Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)
1985-02-08 / 6. szám
A történelmet nem foglalkoztatja az a kérdés, mi történt volna akkor, ha ez és ez az előzmény másként alakul, mi lett volna a folytatás ebben és ebben az esetben. Ám aki kritikus szemmel nézi a történelmet, tekintete megakad a megragadott és az elszalasztott lehetőségeken. Magyarország lehetőségeinek elté- kozlását jelentette részvétele a második világháborúban, s mindenekelőtt az, hogy szinte végig kitartott a náci Németország mellett. Az 1944-es úgynevezett ,,kiugrási kísérlet“ meghiúsult, és füstbe mentek azok a remények is, hogy Budapestet - Párizshoz és Rómához hasonlóan - szabad várossá nyilvánítsák, s ezzel megmentsék a „Duna hercegnőjét“. Budapest - Hitler közvetlen utasítására - gigantikus erődítményként várta a szovjet csapatokat. Még mielőtt 1944 őszén, telén a magyar főváros körül teljesen bezárult volna a felszabadító Vörös Hadsereg gyűrűje, egy Budapestről Debrecenbe menekített újságíró így jellemezte a helyzetet: ,,Budapest frontváros. A Gellérthegy és a polgári házak is tele vannak géppuskafészkekkel. A németek helyzete reménytelen; a várost körülzárták Malinovszkij marsall csapatai.“ A Budapest körüli gyűrű 1944 karácsonyán zárult be. A Vörös Hadsereg kényszerből vállalkozott az ostromra. A szovjet főhadiszállás 1944 őszén még úgy vélte: csapatai menetből felszabadíthatják a várost. Ám az akkor eléggé csendes nyugati frontról friss német alakulatok érkeztek Budapestre, s nem sikerültek a rögtönzött rohamok. Tolbuhin és Malinovszkij marsall egységei átkarolták Budapestet, s széles gyűrűbe fogták az ott harcoló német és magyar fasiszta csapatokat. A gyűrű külső szegélye Esztergomnál zárult be, a belső kör pedig a budai János kórház mellett. A kórház a frontvonalon feküdt; folyosóján, havas-zúzmarás kertjében, termeiben egymás mellett élők és holtak. De a gyűrű összekattanásának napján a kórháznak még minden részlege működött. A szülészet is. És anyakönyveztek, igaz, nem egészen biztos, hogy mindig precízen. Tóth Józsefné (akkor Z. G.-nének hívták) Így emlékszik vissza 1944 karácsonyára. ..Akkor született a fiam. Nem tudom, karácsony első napján-e. vagy a másodikon. A robbanások miatt minden egybefolyt. Meg, tudja, a fájások. A gyerek apja a fronton volt, akkor nem is tudtam, hol, melyiken. Később derült ki, hogy nem is olyan messze tőlem. Sovány voltam, feltápláló, jó ételre lett volna szükségem. Húslevesre vágytam, irgalmatlanul. Meg is hozták: lóhúsleves volt. Később meg lópörköltet kaptam. Talán soha nem volt annyi ló Budapesten - döglött is, eleven is -, mint akkor. De rákényszerültünk, s később már az se nagyon volt. ínyencségnek számitott a pacipörkölt, ahogy akkor nyomorunk imádott menüjét becéztük.“ A gyűrű bezárult: a harc teljesen értelmetlenné vált. Magyarországon már csupán négy dunántúli megyében országlot- tak Szálasiék nyilasai és a német fasiszták. Budapest „Festung“ parancsnokává Hitler először Otto Winckelmanh SS tábornokot nevezte ki, később azonban Pfeffer-Wildenbruch SS-föcsoportveze- töre bízta a feladatot. Tudta, kikre kell bízni! Velük együtt a német nagykövet, Weesenmayr így vélekedett: ,,Nem törődünk azzal, hogy Budapest tizszer is elpusztul, ha ezzel Bécset védeni tudjuk.“ Szálasi Ferencet kezdetben mintha zavarta volna ez a vérfagyasztó elszántság, mert eleinte így vélekedett: „ Budapest tartását csak abból a szempontból tartanám szükségesnek, ha erről a területről offenzív hadműveletek fognak kiindulni“. Néhány héttel később, Hitlernél tett látogatása után már sokkal engedékenyebb és megértőbb volt, a ..nagy európai ügy érdekében“ hozzájárult, hogy a fővárost ,,haladéktalanul előkészítsék a védelemre“. Százezer katona és több százezer civil tartózkodott az ostrom előestéjén Budapesten. A szovjet hadvezetés - kímélni akarván mind saját erőit, mind a várost, lakosainak életét és biztonságát, méltányos feltételek mellett szólította fel Budapest védőit a kapitulációra. Parlamentereket küldött - egyszerre két irányból is. A 2. ukrán front parlamentere a magyar származású Steinmetz Miklós kapitány volt, a 317. lövész hadosztály politikai osztályának főinstruktora. Kuznyecov hadnagy és Filimonyenko őrmester kisérte el útjára. A 3. ukrán front Hja Afa- naszjevics Osztapenko századost küldte el fehér zászlóval, Orlov főhadnagy és Borbatyuk őrmester kíséretében. Steinmetz kapitányt német ágyúgránát szaggatta szét a fasiszta arcvonal közvetlen közelében, Osztapenko századost pedig visszaúton ugyancsak halálos lövés érte hátulról. Húsz évvel később interjút adott a volt német főparancsnok, a már nyugdíjas Pfeffer-Wildenbruch. Kijelentette, hogy véletlen balesetekről lehetett szó, nem érez semmiféle felelősséget... A generális talán azt a szovjet röplapot sem látta, amely - miközben az egyetlen helyes döntésre, a megadásra szólította fel a magyar katonákat - leleplezte a parlamenter-gyilkosságokat is. Idézzük a rövid dokumentumot: „MAGYAR TISZTEK ÉS KATONÁK! December 25-én a Vörös Hadsereg csapatai körülzárták Budapestet. December 29-én a Vörös Hadsereg parancsnoksága ultimátumban szólította fel fegyverletételre a Budapest körzetében körülzárt német csapatok parancsnokát, valamint az összes magyar egységek parancsnokait, amelyek még mindig a németek oldalán harcolnak. A Vörös Hadsereg parancsnoksága rámutatott ebben az ultimátumban arra, hogy a német és magyar csapatok további ellenállása nemcsak azok elkerülhetetlen megsemmisülését jelenti, hanem Magyarország fővárosa, Budapest lerombolását és a város nagyszámú békés lakosának elpusztulását is előidézi. A német parancsnokság visszautasította az ultimátumot, és gáládul meggyilkoltatta az orosz parlamentereket. Most pedig a biztos halálba kerget benneteket is. A magas rangú német tisztek, a Hitler-bérenc Szálasi és nyilas zsoldosai pedig repülőgépen szöknek Budapestről, és viszik magukkal a rabolt kincseket.“ Sajnos, még mindig elég sok magas rangú fasiszta tiszt maradt a körülzárt fővárosban, - így volt elegendő hatalom és tekintély, ami a katonákat és a civileket rákényszerítette az értelmetlen harcra. Egy szovjet haditudósítót a Volga menti csatára emlékeztették budapesti élményei. így irt: „Borzalmas csata, Sztálingrád óta páratlan. Sorra meg kell ostromolni a házakat, amelyeket megszállva tartanak a német csapatok. Minden házért, szinte minden szobáért harc folyik... Lőni kell, esetleg szuronnyal harcolni, és a második, harmadik vagy az ötödik emeletre is fel kell hatolni, mint Sztálingrádban. Megtörtént, hogy csapataink elfoglalták az alsó emeleteket, a felsőben pedig a németek voltak... Az utcákat, a tereket, a házak kertjeit holtak borítják... Az egész várost a por és a hamu fátyla takarja.“ A budapesti csata részleteinek megértéséhez pontos térképek kellenének. Hadosztályok támadtak egy-egy utcát, pályaudvart: a megszilárdított erőd egyebek közt azt is jelentette, hogy a városban tucatnyi erődközpontot hoztak létre, erre támaszkodott a megtépázott és értelmetlen védelem. Ma - a folytatás ismeretében - önkéntelenül felmerül a kérdés: miben reménykedhettek a védők? Hiszen a nagy mérkőzés már világméretekben eldőlni látszott, az antifasiszta koalíció győzelmét legfeljebb elodázni lehetett, feltartóztatni nem. Ám Berlinből még mindig groteszk illúziókat keltettek: Hitlerék arról bölcsel- kedtek, hogy a náci kézen megtartott Budapest egy ellentámadás kiindulási pontja lesz. Később pedig azzal hitegették a bentrekedteket, hogy hatalmas csapással felmentik őket, kiszabadulnak a gyűrűből. Az akkor harcoló katona is megkérdezhette: „Ha a kiszabadulás volt a cél, miért kellett bentmaradni az egérfogóban, miért nem adták fel már korábban a várost?