Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)
1985-01-25 / 4. szám
Családom nötagjai titkos ülésükön arra a megállapításra jutottak, hogy egyre kibírhatatlanabb vagyok, s itt az ideje, hogy ráncba szedjenek. Úgy határoztak, hogy vesznek nekem egy kutyát, hiszen köztudott, hogy a kutya nagy hatással van arra, akit gazdájául választ, s valószínű, hogy egy igazi kutya férfit választ gazdájául. A kutyáknak ez az atavizmusa még hízelgő is a férfiakra nézve. Egyszer már megfordult családunkban egy kutya, amikor egyik kedves ismerősünk elutazott, és nem tudta kire hagyni kedvencét, de balul ütött ki a dolog. Udvarias és kedves voltam hozzá, ahogy egy vendéghez illik, egy kicsit féltem tőle, és egy kicsit dühös is voltam rá. Kénye- kedve szerint szemtelenül elfoglalta a ka- rasszékemet, szétrágta a szőnyeget, sőt olykor meg is locsolta, úgyhogy végül egy fához kötöttem. A kötelet azon nyomban elrágta, és megszökött. Kénytelen-kelletlen a keresésére indultam, de titokban azt kívántam, bár ne találnám meg. Szerencsétlenségemre mások megtalálták, és visszahozták. Akkor fogadtam meg, hogy soha nem lesz kutyám. Most viszont megszületett a határozat, és az én véleményemre, szokás szerint, senki sem volt kíváncsi. Már régen megfigyeltem, milyen furfangos a nők észjárása: amit a férfi nem akar, azt a nő tiszteletben tartja mindaddig, amíg ő sem akarja. Ezzel szemben, ha a nő szeretne valamit, kijelenti, hogy a férfi kívánja úgy - és megteszi. Eleinte csak elvétve hangzott el a családban, milyen jó lenne kutyát tartani. A hegyek közt meghúzódó hétvégi házunkba feltétlenül kellene egy kutya, mondta a feleségem. A gyerekek is kórusban bizonygatták, hogy kutya nélkül már évek óta félnek a nyaralóban. Megjegyeztem, hogy tudomásom szerint nem egyedül utaznak oda, és ha valamitől tartanak, akkor kizárólag attól, nehogy váratlanul megjelenjek a színen. A feleségem úgy vélte, hogy éppen az ilyen esetekben a kutya sokat segítene a közerkölcsök megszilárdításában, mert bizony a fiatalok erkölcse egyre lazább. Erre én ingerülten kijelentettem, hogy a közerkölcs megjavításáról majd inkább magam gondoskodom, és azt a bajszos huligánt, aki a lányom után koslat, saját kezűleg kidobom.- Nem neked való már az ilyesmi - próbált lebeszéni a feleségem -, de ha kutyád volna, az megtenné helyetted. Ha te harapod meg a bajszos fiatalembert, bíróság elé kerülsz, ha a kutya teszi, nem lehet belőle semmi baj, főként ha a kutyát biztosítod is. Gúnyosan megjegyeztem, hogy ez nem is rossz ötlet. Persze ez esetben olyan kutya kellene, amelyik biztosan elbírja a foga között a bajszos fiatalembert. Legjobb lenne egy bernáthegyi.- Apuka bernáthegyit szeretne - kiáltott fel boldogan a feleségem, s a gyerekek is szerfölött örültek a választásomnak. A fiam megígérte, hogy szerez egy bernáthegyit. Éreztem, hogy rogyadozik a térdem.- Tudjátok ti, mennyit eszik egy akkora kutya? Kilószámra vehetitek neki a húst. Vendéglőbe vagy mészárszékbe való az, nem egy epebajos, diétára fogott ember háztartásába. Erre olyasmi történt, ami csak női logikával magyarázható. Feleségem mélységesen helyeselte a szavaimat:- Nyilvánvaló, hogy akkora állatot nem tarthatunk. Apunak igaza van. De hát milyen kutyát szeretnél? Csak ki vele bátran, kívánságod számunkra parancs. Ettől az égbekiáltó hazugságtól én pirultam el helyette, és bátortalanul megjegyezte, hogy én egyáltalán nem akarok kutyát.