Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)
1985-06-28 / 26. szám
« . Jen éjjel egy-egy Máról álmodtam, em jutott eszem- >ndat sem. Hiába tömkelegében, oukkantam, amit rra vetni. Csupa ig, idegesitöen jdott elő. Pedig ;n összeállt min- / félfülü emberről yszerű elbeszé- datok után érez- nyebbülést - si- lesz. Nem kerül elejtként. Nagy- lire hirtelen fel- és elröppent az lem kellett felkel- mra, mi a csudá- irát. Megpróbáltam a szemem, iát csapongani, ilszakadt fonalá- j novelláját idéz- n. Nem arra ha- félfülüjére sem. ’ fületlen ember- aniel Defoe-éról. . Hogy merjek én rról írni? Mi újat szék ürügyén? nás, felidézödött persze. Gogol, ások lemetszett m a saját orruk- g itt van a csorba inkinek sem tűnt ,rzik belőle, csak árnám, legalább ezze, mi történt ukorSeT egészen ületési hiba, haivellát Írni, hatá- Még csak meg igám, legfeljebb lépésre felidéz- ddig rendben is A történet kissé lem szürrealista, vetelményeinek. rt el érte, nem 3tlen stílusomat, anivaló? Márpe- liculát sem ér az Jet kezdetén fin - ki tudna szá- ist - a folyosón kori ismerősöm- ussal, aki e szagy folytattam: ed, hogy bele- Tiba. - Mindjárt láttam rajta, hogy nem vette észre, de szelíden biztatott:- Ha úgy érzed, van mondanivalód, akkor csak ird meg! - A szakállába mosolygott és tovább-ballagott. Aha, gondoltam, tehát a mondanivaló a fontos. Sőt, éppen a legfontosabb. És hazatérve lázasan kezdtem kutatni mondanivaló után. Megírtam egy-két tömör novellát, melyet a szerkesztők nyomban karcolattá degradáltak, de ettől függetlenül megjelentették lapjainkban és jószándékkal veregették a vállamat - csak így tovább. Naiv lélekkel azt hittem, azok közé a szerencsés fickók közé tartozom, akiknek egyből sikerült megtalálniuk a hangjukat. Aztán jött egy fiatal költő, és keményen rámmordult:- Remélem, nem vagy grafomániás. CSICSAY ALAJOS- Dehogy vagyok - feleltem higgadtan -, csupán azt közlöm, ami feltétlenül kikivánkozik belőlem. Tudod, Veres Péter is annak idején... - A költő lemondóan legyintett:- Ne is folytasd! Hol van az már! A latin-amerikai írókat olvasd, ha vinni akarod valamire. Bizonyára elpirultam, de bevallani nem mertem, hogy egyetlen latin-amerikait sem ismerek. Ezek szerint kár a gőzért. Mikor ezt közöltem egyik szerkesztővel, az jól lehurrogott és rámparancsolt, hogy írjak tovább úgy, ahogy eddig. Az olvasók szinte rajonganak érted. Csak nem? Néztem csodálkozva. Hihetetlen! Aztán beköszöntött a válság. Elég hamar. Mondataim elszürkültek, a szavak elvesztették ízüket. Gondolataim cserben hagytak. Csak álmodni tudtam szépeket, de mi haszna, ha nem maradt meg belőle semmi. Ó, mennyire örültem, mikor eszembe jutott a fül. A fülem. Mint akit tű szúr meg, összerándultam. Lerúgtam magamról a takarót és rohantam az íróasztalhoz. Rövid tétovázás után leírtam az első mondatot. Azokat a meghatározó szavakat, melyek után már könnyedén siklik a toll. Csupa kitalálmány volt az egész, arra a csekély igazságra építve, hogy az egyik fülkagylóm csorba. Novellám főhőse egy igazságot kereső öregasszony, aki feltárja titkomat az emberek előtt. A történet szerint ifjúkoromban szerelmes voltam egy jómódú család bájos leányába, akit nem voltak hajlandók feleségül adni hozzám gőgös szülei. Ezért én elhatároztam, hogy önkezűleg vetek véget értelmetlen éltemnek. Leírtam mindent úgy, ahogy álmodtam. Ismét éreztem a kellemes feloldódást, ami rendszerint erős felindulás és lelki feszültség után szokott következni. Este feleségemnek felolvastam a novellát, melyet ő mély hallgatással fogadott.