Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)
1985-08-30 / 35. szám
ÚJ szú )85. Vili. 30. A címben szerepló kijelentés tulajdonképpen magától értetődő, vagy legalábbis annak kellene lennie. De amióta család és iskola létezik, kapcsolatuk sohasem volt zavartalan, s feladataik megosztása sem volt problémamentes. Ma joggal vetődik föl a kérdés: az iskola mellett a szülők milyen ismereteket adhatnak át a gyermekeknek, vagy éppen fhilyen ismeretek átadására kényszerülnek. Ezeket, a napjainkban különösen időszerű gondolatokat olvashatjuk annak a beszélgetésnek a bevezetőjeként, amely a Gyermekünk című magyarországi havilapban jelent meg. A beszélgetés a sajátosságokon kívül számos általános, nálunk is időszerű tapasztalatot és tanácsot tartalmaz, ezért úgy gondoljuk, hogy - az új tanévre is gondolva - érdeklődéssel olvassák a szlovákiai szülök is. Mező Ferenc kérdéseire V. Binét Ágnes pszichológus, a gyermeki ismeretszerzési, tanulási folyamatok avatott ismerője, kutatója válaszolt. • Először arra kérném, vizsgáljuk meg, hogyan alakult ki ez a helyzet, amelyben a szülők is tanítanak.- Pszichológusok, haladó szellemű pedagógusok, szociológusok régóta és egyre gyakrabban teszik szóvá a széles nyilvánosság előtt is, hogy milyen kedvezőtlen, sőt káros, hogy az iskola, a tanterv, a tanítás mennyiség- és teljesítményközpontú - már a kezdetektől. Sokan vannak, akik a „gyorsuló idő“, a tudományos-technikai forradalom követelményeivel próbálják ezt magyarázni, igazolni. Szerintük minél előbb és minél több alapismeretet kell a gyerekekbe szinte belesulykolni. így készítve elő őket arra, hogy később majd a sok új tudományos eredményt befogadják. A „minél előbb, minél többet“ sajnos világszerte gyakorlattá vált. Néhány évvel ezelőtt magyarra is lefordítottak egy amerikai siker-könyvet, amelynek címe önmagáért beszél: Tanítsuk a kisbabát. Az van leírva benne, hogyan változzon át a szülő újszülöttjének, majd csecsemőjének oktatójává, hogyan töltse belé hónapról hónapra a szerző szerint szükséges tudni- és tennivalókat. Hiába volt Tardos Annának, a kérdés egyik legrangosabb hazai szakértőjének bírálata, azt hiszem, már a könyvesboltokban van a második kiadás. De próbáltak már hároméveseket gépírásra oktatni, s mostanában már hegedülni is tanítják őket. Nálunk is „oktatnak“ már a bölcsődében is, és az ambiciózus óvónők - hozzá kell tennem, hogy a szakmai vezetés szándéka ellenére és félreértésből, nem rosszakaratból - egyre inkább iskolává alakítják az óvodát. • Miért olyan nagy baj ez, hiszen minden szülő magától értetődő célja, hogy a gyermeke minél többet tudjon, és büszkék rá, ha az ismereteket korán elsajátítja?- Csakhogy nem sajátítja el. Ez a szép magyar szó pontosan kifejezi, hogy miről van szó. Elsajátításról akkor beszélhetünk, ha aktív munkával az enyém lett valami. Úgy vált a sajátommá, hogy én szereztem meg magamnak. De a mi tanításunk gyakran inkább a libatömésre emlékeztet. Lehet, hogy a hasonlat túlzó, nem tehetek róla, előttem így jelenik meg képszerűen. Az történik, hogy passzívnak és teljesen egyformának gondolt lényeket előre elkészített, kiadagolt és az adagolók által jóváhagyott anyaggal próbálnak „megtömni“, és azokat jutalmazzák, akik látszólag legtöbbet vesznek be .belőle. Hol itt az elsajátítás?! A gyerek ugyanis nem passzív. Az ilyen módszerekre vagy ellenállással, vagy lázadással felel, vagy előbb-utóbb