- Hogyhogy nem akarsz? Nem akarsz bernáthegyit, rendben van, azt én is helyeslem. De más kutyát csak akarsz! Bevágtam magam mögött az ajtót. Hanem egyre több ismerősöm érdeklődött, megvan-e már a kutyám, amelyre annyira vágyom. Nem is titkolták, mennyire irigyelnek, amiért a feleségem minden kívánságomat teljesíti. Most például hetek óta kutyát hajszol nekem. Lassanként rádöbbentem, hogy egy görög tragédia hősévé váltam. Olyan játék ez, amelyben az ember hiába küzd a végzete ellen, sorsa megpecsételtetett. Egy napon így szólt hozzám szeretett hitvesem:- Nem bírom tovább nézni, hogy egy ilyen csupa szív ember, mint te, így gyötrődjön! Ezek a kelekótya kölykök a fejükbe vesznek valamit, te meg rögtön beadod a derekad! Ha kutyát akarsz, hát csapj az asztalra, elvégre te vagy a család feje, kívánj olyat, amilyen neked tetszik. Túlságosan fiatalok még ahhoz, hogy megértsenek! Még magamhoz sem tértem a döbbenetből, amikor beviharzott a lányom, és kijelentette:- Hogy végre békesség legyen a házban, hozok nektek egy gyönyörű boxert, borzasztó okos kutya, akarom mondani, bájos kölyökkutya ... Ne lógasd az orrod, apuka, megkapod a kutyát, ha annyira akarod. Feljajdultam, és hideg borogatást tettem a fejemre.-Anyuci, apu már vonít, mint egy kutya - mondta elismerően a lányom.- Nem akarok kutyát - hörögtem -, nem akarok! És főként boxert nem akarok, olyan lapított pofája van, és folyton vicsorog. ,- Látjátok, gyerekek, milyen jól ismeri apátok a kutyafajtákat! Még hogy boxert! Egyéb se hiányozna! Ne erőszakoskodjatok! Apu egész más kutyát akar... Majd megmondja maga, milyent, ne kénysze- rítsétek bele semmibe! Az lesz, amit ö akar, és kész! Majd mellém ült, és felsóhajtott, hogy milyen nehéz manapság szülőnek lenni. Megértettem, hogy a kutyától semmiképp sem menekülök meg, a megvásárlását azonban lényegesen elodázhatom. Olyan igényekkel hozakodok elő, amelyeket lehetetlen telejesíteni.- Dogot akarok - mondtam végül megtörtén, megunva családom szüntelen faggatózását.- Dogot... Rendben van, bár nem lesz könnyű megszerezni - dünnyögte a fiam.- Remélem is - feleltem bizakodva.-Ám egy hét múlva a fiam ragyogó arccal rontott be a szobámba:- Képzeld, apa, meglesz a dog! Fagyosan végigmértem:- Milyen?-Hát, amilyen egy dog... feje olyan, mint egy cipőskatulya, a farka hosszú, a füle meg van kurtítva. Akkora, mint egy borjú, és fekete vagy aranyszínű, magam sem tudom.- Nem, nem - tiltakoztam hevesen. - Tudjátok, hogy csak harlekin dogot akarok. Fehéret fekete foltokkal. Sötétben olyan, akár egy kísértet. A fiam szomorúan sóhajtott, és azt mondta, olyat nagyon nehéz lesz keriteni. Sátáni kacajjal válaszoltam. Teltek-múltak a napok, és én egyre gyakrabban nézegettem az utcán a kutyákat, amelyeket gazdájuk pórázon vezetett, gondolataim szüntelenül a harlekin dog körül forogtak. Abban a naiv meggyőződésben éltem, hogy ilyen szörny egyhamar nem születik a világra. Tévedtem. Megszületett... Elindultam hát a megadott címre, ahol a természetnek ez a csodája, a harlekin kutyakölyök látható. Sejtve, hogy mi vár rám, magammal vittem a feleségemet is. Kis családi ház volt Podolíban, már messziről vad ugatás hallatszott felőle. Feleségem kissé meghökkent, és megjegyezte, hogy bizony nagyon hangosak ezek a kutyák.- Itt, a városon kívül még megjárja. De nálunk holtbiztosán perpatvar lesz belőle! önérzetesen beléptem a házba. Feleségem mögöttem lépkedett, úgy rémlett, legszívesebben visszafordulna. A háziak kedvesen fogadtak, mint vevőket szokás, leültettek, majd az asszony dobozban egy félig vak kutyakölyköt rakott elénk, egy fekete-fehér foltos kiskutyát, akkora volt, mint egy kesztyű. Feleségem nem győzött lelkendezni, milyen aranyos. És milyen kicsi. Már-már magam is kételkedni kezdtem benne, hogy dog, ám az előszobából félelmetes robaj hallatszott, és az ebtenyésztő háziasszony közölte, hogy megérkezett a csöppség anyja. Egy hatalmas fekete dog jött be a szobába, minthogy ültünk, alig volt kisebb nálunk.- Nem fogja félteni a kölykét? - kérdeztem ijedten, attól tartva, hogy megharap. A feleségem elfehéredett.