Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)
1985-08-30 / 35. szám
A VILÁGBAN VÉGBEMENŐ FORRADALMI ÁTALAKULÁSOK OKAI avagy: ki a hangadó és miért egy bizonyos gyűlöletszító kampányban r ÚJ SZÚ 5 Régóta ismeretes, hogy a burzsoá kispolgár gyűlöli azt a tanítást, amelyet Marx, Engels és Lenin alapozott meg. S egy lényeges megjegyzés: az évek során, miközben a marxizmust-leniniz- must ellenfelei nem egyszer és nem kétszer „elavultnak“, „kimúltnak“, „túlhaladottnak" nyilvánították, ez a gyűlölet egyre dühödtebbé vált, amig el nem érte a mostani, a szó szoros értelmében hisztérikus hőfokot. De ha utánanézünk, hogy a társadalom fejlődésének törvényei, amelyeket a marxista tudomány felfedezett, miért nincsenek ínyére a politikai vezetőknek Nyugaton, kiderül, hogy ez a publikum vagy nem ismeri, vagy pedig konjunkturális meggondolásokból nem hajlandó elismerni azokat. Az ö szemében a szocializmus és a kommunizmus nem történelmi fejlődés terméke, törvényszerű eredménye, hanem valamiféle „anomália a történelemben“, „szomorú és véletlenszerű fejezet az emberiség életében“. A haladás és a reakció, a szocializmus és az imperializmus erőinek küzdelmét pedig redukálni próbálja a „jó“ és a „rossz“ absztrakt erőinek harcára, mégpedig úgy értelmezve a dolgot, hogy a „jó“ letéteményese szerinte természetesen a szabad vállalkozás rendszere. A marxizmust—leninizmust ellenfelei elsősorban azért gyűlölik, mert ez a tanítás kimutatta a tőkés rend múlandó voltát, előre látta a kommunizmus elkerülhetetlen győzelmét. A marxizmus-leninizmus megállapította - és e következtetés ellen kiváltképpen fenekednek a kapitalizmus prókátorai -, hogy egyetlen társadalomalakulat sem fejlődhet a végtelenségig, s különösen nem, ha magántulajdonon alapul. Eljön az idő, amikor az adott társadalomalakulat termelési viszonyai ellentétbe kerülnek a termelőerőkkel, a tudomány és a technika haladásával. Ekkor létrejönnek annak előfeltételei, hogy az egyik rendet egy másik rend váltsa fel. Az antikommunisták ezt, az egyik rendnek, az egyik társadalomalakulatnak a másikkal való felváltását „kommunista összeesküvés“ következményének, a társadalom életében bekövetkező véletlen epizódnak tüntetik fel. Buzgón propagálják azt a hazugságot is, hogy a Szovjetunió „exportálja a forradalmat“. A jelenkori forradalmak többségét általában „kommunista puccsoknak“ kiáltják ki, amelyek mögött szerintük a Szovjetunió vagy más szocialista országok állnak. De emlékezni kell a történelem tulajdonságaira. Az évezredek folyamán az új születése mindig beleütközött a régi ellenállásába. Ismeretes az is, hogy ez az ellenállás elóbb-utóbb mindenkor kudarccal végződött, mert az, ami megérett a társadalom méhében, ami a történelem objektív menetéből következik, elkerülhetetlen. Ezzel kapcsolatban nem árt emlékeztetni Lenin e következtetésére: „A forradalmakat nem megrendelésre csinálják, nem időzítik valamilyen időponthoz, hanem a forradalmak megérlelődnek a történelmi fejlődés folyamatában, és abban az időpontban törnek ki, amelyet számos belső és külső ok komplexuma határoz meg. “ És éppen ezért értelmetlen a ,,forradalom exportja“, mint ahogy a szocializmust sem lehetne bevezetni,, felülről“. Egyébként egyes burzsoá politikusok és tudósok is kénytelenek elismerni, hogy minden alapot nélkülöz a „forradalom exportjára“ vonatkozó ostoba koholmány. George Ball például ezt mondja erről: „Az Egyesült Államok mostani kormánya rögeszmésen tekint a Szovjetunióra. Nem ismeri el, hogy csaknem valamennyi válság, amelybe manapság beleütközünk, olyan válság, amelyért a Szovjetunió egyáltalán nem felelős.