megtörik. Nyilvánvaló, hogy mindkét esetben megcsömörlik. Ezt akarnánk? Hogyan is érthetné meg egy ötödikes, aki a kezdődő kamaszkor gondjaival van elfoglalva, hogy neki már most jelesnek kell lennie ahhoz, hogy majd felvegyék a gimnáziumba, mert demográfiai robbanás van, sok a gyerek. A szülő azonban tudja, és erre ösztökél vagy kényszerít. S a jegyekért folytatott hajszában persze elsikkad az az alapigazság, hogy valamit megtanulni, valóban elsajátítani, a sajátommá tenni belső önállóságot és aktív szellemi erőfeszítést igénylő folyamat. Ezt megköny- nyíteni, eredményesebbé tenni csak úgy lehet, ha a gyerek valóban akar tanulni, mert érdekli, izgatja a probléma, és szeretné megoldani - tehát a saját kérdéseire keres és talál választ a tanulás során. Ez az ideális állapot ma még nem jellemző az iskolákra. • • Sok iskolában szinte elvárják, hogy a szülő otthon is tanítsa gyerekét, rendszeresen foglalkozzon vele.- Igen, ez az egyik legnagyobb baj. Valóban elvárják, sőt szinte kötelezik erre a szülőt. Vekerdy Tamásnak egy szakanyagában olvastam, hogy megfordult olyan iskolában, ahol az otthoni munkáért a szülőknek is fekete meg piros pontokat ígért a tanító néni. Jómagam megértéssel hallgattam egyszer egy házaspár ki- fakadását: „Azt kívánják tőlünk, hogy megtanuljuk az új matematikát. De ez nem a mi dolgunk és nem is fogjuk megtanulni. Azért van az iskola, hogy ott tanítsák a gyereket.“ Együttéreztem ezekkel a szülőkkel, bár azt is nagyon jól el tudom képzelni, hogy sok szülőt érdekel, mit is tanul a gyereke. Franciaországban például már régóta kiadnak a szülők tájékozódását segítő könyveket és tudtommal a Tankönyvkiadó nálunk is készül ilyesmire. Fontos azonban, hogy ezek a kötetek a valóban önkéntes érdeklődést elégítsék ki és semmiképpen se tartalmazzanak olyan tananyagot, amit a szülőnek otthon meg kell tanítania a gyerekének. Jó lenne, ha a bennük közölt feladatok, gyakorlatok nem azt sugallnák, hogy ezeket a szülök a gyerek tanítására használják. Ha rajtam állna, éppen az ellenkezőjét sugallnám. De hát nem rajtam áll. • Mi rossz van abban, ha a szülők megpróbálják otthon tanítani a gyereküket, hiszen sokan úgy gondolják, ezzel pótolható a lemaradás vagy éppen kiugró eredmény érhető el?- Azért vállalkoztam szívesen a beszélgetésre, mert éppen erről akartam beszélni. A szülő szerepe alapvetően különbözik a tanárétól. A tanárában azért bízik a gyerek - ha bízik benne mert tudja, hogy nálánál sokkal több ismerettel rendelkezik, s ezt akarja megosztani vele. A szülő iránti bizalom sokkal régebbről fakad és más természetű. A szülő nem házitanítónak szerződött, amikor gyereket vállalt; ő a magatartásával, viselkedésével, egész lényével „tanít". Helyesebben szólva: inkább példát ad, biztonságot nyújt, olyan erőt sugároz, amivel nem elnyomja a gyereket, hanem ellenkezőleg, azt érezteti vele, hogy minden körülmények között képes őt megvédeni. A módszeres tanítás éppen ellentéte a kívánatos és természetes szülő-gyerek eszmecserének: a bensőséges beszélgetésnek. E nélkül az egész szituációban van valami alapvetően hazug, így aztán mindkét félben kialakul egy „nem ezt vártam tőled“ érzés. És ez sajnos elkerülhetetlen, hiszen nem úgy viselkednek, ahogy megszokták, nem a természetes kapcsolatuknak megfelelően szülőként, gyerekként. A módszeres tanítás - feladatmegoldás, irásgyakoroltatás, és így tovább - közben a gyerek szükségszerűen alárendelt szerepet játszik. Elveszti vagy feladja a szülővel szemben nehezen kivívott és nem is egyértelműen vágyott belső függetlenségét. Azért hangsúlyozom ennek a küzdelmességét, mert a gyerek csak akkor tudja megvívni ezt a konfliktussal terhes harcot az önállóságáért, ha érzi, hogy mint független ember nem marad majd magára, hogy szüleire jóban-rosszban számíthat. • Miért elkerülhetetlen, hogy ilyenkor a szülő és a gyerek közötti kapcsolat megváltozzék?