Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)
1985-08-16 / 33. szám
rósebb volt, mint ő. kisfiúnak úgy rémlett, valaki. s vizsgálódni kezdett, késztette, hogy feláll- kisfiú átfutott a másik hába és a furdőszobávissza, s a tenyerével tán elvette a tenyerét, lézett. A szobában mi osszék üres volt, az It, a könyvespolcokon tindig, de tarka gerin- on nézett rá. ott.- Gyere, nyuszi, játsszunk! - javasolta a kisfiú. A nyúl némán helyeselt.- Beteg vagy, fáj a lábikád, és én most gyógyítani foglak. A kisfiú az ágyra fektette a nyulat, fogott egy szöget, és hasba szúrta vele: injekciót adott neki. A nyúl már hozzászokott az injekciókhoz, és egyáltalán nem reagált rájuk. A kisfiú eltűnődött, aztán mintha eszébe jutott voina valami, elment az ágytól, és bepillantott a nagyszobába. Ott semmi sem változott, s a csend még mindig ugyanolyan lassan hömpölygőit egyik sarokból a másikba. ASZPUTYIN > mondta önmagának, jó fiú leszek. hoz, és a takaróval Aztán sietség nélkül, árta az egész lakást, lata támadt. tlkan -, kérem a bilit, i bilire, de ez volt az, iben otthon van, arra ronnal odarohanjon ! a kisfiú. lost már végérvényet. „Most játszom egy iá hazajön“, döntötte ba, ahol valamennyi a nyulat. A nyúl volt lába leszakadt, apa , hogy visszaragaszt- miképp sem egyezett it lába van, nem lett yhogy féllábú maradt, rert valahol a játékok életet élt. Varga Lajos: A kis göndörhajú (tollrajz) A KALMÜK TENGER (Kalmük monda) A kisfiú sóhajtott, visszatért az ágyhoz, és ránézett a nyúlra. Az nyugodtan feküdt a párnán.- Nem, nem így - mondta a kisfiú. - Most én leszek a nyuszi, és te leszel egy kicsi fiú. Te fogsz gyógyítani engem. Leültette a nyulat a székre, ö pedig végigfeküdt az ágyon, maga alá húzta az egyik lábát, és sírva fakadt. A széken üló nyúl csodálkozva nézett rá nagy, világoskék szemével.- Én egy nyuszi vagyok és fáj a lábikóm - magyarázta neki a kisfiú. A nyúl hallgatott.- Nyuszi - kérdezte aztán a kisfiú -, hová ment a mama? A nyúl nem felelt.- Te nem aludtál, te tudod, beszélj, hová ment a mama? - követelte a kisfiú, és kezébe vette a nyulat. A nyúl hallgatott. A kisfiú megfeledkezett róla, hogy eddig mindig ö felelt a nyúl helyett, egyszerre két szerepet játszott, s most komolyan választ követelt. Megfeledkezett róla, hogy a nyúl csak játék a játékok között, a kockák között, amelyek csak akkor kerültek egymásra, ha egymásra rakták őket, az autók között, amelyek csak akkor mentek, ha húzták őket, az állatok között, amelyek csak akkor ordítottak és beszéltek, ha valaki ordított és beszélt helyettük. Mindenről megfeledkezett ez a kisfiú.- Beszélj! - követelte. - Beszélj! A nyúl tovább hallgatott. A kisfiú a földhöz vágta, leugrott az ágyról, és rugdosni kezdte. A nyúl gurult a padlón, felugrott, megfordult, és a kisfiú is felugrott, és forgott körülötte, s folyvást ismételgette: „Beszélj, beszélj, beszélj“, de a nyúl nem felelt, és nem menekülhetett a kisfiú elől sehova, mert csak fél lába volt. És a kisfiú hirtelen megértette ezt. Megállt. Állt, és nézte, ahogy a nyúl, arccal a padlóra borulva, hangtalanul sír. És meghallotta a sirását. A nyúl fölé hajolt, széttárta a karját, és bűntudatosan mondta:- A mama elment valahová. * És hirtelen úgy rémlett, hogy valaki jön fel a lépcsőn.- Mama! - kiáltotta a kisfiú az ajtóhoz rohanva, de megbotlott a karosszékben és elesett. Felállt, hallgatózott, de az ajtón kívül nem volt senki. És akkor a kisfiú újra sírva fakadt. A fájdalomtól sírt és a magánytól. Hogy mi az a fájdalom, azt már tudta. A magánnyal most találkozott először. HARSÁNYI ÉVA fordítása Nagyon régen történt. A sztyeppen egész évben fű zöldellt, folydogáltak a tiszta folyók. Amikor a folyók sekélyesedni kezdtek és a fű kiszáradt, a sztyeppek kánja, a hős Mánics lóra ült, hogy új, alkalmas helyet keressen népének. Bejárta a sztyeppét keresztül-kasul- és megint lett víz és fű. Egyszer aztán meglátogatta Mánicsot az alvilág ura, Eriik kán.