Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)
1985-01-25 / 4. szám
-> Másfél hónapos szünet után január 31-én megkezdődik a bécsi Hofburgban a közép-európai fegyveres erők és fegyverzetek kölcsönös csökkentéséről folytatott tárgyalások 35. fordulója. Ismét azt kell leírni mint már annyiszor: a tárgyalások jelenleg is holtponton vannak, túlzott optimizmus lenne bármiféle gyors előrehaladásban reménykedni. A gyorsaságot illetően a bécsi fórum amúgy sem kényeztetett el bennünket, hiszen a majd tizenkét éve folyó párbeszédsorozatot nemhiába nevezte el a sajtó maratoni tárgyalásoknak. S aki nagyon ironikus akart lenni, az maratoni helybentopogásról beszélt. Ennél azonban valamivel több történt, igaz csak valamivel, a tíz év alatt elhangzott javaslatok és ellenjavaslatok alapján legalább az nyilvánvalóvá vált, melyik fél mit akar és mit nem, s ezt milyen megfontolások alapján teszi. 1984. december 13-án, a 34. fordulót lezáró sajtóértekezleten a szocialista országok képviselője hangsúlyozta: egyetlen gyakorlati lépést sem sikerült tenni a katonai szembenállás mérséklése felé. Szavakban a NATO a megegyezési szándékát hangsúlyozza, viszont az állítólagos „keleti fölényre“ hivatkozva újabb hosszú távú fegyverkezési programokat fogadott el a hagyományos fegyverek tökéletesítése terén is. Ez alkalommal sem adott választ a szocialista országok 1983 júniusában előterjesztett, huszonhat pontból álló átfogó javaslatára, hanem továbbra is a meddő létszámvitát erőlteti. Az alapvető véleménykülönbség többek között tehát abban van, hogy a szocialista országok fölöslegesnek tartják a zsákutcába vezető, létszámok körüli vitákat folytatni, hanem javasolják: egyezzenek meg a haderők számának azonos szintre történő csökkentésében. S ezt követően kell megbeszélni a Nyugat által erőltetett másik kérdést, az ellenőrzést. Mert amíg nem születik megállapodás a csökkentés és a fegyverzetek kivonásában, addig nincs mit ellenőrizni. A júniusi javaslat A több mint tizenegy esztendeje folyó tárgyalások története bizonyítja: nehéz előrehaladást elérni a két fél között, ha az egyik igyekezete csupán arra korlátozódik, hogy eleve elfogadhatatlan követelményeket támaszt a másikkal szemben, s egyik kibúvót keresi a másik után. Jelenleg csupán egyetlen olyan javaslat fekszik az asztalon, amelyik átfogó módon törekszik a problémák megoldására. Ez a szocialista országok tavalyelőtt júniusban előterjesztett javaslata, amely azonban magában foglalja a NATO-országok korábban tett indítványainak minden olyan elemét is, amelyek tárgyalási alapként elfogadhatók voltak. A szocialista országok javaslata tehát a következő: mindkét fél csökkentse fegyveres erőit 900 ezer főre, ezen belül szárazföldi csapatait 700 ezerre, a légierőket 200 ezerre, tekintet nélkül arra, hogy miként itéli meg a másik fél Közép-Európában állomásozó katonáinak számát. A többlépcsős megoldás szerint kezdetben az USA és a Szovjetunió vonna ki bizonyos mennyiségű fegyverzetet és katonát. (A Szovjetunió megegyezési hajlandóságát bizonyítandó már egyszer önként kivont 20 ezer katonát az NDK területéről.) Ezt követően mindkét oldalon befagyasztanák a haderőket és fegyverzeteket, mindaddig, amíg létre nem jönne valamennyi teljes jogú résztvevő esetében a végleges megegyezés a létszámról. A NATO-országok kezdetben biztató alapnak tartották ezt a többszakaszos megoldást, később, így a 34. forduló idején is, hallgattak róla. Elutasítják például a csapatok és a fegyverzet együttes kivonását. Az USA azzal érvel, hogy őt egy óceán választja el Európától, ezért csak a csapatokat vonná ki, s a fegyverzetet