- Nem, dehogy, nagyon barátságos, meglátja, a kicsi is rá fog ütni. A kutyamama teljes rokonszenve jeléül megnyalta a kezemet, és elkezdett szaglászni az asztalon. Úgy látszik, gusztusa támadt valamire. Kisvártatva éktelen dobogásra lettünk figyelmesek. A háziasszony megjegyezte, hogy nyilván megérkezett az apuka is. Mármint a kutyakölyök apja. S a következő pillanatban berobbant a szobába egy szörnyeteg. Harlekin volt, foltos és kísérteties, a lehető leghosszabb lábú kutya, amilyet valaha is láttunk. A karosszékben ülve rémült tisztelettel bámultunk fel rá. A feleségem suttogva megkérdezte:- De a kölyök, u mint ez?- Már miért ne le ten az ebtenyésztői talán még nagyobi csak ha tisztesség! A hím dogot (mé ha még olyan nagy az érdekelte, mi va kissé le kellett hoz ban lásson. Megli rövidlátó volt. Lopva felesége arcára fagyott a réi gondolt, mi lesz, szobáinkban sétál a mi szobáink mini zetméteresek. Hol vastam ki a szemé Aztán hirtelen f< nem alkalmatlanko juk, a háziasszony a tűzhelyen álló h mutatott.- Eszemben sin asszonya -, vacso nak. - A gőz me a fazékból egy óriá Porig sújtva kit kapun.- Ugye, nem ake feleségem síró har voltunk az utcán.- A te kedvedért Erre megcsókol vesen, mint iánykoi mégiscsak derék a Otthon jól összi hogy mindig valami eszük, és határozó a kutyaügynek eg vége. De én hirtelen gc tem. Már egészer állandóan kutyákat én meg gőgösen el kát. Egyszerre ne beszélnünk. így hát közöltem mat: dobermannt i erős kutya, és ha r mindenki retteg tói teljes biztonságban- Miért nem ez: mannt igazán könny csinos kutyus! Csu a terrakottabarna 1 - lelkesedett a lány- Nem akarok fi nék - mondtam gál Mert tudtam, hog majdnem olyan'ritki A gúnyos mosc bujkált a szám szö< Hanem egy nap az arcomról. Azon í cany felé utaztam a CZAC az út, amelyen a Kremencsugi Autógyárban készült 240 lóerős teherautón végig kell haladnom, nem tartozik ahhoz a másfél millió kilométeres autóúthálózathoz, amellyel a Szovjetunió jelenleg rendelkezik. Egyetlen térképen sem szerepel. A szibériai tajgán és a végtelen északi mocsarakon, bővizű folyókon keresztül vezet, a Szovjetunióban jelenleg épülő, nagy teljesítményű gázvezeték mentén húzódik. Mint az öt másik, már elkészült gázfővezetéken, ezen is a Nyugat- Szibéria nehezen hozzáférhető körzeteiben termelt földgáz áramlik az ország európai és központi részébe. Hogy a fővezeték a kitűzött, időben üzembe lépjen, ehhez berendezések és építőanyagok szükségesek, élelmiszer és üzemanyag kell. Mindezt erre a vidékre szállítani - ahová nyáron még terepjáróval sem lehet eljutni - csak téjpn lehet, amikor a folyók befagynak, és a mocsarakat jégkéreg borítja. Éppen akkor épülnek a téli utak, amelyek azután tavasszal eltűnnek. Késő ősszel külön e célra alakított birgádok vastag jégréteget fagyasztanak az átkelőhelyeken, írtásokot vágnak a tajgában, kiszívják a vizet a mocsári moha alól. Az így elkészült csapások csak feltételesen nevezhetlek „autóútnak“. Mégis rendszerint a lehető legnagyobb sebességgel haladnak rajtuk: túl sok rakományt kell idejében elszállítani. Ez a munka természetesen bizonyos kockázattal jár. De talán éppen ez vonzza az emberek bizonyos csoportját, a kiváló szaktudású, hivatásos sofőröket. Itt aztán mintegy tanúságot tesznek képességeikről, ellenőrzik saját lehetőségeiket. Az ilyen, kivételesen nehéz munkát persze jól megfizetik. A szibériai gépkocsivezetők általában nem alaptalanul számolják a munkában eltöltött idejüket nem évekkel, hanem az ezeken a téli utakon maguk mögött hagyott távolsággal - itt minden kilométert az ország központi körzeteiben levő, legnehezebben járható inakon megtett sok tucat, sőt sok száz kilométerrel egyenlőnek tekintenek. A téli út Andrán, a gázvezeték-építőknek az Ob e partján fekvő bázistelepén túl kezdődött. Kora reggel indultunk el innen - az idő meglepően