- Hős Mánics, valahogy kevés ember jön tőled a birodalmamba - mondta Eriik kán. - Ha azt akarod, hogy a néped jól éljen, segíts nekem. Kezdj háborút a dormok ellen! Ha háború lesz - több lesz a halott is.- Nem, Eriik kán, mi eleget harcoltunk, míg erre a sztyeppre értünk- felelte Mánics. - Hányszor megtámadtak minket, védekeznünk kellett. Hány emberem elment akkor hozzád! ... Bennünket most senki sem bánt, és mi is békességben akarunk élni mindenkivel.-Akkor nem lesz se füvetek, se vizetek! - kiáltotta Eriik kán. - A szomjúság kínozni fogja népedet, egy korty vízért az életükkel fizetnek majd. És jönnek, jönnek hozzám az új szolgák!- Én ezt nem engedem! - És Mánics kirántotta a kardját. Eriik kán elnevette magát:- Azt akarod, hogy mindjárt veled kezdjem? Te elsőként ereszkedsz le hozzám, és úgy vezeted magad után népedet, mint bakkecske a nyáját!- Elmegyünk a két hegyhez - mutatott a kardjával dél felé Mánics.- Nem fogjuk itt a füvet letaposni, sem a vizet felzavami.- Menjünk, és én ledoblak téged a fehér csúcsról! Hétszer hét napig verekedtek. Forró leheletüktől megolvadt a hó a hegyeken, a vértől meghíztak a varjak. A negyvenkilencedik nap hajnalán Mánics legyőzte Eriik kánt. Eriik lelke a föld alá szállt, testét Mánics daraI bokra szabdalta, hogy Eriik kán föl ne éledjen. De jaj, a harc hevében Mánics elfeledkezett arról, hogy annak, aki feldarabolja a legyőzött ellenséget, a vére megfagy, és a teste is jéggé dermed. Leült megpihenni a csúcson, és örökre hozzáfagyott a hegyhez. Az évek egymást váltották. A nemzedékek is. A folyók száraz gödrökké változtak - Mánics arcának barázdáira hasonlítottak a sűrű, puha fű ritka és merev lett, mint Mánics szakálla. Ott, ahol korábban emberek ezrei éltek, most csak emberek tizei élhettek, ahol megszámlálhatatlan mennyiségű jószág legelt, most meg lehetett őket az ujjakon számolni, ahol házak álltak, csak a nyári lakhelyek üres gödrei maradtak, ahol gyerekek játszottak, szajgák gyülekeztek. Az emberek alacsonyabbak, vékonyabbak lettek. Szerencsétlenségükben sírtak, szemeik összeszűkültek, az arcuk kisárgult. Mánics látta, mennyire szenved népe. Ő is elsírta magát. Szemeiből először csepegett a könny, majd ömlött, mint a tavaszi vizek, és lefolyt a sztyeppre. Minél erősebben patakzottak a könnyek, annál rosszabbul látott Mánics. Tudta, hogy meg fog vakulni..., népének most van vize! Már örömkönnyeket sírva, a vak Mánics fiát szólította, hogy irányítsa a patakot. Folyt-folyt a viz a sztyeppen, feltöltve a száraz gödröket, kikerülve a magas homokbuckákat. Nemsokára sirályok jelentek meg a víz fölött, a partokon kizöldült a fű, kinyíltak a virágok.- Víz, víz! - kiáltozták az emberek. „Bú, bú! Nyihaha! Me, me! Uf, uf!..- ismételgették a maguk nyelvén a tehenek, lovak, birkák, tevék. Mind a vízhez futottak tolakodva. Az emberek, a tehenek, a lovak és a birkák a parton maradtak, a teve pedig bement a vízbe. Egyre beljebb és beljebb ment, míg csak a két púpját lehetett belőle látni. Olyan volt, mint az a kétpúpú hegy, amelyen a megfagyott Mánics ült. Csak akkor nyitotta ki a teve száját, hogy igyon egy jót. Ám az első korty után kiköpte a vizet, majd elbődült. Hangjában igazi szenvedés érződött. A parton maradt emberek és állatok sem ittak. Álltak a tiszta, hideg víz mellett, és hangosan sírtak.- Mi van? Mi az a nagy moraj?- kérdezte fiát a vak Mánics. - Isznak? Menj, nézd meg! A fiú látta és megmondta, hogy nem isznak.- Hogyhogy nem isznak?! - hökkent meg Mánics. - Miért?