- Nem jó? - kérdeztem.- De... - mondta tétován.- Mi a hiba benne?- Nem eléggé hihető.- Te tudod legjobban, hogy milyen a fülem.- Mutasd csak! - Tüzetesen megvizsgálta. - Miért nem írod azt, hogy te magad metszetted le borotvával? A tűz olyan rémisztő... Meghát - szóval.... aki meggyújtja magát, vagy elég, vagy meg sem pörkölódik. Neked pedig csak épphogy egy kevéske hiányzik a füledből, írd, ahogy mondom, és jobban hangsúlyozd ki, hogy értem tetted.- Érted?- Hát ki másért? Ekkor rádöbbentem valamire. Óvatosan kell bánni a fiktiv dolgokkal. Egyébként is polgári munkaköröm nem engedi meg, hogy Íróként vicceljek magammal. Nem volt elég, mikor a szerelmes novelláimat közölték a lapok? Ismerőseim mérlegelés nélkül minden mondatot rám vonatkoztattak. Magyarázhattam fűnek fának, hogy innen meg onrian lestem el főhőseim viselkedését, csak sejtelmesen mosolyogtak és kétértelmű megjegyzéseket tettek rám. Egyenesen a szemembe mondták. Hát akkor jöjjön.most már a valóság! Hadd szórakozzon ki ki kedvére. Ha eddig nem vették észre testi fogyatékosságomat, hát tessék! Aki elolvassa a novellát, legalább lesz miről beszélnie. Hanem előbb átírtam úgy, ahogy nejem óhajtotta. Megmaradtam mindenre elszánt ostoba hősszerelmesnek, aki tiszta érzelmek bizonyítására lenyasszant egy darabot a füléből. Feleségemnek tetszett a dolog, de még hátra volt szűkebb rokonságom. Vajon ők mit szólnak hozzá? Nem szerettem volna, hogy valakit is érzékenyen érintsek, mert eddig minden írásomban élő alakokat fedeztek fel. Figyelmeztették is az illetőket, akik megsértődtek, hetekig hónapokig nehezteltek rám, s csak azután engesztelódtek ki, amikor újabb elbeszéléseimben másokra ismertek. Késlekedés nélkül tudtomra is adták jólérte- sültségüket.- Hallod, kegyetlenül kitoltál a komával, de ángyod is zsebre teheti, amit kapott tőled. Mondd, nem félnek tőled az emberek? Vagyis te nem félsz, hogy egyszer valaki kupán vág? Most aztán nagy reményekkel telve, boldogan adtam közre kéziratomat, ám A csorbafülű, bármilyen jól volt is megírva, nem kerülhetett nyomdába. Elsőnek anyám nővére válaszolt egy nyolcoldalas levélben. Mindent megírt, ami a múlt nyár óta odahaza történt. Végül figyelmeztetett, hogy ne irkáljak össze mindenféle bolondságokat. Tudomása szerint feleségem szüleinek nem volt semmi kifogásuk ellenem. Másodszor, mit hadonászok a borotvával, tudhatnám jól, hogy a fülem hegyét még a megboldogult Angyal doktor operálta le egy csúnya furunkulus miatt. Ezen igazán jól mulattam. Én ne emlékeznék rá, hogyan történt? Úgy bömböltem, mint akit nyúznak. Azt is megértem, hogy szegény néném nem irodalmár. Őt csak a száraz tények foglalkoztatják, ám annál kevésbé értem az irodalmi rovat szerkesztőjét, aki egyszer azt verte a fejemhez, nem tudok igazi szerelmi történetet összehozni. Pedig az ifjúságot elsősorban az érdekli, s neki egyáltalán nem mindegy, hogy a fiatalok olvassák-e a lapot vagy sem.- A szerelem örök téma és kimeríthetetlen - állapította meg bölcsen. Ezzel nem lehetett egyet nem érteni. Azt sem tagadom, hogy A csorbafülűt neki szántam. Hanem egyszer csak megérkezett az unokanövérem levele is. Ó nem hordott össze hetet-havat, egyenesen a tárgyra tért és tudtomra adta, hogy ő nagyon jól emlékszik rá, miképpen veszítettem el szépen ívelő fülkagylóm egy darabját. Senki mást nem terhel a felelősség csak őt, mert Zsuzsi, aki a fülemet annak idején leharapta, mindössze hároméves volt, tettéért nem felelhetett, neki, a nagylánynak kellett volna