“ Ball feltehetőleg tudja, mit mond: több éven át az amerikai külügyminiszter helyettese volt, vagyis olyan információk birtokában, amelyeket nem hígított fel a propaganda. Megkérdezhetik: tulajdonképpen miért volt szükségük a nyugati bossoknak a „forradalom exportja“ tételére? Azért, hogy indokolják saját politikájukat, az ellenforradalom exportjának politikáját. A példáért nem kell messzire mennünk: agresszió Grenada ellen, hadüzenet nélküli háború Nicaragua ellen, az ellenforradalmi erők támogatása az afrikai országokban, az ellenforradalom támogatása Afganisztánban, diverziós antiszocialista akciók Közép- és Kelet-Európa népei ellen, felforgató akciók Kubában, ezt megelőzően agresszió Vietnamban, puccs Chilében... Hangsúlyoznunk kell, hogy az ellenforradalom exportja különösen veszélyes a mai nemzetközi helyzetben. Célja a tőkés rend restaurálása ott, ahol a népek már megszabadultak tőle; s a következmény a nemzetközi feszültség fokozódása. Az ellenforradalom exportja történhet fegyveres úton, felforgató akciókkal, amelyek végrehajtásába bevonják a különleges szolgálatokat, s történhet úgy is, hogy különböző módon beavatkoznak annak az országnak a belügyeibe, amelyben forradalmi változások történtek. De a marxistáknak az a véleményük, hogy minden kívülről hatalomra juttatott ellenforradalmi rendszer történelmi perspektívában kudarcra van ítélve. Hiszen az ilyen rendnek, ha mélyebbre nézünk, nincsenek gyökerei a forradalom útjára tért ország talajában. Minden elfogulatlan ember tudja, hogy nincs semmi, ami nagyobb ellentében volna a valósággal, mint a burzsoá ideológusoknak az az állítása, hogy a jelenkori kapitalizmus struktúráját tekintve „osztály nélküli“ vagy „osztályok fölötti“. Mindazok a koncepciók, amelyek tagadták a kapitalizmuson belüli osztályellentéteket és osztályharcot — amilyen például a közelmúltban volt Bell „divatos“ elmélete a „posztindusztriális társadalomról“ nem állták ki az idő és a tények próbáját. Ugyanígy megcáfolta az idő az „osztályok és rendek“ Weber-féle elméletét, Dahrendorfnak azt a kísérletét, hogy az „osztály“ fogalmat felcserélje az „egyenlőtlenséggel“, Parsons, Davis, Moore „elméleteit“, amelyeket még nem is olyan régen Nyugaton az osztályharc marxista értelmezése teljesen meggyőző cáfolatának tekintettek. A XX. század hatvanas-nyolcvanas éveiben vívott osztályharcok mérlegét megvonva azt a következetetést is levonhatjuk, hogy összeomlottak azoknak az ideológusoknak a koncepciói is, akik lehetségesnek tartják a munkások „integrálását“ a tőkés rendszerbe. És teljesen igazolódtak Marxnak a munkásosztály történelmi szerepére vonatkozó következtetései. A munkások a gyakorlatban bizonyították be, hogy tudnak harcolni a kizsákmányolás ellen, képesek vezetni a népnek a szabadságért és az egyenlőségért küzdő mozgalmát. Érthető tehát, hogy a jelenkori anti- kommunizmus miért összpontosítja propagandája tüzét a munkásosztály pártjaira, miért igyekszik megrágalmazni, „összeesküvők“ csoportjainak, „Moszkva ügynökeinek“, majdhogynem terroristák szervezetének feltüntetni őket. Hiszen a marxista-leninista pártok egyesítik a szocialista eszméket a munkásmozgalommal; tevékenységük arra irányul, hogy a munkásosztály, az összes dolgozó az érdekeiért vívott mindennapos harcban felismerje: történelmileg elkerülhetetlen az átmenet a szocializmusra, arra a rendre, amely megfelel létérdekeinek. Ma határozottabban, mint bármikor, kijelenthetjük, hogy az emberiség az élei logikájától hajtva fokozatosan halad a szocializmus felé, hogy a szocializmus erélyesen kopogtat minden ajtón. A szocializmus ellenségei pedig ebben a Szovjetunió... „globális expanzióját“ látják. De ez, enyhén szólva, torzkép a jelenkori történelem alakulásáról. A szocializmus a kor parancsa. Történelmi elve elrendeltsége kifejeződik abban, hogy az utóbbi évtizedek valameny- nyi forradalmának - sajátosságai ellenére - van egy közös törvényszerűsége: segítik az emberiség haladását a szocializmus felé. Milyen objektív tényezők határozzák meg e folyamat további fejlődését? Először: a kapitalizmusban a munka és a termelés