Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)
1985-08-16 / 33. szám
MORVAY GYULA f Az utolsó latinóra volt. Az osztályfőnök aláírta a naplót, az ablakhoz ment, összedörzsölte a kezét, kinézett az ablakon: mi újság az utcán, majd elfordult az ablaktól, és felszólította a faluról bejáró Lacit, akit Kérabannak hívott az osztály. Laci fejét nekiszegte a szélnek, mellet vetett a viharnak; soha nem késett az iskolából. Laci olvasta a latin mondat szövegét: „Terra remota patriae carissi- ma est exulibus“.- A hazai földnek... - kezdte a fordítását; az osztályfőnök kijavította: ,,a hazai föld... - így kezdje!“. A tanár megint az ablakhoz ment, Laci közben lassan összerakta a szavakat, és fordította: ,,A hazai föld emléke drága a hontalanok előtt“.- Igen, így jó lesz - mondta az osztályfőnök. >*• Az ajtókulcslyukon át bömbölt a szél; megcsergette az ablaküveget; a száraz gitt morzsalékosan lepergett az iskola füves kertjébe. Nyugatról megjönnek a nyári kazalszóró orkánok - Laci a következő mondatba fogott; a tanár kíváncsian nézte az utcát: a sárga kövekkel kirakott úton hosszú sorban vonultak a meztélábas kubikusok, a városháza elé. Talicskáikban élesen cseregtek a földes ásók és a lapátok, a talicskakerekek tompán kattogtak. Valaki benyitott az osztályba; a tanár azt hitte: az öreg fűtő lépett be, de nem ó volt: nincs vége az órának, még nem húzta elő kopott mellényzsebéből a pók- hálószerűen százfelé repedt porcelán- címlapú „System Patent Roskopf“ zsebórát, még nem rázta a réz csikócsengót, ami az óra végét jelentette. Meztélábas kubikos állított be; lába nagyujja mellett hurkásan nyomódott fel a sár; földszínű kabát, afféle foltokkal meghányt halásznadrág volt rajta; zsíros karimájú kalapját kezében forgatta.- Kérem, adja ki a fiamat; elmegyünk munka után - mondta az öreg kubikus.- ön az édesapja Lacinak? A felvonulókkal jött? - kérdezte az osztályfőnök. - És hová mennek?- A felvonulókkal vagyok. Munka után megyünk, a nagyvilágba, mert munka keli, mivel élni akar az ember. x öten ültek a tanteremben, ahol régen érettségiztek. Az első emeleti ablakot nehéz levelű ág karistolta. Egymástól kérdezgették: „Ki jön? Melyik tanár úr néz be hozzánk?“ Péter a matematikatanárt várta, aki olyan szigorú volt, aki „nem értette meg, hogy az osztály tanulóinak nagy része nem értette meg a matematikát“. - „Idenézhetne a régi latintanár úr is, a Palajbász, aki skandálva kért tollat: - Kérek egy tollat, ha van heveró- ben mert a palajbászom már hegyezésre szorul“. Az osztály nevetett és egymást törte, hogy tollal szaladjon a katedrához. Jenő hallgatott. Az apologetika-tanár urat várta, várta, de aztán legyintett: nem jön; esztendők óta nem hallott róla. Haragudott Pistára, aki „Nyomórúdnak" hívta a szálfamagas tanárt. Régen, a szálfamagas ember szoknyája suhogott a folyosón, alja szétsöpörte a folyosó éles szemű homokját; kocsikerék nagyságú fekete kalapjának karimája madárszárnyként libegett. - Benyitott az osztályba, kalapját az ajtótól lasszózva a fogasra hajította, s ha lehe- rebódázott a kalap, a vézna Feri szaladt vele a fogashoz.- Alátámasztom, amit mondtam - így az apologetika-tanár, miközben az „alátámasztást“ latin, görög, héber, magyar szavakkal felírta a táblára. Amikor jobb keze nem bírta az írást, a krétát baljába fogta, és éppen olyan gyorsan és széfjén írt, mint jobb kezével. Az osztály elámult, a táblához rohant: lehet-e bal kézzel is szépen írni? Itt van Rudi. Meglett ember, két kislánya van; kislányok, de már férjhez mentek; Rudi tömetes bajusza megnyúlt, most olyan, mint a kis vízesés. Már akkor „bajcos" volt a neve.