- A szülő, még ha máskor megértő is, amikor oktatóvá vedlik át, úgy lép fel, hogy én, a lényegesen többet tudó most eléd tárom, te kis önállótlan, nálam kisebb értékű lény, hogy mit és hogyan kellene csinálnod, ha figyelnél, ha végre összeszednéd magad, ha nem szegülnél velem szembe. A gyerek pedig azt érzi, hogy az az ember, akiben a legjobban bízik, akire számított, hogy a kérdéseivel, gondjaival mindig hozzá fordulhat és megértésre talál: az anyja vagy az apja most nem hallgatja meg őt, nem az ő kérdéseire válaszol, hanem rá akar erőszakolni valamit. Ilyenkor aztán vagy látványosan, vagy csak belül, de ellenáll, ellenkezik. Vekerdy Tamás: Beszélgessünk iskolásokról című könyvében leírja a kölcsönös jószándékkal induló együtt- tanulás forgatókönyvét. A végkifejlett szerinte általában az, hogy a gyerek sír, a szülő pedig ordít. Én olyan eseteket is láttam, amikor mindketten sírtak. • Ez nagyon meggyőzően hangzik. Mire hívná még föl a figyelmet?- Utolsónak mondom el a pszichológus szemmel legfontosabbat. Az értelmi működések és az érzelmi, indulati folyamatok korántsem különülnek el egymástól olyan élesen, mint ahogyan ezt sokan, köztünk századunk lélektanának egyik legjobbja, Jean Piaget állítja. Én magam nemrég elhunyt mesteremnek, Hermann Imrének a nézeteihez csatlakozom. Minden „mély“ gondolat - legyen az akár egy új felfedezés, akár valaminek a valóságos elsajátítása - kapcsolatot tart fenn lelkünk mélyével: érzelmeinkkel, indulatainkkal, ösztöneinkkel. E kapcsolat híján nem csak alkotni nem lehet, hanem gondolkodni sem. Ahhoz, hogy egy indulatvezérelt állapot vagy történés meg tudja járni a maga kerülőútját és mint eredeti gondolat vagy mint érdemi tudás új célba érjen, bizonyos optimális távolságnak kell lennie az adó és a kapó fél között. Nevezzük az egyszerűség kedvéért az egyiket tanárnak, a másikat tanítványnak. Ez a távolság sem túl nagy, sem túl kicsi nem lehet. Egy magát olümposzi magasságokba helyező tanártól a gyerekeknek nehéz tanulni. Ha viszont a szülő veszi magára a tanító szerepét, akkor éppen az ellenkező, de szintén végletes állapot alakul ki. Olyan közelség keletkezik - illetve tulajdonképpen újra-keletkezik, mert a legelső életévekben ez volt a természetes helyzet amelyben a gyerek és szülője szinte eggyé olvad, amelyben a személyi határok elmosódnak. Ez a közelség megint csak nem kedvez az elsajátításnak. Egy fiatalasszony mondta nekem a következőket: „Én gyermekkoromban nagyon élveztem, amikor az apám tanított, de soha nem éreztem öt igazán apámnak.“ Úgy érzem, érdemes ezen „mélyen“ elgondolkodnunk. • Pedig a szülő sokkal játékosabban taníthat, mint egy harmincegynéhány fős osztályban a tanár és akkor talán a konfliktus is elmarad.