Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)

1985-08-09 / 32. szám

ip, akárcsak nert a kifőz- 'álaszthatott. lársony szó­ból az üveg- íyek csábí­k hónapokká >fák lehullat- 1 virágaikat; en és a pia- isszeszorult. elte az utcák- Bizony azok, az édesanyád virágai- felelték meleg hangon Matyinak.- S látod-e azt a ropogós cipót az asztalon? - kérdezték a lángocskák.- Milyen finom az illata! Anyám sü­tötte.- A két kezével, amellyel simogat- felelték a lángocskák. Az öreg lámpás lángja mellett elmo­sódtak a nagyváros járdakövei, embe­rek, a neon hűvös fényei. Nagy gomolyagokban szállt le a szí­véről a sűrű, nehéz köd, amely idővel megülte. látott maga bnak érezte ígér vagyok, t, az estéit, idja, hova és len céltalan- neonfények t. ok, a kiraka- ibokát látta, it szobájába, sstéjén jutott lit nagyapjá- ették, amiért és meggyúj­londolta fel- jtvörös, sár- i, hogy, hogy idott ki a lán­yit barázdáit, I - gondolta, remegéssel s haját, ikátli virított, ársony szir­sélte a lán­összecsomagolta szegényes kis motyóját, s hajnalban útnak indult. Késő este volt, amikor megérkezett. Senki sem vette észre, amikor régi, puha ágyacskájába lopózott. Reggel, amikor fölébredt, a nap jóba­rátként lépett be az ablakon. Hosszú aranypalástja a földet söpörte. Rátele­pedett a szoba legkényelmesebb ka­rosszékére, s onnan nevetett Matyi szemébe.-Jó reggelt fiú! Megjöttél! Mintha megsápadtál volna. Hiányoztak a sza­bad rétek; ne tagadd! Jómagam is ott kószáltam a lakásod körül néhányszor. Meg akartalak látogatni, de a magas falak utamat állták. Nem tudtam befura­kodni az ablakon. Sokat emlegettek a pajtásaid. El akartam vinni az üzene­tüket. Tudod-e, hogy a faluban is a ne­onlámpák oszlopait állítják?-A neonokét? - kérdezte vérsze­gény hangján Matyi. Elgondolkodva né­zett föl a napra, és szemében halk szomorúságok villogtak. - Csak... - sóhajtotta.- Nem örülsz a nagy újságnak! Hisz a neonfények csábítottak el a faluból.- Te vagy az igazi fény - felelte a fiú.- öltözz föl, menj ki a földekre, most Jan Byrtus müvészfotója a VÉDJÜK MEG AZ EMBERISÉGET sorozatból vetik az őszi magot. Ha akarod veled megyek. Matyi gyorsan magára kapta a ruhá­ját. A szoba öblös karosszékéből fölkelt a nap, ragyogó palástjával átölelte a fi­út, s egyszerre léptek ki az ablakon. Az ablak alatt a fiú kibontakozott az ölelé­séből és futott a földek felé. A nap üldözőbe vette, és kergetőzni kezdtek. A felszántott föld barázdái előtt Matyi bizonytalanul megállt. Senki sem volt a közelükben. Matyinak mégis úgy rém­lett, hogy ott, ahol a föld az éggel összeér, görnyedt hátával, ócska, zsí­ros kalapjában, fehér színétől elszürkült vászonkötényben egy aggastyán szórja a magot.- Nézd, a nagyapám! Látod? - kér­dezte Matyi izgatottan. - Nem értem... Hisz az öregapám rég halott.- Bizony, nem halott az, fiam! A nagy­apád nagyapja sem halott. Homlo­kukról a verejték csöppekben a földre hullott. A vérük is benne volt. Itt élnek, ezekben a barázdákban - felelte a nap.- Bearanyoztad a barázdáinkat. Nézd, nevet a nagyapám! Milyen meleg a szeme és a nevetése. Mennyire ha­sonlít a kettőtök arca... - beszélt a naphoz. • Lehajolt, s egy parányi göröngyöt vett a tenyérébe. Egy ideig morzsolgat- ta, selymesre fésülte ujjaival, majd las­san, egyre följebb emelte; úgy nézte, mint aki sohasem látott földet. A sze­méből borsónyi ezüstcseppek hulltak, s a tenyere úgy összeért a szájával, mint a messzi látóhatáron a föld és az ég. A nap nem tudta, hogy Matyi sír-e, vagy nevet boldogságában. De abban biztos volt, hogy soha többé nem tér vissza a városba. jyzö az irodában ül, s nem cigarettafüsttől. Bejön egy y feketében s megáll az napot kívánok, tekintetes ú^ mi jót hozott? úntetes uram, alásan meg­lessék szives lenni csinálni baj van? ti birok a fiúval, a Miská- gyon rossz, kérem. Nem ele bírni. Kártyázik, még reggel is sok-sok korona i, most már egy krajcárja Jli lesz belőle, tekintetes ibbe a világba. Ilyen fia­miért nem segít az apja? ]y segítsen, kérem? je meg. iszony szomorúan hajtotta t. nem veri meg, kérem. Az nber. Az még engem se 3 soha. yző komolyan nézett rá. a jegyző előtt a fiú. Nagydarab, hirtelen nőtt siheder.- Itt vagyok, tekintetes jegyző úr.- Várjál. Mikor befejezte az írását, felállt a jegyző s odalépett a fiúhoz.- Nesze. Ezzel hatalmasul arcul vágta.- Nesze. S még egyszer pofon vágta.- Hát az mit csinál?