- Hé, fiúk, ilyen kevesen? Hát a többiek? Hát a tanár urak?- Ki tudja? Csendben vártak. Jenő az ajtóhoz somfordáit, kinézett a ki tudja ki-fúrta lyukon, s gyorsan a pádhoz szaladt.- Jön a tanár úr! - „Melyik tanár úr?“ „Nem ismerem“. „Civilben van; magas; nem az apologenetika-tanár úr?“- A „Nyomórúd"? - kérdezték többen. A magas tanár benyitott az osztályba. A fiúk felálltak, csak Rudi maradt ülve; megkövült, mozdulni sem bírt. A tanár szeme végigszaladt a csüggedt csapaton. - „Még maradtak néhányan, volt tanítványaimból - gondolta, amint végig- szalajtatta szemét a fiúkon. Kétszer-há- romszor elsétált a padok előtt, mintha apologetika órát tartana. - Jenő kedvesen mondta: - Tanár úr, tessék, üljön le!- Nyomórúd fáradt mosollyal mondta:- Köszönöm, nem ülök le; eleget ültem... Rudi mereven feltápászkodott a helyéről, a pad szélére állt, mintha felelne, körülnézett a fiúkon, majd hangosan mondta:- Fiúk, nem maradhatok veletek; elmegyek. Elmegyek, mert nem bírok ittmaradni. Csend lett; olyan, mint „vészes“ feleltetéskor. Az apologetika tanár a fiúk elé állt, néhány szempillantásig Rudira nézett; megismerte, aztán ezt mondta:- Rudi, maga maradjon - én megyek el. - Azzal fogta a kalapját, fejével bólintott a fiúknak, és csendben kiment.- Miért akartál elmenni? - kérdezték Ruditól. Rudi kiállt a pádból és „felmondta a leckét“. Lassan, röviden. Behívót kapott; elment a „Hitler-kreál- ta kormány“ mozgósítási megbízottjához. A „kormány“ feje - prelátus volt; mozgósítási megbízottja pedig - az apologetika-tanár volt. „Mentsem fel, magát, fiam? Akkor ki fog harcolni az átkos kommunizmus, az ateizmus meg a bolsevikok ellen? Tudom, tanítványom volt, de ha minden tanítványom felmentését kéri- ki fog harcolni a kommunisták ellen?“- mondta a tanár Rudinak. - „Halálra ítél, tanár úr!“ - mondta Rudi. „Fiam, elfelejtette, mit mondtam magának az órán? Dulce et decorum est pro patria móri! Fordítsa le!“ Rudi elhadarta a fordítást: édes és dicső a hazáért meghalni - azzal vége volt a beszélgetésnek, mert szólt a telefon, a tanár úr sokáig beszélt, s csak intett Rudinak, hogy - mehet. Rudi nem akart a frontra menni; a partizánok közé állt, velük harcolt, kiállva minden nehézséget, legyőzve halálfélelmét. A nemzeti felkelés győzött, Rudinak is szavaznia kellett: a partizánbíróság milyen ítéletet szab ki az apologetika-tanár- ra? Rudi is a legsúlyosabb büntetésre szavazott; a polgári bíróság ezt tíz évi fegyházbüntetésre változtatta, amit a tanár úr le is ült a fegyházban.- A fiúk csendben végighallgatták Rudit, aztán vártak, az ajtó felé forgatták fejüket: ki jön? Nem nyílt az ajtó, senki sem jött. Jenő összekapta magát, kilépett a pádból, a katedrára ült, majd letörülte az előző osztály „ió-ció-áció-“ felírást, és javasolta: írják fel a táblára az utolsó latin, görög mondatot; emlékeznek-e rájuk? Jenő, a kiváló görögös felírta Démokritosz mondását: .....ton gar chronon agen éton einai..Péter vitatkozott: nem „einai“ az a prezíció, hanem „esztin“. Latinból Laci mondatát írták fel; Feri, a jó latinos Pistával vitatkozott: a „remota“ szó egyik-másik fiú szerint „idegenke- dőt“ jelent, mondták. „Terra remota“: messze fekvő, a távoleső föld - mondta Jenő, és néhány öregdiáknak beírta a hibapontot latinból. „Ráértek; minden kitelik az időtökből, mint a regrutáknak“ - így Jenő. Jenő zsebkendőjébe törülte krétás ujjait, s csendben vártak: ki jön erre a talán utolsó találkozóra? Rudi már előre megírta Remarque mottóját: „Elpusztult ez a nemzedék; elpusztult még akkor is, ha megkímélték a gránátok..de hozzáteszi: nem pusztult el teljesen Rudi nemzedéke: nagyon kevesen, de megmaradtak. Töri a fejét: hogyan egészítse ki Remarque mottóját. x A piactéren sehol sincsenek az öreg kofaasszonyok, akik lanyhuló őszi napokon tízfillérért adtak egy bádog sült tökmagot a diáknak. A sarok mellett álló városházát sem találta; ide vonultak a kubikusok: az erkélyre kijött a polgármester, a kubikusok ásójukat, lapátjukat ijesztő zászlóként tartották. A Kis Pipa vendéglő is eltűnt; falán ez volt a felírás: „Még ma pénzért, holnap ingyért!