- Aligha. A játékos tanítással kapcsolatban még mindig sok a hamis hang, sok a félreértés. A játék is, a tanulás is nagyon komoly szellemi erőfeszítést igényel (kivéve az úgynevezett fantáziajáté' kokat, amelyekről most ne essék szó). Az erőfeszítést nyelvtanmanókkal, matematikus-törpékkel nem lehet megspórolni, de nem is kell, mert a tanulásnak is megvan a maga öröme. Ha a hármas számrendszert Hármasországnak nevezzük, akkor valami a tárgytól idegen dolgot, talmi csecsebecséket aggatunk a megtanulandó anyagra. Mintha az önmagában nem lenne elég érdekes. Ráadásul meg is zavarjuk vele a gyereket, aki nem érti még a képes beszédet. Nekem régi vesszőparipám, hogy ezek a nyelvtan- meg számtanmanók végletesen hazug csinálmányok és én nem szeretem, ha a gyereknek hazudunk. Az persze más dolog, ha a gyerek magával az anyaggal játszik. És nem kell tanítani a csecsemőt, mert tanul az magától. Egy öthónapos gyerek, ha csörgőjével foglalatoskodik és rájön, hogyan lehet forgatni, egyik kézből a másikba tenni, mit kell csinálnia ahhoz, hogy hangot adjon, közben iszonyatosan komoly munkát végez. Saját kedvéért, a saját hasznára és a saját erejéből. És később is az a fontos, hogy a gyerek saját erejéből sajátítsa el, amit megtanul, a saját erőforrásainak, képességeinek a latbavetésével, mert csak így lesz a tudás igazán az övé és csak így élheti meg, hogy a siker vagy kudarc őrajta múlik. Itt most ö a felelős, nem pedig egy másik ember. Ezt az erkölcsi nevelés alapját jelentő felelősségtudatot kikezdi, ha a tanulás rossz értelemben keveredik a játékkal, és kikezdi a szülői kényszer is. Otthon, a szülővel, játszva együtt-tanulni, ez hamis és káros - még a jellemfejlödés szempontjából is káros - pedagógiai illúzió. • Tehát mi szülők semmit sem tehetünk azért, hogy a gyerekünk többet tudjon, vagy behozza a lemaradást?- Dehogynem. Csak nem szabad kiesni közben a szülőszerepből, nem szabad elveszíteni a kapcsolat természetes formáját. Ha mondjuk, egy biológiában jártas apa kirándulás közben pontos válaszokat ad a fia kérdéseire az útjukba eső növények, meglesett állatok életéről, ez nagyon jó és természetes dolog. De ha azért viszi a gyermekét kirándulni, mert az kettest kapott biológiából és elhatározta, hogy most megtanítja neki az iskolai anyagot, nos, ha van egy ilyen hátsó gondolata, akkor a kirándulás és a szülő -gyerek kapcsolat máris elveszti hitelét, eredendő természetességét. Tehát nem arról van szó, hogy a szülők ne beszélgessenek a gyerekkel amennyit csak tudnak, olyan dolgokról is, amik a tananyagban vannak. De ez beszélgetés legyen és valódi, értő válasz a gyerek kérdéseire. A szülő elsőrendű feladata biztonságot, védelmet, megértést adni a gyereknek, nem előrecsomagolt ismereteket, száraz fogalmakat. S ha egy kis elsős még igényli a biztonságot, ha jó neki, hogy tanulás közben valamelyik szülője mellette ül, persze, mellé kell ülni, esetleg segíteni, bátorítani - csak ne az ellenkezőjét csináljuk: ne „leckéztessük“. így talán a gyakran nehéz helyzetek is megoldhatók vagy legalábbis átvészelhetek. • Köszönöm a beszélgetést.- Rendhagyó dolgot művelek. Én is köszönöm. Sok olyat mondhattam el ami nyomja a lelkemet. Kategorikusan fogalmaztam, néhol talán szenvedélyesen is. Ezért, az utolsó szó jogán, szeretnék még valamit hozzátenni. Amint mondtam, azt általánosságban tartom igaznak. De minden emberi kapcsolat - a szülő-gyerek kapcsolat is - egyszeri, egyedi. Sok mindent elbír, még egy kis „tanítást“ is. Csak egyet nem bír el: a hazugságot. Szülök és gyermekek a Duna Menti Tavaszon (Gyökeres György felvétele) fflfflgl
