm. Milyen csodálatos. Újévkor tulipánok.

Vizet öntöttem a vázába, levágtam a virágok szárát. A hideg, fagyos szálak félénken simultak a kezembe. „Ez maradt a szerelmünkből“ — gondoltam szomorúan. „De nem, ez lehetetlen. Miért gondolok ilyet? Egyszerűen tél van, újév napja. Fenyőágat egész Moszkvában nem lehet kapni.“

Sokáig nem dobtam ki azokat a tulipánokat. Elhervadtak, összezsugorodtak, elszáradtak. De nem akartam tőlük elbúcsúzni. Vártam az újabb virágokat. Nem akartam elhinni, hogy már nem lesz több. Hogy vége. Várok tovább. A virágra, telefonhívásra és reá.

BELLUS IMRE fordítása

I ■ ■ ■ ■■ mt Wä ■■ M Bi WM H ■■ ■■ Bi ■■ M M

Gály Kati rajza

„Soha ne kérdezd meg a másikat, hogy keresi a pénzét“ - én mindig ezt állítom. Most elmondok egy történetet, amelyből látni fogod, milyen becsületes voltam egész életemben.

Néhány nappal ezelőtt találkoztam Miies tábornokkal, az egyik barátom házában. Miles tábornok nagyon kedves ember volt, így könnyen jó barátok lettünk.- Ezernyolcszáznyolcvanhétben ön Washingtonban élt? - kérdezte tőlem a tábornok.- Igen - feleltem.- Vajon miért nem találkoztunk akkor? - kérdezte Miles tábornok.- Tábornok úr - mondtam -, ön elfelejti, hogy maga mindig híres tábornok volt, én pedig szegény, fiatal író, akit senki sem ismert és a könyveit senki sem olvasta.- ön nem emlékszik rám, gondoltam. Pedig mi találkoztunk egyszer abban az időben Washingtonban.- Nagyon jól emlékszem. Abban az időben szegény voltam, még kenyérre sem volt pénzem. Volt barátom, aki szintén szegény író volt. Együtt éltünk. Mindent együtt csináltunk: dolgoztunk, könyveket olvastunk, sétáltunk. S ha éhesek voltunk, együtt éheztünk. Egyszer szükségünk volt három dollárra. Arra már nem emlékszem, mire kellett ez a három dollár, csak arra, hogy egy este nagy szükségünk volt rá. ,,Meg kell kapnunk azt a három dollárt!“ - mondta a barátom. -Én megpróbálom megszerezni azt a pénzt, de neked is meg kell próbálnod. - Elmentem otthonról, de nem tudtam, merre menjek és hol szerezzek három dollárt. Egy óra hosszat sétáltam Washington utcáin, aztán nagyon elfáradtam. Végül is egy nagy szállóba mentem be. Azt gondoltam, egy kicsit megpihenek. A szálloda halijába mentem, és leültem. Ahogy ültem, egy gyönyörű kiskutya futott a hallba. Körülnéztem, van-e ott valaki, aztán elkezdtem játszani a kutyával.

Akkor is játszottam, amikor egy férfi jött be a hallba, aki gyönyörű egyenruhát viselt és azt gondoltam: ,,Ez Miles tábornok.“ Ismertem őt képekről, újságokból.- Milyen gyönyörű kutya! - mondta. - A maga kutyája?

Nem volt időm válaszolni, mert azonnal megkérdezte:- Nem akarja eladni?

Mikor ezt meghallottam, mindjárt a barátomra gondoltam és a három dollárra, amire szükségünk van.- Jó, én..., azt hiszem...- Jól van! - mondta a tábornok. - Mennyit kér érte?- Három dollárt - válaszoltam gyorsan.

MARK TWAIN- Három dollárt? - kérdezte ó. - De hisz az nagyon kevés. Én ötven dollárt akarok érte adni.- Nem, nem! Én csak három dollárt kérek.-Jól van, ez a maga kutyája. Ha csak

három dollárt kér érte, örömmel megveszem.

Miles tábornok kifizette nekem a három dollárt, fogta a kutyáját és ment a szobájába. Tíz perccel később egy idős férfi jött be a hallba és körülnézett. Láttam, hogy keres valamit.- Nem egy kutyát keres, uram? - kérdeztem.- De igen! Látta valahol? - érdeklődött a férfi.- Néhány perccel ezelőtt itt volt a kutyája. Láttam, ahogy elment egy férfival - mondtam. - De ha akarja, megpróbálom megkeresni önnek.

A férfi nagyon boldog volt és a segítségemet kérte.

■ M MB ■■ M Mi Hl ■■ ■■ ■■ M ■- örömmel segítek önnek, de hát ez időbe telik, és...- Hajlandó vagyok megfizetni az idejét!- kiáltotta a férfi. - Mennyit kér érte?- Három dollárt - feleltem.- Három dollárt? - csodálkozott a férfi.- De hisz ez egy nagyon jó kutya, hajlandó vagyok tíz dollárt fizetni, ha megtalálja.- Nem, uram. Én csak három dollárt kérek- mondtam én.

Aztán elmentem Miles tábornok szobájába. Mikor beléptem, a tábornok éppen az új kutyájával játszott.- Szeretném visszakapni a kutyát- mondtam.- De ez nem az ön kutyája, én megvettem. Három dollárt fizettem érte - mondta a tábornok.- Én visszaadom önnek a három dollárt, és ön adja vissza a kutyát - mondtam én.- De ön eladta nekem, és most már az én kutyám.-Én nem adtam el magának, mert ez nem az én kutyám volt.- Megtudná magyarázni, miért kért érte háronp dollárt, ha nem a maga kutyája volt?!- kiabált a tábornok.- Én megkaptam a pénzt, de soha nem mondtam, hogy: ,,éz az én kutyám“.- De maga eladta nekem három dollárért.- Hogy adhattam volna már el, ha nem is az én kutyám? ön azt kérdezte tőlem: ,, Mennyit kér a kutyáért“ És én feleltem:

,.Három dollárt." De soha nem mondtam, hogy az én kutyám.

Miles tábornok nagyon dühös volt.-Adja vissza a három dollárt és vigye a kutyát! - mondta.

Mikor visszavittem a kutyát a gazdájának, az nagyon boldog volt és örömmel kifizette nekem a három dollárt. Én szintén boldog voltam, mert megvolt a pénz és éreztem, hogy ezt én kerestem.

Most már láthatod, miért mondtam, hogy a becsületesség a legjobb dolog és az ember soha ne keressen más úton pénzt.

CSINGER ERZSÉBET fordítása