vigyáznia ránk. Fogalmam sem volt róla, ki az a Zsuzsi, aki engem ily rútul megcsonkított, de éreztem, hogy a novella ezek után nem közölhető. El nem dobtam. Itt lapul most is a fiókomban. Ha olykor eszembe jut, hálásan gondolok kedves rokonaimra. Az alkotás hevében igazán nem törődik az ember írásainak következményével. Ha megjelentetem, bizony csúnya lavinát zúdítottam volna a nyakamba. Mindezek ellenére úgy vélem, azért a fülem, mint puszta tény, megérdemelne némi figyelmet. TÖRÖK ELEMÉR Gyönyörű fényhavazásban Alkonyodik, földig hajol a látóhatár, ülök a Duna partján, ki tudja mióta már. Hullong rám a rengeteg akácvirág a végtelen űrön át, a víz tükrén vadgalamb árnyéka tollászkodik. A celofán-zizegésű csendben hajó dudál, fölébreszti az alvó tücsköket, s arcomba beleásít milliárdnyi csillagával az est. Elfoglalja helyét a hold is a neonfénye.s város felett. A parton már senki, csak az árnyam néma mozdulatlanságban. A távolodó hajón pirosló lámpa, kilencet ver a dóm órája. Elindulok én is haza, jó éjt fáradt gondolataim, pihenjetek az éj tenyerén, míg gyönyörű fényhavazásban fölragyog újra a hajnal, s jön a nap, mint egy boldog üzenet madarak szárnyán egyre közelebb, s arany ujjakkal simogatja a mindenség szelíd arcát. DÉNES GYÖRGY Egy asszonyarc Egy asszonyarc, egy régi, messzi kép jön át az úton, és leül eléd. Zöld szeme ég, mint alkony a vizen, és nem tudod, honnan jön s mit üzen. Találgatod, hol láttad őt, mikor, miért kísért fel benned annyiszor. Tán álmaidban, árnyas fák alatt hozta liléd az ifjú pillanat. A FÜL egér, A feleségem köt, villog szaporán a kezében a két tű, az ujjáról ügyesen csúsztatja a feltekert szálat a tűk hegye alá, szép barna szeme tűnődő, ki tudja, merre járnak ilyenkor a gondolatai, ezek az élet nagy titkai, olvasgatok és titokban figyelem, találgatom minden eredmény nélkül a gondolatait. Egyszerre megélénkül a szeme, a sarokba pillant.- Né, egy egér - mondja.- Nincs ott semmi - nézek oda -, képzelődsz, fiam. A feleségem vasal, körülbástyázza magát egy csomó frissen mosott ruhával, szótlanul tologatja a vasalódeszkán a villanyvasalót, hirtelen kiszól.- Gyere már ide, hát itt nem lehet dolgozni - mondja -, megint itt van valahol az egér, hát hallom, ahogy rág...- Nem hallok semmit - fülelek körül, neked lassan kényszerképzeteddé válik az a kisegér, fiam, hát nem jó, mert így kezdődik a dili, az ember előbb csak hangokat hall, aztán látni is véli, de hát ez nem jó!- Most sem hallod?- Mit hallanék, ha egyszer nincs ott semmi?! A feleségem főz, hallom, ahogy csörömpöl az edényekkel, vizet enged, ka- vargat, kijön egy pillanatra a konyhából, leveszi a polcról a szakácskönyvet, lapozgat benne, aztán visszamegy a konyhába és visít. De nemcsak ő visít, hangjába egy magas üveghang is keveredik, megdöbbenve rohanok ki. Ott áll a feleségem a konyha közepén, maga elé mered és visít, mint aki életveszélybe került, előtte a földön egy kisegér, megbabonázva mered a feleségemre, a szája tátva, árad belőle a halálsikoly.- Hagyjátok már abba - morgok rosszkedvűen -, hát fejezzétek már be egyszer, fiam, így nem lehet dolgozni ebben a házban!- De hát látod, hogy itt van és néz és ordít!- Néz és ordít - dühöngök. - Persze, hogy néz és ordít, ha egyszer nem hagysz neki békét!