“. A régi várfal kertjében sustorgott a tömcsökös derekú fák lombja. Iskolája elé ért. Elszorult szívvel ment a kiskapun, fel, az emeletre; az iskola főkapuja talán azóta sem nyílt ki. Az udvaron meg kellett állnia; leült a kerítés mellé hengerített, már nem rekkenó fatörzsre; a rönk héja purhás volt, gesztje halott, de a rönk végén mégis világra kínlódott a vékony, sárga levelű hajtás. „Az élet elpusztíthatatlan“, gondolta. A kerítésen túl tehénbőgést hallott; eszébe jutott végtelen útja: innen, ebből az iskolából, az emeleti osztályból, az óceánon túlra, Bahía Blan- cába, ahol partra szálltak, ahonnan összejárta Entre Rios tartományt, megismerte a gaucsókat és a pampákat. Dél kövér csillagai és sovány fái alatt aludt; a hang, szél és levegő után igazodott a végtelen tájakon. Ezen az emeleten volt az osztálya, innen mentek el Bahía Blanca kikötőjébe. A folyosón már nincs ott a „Katonafogdosás“ kép; a középkori katona messzire eltartotta magától a ha- laperdát; a kocsmaajtó fölött díszes cégér tarkállott. És hol van Parthenon képe, Pallas Athéné istennő temploma? A sarokban levő osztállyal szembeni ablakdeszkán észrevette a régi szivar-égette helyet. A némettanár úr Loreleyvel gyötörte a tanulókat, Jóska (most találkozóra jött) összeesküdött a tanár úr ellen, pedig nem volt igaza, mert mindig így olvasta a gót betűket: „Kennst du das Land, wo die Eitronen blühen?“ „Nem EITronen az, maga szerencsétlen flótás, sőt a flótá- sok flótása, hanem ZIT, CIT...!“. Jóska kiment, s a tanár úr által mindig az ablakdeszkán hagyott rövid szivarvéget levizelte; hadd égesse-áztassa úgy, illatosán az ablakdeszkát. Csendben lépett az ajtóhoz, a diákfúrta lyukon benézett. Arra gondolt: melyik diák, mikor, milyen bicskával fúrta ki azt a kémlelőlyukat? Amint az osztálykilincsre tette a kezét - elsírta magát. Benyitott az osztályba. A padra zuhant, sírás rázta. Szólni akart, de nem bírt. Elmondhatta volna ezt az elmondhatatlan életet? Rudi gyorsan beírta a mondatot: ... nem pusztult el ez a nemzedék, pedig... Laci kereste az elveszett esztendőket, kereste a szavakat, melyeket a sírás a torkába fojtott. Aztán elmondta útját. Körülnézett az osztályban, szeme megmaradt osztálytársain suhan végig; hirtelen meglátta a táblára írt mondatok között az övét is. Az akkori utolsó mondatot. Végigfutotta, újból lefordította a mondatot: ötven évig hontalan volt. Úgy érezte: belehal emlékébe. A kisfiú, kinyitotta szemét, és észrevette, hogy egy légy mászik a mennyezeten. Hunyorgott, és figyelni kezdte, merre mászik a légy. A légy az ablak irányába tartott. Megállás nélkül forgott, és igen gyorsan haladt. A kisfiú arra gondolt, hogy az ott bizonyára egy út, és várni kezdte, nem mászik-e arra még egy légy, hogy megbizonyosodhassék róla, valóban út-e. De több légy nem volt. Illetve volt, csak nem a mennyezeten, és a kisfiú elveszítette irántuk az érdeklődését. Felült az ágyon, és elkiáltotta magát:- Mama, felébredtem! Senki sem felelt.