- Azért, mert sós - felelte a fiú.- Hiszen a könny sós! CSERI EDIT fordítása a helyi gimnázi- lyja pedig a járási szebb bakfislány :er Katalin-bálon igválasztották. w volt. Arányos, Ica, fényes kék hosszú világos- ipráztatott. em okos is volt ez fogta, megértette amit a tanárok színjeles tanuló ízért, mintha a ta- szerettek volna ti olimpiászokról énnyel tért haza, Dl vagy a hosszú- rtett. Az osztályének“ csúfolták persze jól tudta, 'olt képességeire ására, a szüleire >b és legokosabb jgy ö öltözködik osabban. Maga- t. Mindig tudta, mondania, mikor snói közül sokan irigyelték, sokan ták, sokszor varóla. tál néztek fel rá, igyig. Válogatha- iz iskolából fiúja, egtehetségeseb- EÜI. ;ak ártatlan diák- yre inkább mon- agy nő ez a Mea fővárosban is t .barátnőket, ba- nyílt meg előtte :te magát, mint nem ismerték az isvárosban, ahol nem akadt ember, aki ne ismerte volna a közismert szülök lánykáját. Hétvégeken járt haza. Szülei szeretettel fogadták - miért is ne... - egyetlen gyermeküket. Büszkék voltak a szépséges Melindára. Nagy embert akartak belőle nevelni. Tudták, hogy lányuk talpraesett, céltudatos. Bíztak benne. Igyekeztek mindig a kedvében járni, és ennek nem volt semmiféle akadálya. A lány mindig bizalommal volt hozzájuk, szót fogadott, jól tanult. Pénzük volt elég. Melindának ezért bőkezűen TAKÁCS IZABELLA val. Szerelmesek voltak egymásba. Szerettek együtt lenni, összebújva nagyokat hallgatni a folyóparton a fekete lombok alatt, szerettek nagyokat beszélgetni, Melinda szlovákul, a katona csehül, de ez nem jelentett számukra akadályt, szerettek együtt lenni a mosolygó holdvilágnál. Melindának ez volt életében a legcsodásabb augusztusa. De jött a szeptember. A katona visszament Csehországba. Melinda mindennap várta a levelet. De hiába, mert az csak nem akart megérkezni. így hát ö írt a fiúnak, de arra sem kapott választ. Rövidesen visszahozta a postás a saját levelét, jdLd' osztottak a zsebpénzt. Szép ruhákat, kényeztető szeretetet is busásan kapott a lány. Az első év végén Melinda vizsgái ragyogóan sikerültek. Boldog volt, hogy eljött a nyári szünet ideje. Imádta a nyarat, a forróságot. A strandra naponta kijárt, gyönyörű barnára sült. Napozott, úszott, viháncolt pajtásaival, barátnőivel. Kellemes estéket töltött a szabadtéri mozi vászna előtt, a diszkóban, a szomszédos faluk táncmulatságain. Kitűnően érezte magát. Szerette az életet, a körülötte nyüzsgő fiatalokat. Olyan volt, mint egy szép virág. Illatos, friss és fiatal. Egyszer egy bálon felkérte táncolni egy magas cseh katona. Jó vágású fiú volt. Abban a faluban aratott négy katonatársával, a szövetkezetben. Áttáncolták az éjjelt. A bál végén a katona szerette volna hazakísérni.- Kocsival vagyok, és a városban lakom - nevetett a lány. Beültek az autóba. Csókok, ölelés... Egy hónapig töltötte az estéket a katonáami azt jelentette, hogy rossz a cím, nem létező. Becsapott! - döbbent rá Melinda. - Nem, ez nem lehet igaz! Elszörnyedt. Előző nap járt a női orvosnál, aki megállapította, hogy terhes. Titokban elment a szövetkezetbe és megtudta, hogy a katonának más a neve, mint ahogy bemutatkozott. A szövetkezet elnöke azonban odaadta Melindának a keresett katona pontos nevét és címét. Melinda megírta a fiúnak, hogy gyereke lesz. Egy hét múlva kapott választ, ne haragudjon, jó volt nagyon vele, de a katona már nős, van egy tízhónapos kislánya is. Ó nem gondolta, hogy baj történik, különben is ö vigyázott... Melindának ez volt az első pofon az élettől. De hatalmas volt. Letelt a szünet, visszament a fővárosba. Bár szülei észrevették, hogy a lányuk milyen letört, de azt hitték, csupán a szeretett katona távozása az oka, és nem is tulajdonítottak különösebb jelentőséget a dolognak. Azt