meleg volt. Szergej Karkacsevnek, a huszonhárom éves sofőrnek, aki maga mellé ültetett KrAZ-gépkocsijá- nak vezetőfülkéjébe, ez a körülmény nyilvánvalóan nem tetszett. Egy ideig komoran kémlelte az eget, de azután kijelentette, hogy minden rendben lesz. Én könnyen egyetértettem vele, mivel Valerij Vida- nov, a csőszállító sofőrök - az 6 teherautóiknak speciális, csőszállításra alkalmas pótkocsijuk van - brigádvezetője az első nap úgy ajánlotta nekem Karkacsevet, mint az egyik legtapasztaltabb sofőrt. Mégis kissé furcsán érzem magam: az út kezdetétől fogva szüntelenül arra gondolok, hogy a hátam mögött egy körülbelül másfél méteres átmérőjű, 35 méter hosszú acélcső van: súlya mintegy húsz tonna. Arra a helyre visszük, ameddig a gázvezeték szála eddig eljutott; odaszállítására egyelőre nincs más mód. öt kilométer után csőszállító teherautónk kifutásból felfelé iramodgtt a jéggel borított lejtőn. A KrAZ, miután néhány tucat métert megtett, egy pillanatra megtorpant, majd - mivel nem állta ki a párviadalt a jég őselemével és a csővezeték súlyával - visszafelé csúszott... Szergej hirtelen mozdulattal kinyitja az ajtót, és egész testével kihajol a fülkéből. Gépiesen megpróbálom utánozni, de azonnal rájövök, hogy Karkacsev nem szándékozik kiugrani az autóból. Csupán így kényelmesebben nézhet hátra. A sofőrök már elmondták, hogy lehetetlen megállítani a csőköteget, ha az lefelé csúszik a jégen. Most kitűnő lehetőségem van arra, hogy magam is meggyőződjem erről. Igen, valóban igy van. Teherautónk kerekei vadul forognak, nyomukban megolvad a jég. De tovább csúszunk lefelé. Ekkor a lejtő aljánál megjelenik az utánunk haladó csőszállító teherautó. Nyomában pedig, tudom, még néhány jön. Mi pedig egyre nagyobb sebességgel közeledünk feléjük. Azon kapom magam, hogy jobb kezem Szergej kezének görcsös mozdulatait ismétli - az dermedt erőfeszítéssel kapaszkodik belé a kormánykerékbe. Szinte fizikailag érzem a kormány ellenállását, a motor gyengülését, az üresjáratban forgó kerekek vad pörgését. A döntő oldalmanőverhez, amelynek lényegét sehogy sem értettem meg, Szergej egy pillanattal azelőtt folyamodott, hogy összeütköztünk. Teherautónk benyomta a lejtő alján megtorpant másik kocsi szélvédőjét, majd megállt. Af ablak nyílásában a sofőr sápadt arca látszott. Odalép Valerij Vidanov, aki az egyik teherautón követett bennünket.- Azt mondta, hogy Karkacsev az egyik legjobb sofőr - emlékeztettem. - Talán túlzás volt? szólt hozzájuk, majd Szerg< hallgatta a brigádvezetőt, a kasztott úgy, ahogyan mi a jéggel borított keréknyom ugrott teherautója vezetőfülk utánasiettünk. Miközben bei revettem, hogy a többi sí igyekszik. Szergej az út legszélén a könnyű hó még úgy-ahog Lassan kúszunk felfelé. A nűség szerint, maximális € ALEKSZANDR V0R0BJ0V Téli M i- A túlzás, ez a magukfajta újságírók mestersége - válaszol komoran a brigádvezetö. - Szergej érti a maga dolgát. Éppen ezért maradtunk életben. Többek között maga is. Tapintsa csak meg ezt az utat. Vidanov elsőnek guggol le, s tenyerével végigsimít a csillogó keréknyomon. Én ugyanazt teszem. Az az érzésem, mintha az utat beszappanozták volna.- Olvad - magyarázza Vidanov. - Ami pedig a szakmai tudást illeti... Karkacsev lesz az első, aki megbirkózik ezzel a dombbal. Utána pedig a többiek. És Vidanov odament a sofőrökhöz, akik csoportba verődve tárgyalták a helyzetet. Néhány szót % Maga a KrAZ azonban mi mögötte még 35 méter hős kell húzni. Megtörtént. A ti egyenesbe jutott, a motor ,, sen, erőlködés nélkül zúgot Vidanov odafordul hoz; - mintha ezt mondaná, szintén szótlanul. Szergej 16 éves korába kormányához, amikor az is járt. Azután egy évig sofőrt hogyan kell az autóval bátw ben tanították meg, ahol mii nyok közepette, mindenféle úttalan terepen is. Most a <