továbbra is Közép-Európá- ban tárolná. Álláspontja már csak azért is elfogadhatatlan a Varsói Szerződés számára, mert légi úton akár egy nap alatt is visszadobhatná katonáit, akik a készenlétben tartott nehézfegyverzettel azonnal harcképesek lennének. A bécsi Hofburg A Szovjetunió felajánlotta, hogy kivont csapatait szintén megfelelő távolságra helyezi el a NATO-országoktól, s a legcsekélyebb előnyre sem kíván szert tenni. A szocialista országok tehát a bécsi fórum mandátumának megfelelően a haderő és a fegyverzet együttes kivonását szorgalmazzák, míg a másik fél ez utóbbitól szívesen eltekintene. Számháború A felek között két ízben történt adatcsere. Nemrégiben amerikai szakemberek készítettek felmérést, amely megállapítja, hogy Közép-Európában a Varsói Szerződés 979 ezer katonát állomásoztat, a NATO valamivel többet: 991 ezret. Ezeket az adatokat a Varsói Szerződés is közölte a NATO-val, de a nyugatiak elég sértő módon nem hitték el. Amint a Népszabadság tavaly októberi cikke is megállapítja, a további huzavona fölösleges, ugyanis „Ha újabb létszámcserét csinálunk, miután nagy keservesen megegyeztünk, hogy a mosodákat hagyjuk-e ki, vagy a tábori pékeket - hol a garancia arra, hogy nem kapjuk-e meg ugyanazt a goromba sértést, mint 1980-ban?“ Kiegészítésként a létszámhoz és'a bizalomhoz: a nyugatiak légierje fölényben van, ezért nem is szerepeltetik önállóan saját bevallásaikban. A szárazföldi erők esetében mutattak hajlandóságot a 700 ezres plafon megfontolására, arról azonban nem akarnak hallani, hogy a légierő katonáinak számát 200 ezerre csökkentsék. S ugyancsak teljesen kihagyják a számításokból Franciaország e térségben állomásozó csapatait. (Párizs egyáltalán nem vesz részt a tárgyalásokon, arra hivatkozva, hogy nem tagja a NATO katonai szervezetének.) Pedig 50 ezer francia katona van az NSZK-ban, valamint egy harckocsizó és egy lövészezred 2700 katonával Nyugat-Berlinben, éppen a számításba jövő haderőcsökkentési övezetben. Bizalom A hadgyakorlatok méreteiről történő megállapodás a fontos bizalomerősítő intézkedések közé tartozik. A szocialista országok álláspontja szerint az egyes hadgyakorlatokon részt vevő katonák számát 40-50 ezer főben kellene maximálni, de a NATO a 100 ezret meghaladó gyakorlatokra is biztosítani szeretné magának a jogot. Mi a hadgyakorlatok idején sem kívánjuk túllépni a 900 ezres plafont, ók igen, tehát a szakértők szerint éppen a legveszélyesebb pillanatban, amikor erősen oda kell figyelni arra, hogy valóban gyakorlatozó manőverekről van-e szó. A szocialista országok júniusi javaslata az ellenőrzés kérdéskörében is gyakorlati, komplex intézkedéseket ajánl. Olyan ellenőrzési rendszert, amely kizárja az egyoldalú előnyöket, garantálja az egyenlőséget, egyenlő biztonságot. Miért hagyta tehát a nyugati fél mindeddig megválaszolatlanul? Aki nem törekszik egyoldalú előnyökre, az nem fél a hatékony ellenőrzéstől, sem attól, hogy fegyveres erői mellett a fegyverzetét is a másikéval azonos szintre csökkentse. A tárgyalások fő célja ugyanis a katonai szembenállás alacsonyabb szintre való szorítása, a konfrontáció veszélyének csökkentése, ami viszont a fegyverek korlátozása, csökkentése nélkül nem megy. Közép-Európában sem engedik meg a szocialista országok az erőegyensúly felborítását. A fegyverkezési verseny minden egyes NATO által szított fordulójára meghozták az elkerülhetetlen válaszintézkedéseket. Hiú ábránd tehát abban reménykedni, hogy a tárgyalóasztalnál csikarnak ki a Varsói Szerződéstől olyan engedményeket, amelyek a szocialista országok biztonságát veszélyeztetnék. Befejezésül néhány