- Mama! - hívta. - Jó fiú vagyok, felébredtem. Csönd. A kisfiú várt, de a csönd nem múlt el. Akkor leugrott az ágyról, és mezítláb befutott a nagyszobába. Üres volt. Sorban ránézett a karosszékekre, az asztalra, a könyvespolcokra, de nem volt mellettük senki. Csak úgy álltak ott, csak a helyet foglalták. A kisfiú kirohant a konyhába, aztán a fürdőszobába - oda se bújt el senki.- Mama! - kiáltott a kisfiú. A csend magába szívta kiáltását és rögtön összezárult mögötte. A kisfiú nem hitt a csöndnek, visszaszaladt a szobájába, meztelen sarka és lábbujjai nyomokat hagytak a festett padlón, s aztán kihűlve elmosódtak és eltűntek.- Mama — szólt a kisfiú lehetőleg minél nyugodtabban -, én felébredtem és te nem vagy itt. Hallgatás.- Nem vagy, ugye? - kérdezte a kisfiú. Arca megfeszült, miközben válaszra várt s körbeforgatta a fejét, de válasz nem jött, és a kisfiú sírva fakadt. Sírva ment az ajtóhoz és ráncigálni kezdte. Az ajtó nem engedett. Akkor rácsapott a tenyerével, aztán belerúgott meztelen lábával, megütötte a lábát, és még hangosabban sírt. Állt a szoba közepén, és nagy, meleg könnyek gördültek ki a szeméből és hullottak a festett padlóra. Aztán, még mindig sírva, leült. Körülötte őt figyelte minden, és minden hallgatott. Várta, hogy most - most - léptek hangzanak fel a háta mögött, de ez nem következett be, és ó sehogy sem tudott megnyugodni. Sokáig tartott, de hogy mennyi ideig, nem tudta. Végül lefeküdt a padlóra, és fekve sírt tovább. Úgy elfáradt, hogy megszűnt érezni önmagát, és már nem is tudta, hogy sír. Ez a sírás oly természetes volt már, akár a lélegzés, és már nem engedelmeskedett a kisANATOLIJ ZSIGULIN A költészet Tölgyek sorjáznak mélán, csöndesen. Ezen az úton menekült a nyár ma... Édes-bús verset olvasol nekem:- valami szalonpoéta csinálta. Arról, hogy egy holt ablak üvegén jégvirágba olvadt egy drága lélek...- A buja mogyorósban te meg én mohón esünk a reggel hűvösének. Én gyűlölöm a szót, ha vértelen; s a verssort, ha mesterkedóen csavarták... Mire jó ez, míg szóló fű teremt cinkék pityegnek s csörögnek a szarkák? Hát nézz körül! Jól nyisd ki a szemed, s gyűljön benne a csöpp, jeges szivárvány: A szitakötő mint ül ünnepet arany díszében - nézd - a nád bugáján! Költészet! A költészet mindig - él. S nem jég-cirádák dermedt üvegén - nem!- Sarjad, lélegzik mint fán a levél mint sűrű, büszke sás a tó vizében. Jelképes cifraság - nem kell neki. S nem kell a sóhaj, jégvirágos ablak... Akárcsak mi - élettel van teli:- Él, ha szerelmet és napsugarat kap! LOTHÁR LÁSZLÓ fordítása fiúnak. Elleni S egyszer hogy a sfc>b£ Gyorsan fi Az érzés, an jón, nem múl szobába, azti ba. Senki ser A kisfiú szi eltakarta a sz és még egys sem változol asztal magár könyvek volt. cük szomorú; A kisfiú ele VALEN1-c- Nem síre - Ha megjön Odament megtörülte ki mintha sétáli És ekkor rerr- Mama - Nem volt s ami a marná kényszeríti, hozzá.- Ma-ma - Nincs otth sen megérte Tenni kelt kicsit, és aki el. Odament játéka volt, é a kedvence, néhányszor f ja, de a kisfiú bele. Ha a r volna miért s; s a másik Iá között, és mi M elinda, a um iga bíróság ügyvé volt a városbi szépségkirály n Valóban esc formás tested szeme, ápolta, barna haja min De nemcsak a lány. Az iskolábar és könnyen re elmagyaráztak, lehetett. Egyált nárok ezzel f( kedveskedni, h Melinda a i ugyanolyan kití mint a szavalóv távfutásról. Mir ban az irigye - a háta mögö hogy kicsoda c és büszke volt is. Tudta, hogy lány az osztál mindenki közül biztos volt és mikor mit és h mit kell tennie., felnéztek rá ez pedig beképze lótlan dolgokat A fiúk viszoi bolondultak ut£ tott közülük. M méghozzá a let bek, a legcsinc Annak ellem szerelmekről v dogatták róla, linda“. A főiskolán gyorsan szerbi rátokat. Úgy é a világ. Szab a madár. A nai emberek, mint