“ Azok a magyar katonák, akik meggyü- lölve az értelmetlen harcot, fegyvereiket a nácik ellen fordították, s a Vörös Hadsereg és a felszabadító harcokban hatszáz halottat áldozó magyar Budai önkéntes Ezred oldalán folytatták a háborút, jól válaszolták meg ezt a kérdést. A nyugati fronton lélegzetvételnyi szünethez jutó német hadvezetés mindazonáltal megpróbálkozott a budapesti szovjet gyűrű áttörésével. A Kcnrád hadművelet azonban kudarcba fulladt a kitörni készülő német és nyilas csapatokat valósággal elseperte a kitörési kísérlet pillanatában megkezdődött szovjet tüzérségi csapás. Nem volt könnyű megszervezni a tüzérségi csapást. Jóllehet Pest már rég felszabadult, a hidakat már rég elpusztították a fasiszták, s a Budára nehezedő nyomás mind érezhetőbbé vált, az arcvonal még eléggé egyenetlen volt, nehezen lehetett volna rávezetni valamiféle mutatós vezérkari térképre. Ám a szovjet felderítés „beépült“ a német parancsnokságba és precíz értesüléseket szerzett a kitörési kísérlet időpontjáról, helyszínéről és irányáról. A próbálkozás pillanatában a Sztálin-orgonák, az aknavetők, az ágyúk mindég eddiginél gyilkosabb tüze zúdult a Várnegyedre, s a sikátorszerű szűk utcákban gyorsan szétzilálta az ellenséget. Február 10-én volt ez, este nyolckor. A kitörési kísérlet volt az utolsó szervezett, irányított akció a németek és a melléjük besorolt magyar csapatok részéről. Ezután már csak tisztogató harcok folytak: a várost ostromló szovjet katonák felszámolták az utolsó ellenállási fészkeket. Ekkorra már elég széles volt a Budapestet átkaroló szovjet gyűrű: s a Vörös Hadsereg által ellenőrzött területen szétzúzták azt a mintegy négyezres; csoportqt is, amely átverekedte magát az ostromlók belső gyűrűjén. A parancsnokló SS-tá- bornokot a Budakeszi út elején, az ördögároknál fogták el. 1945. február 13-án, a város felszabadulásának napján Budapest körül kezdett elülni a porfüggöny, oszlani a lőporfüst. Az ország nyugati felén még folytak a harcok. Szálasi még országjárásra indult, s szónoklataiban dühödten támadta a születőben levő új Magyarországot. Vitatta a náci Németországnak hadat üzenő, Debrecenben megalakult ideiglenes magyar kormány törvényességét, és eszelősen agitált továbbra is a „totális mozgósítás" mellett. Budapest felszabadításával és a magyar területek fokozatos gyors kikapcsolásával a Vörös Hadsereg leszűkítette a náci Németország és annak balkáni csapatai közötti összekötő folyosót. Egyúttal elvágta Berlint nyersanyag- és energiaforrásai zömétől, s a háború a német területek közvetlen közelébe került. (Ausztria akkor Ostmark néven német Gau volt). A szovjet hadvezetés különben- amely már a berlini csatára készült- Budapestet nem tekintette főiránynak. Politikailag azonban mégis a „főirányba“ esett a budapesti hadművelet. Németország utolsó szövetségesének „kiütése“, fővárosának elfoglalása, felszabadítása ismét jelezte, hogy az antifasiszta koalíció győzelméért a Szovjetunió tette a legtöbbet. A Vörös Hadsereg magyar területen - Debrecen és a Balaton-vidék után - délnyugati irányban, Budapestnél fejtette ki a legnagyobb erőfeszítéseket. A harcosok, a parancsnokok, a polgárok a túlélők közül sokan megírták emlékeiket a budapesti felszabadító harcokról. Megdöbbentő emlékek és emlékezések ezek: az iszonyat és a hősiesség, a barbárság, a felemelkedés, a halálhangulat és az éledő remények dokumentumai. Andrej Kovtun szovjet ezredes, akkori hadosztályparancsnok, a budapesti harcok résztvevője másfél évtizeddel később Magyar rapszódia címmel adta ki visszaemlékezéseit. A rapszódia egy részét - a harcok résztvevőjeként - személyesen is „végigcsinálta“. Később, amikor az egyik magyar város díszpolgárává választották, elégedetten állapíthatta meg: „A folytatás is méltó volt a kezdetekhez. Az új Magyarország immár nem ment el érzéketlenül az új lehetőségek mellett, s bátran rálépett a szabadság, 4 a szocializmus megtalált útjára.“ J! > ■ KRAJCZÁR IMRE 1 Február 13-án szabadult fel Budapest. A következő napon a szovjet utászok megkezdték a városban az aknák felkutatását. (Archív felvételek) *********************************************** A * A ***************** **** A ******* *A A A A ********** A A ******* *********** ** A* ** *** ************************************ ** kk-tTk-k-k-k A h arcok szünetében IHI ■MM