lexikális adat: a bécsi tárgyalásokat előkészítő konzultációk 1973 első felében kezdődtek. A párbeszéd 19 ország részvételével folyik. Közvetlen (teljes jogú) résztvevők a Varsói Szerződés tagállamai közül: Csehszlovákia, Lengyelország, az NDK és a Szovjetunió, a NATO részéről pedig Belgium, az USA, Hollandia, Luxemburg, Nagy-Britannia, az NSZK és Kanada. Különleges státussal rendelkező résztvevő az egyik oldalon Bulgária, Magyarország és Románia, a másikon Dánia, Görögország, Norvégia, Olaszország és Törökország. A közvetlen résztvevők hozhatják meg csak a határozatokat, amelyek ezen országok fegyveres erőire vonatkoznak. A különleges státusú államok közmegegyezés alapján csatlakozhatnak a határozatokhoz, s a tárgyalásokon joquk van a véleménynyilvánításra. MALINAK ISTVÁN r íj szú 5 Kinek a malmára hajtja a vizet a Vatikán? i Mindenkiben felmerült e kérdés, aki a Vatikán legújabb politikai dokumentumait olvasta. A legutóbbi - Megbékülés és vezeklés - nyilvánvaló folytatása a programszerű utasítások sorozatának, melyekI ben a Vatikán tanácsot ad a katolikus világnak arra vonatkozóan, hogyan éljen, mihez tartsa magát eb| ben az ellentmondásokkal teli for- i rongó korszakban. Merre mutat II a Vatikán iránytűje? A legutóbbit megelőző dokumentum címe: Utasítások a felszabadulás teológiájának egyes tételeihez. Említsük meg, a „felszabadulás teológiája“ néven ismert ideológiai irányzat a hatvanas években keletkezett, VI. Pál pápa Békét a világnak és a Nemzetek haladása című enciklikái alapján. Ezek az enciklikák elismerték a szociális változások felé vezető törvényszerű folyamatot, beleértve az elnyomó rendszerek forradalmi úton történő megdöntését is. A katolikus tömegeknek és a papságnak ezzel lehetővé tették a nemzeti felszabadító mozgalomban való részvételt, s ez főleg Latin- Ameríka szempontjából fontos, e térségben él ugyanis a katolikusok legnagyobb része. Ezt az irányzatot a Vatikán nemrégiben élesen bírálta és elítélte. Ezért helyénvaló a kérdés, kinek a malmára hajtja a vizet a Vatikán azzal, hogy elhajlik XXIII. János és VI. Pál pápa újító és a katolikus világban népszerű encikliká- itól? Ez lényegében támadást jelent a katolikus egyházon belüli baloldali áramlatok és mindazok ellen, akik nem értenek egyet a jelenlegi amerikai kormány politikájával. Ebből ered az is, hogy a Vatikán politikája szemmel láthatóan közeledik a washingtoni irányvonalhoz, főleg a latin-amerikai országok viszonylatában. Kinek használ az, hogy a Vatikán elítélte a „felszabadulás teológiáját“? Az Egyesült Államoknak és a latin-amerikai katonai diktátorrezsimeknek. A Vatikán bírálata éppen e térség nemzeti felszabadító erőit veszi célba. Jellemző, hogy a Vatikán az említett dokumentumban nem a chilei, paraguayi, salvadori, guate- malai és hondurasi terrorista rezsimeket, nem is a Grenada függetlenségét eltaposó nagyhatalmat ruházza fel a „korunk szégyene“ jelzővel, hanem valamilyen „ateista, totális rendszereket, amelyek forradalmi úton szerezték meg a hatalmat“. Az Utasítások a felszabadulás teológiájának egyes tételeihez című pásztorlevél szembeötlően példázza, miként nyernek bünbocsánatot azok, akik üldözik és pusztítják a „belső ellenséget“ - hasonlóan az inkvizíció korához. Pusztítsatok el mindenkit, aki nem ért egyet, s az Isten ezt megbocsátja nektek. Lényegében kik kapják meg így jóelöre a bünbocsánatot? A Pinochethez hasonló diktátorok és azok, akik őket hatalomra juttatták. Igaza van az egyik ismert brazil teológusnak, aki szerint az, ahogy a Vatikán elítéli a „felszabadulás teológiáját“, egyet jelent az egyházból történő kiseprűzéssel, és nem