hitték, hogy a főváros, a tanulás majd elfelejteti vele ezt a futó kalandnak vélt szerelmet. Melinda nem szólt senkinek a terhességéről. Nem tétovázott. Tudta, hogy nem választhat. Elvetette a magzatot. Am ez rettenetesen megviselte. Elment az élettől a kedve. Többször beteget jelentett, nem ment el az előadásokra. Nem volt kedve semmihez. Csak magába roskadva heve- részett az ágyon, vagy pedig elgondolkodva kószált a folyóparton. Fájt a szíve. Az abortuszt mindig meggondolatlanságból eredő borzalmas gonosztettnek tartotta. S most ó is ugyanabba a bűnbe esett. Az volt a legrosszabb, hogy nem beszélhetett ’senkinek sem róla, hogy micsoda megrázkódtatáson ment keresztül. Sem barátnőit, sem a szüleit nem akarta beavatni fekete titkába. Mintha valami öszetört volna benne. Az otthon töltött hétvégeken a szülök furcsál- lották viselkedését. Melinda már nem járt csavarogni, szórakozni, elmaradoztak a barátnői is. Csak nézte a tévét vagy olvasott. A tanulás is sokkal rosszabbul ment. A vizsgákat csak közepes eredménnyel tette le.- Kislányom jövőre iparkodnod kell! - figyelmeztette gyöngéd-komolyan az apja. Újra nyár lett. Vakáció. Melinda apránként visszaváltozott boldog fiatallá. Strandolni, táncolni, moziba járt. Újra a régi volt, annak ellenére, hogy néha-néha elmerengett, olyankor komoly volt az arca, idősebbnek látszott, mint máskor, mikor jó kedve volt. Szüleivel két hetet Bulgáriában töltött. Keljemesen érezte magát az egész család. Ősszel kipihenten kezdte meg a tanulást. Tele volt bizonyítási akarással, tudásszomjjal. Esténként eljárt szórakozni a főiskolás barátjaival, azoknak, akiknek nem éppen a legjobb hírük volt. Egyszer diszkó után egyik évfolyamtársa felhívta a szobájára. Melindának szimpatikus volt a fiú, nem tudott neki ellenállni. A kapcsolat azonban hamar megszakadt köztük. Később jött egy másik fiú az életébe, aztán a harmadik és a többi. Mindig rossz szájízzel hagyta ott őket. Egyikben sem találta meg az igazit. Nem tanult, egyre kevesebbet foglalkozott az iskolával. Ennek a rossz baráti kör is egyik oka volt. Rossz hírű lányok, fiúk bandájának a tagja lett. Közben megint terhes lett. Tulajdonképpen nem bánta volna, ha a fiú feleségül veszi. De az hallani sem akart a dologról. Melinda úgy határozott, hogy megtartja a gyereket, lányanya lesz.- Gondolkozz! Nem tarthatod meg! Az én pozíciómban... És apád is elsüllyedne szégyenében. Neki nem szabad tudnia erről az ügyről - jelentette ki Melinda anyja. - Hányán vetetnek el magzatot, és semmi bajuk sincs, születik még akárhány gyerekük. Ne félj kislányom, nem olyan nagy dolog. Jó orvoshoz viszlek! Melinda elbizonytalanodott. Anyja nem tudhatta, mit érezhetett, hiszen nem tudta, hogy ez már a második abortusz lánya életében. Befejezte az iskolát. Mérnökként dolgozott a fővárosban egy tervező irodában. Ügyes volt és csinos. Kollégáival jól kijött. A főnökkel is, aki maga is jó megjelenésű, intelligens fiatalember volt. Két éve vált el a feleségétől - nem éltek jól. Melinda és a főnök közt egy év alatt csodálatos szerelemmé alakult a kapcsolat. Boldogok voltak mindketten. Hamarosan az anyakönywezetö előtt törvényesítették a vonzalmukat. A fővárosban laktak egy háromszobás, elegánsan berendezett szövetkezeti lakásban. Külföldi kocsijukat megcsodálták az emberek. Mindenük megvolt, csak egy valami hiányzott a mintaházasságból: a gyerek.- Iparkodnunk kell. Már három éve együtt vagyunk... Apa szeretnék már végre lenni... - mosolygott a férfi, és gyengéden magához ölelte feleségét. Melinda teli félelemmel szállt le a vizsgálóasztalról. A nőgyógyász levette a kesztyűjét, megmosta a kezét, és félre fordulva azt mondta neki:- Asszonyom, magának sajnos, soha sem lehet gyereke.