- Jaj kérem, mióta nem vittem el a vásárra, azóta nem bírok vele.- Milyen vásárra? —í Hát csak mentünk a vásárra, a városba, osztán készült az öre­gem, hogy jön, mert olyan, mint a gyerek. Hát én meg nem vittem el, mondtam neki, hogy most nem te jössz, hanem a Miska. Ezért megharagudott, és már két hét óta- Szeretném megverni a fele­ségemet.- Szeretné megverni?- Nagyon szeretném. A jegyző elszitta a cigarettáját, akkor azt mondta:- Hát akkor csak verje meg.- Megverjem?- Verje meg, de módjával.- Módjával?- Igen.- Köszönöm alássan, tekintetes uram. Az ember elballagott, s másnap délelőtt jön a Miska gyerek, hogy hamar tessék jönni, fölvenni az esetet, mert az anyja fekszik. A jegyző fölvette köpönyegét, botját, s elment a házhoz.- No mi az, néni?- Megvert az uram.- Nagyon?- Levette az ökörhajtóostort az ajtó sarkáról, avval.- Ejnye, ejnye.- Mán itt vót a bába, azt mond­ta, egy hónapig nem kelek fel az ágyból. iszonyból kitört a keserű- elpanaszkodta élete min­it. (gy kellett neki az egész Itölteni harcban. Most fá- eg. Minden erejét kiadta :ú verekedésben. Az ura ámított, az úgy élt mindig, y mesebeli herceg, csak ült és álomba élt. Most k kezdi. Már arra sincs logy azt kinevelje, mert ú óta elromlottak a gye­fző csöndesen szólt: csak küldje fel hozzám zönöm alássan, tekintetes ássan köszönöm, ap délelőtt megjelent A fiú észhez sem bírt kapni, csak tátogott és hápogott.- Mér vót e, jedző úr?- Mér? Kártyázni jársz? Sok­sok koronát versz el egy délután? Hát ezért! A fiú égő arca alatt belesápadt. Aztán lehajtotta a fejét.- Alássan megköszönöm, te­kintetes uram. Ezzel elment. Nyári vásár után megint beállít az asszony a jegyzőhöz.- No mi az, néni? Hogy viseli magát az a fiú?- Tekintetes uram, az isten áld­ja meg, a fiúval azóta jó viszonyba vagyok, rendes, jó fiú lett belőle, hanem az uram. vége van minden békességnek, egy perc nyugta nincs, csak bőg. A jegyző soká nézte az asz- szonyt.- Tudja mit, máskor vigye el!- Elvigyem?- El.- Hát köszönöm alássan - mondta csendesen az asszony, aki csalódottan nézett maga elé, mintha mást várt volna -, majd megmondom neki, hogy máskor elviszem. Tél elején az ember állított be.- Tekintetes uram.- No mi az öregem?- Hát, tekintetes uram, szeret­nék valamit kérdezni.- No csak kérdje. Az ember ott ült a tükör alatt keményen, mogorván.- Hát mér verte meg ennyire?- Első ütésre - sirt az asszony -, leestem lábamról, mégis vert a pogány.- Nohát! micsoda.dolog ez? Az ember elfordult, kinézett az ablakon a havas udvarra:- Hát isz azt mondta a tekinte­tes úr, hogy adjam meg a mód­ját... Hát én kiadtam neki, ami dukált... Úgyis készültem rá, mi­óta élek. A jegyző komolyan nézte őket.- Hát most már jó viszonyban lesznek? Az asszony csöndesen mondta:- Igen, tekintetes uram. NYIKOLAJ TYIHONOV Úgyse költi híremet... Fohászkodj minden este, hogy ne ébredj hirtelen híresnek... Anna Ahmatova Úgyse költi híremet a reggel: esteli imákra nem adok. Mit törődöm volt dobütemekkel; hadd csörögjön nélkülem a dob. Minden adatott: tor, örömünnep, virradtam a vágyott hajnalon. És honom, hazája verseimnek, szívre fogja alkonyi dalom. S mintha labirintusban kerengne, nem találva önnön idejét: csendül esti hangom, s ami benne egyesegyedül éd HÁRS GYÖRGY fordítása Költő és csalogány Valami különc- nem sértem a titkát, a megajándékozott ősjogán - küldött egy kékes szövevénydarabkát délről, hol így fészkel a csalogány. Az édes dalt sohasem gyűjtögettem, fülemile-hangot nem áhit fülem. Más ember vagyok, másik kor szülötte - csalogányfészek minek hát nekem? Csak vélhetem, jelezni így akarta: nem vagyok gyöngébb dalnok, mint akik az Araksz ősi partjain daloltak, s legendáik csak ősök ismerik. Ezért köszönöm különc-küldemén yét- a csalogányt illesék jogai születtünk szavak sűrű szövevényét daloknak szavaivá bontani. VERESS MIKLÓS fordítása Óda a jövőhöz Jövő - minden érzéseink, Minden derűs napunk te rejted, Kételyt, vihart, s csöndet megint, Ódámban téged, énekellek! Nem, és nem akarok sokat! S előre köszönöm, kimondván - Hadd támasszam a váltamat Órád alá, utolsó próbám! Verjen zápor, süssön a nap, Megint más-más érzés kisérhet, Ha hát-mögött mondom ki csak, A kisértések visszatérnek. S döntenem ki segítene, ekkor vagy akkor mit tehetnék! Jövő, Te - minden lelke, te, Mi lehet s mit elérhetek még. GARAI GÁBOR fordítása

Next

/
Thumbnails
Contents