sokban különbözik azoktól az ismert washingtoni átkozódásoktól, amelyekkel a „rossz birodalmát“ s azokat az országokat illette, amelyekben fellángolt a forradalmi hangulat. Ez a pápai dokumentum lényegében a szocializmust támadja azokat az országokat, amelyekben már felépült és azokat, amelyekben még épül. Ezek az országok kénytelenek tudomásul venni, hogy a Vatikán egyoldalúan megsérti azt az irányvonalat, amelyet az utóbbi húsz évben (XXIII. János pápa óta) keleti politikának neveztek. VI. Pál ezt a dilógus és összhang politikájának tartotta. Amint az Argumenty lengyel hetilap megállapítja, „a vatikáni utasítások hangneme a reagani szóhasználatra emlékeztet, az amerikai elnök nevezte a Szovjetuniót a rossz országának.“ Mindez igazolja a jelenlegi vatikáni vezetés és az ultrakonzervatív amerikai körök irányvonalának egybeesését. A vallás kihasználása az USA agresszív politikájának leplezésére megegyezik a Vatikán legfelsőbb irányitó köreinek jobboldali orientációjával, azzal, hogy a semleges álláspontot feladva mindinkább a szocializmus elleni kirohanások kerülnek náluk előtérbe. Hasonlóan tendenciózus jellege van a Megbékülés és vezeklés című legutóbbi pápai dokumentumnak. E terjedelmes traktátum elején részletesen felsorolják az egyes csoportok, nemzetek, tömbök különböző nézeteit. Mindez valóban létezik. A továbbiakban ezek okainak feltárását adják, amivel egyet lehet érteni, vagy el lehet utasítani. Azonban nem ez a lényeg, ez csak egy leíró rész, valamilyen előételnek lenne nevezhető. A főételt az a kategorikus állítás jelenti, mely szerint az osztályharc, a tömbök konfrontációja jelenti a legnagyobb rosszat. Kezdjük a tömbök konfrontációjával. Nyilvánvaló, hogy itt a NATO-ról és a Varsói Szerződésről van szó. Ez esetben természetesen nem kell találgatni, hogy mi volt előbb, a tyúk-e, vagy a tojás. A NATO-t 1949-ben hozták létre. A Varsói Szerződés 1955-ben alakult, mint olyan védőpajzs, amelynek célja az agresszió elhárítása, a katonai fölény megakadályozása. Hányszor szólították fel a Varsói Szerződés országai a NATO-t szerződés megkötésére a két tömb felszámolásáról, vagy legalább a haderők, a fegyverzetek, a katonai kiadások csökkentéséről! De mindhiába. A NATO vezetése és az Egyesült Államok erre nem hajlandó. Miért nem szól erről a pápai dokumentum, miért nem bélyegzi meg a rossz igazi forrását? Nyilván azért, mert ezt nem engedik meg a Vatikán és a NATO-országok közös érdekei, mindenekelőtt az osztályérdekek. Ez a vatikáni pásztorlevél „felfedezi“, hogy a társadalomban az osztályok, mint olyanok léteznek, az osztályharcra azonban már nincs szükség. Ez utóbbit már nemcsak egyszerűen „szociális rossznak“ nevezi, hanem új fogalmat kapott: ez a „szociális bűn“. Az osztályharcot azonban senki nem találta ki. Objektívan létezett minden antagonisztikus osztályokra tagozódott társadalomban, s az ilyen társadalmakban továbbra is létezni fog. Meg lehet tiltani a társadalmi fejlődés objektív törvényszerűségeit? Nem, itt nincs szó a vatikáni képviselők és teológusok naivitásáról. Azzal, hogy a Vatikán féllép a „szociális bűn“, vagyis az osztályharc ellen, lényegében maga is még aktívabban bekapcsolódik az osztályharcba, mégpedig a vagyonos rétegek oldalán. Meg kellene kérdezni azokat, akik elárulták az osztályharcot, hogy a Nyugaton a dolgozók jelenlegi szociális vívmányaikat imádsággal érték-e el. Az ötnapos munkahetet, a fizetett szabadságot, a szociális biztosítást, az egészségügyi gondoskodást és a nyugdíjakat éppen az osztályharcnak köszönhetően érték el, amit a pápa sem tilthat meg. VLAGYIMIR KATIN (APN) 1985.1. 25.