jellegét tekintve egyre inkább társadalmivá válik, a közös munka termékének elsajátítója pedig továbbra is a magántulajdonos. A magánvállalkozás igyekszik alkalmazkodni a változó körülményekhez, keresi uralmának újabb formáit, még a színezetét is megváltoztatja. De fő ellentmondása elől nem tud kitérni. Másodszor: bármit beszéljenek is a fogyasztói társadalom - semlegesen így nevezik a kapitalizmust a Nyugaton- szociális eredményeiről, a munkásosztály kizsákmányolásának foka a fogyasztási struktúra körülményei között sem csökken, hanem emelkedik. A dolgozók kereseti szintje és a monopóliumok profitja közötti szakadék is növekszik. Egyébként a világ ma tanúja annak, hogyan próbálja a monopoltőke megfosztani a dolgozókat még azoktól a vívmányoktól is, amelyeket hosszú és szívós harccal értek el, amelyek a néptömegek égető szükségleteit tükrözik. Harmadszor: az osztálytudat fejlődését, az antikapitalista érzelmek erősödését maguk a kapitalizmus ellentmondásai váltják ki. Ezek az ellentmondások végső soron politikai aktivitásra serkentik a tömegeket. A politikai aktivitás pedig olyan tényezővé válik, amely tovább élezi a kapitalizmus válságát. A kapitalizmus úgy próbálja feloldani az éleződő belső ellentmondásokat, hogy felhasználja a tudományos-technikai forradalom tartalékait, a gazdaságba való állami beavatkozást a vezető tőkés államok gazdaságpolitikájának koordinálását. De ezek a kísérletek nem tudják megállítani az események objektív menetét, amely a tőkés társadalom ellentmondásainak robbanásához vezet. Igaz, a kapitalizmusnak így sikerül meghosz- szabbitani létét. De csak meghosszabbítani, súlyos rákfenéitől nem tud megszabadulni, nem tud kigyógyulni belőlük. A burzsoá ideológusok - nyilván azért, hogy valamiképpen vigasztalódjanak- azt hajtogatják, hogy a szocializmus és a kommunizmus „nem felel meg“ az iparilag fejlett országok számára. A magyarázat logikája itt egyszerű: a jelenkori kapitalizmusban végbemenő strukturális változások következtében a munkásosztály „kisebbséggé“ válik, amely úgymond, nem fejezi ki az egész nép akaratát. De ezek az állítások figyelmen kivül hagyják azt a tényt, hogy a bérmunka seregének és magának a munkásosztálynak a szerkezetében végbemenő változások nem szüntetik meg a munkás- osztály szerepét a termelésben, következésképpen a társadalomban sem. A marxizmus ellenségei az erőszak híveinek próbálják feltüntetni a szocializmusért küzdő harcosokat, hogy befeketítsék őket. De ezszemenszedett hazugság. Ma a valóságban a társadalmi forradalom nem más, mint a társadalom megszabadítása a nagytőke által gyakorolt erőszaktól, a nagytőke önkényétől. Ami a marxistákat-leninistákat illeti, ők a forradalom békés úton történő végrehajtásának hívei. Számukra a fegyveres harc útja kényszerű út. Ilyen útra csak akkor lépnek, amikor a forradalommal szemben ellenséges erők fegyveresen igyekeznek leszámolni velük. Ilyenkor, érthetően, a forradalmárok is fegyverhez nyúlnak. De a szocialista forradalom fő feladatai építő feladatok. Ezek pedig, nem nehéz kitalálni, békét követelnek, megoldásuk érdekében meg kell őrizni és gyarapítani kell a társadalom termelőerőit, s nem szabad elpusztítani őket a csatatereken. Még egyszer hangsúlyozzuk: a mai körülmények között a munkásosztály és élcsapata, a marxista-leninista párt elsősorban békés úton igyekszik végrehajtani a szociaista forradalmat. Ez az út teljes összhangban van a dolgozók érdekeivel, minden egyes ország nemzeti érdekeivel. Emellett a marxistáknak meggyőződésük, hogy a helyzet ténylegesen úgy alakulhat, hogy a munkásosztály, élcsapatával az élen, különböző pártok és társadalmi szervezetek különféle egyezményei és politikai együttműködés alapján, képes egyesíteni a nép többségét, kivívni az államhatalmat polgárháború nélkül és biztosítani a fő termelési eszközök köztulajdonba vételét. De ez