- Én nem hagyom békén? Ő nem hagy békén engem! Hát lehet vele beszélni? Legyintek és visszavonulok a szobába, de most már GYÖRFFI KÁLMÁN ő nem hagyja annyiban, jön utánam, és mondja, hogy ez elviselhetetlen, hogy ha nem teszek valamit, akkor ő így meg amúgy, hogy más férfi bezzeg, s hogy őt hogy megáldotta velem a sors. így került egérfogó a házba. Az egérfogó. Fából készült, a csapdák legegyszerűbb fajtájából való, jó arasznyi fahasáb, három, méretre készült mély lyukat fúrtak belé, a lyuk előtt rugón lógó dróthurok, ezt cérnaszállal kell kifeszíteni, a cérnaszál így elzárja a fába fúrt kis odú bejáratát. Az ember felajzza a csapdát, csipetnyi puliszkalisztet szór a kis odú fenekére, kiszámítja az egér lehetséges közlekedési útvonalait, és a megfelelőnek vélt helyen elhelyezi a csapdát. Valljuk be, hogy mindehhez nem igényel- tetik kiemelkedő intellektus, jó átlagos, közepes észbeli képességgel, mondjuk szakközépiskolai végzettséggel az ember már sikeresen megpróbálkozhat az egérvadászattal. Innen látszik, hogy a feleségem buta. Azt mondja:- Ez egy hülyeség, hogy három lyukat raktak rá, hátha az egyik megfog egy egeret, a másik kettő nem lesz bolond, hogy belemenjen!- Mit értesz te hozzá - mondom -, bízd csak azokra, akik megcsinálták, mert ők jobban tudják, mint te vagy én. És igazam volt, mert reggel a három lyukban ott figyegett egymás mellett három darab lassan merevedő egértetem.- Hát ez érthetetlen - mondja a feleségem hát megbolondultak ezek az egerek? Mert, hogy az első belement, azt értem, de hogy utána a másik kettő, amelyik már látta, hogy azzal mi történt...-Az nem úgy van, fiam,, ahogy, te képzeled - mondom.- Ez nekem magas - mondja. És most megmagyarázzuk az egereket a feleségemnek. Na, most képzeld el, hogy én vagyok az egér, és így jövök, érted, így jövök, cinicini, érted? Én vagyok az első egér, kész, a villanyt leoltották, csend van, érted, és így jövök Szaglászok erre-arra, mert valami máléliszt- szagot érzek, érted, cinicini, itt valahol málélisztnek kell lenni, mondom magamban, s akkor hopp, itt van a lyuk és benne van a máléliszt, hát én, kérlek, egérfogót még sohasem láttam, úgyhogy gyanútlanul neki, és nyikk. Szóval ez eddig világos, ezt érted, ugye? Na most akkor képzeld el, hogy én vagyok a második egér, és én is így jövök, és úgy dúdolga- tök magamban, hogy cinicini. S akkor ide érek a csapdához, és én is érzem a finom puliszkaliszt-szagot, de ott látom a kollégát is a lyukban. Ájváj, mondom magamban, észnél lenni! Mert egy az, ugye, hogy éhes vagyok, hát kérlek, ez egy, mert az igaz, hogy bent rágtam az újságpapírt, de nem azért, hogy jóllakjam, érted, hanem csakazért, hogy vásson a fogam, szóval attól még nem laktam jól, érted, s akkor itt állok a puliszkaliszt előtt, de közben látom, hogy a másikat, ugye, hát szóval megfogta a csapda, én, ugye, már nem mondhatom azt, hogy cinicini, nem tudom, miről van szó! Eddig érted, ugye? Na jó, akkor menjünk tovább. Itt téblábo- lok, szimatolok, ugye, megnézem elölről- hátulról ezt a fadarabot, és közben, ha lehet még éhesebbé válók a szagtól, ugye, a szagtól, de én már, ugye, félek. Nekem már gyanús az egész dolog, és akkor tudod, hogy mi a legfurcsább, az, hogy mégis odaóvakodok, mert azt mondom, hogy hát én ugye mégiscsak ügyesebb vagyok, én nem vagyok olyan balfék, mint ez itt, hát ez velem nem történhet meg! Szóval ez van, érted, ez van. Na, most vegyük a harmadik egeret. Az is csak így jön, jövöget, és akkor látja, hogy ott van ez a kettő. Látja, hogy már mind a kettő ott van, tehát akkor ez egy szabály, egy egy törvény, úgyhogy ő már nem is gondolkozik, neki már nincsen mit gondolkoznia, érted, hogyha már egyszer ez egy szabály! Akkor neki már sokat nincs mit gondolkozni, érted? AZ EGÉRFOGÓ 1