csakis úgy lehetséges, ha széles körben kibontakozik a munkások, a parasztok és más dolgozó rétegek harca a monopoltöke, a reakció ellen, a mélyreható társadalmi reformokért, a békéért és a szocializmusért. A tőkés országokban ma a társadalmi forradalom olyan körülmények között érlelődik, amikor a szocializmus már a gyakorlatban bebizonyította elvi előnyeit a kapitalizmussal szemben. A szocializmus ilyen valóságos eredményei között említhetők a következők: a társadalmi elnyomás és a nemzeti jogfosztottság minden formájának megszüntetése, a munkanélküliség felszámolása, az ingyenes oktatás és egészségügyi ellátás, az állami társadalombiztosítás, az olcsó lakás és sok minden más, ami a kapitalizmusban elérhetetlen a dolgozók számára, továbbá a múltban elmaradott népek, az etnikai csoportok gyors fejlődése, a gazdaság válságmentes fejlődése, az igazi demokrácia, amelynek körülményei között a dolgozó ember nem szavakban, hanem ténylegesen élvezi a széles körű jogokat és társadalmi javakat, tanulhat, hozzáférhet a kultúra és a tudomány értékeihez. A szocialista társadalom felszínre hozta a nép legjobb tulajdonságait, példátlan aktivitásra serkenti a néptömegeket a társadalmi életnek a szó szoros értelemben, minden területén. Máskülönben nem lehet megmagyarázni, hogy olyan országok, amelyek a közelmúltban minden mutató tekintetében elmaradtak nyugati szomszédaik mögött, amelyek, mint hajdanában mondták, „Európa hátsó udvarát“ alkották (például Bulgária, Magyarország, Románia...), ma aktívan versenyeznek az Európai Gazdasági Közösség államaival. Az utóbbi időben a nyugati politikusok és ideológusok propagandajátszmájukban mind gyakrabban játszanak ki egy viszonylag új kártyát: nevezetesen spekulációs célzattal az erkölcsi értékre hivatkoznak. Ebben a játszmában a trükkök meglehetősen egyszerűek: a szovjet társadalmat és a szovjet külpolitikát mindenestül „erkölcstelennek“ nyilvánítják, és megfordítva, mindent, ami az Egyesült Államokat és szövetségeseit illeti, kizárólag a legtisztább erkölcs legnemesebb megtestesülésének kiáltanak ki. E logika szerint az Egyesült Államok részéről még a fegyver akalmazása is mindenkor „erkölcsös“, még ha ennek következtében békés lakosok pusztulnak is el mint például történt ez Vietnamban, Libanonban, Grenadában... Sok amerikai is látja, már, hogy merő képmutatás minden ilyen állítás, amely már idegesíti is őket. Clark, az Egyesült Államok egykori igazságügyminisztere ezt mondta erről: „Úgy látszik, egész rendszerünk híján van a tisztességnek“. Hester nyugalmazott dandártábornok pedig az Egyesült Államok elnökének küldött levelében ezt írta: ,,Megjegyzem, hogy a történelemben nem volt olyan állam, amely a második világháború után erkölcstelenebből járt volna el, mint az Egyesült Államok. “ Ami pedig a szocializmust illeti, az - ha ezúttal csak külpolitikáját nézzük is (a belügyekről fentebb már volt szó) - minden erejével megakadályozza, hogy az emberiségre újabb gyilkos világháborút kényszerítsenek. A marxistáknak tehát ma is, akárcsak évtizedekkel ezelőtt, szilárd meggyőződésük: a társadalmi haladás feltartóztathatatlan menete biztos kudarcra ítéli azokat, akik megpróbálják megállítani a történelem kerekét, akik a Marx, Engels és Lenin tanításával szemben táplált elvakult gyűlöletben a világ minden forradalmi átalakításában ,,Moszkva kezét“, a ,,világkommunizmus“ mesterkedéseit látják. A valóságban a forradalmi átalakítások tövényszerú eredményei a társadalmigazdasági fejlődés mélyen zajló folyamatainak. A reakciónak a Szovjetunióval, a többi szocialista országgal szemben táplált gyűlölete pedig abban leli magyarázatát, hogy a szocialista világrendszer puszta léte bénítóan hat az imperializmus expanziós, népellenes tevékenységére. De hát nem nyereség ez az emberiség szempontjából? (A Kommunyiszt című folyóirat alapján) )85. Vili. 30.
